Kósa László: AZ ETNOGRÁFUS HERMAN OTTÓ
Kósa László: AZ ETNOGRÁFUS HERMAN OTTÓ
Herman Ottót már életében polihisztorként tisztelték, s így tartja számon az utókor is, pedig a szó klasszikus értelmében nem volt az. Az antikvitás, de még a reneszánsz polihisztorai is elmondhatták magukról, hogy tudnak mindent, amit koruk tudománya fölölel, sőt közülük a legkiválóbbak máig szóló értékekkel ajándékozták meg az emberiséget. Egy reneszánsz tudósnak a polihisztorság a világ teljességét jelentette. Azonban századokkal később, a 19. század differenciálódott tudományosságában, valójában egyetlen szaktudományt sem foghatott át kielégítően egyetlen emberi elme, s ha mégis megkísérelte, eredményei gyakran még a nemzeti kultúra mérlegén is a tudománytörténet múzeumába kerültek.
A múlt század magyar polihisztorait a hazai művelődés nagy hátrányait gyorsan behozni akaró sietség jellemezte. De az egymástól viszonylag távol eső tudományokban munkálkodó Herman Ottó hozzájuk képest is elkésett jelenség. Polihisztorsága korában anakronizmus, még akkor is az, ha sorsának alakulása éppen azt mutatja, hogy szükség volt rá.
Hosszú életében sok energiát áldozott, hogy megtalálja helyét abban a társadalomban, amely a maga felemás viszonyaival lehetővé tette sajátos pályafutását. A beilleszkedés sosem sikerült igazán. A kortársak a tisztelet és megbecsülés mellett különcnek látták. Az is volt, nemcsak a tudományokban nyugtalanul sokfelé ágazó érdeklődésével, hanem excentrikus megjelenésével, különös szokásaival is. Életének első évtizedei egyáltalán nem predesztinálták tudósi pályára. 1835 júniusában született a Zólyom megyei Breznóbányán. Szülőhelye szabad királyi város, de bányászatának hajdani jelentősége akkoriban már többnyire emlékekben élt. Herman Ottó apja tiszteletben álló polgár volt, foglalkozása szerint kamarai orvos, szabad idejében természetkutató műkedvelő tudós. A szülők bizonyára nyugalmas filiszter életet szántak fiuknak, de a család sorsa másként alakult, mert az apát hamarosan a Miskolc melletti Alsóhámorra helyezték. Itt éltek 1848/49-ben, és Herman Ottó, akinek gondolkodásában a forradalom és szabadságharc eszméi később a legjelentősebb helyet foglalták el, jelentkezett a honvédseregbe. Persze hazaküldte a sorozó bizottság, hiszen még gyermek volt. Aztán a bukás után, nem tudni mi okból, abbahagyta addig jeles eredménnyel végzett tanulmányait, lakatostanuló lett Miskolcon, majd a korponai gépgyárban. Felszabadulván Bécsbe ment dolgozni közben a politechnikum tanfolyamát hallgatta, és szorgalmasan tanulmányozta a természetrajzi múzeum gyűjteményeit. Apja hirtelen halálával azonban meghiúsult mérnöki tanulmányainak terve. Hamarosan újabb csapás érte, besorozták katonának. Ötesztendős katonáskodását nyugat-európai vándorút követte, közben, egy ideig Észak-Itáliában carbonári csapat tagjaként, később az 1863. évi lengyelországi felkelésben harcolt. Hazatérése Kőszegen nyitott balsikerű fényképészüzlettel kezdődött, majd hamarosan úgy látszott, hogy végre nyugvópontra jut kalandos élete. Megpályázta és elnyerte az Erdélyi Múzeum Egylet kolozsvári múzeumának konzervátori állását.
A közel egy évtizedes erdélyi tartózkodás bizonyos állandóságot jelentett, de korántsem hozta a nyugalmat. Fölkészülés volt minden tekintetben: Kolozsvárt írta első tudományos dolgozatát, ott kezdte újságírói és közéleti szereplését és a múzeum küldte először tudományos gyűjtőútra. Különösen ezek az utazások és a szászvesszősi kúriában töltött hónapok voltak jelentősek a későbbi évek szempontjából. Apjától örökölt természetrajzi érdeklődése, mely a legreménytelenebb esztendőkben, a dalmáciai katonáskodás alatt sem hagyta el, most újabb lendületet kapott. Kutatásainak színhelye, az Erdélyi-medence középső része, a kopár Mezőség volt. Sokat időzött a völgyek fenekén húzódó tavak mellett, melyek számára a kutatás paradicsomát jelentették. E tórendszer prehisztorikus eredetű és a népi halászat akkor még eredeti régiségében folyt rajta. A vizek és a környező ingoványok dús vegetációja különleges állatvilágnak adott otthont, ritkán látott vándormadarak pihentek meg a parti fákon.
Herman Ottó kedvvel dolgozott, nagyszámú preparátummal gyarapította a múzeum gyűjteményeit. Igazgatója, a kor másik neves polihisztora, Brassai Sámuel, megvédte a személyi támadásoktól, különben sem baráti, sem tudományos kapcsolat nem szövődött közöttük. Az egyéni problémák és a súrlódások azonban sokasodtak. Az újságírásba mindinkább beleízlelő Herman Ottó egyre többször fogott tollat, és elkötelezte, magát a politikai ellenzék mellett. De a 60-as évek Kolozsvárja, bár az ország második szellemi központja, minden jelessége ellenére, haloványabb utódja a néhány évtizeddel előbbinek. A reformkorban nevelődött erdélyi tudósnemzedék tagjai ekkor már többségükben Pesten éltek. Herman Ottónak is szűknek bizonyult Kolozsvár és a fővárosba ment. Politikai és személyes sérelmeket hozott magával és a kivándorlástól alig lehetett visszatartani. A Természettudományi Társaság megbízása marasztotta itthon, fölkérték a magyarországi pókfajták monográfiájának megírására. A munka, amelyet óriási ambícióval készített, hamarosan megjelent, és a tudományos beérkezést hozta számára határon innen és túl. Kinevezték a Nemzeti Múzeum tisztviselőjévé, s néhány esztendő múlva mind a tudományos, mind a politikai élet jellegzetes alakja lett.
Ellenzéki újságcikkeivel hamar magára vonta a figyelmet. 1876-ban a Mérges csók, melyben a búcsújáró-helyek egészségrontó volta ellen szólt, az egész világsajtót bejárta. Az orosz-török háború idején hangadója volt a közvéleménynek, amely 1849 árnyát nem tudván feledni, Törökországot támogatta. Népgyűlésen és a sajtóban ellenezte Bosznia és Hercegovina megszállását, majd hamarosan hivatalosan is politikus lett.
1879-ben Kossuth személyes ajánlatára képviselőjévé választotta az árvíz sújtotta Szeged. Tizenöt évig volt képviselő ellenzéki programmal, Kossuthtal levelező, őt meglátogató, tanácsait megfogadó országgyűlési követ. Sokakkal ellentétben komolyan vállalta az ellenzékiséget. Azon kevesek közül való volt, akik „49-es” alapról szálltak szembe a kormánypárttal. Legtöbbször a dualizmus intézményét támadta és nemzeti függetlenséget követelt, de beszélt a főrendiház ellen, a hitbizományok eltörléséért, a törvényhatóságok autonómiájáért. Szónoklatainak mérges nyilai minden alkalommal célozták a kormánypárti korrupciót. Szóvá tette a kivándorlás ügyét, a szapora gyermekhalandóság tragédiáját, iparfejlesztést követelt. Gyakran fölszólalt művelődéspolitikai és közegészségügyi kérdésekben is. A tiszaeszlári per idején a sajtóban hallatta hangját az antiszemitizmus ellen.
A formális ellenzékieskedés nem elégítette ki. Javaslatokat készített, igyekezett mandátumát a gyakorlatban is jó ügyek érdekében használni. Ő kodifikálta például a halászati törvényt. A Mikszáth karcolataiból és anekdotáiból ismert, többségében semmittévő országgyűlésben mindenkeppen a progressziót képviselte. Képviselőtársainak nagy része földbirtokos volt vagy velük érdekszövetséges ügyvéd, de legkevésbé hozzá hasonló radikális, demokrata polgár. A politikus Herman Ottót valóban semmi sem kötötte hozzájuk. Társtalan volt és maradt mindvégig.
Az autodidakta tudós, aki egyedül szakmunkási képesítést vallhatott magáénak, távol maradt a kezdődő munkásmozgalomtól is. Amikor a 70-es évek végén Frankel Leó és társai támaszt kerestek a polgári ellenzékben, a népszerűsége csúcsára jutott Herman Ottóval is vitáztak. Polémiájuk azonban eredménytelen maradt. Herman Ottó, bár tisztában volt a munkásosztály politikai erejével, nem volt hajlandó szövetséget kötni. Őt, aki talán egy kissé a neofiták buzgalmával, de mindig őszintén harcolt a nemzeti függetlenség eszméjéért, csak elriaszthatták a korabeli szocialista mozgalmak a család, a haza, a nemzet jelentőségét lebecsülő és a nemzetköziséget hiányosan meghatározó nézetei. Herman Ottó, aki kolozsvári újságíróskodása idején nyíltan rokonszenvezett a párizsi kommünnel, és egyik 1886-ban mondott parlamenti beszédében többek közt így nyilatkozott: „Én a forradalom jogosultságát mindenképpen elfogadom, azt hirdetem, mert az emberiség elnyomott részének soha sincs másképp módja, hogy a ránehezülő igazságtalan elnyomástól felszabaduljon”, elhúzódott a munkásság önálló mozgalmaitól. Korának politikai-társadalmi viszonyait ismerve e döntést aligha vethetjük szemére.
Annak, hogy a polgári haladás képviselője volt, nem mond ellent az sem, hogy a kor egyik legproblematikusabb kérdésében, a nemzetiségi kérdésben, helytelen nézeteket vallott. A nagy nyugati országok népeinek, az angoloknak és a franciáknak a példája lebegett előtte, akik úgy váltak nemzetekké, hogy elnyelték az országaik területén élő más népeket és nyelveket.
Herman Ottó a Garam parti kisvárosban, szlovák környezetben, szepesi német szülőktől született. Ján Chalupka, a szlovák drámaírás és szatirikus irodalom egyik első művelője keresztelte a helybeli luteránus templomban. Nem magyar születési helyét később igyekezett titkolni, kortársai alsóhámori születésűnek tudták. Újságcikkeiről nem is szólva, alig van nagyobb munkája, melynek előszavában vagy összegző részében ne hangsúlyozná magyar voltát. Ő, aki iskolában tanult meg magyarul, nem egyszer beszélt a magyar nyelvről mint anyanyelvéről. Ha arra gondolunk, hogy a múlt század társadalmi mozgalmait és a felemás magyarországi fejlődést vizsgálva, mennyit kárhoztatta történetírásunk a nemzeti feladatok vállalására alkalmatlan nem magyar eredetű polgárságot, Herman Ottó mindenképpen ellenpélda. Asszimilációja teljességgel önkéntes volt, és olyan messzemenően hasonult az általa választott közösséghez, hogy őszinteségében nincs jogunk kételkedni. Magyarnak lenni vonzást jelentett, érték volt számára, nem csupán adott keret, s érték maradt még az összehasonlítás próbájában is, amire volt alkalma, hiszen majdnem egész Európát beutazta. E kérdésben még az általa mélységesen tisztelt Kossuth romantikus nézeteivel is szembehelyezkedett. Míg Kossuth „ …a nemzetalkotót és fenntartót, a vérben, a szív épségében, sőt ösztönben látja, én nagyrészben a történelmi tudatban keresem” – írta helyesen. Éles szavakkal hívta föl a kormány figyelmét a német birodalmi gondolatot terjesztő Schulverein-mozgalom veszélyére, de hasonlóan elítélte a nemzetiségek jogos követeléseit is. Elvárta volna tőlük, hogy kollektíve úgy irányítsák sorsukat, ahogyan az övé egyénileg alakult. Felfogását leginkább a társadalmi és természeti törvények közé egyenlőségi jelet tévő szociáldarwinista nézetei erősítették.
A tudós politikus politikus tudós is volt. Népszerűségét és tekintélyét ügyesen használta tudományos célok érdekében. Így kapta a megbízatást halászati könyvének megírására. Közvetve Mikszáth Kálmánnak, sőt a tudományát tisztelő kormánypárti ellenfeleinek köszönhette norvégiai tanulmányútját, melyen éppen ezért – jóllehet erre fölszólították – nem vezetőként, hanem mint egyszerű tag vett részt. Nagy teljesítménye volt az 1891-ben Budapesten rendezett ornitológiai kongresszus, amelynek sikere nyomán alakult meg a Magyar Ornitológiai Központ. Több nagyobb néprajzi kiállítás rendezését is rábízták itthon és külföldön. S bár utóbb az öregkorral fokozatosan csökkent aktivitása, változó intenzitással az általa művelt tudományokat mind tovább művelte, s az újságírói tollat sem tette le. Halála előtt egy hónappal hagyta el a nyomdát utolsó nagy műve, A magyar pásztorok nyelvkincse, melynek előszavában a 80. évét taposó tudós további terveiről nyilatkozván többször is leírta: „akarom”. Törhetetlen testi és lelki erejére jellemző, hogy két közlekedési balesetet is túlélt, s a második is csak így vált végzetessé, hogy a sok fekvéstől kapott tüdőgyulladásban 1914 decemberében meghalt.
Ha mai normákat kérnénk számon, akár a tudós, akár a politikus Herman Ottótól, nagyot vétenénk. Az utókor kritikája tévedéseit megmutatva, de elsősorban értékeire figyelve idézheti leghívebben alakját. Mert azok a gondolatok, amelyek a sokfelé tájékozódó tudóst minden tudományos kirándulására elkísérték, s mintegy összefogták polihisztori működését, feltétlenül értékek ma is.
A politikus a polgári haladás képviselője volt és maradt mindvégig, bár nézeteiben hordozta a felemás magyarországi fejlődés ellentmondásait is.
A tudós a tudományos haladás harcosa volt. Igaz ritkán bocsátkozott filozófiai fejtegetésekbe és nem foglalta világnézetét tételekbe, de minduntalan kitetszik műveiből materialista meggyőződése. Ez a materializmus azonban bőven hordozott magában ellentmondásokat, először is „szégyenlős materializmus” volt, másodszor bizonyos mechanikusság jellemezte. Herman Ottó ismerte és vallotta a 19. század nagy természettudományos fölfedezéseit, az energiamegmaradás törvényét, a sejttant és a darwinizmust. Különösen a darwinizmus épült be erősen világnézetébe. Mindezeken kívül határozott, némelykor merev evolucionista volt. A fejlődés szükségszerűségének nagy törvényét a tudományos kutatás minden ágában érvényesítette. A természettudományokra alapított nézeteinek és módszerének dús talaja volt határtalan, olykor panteisztikus rajongásig fokozódó természettisztelete.
Végül minden tekintetben olyan tudós és politikus egyéniség volt, aki egész életét a magyarság fölemelkedésére szánta. S amennyire sikertelen volt politikusként, olyan eredményesen szolgálta a nemzeti művelődést. Tudván vagy ösztönösen egy politikailag meddő korban a tudományokban találta meg az ország előrehaladásának lehetőségét.
A polihisztorokat, így Herman Ottót is, több tudomány vallja magáénak. Ha vita kerekednék arról, hogy melyik területen alkotott legtöbbet, legmaradandóbbat, melyik tudományágat ajándékozta meg leginkább alapozó művekkel, nehéz dolga lenne a döntőbírónak. Működésének tanúi egyik ágon a rendszerező munkák, a másik ágon máig fungáló intézmény, megint másikon múzeumba és könyvek lapjaira gyűjtött ma már pótolhatatlan hagyomány, s van olyan tudományág is, mely megindulását köszönhette neki. De aki csak egy pillantás erejéig ismerkedik életművével, az is láthatja, hogy azon minden osztozkodás értelmetlen, hiszen az általa művelt tudományok mindegyikét gazdagította alapvető munkákkal, értékes leíró anyaggal, támogatta intézményeit, munkája majd mindenütt indító; de legalább lendítő hatású volt. Való igaz, hogy a tudás sem dolgozott minden területen egyenlő intenzitással, utóbb a különféle stúdiumok fejlődése tovább differenciálta eredményeit, s így az egyes szakterületeken más-más alkotása bizonyult időállónak. S ha most mégis azt állítjuk, hogy a néprajztudomány köszönhet neki legtöbbet, nem tagadjuk másutt végzett igen fontos tevékenységét, és arra gondolunk, hogy néprajzi munkái ma is elsőrendű források, tárgyi gyűjteménye féltett kincsünk és hatása a tárgyi néprajzban évtizedekig meghatározó volt. Támogat bennünket a hűséges tanítvány, az életrajzíró Lambrecht Kálmán, aki elsősorban etnográfusnak tartotta mesterét. Így vélekedtek néprajzos kollégái is, s bár közte és a Néprajzi Társaság közt jóval halála előtt megromlott a kapcsolat, temetésén mégis ott díszlett az egyik koszorún a fölirat: „A magyar néprajz atyamesterének – a Magyar Néprajzi Társaság.” Két évtized múlva pedig a munkásságán nevelődött etnográfus nemzedék, mely megírta a magyar népi kultúra máig egyetlen szintézisét, a Magyarság néprajzát, e négykötetes művet az ő emlékének” ajánlotta.
Amidőn Herman Ottó néprajzi érdeklődése föltámadt, a magyar néprajz folklór-ága olyan neves tudósokat vallott már magáénak, mint a már elhunyt Erdélyi János, s az élők közül Arany László, Kálmány Lajos és Katona Lajos. De amíg a népköltési gyűjtemények megjelentetése irodalmi közügy volt, a magyar nép anyagi műveltségének ismeretét másfél százados múlttal is csak helytörténeti és tájleíró monográfiák, statisztikai munkák nyújtották. Születtek szép leírások, pontos megfigyelések, de rendszeres adatföltárás, monografikus összegzés nem történt.
Mi vezette Herman Ottót a tudományos etnográfiához? Nem valószínű, hogy tüzetesen ismerte a hazai előzményeket, első munkáin nem látszik, hogy hasznukat vette volna. Munkássága később vált az előzmények szerves folytatásává olyanképpen, hogy a történetírás; a földrajz és a statisztika szárnyai alatt meghúzódó néprajzi ismeretek szükségképpen eljutottak arra a fokra, hogy önálló életet kezdjenek. Mondhatjuk azt is, hogy tárgyválasztásának ösztönzői „a levegőben voltak”. Ő maga azt írta naplójába, hogy Petényi János Salamon „népies” halnevei után nyomozva, Siófokon ragadták meg figyelmét a változatos halászszerszámok, de korábbi írásaiból kiderült, hogy már húsz esztendővel korábban a mezőségi tavakon figyelte a népi halászatot.
A véletlen elindító mozzanata mögött ott húzódott a magyar történettudomány szerveződése, az őstörténeti kutatások élénksége, és nem utolsósorban a millenniumra készülő Magyarország. Akkoriban kevesen figyeltek felelősséggel a jelen társadalmi és nemzeti bajaira. Eluralkodott az a szemlélet, amely a kort a magyar történelem egyik csúcsának tartotta. A történetíróknak ritka alkalom kínálkozott a fölmérésre, tudni akartak mindent az elmúlt ezer esztendőről. E gondolat jegyében készültek a sokkötetes forráskiadványok, majd a monográfiák egész sora. Nagy számban születtek a magyar történelmet bemutató, de többnyire idealizáló irodalmi alkotások, s a közvéleményben élénken éltek a különféle romantikus elképzelések a honfoglaló magyarokról. Korántsem véletlen tehát, hogy a magyar múltért lelkesedő Herman Ottó legelsőnek őstörténeti vonatkozású néprajzi témát választott.
A magyar halászat könyvének megszületését Semsey Andor mecénási támogatása tette lehetővé. Herman Ottó négy év alatt hét hónapot töltött gyűjtőúton. Fölkereste jelentős folyóinkat, kutatott a Szernye-mocsarakban, a Drávaszög ingoványaiban, az Ecsedi-lápban, végigjárta a nagy tavak, a Balaton, a Fertő és Velencei-tó partvidékét. Elment a Gyilkos-tóhoz, a sebes vizű hegyi patakokhoz a Szádelő völgyében és a Székelyföldön, a Szinvához a Bükkben. Anyagát a teljes magyarországi halászati kultúra bemutatásának igényével osztályozva, rendszerezve tette közzé. Polihisztori voltának, komplex érdeklődésének talán legékesebb bizonyítéka ez a munka.
Mindjárt az első fejezet elején tíz pontba sűrítette eredményeit, amelyek mutatják vizsgálódásának égtájait. Az első pontok a történeti aspektust jelzik: a halászat recens eszközei „ősrégi idők” tanúi, következésképpen a halászat a magyarságnak ősfoglalkozása. A magyar halászat virágkora a mohácsi vészt megelőző századokra esett, azóta fokozatosan csökkent a jelentősége, és a jelenben már kevés helyen folyik „őshalászat”. A következő pontok megállapításai részben századokat átfogó ismereteiből, részben a fölfedező tudós tárgya iránti elfogultságából adódtak. A halászok mesterségbeli tudásától lenyűgözve írja: „A régi magyar ember gondozta a halat. – A mai magyar ember irtja a halat. – Leleményesség dolgában a magyar halász ritkítja párját.” A nyolcadik pont a jelenért felelős politikus és szakember véleménye: a halászat fölvirágzása az okszerű tógazdaságtól függ. Végül módszertani álláspontját fogalmazza meg a népnyelvi adatok fontosságáról szólva és azt hangsúlyozva, hogy a magyar halászat történetét nem lehet a népi halászat nélkül tanulmányozni.
A két kötet a belelapozónak is impozáns látvány. Több száz illusztrációja, többnyire Herman Ottó rajza, mintaszerűen példázza, hogy jó tárgyi néprajzi munka nincsen ábrák, képek nélkül. A szerző számunkra már szokatlan pátosszal, de minden póz nélkül ajánlotta művét: „Ezt a könyvet nem írta tudós ember tudósnak – a szó czéhes értelmében – kielégítésére, hanem írta egyszerű magyar ember magyar emberek okulására, általános műveltséggel bíró emberek tudásvágyának kielégítésére.” A pátosz ellenére igen szerény ez a mondat. Valójában olyan szerencsésen sikerült egyesítenie az értekező próza, a tudományos esszé és a legnemesebb értelemben vett ismeretterjesztés stíluskövetelményeit, hogy a könyvnek hasonló párja, nemhogy véle egy időben, de azóta sem igen született a szaktudományban. A harmonikus együttesben a bemutató, rendszerező fejezetek mellé szépírói teljesítménynek számító eszmefuttatások illeszkednek. A bevezető írások az ember, a társadalom és a „magyarember” halhoz fűződő kapcsolatát boncolgatják – szólások, népdalok, nevek segítségével közelítvén meg a tárgyat. A halászélet valóját, nehéz hétköznapjait nem száraz leírásokkal, hanem hangulatteremtő novellisztikus, sőt tárcaszerű írásokkal, karcolatokkal festi. A maguk nemében önálló egységek a csikászról, a szigonyosról, a kullogóról, a székely halászokról, a pákász tanyáról vagy a Rév-Komáromról szóló fejezetek.
Az első kötet gerincét alkotják a magyar halászat múltját és jelenét tárgyaló részek: az okleveles anyag alapján kronologikus rendbe szedett adattár, mely a tárgyi emlékek és a halászat jogi társadalmi vonatkozásainak történeti gyűjteménye. A krónikás áttekintés és a jelen összevetése nyomán a szerző kimutatja, hogy melyek „a magyar történeti halászszerszámok”, s melyeknek van „ősrégészeti és néprajzi vonatkozásuk”. Az általa megismert, rendbe szedett és tipizált anyag csak ezután következik, amit – jóllehet a magyar néprajztudomány halászati ismeretei közel egy évszázad alatt többszörösére gyarapodtak alapvetően senki sem változtatott meg, legfeljebb módosított rajta. Herman Ottó még majdnem abban az állapotban tanulmányozhatta a halászatot, ahogyan az évszázadokon át virult. Á nagy folyamszabályozási munkálatok és lecsapolások ekkor már éreztették hatásukat; de a hetvenes évek vizes esztendei még egy kevés haladékot adtak a vízi életnek. Pár évtized múlva az általa látottak egy része már csak az emlékezetben élt.
A halászat története és leírása csak egyik kötetét teszi a műnek. A második kötet, a szerző szavaival élve, a „természethistória”, a halak élettanáról szól, a hozzájuk fűződő biológiai tudományok foglalata. Végül függelékként a magyarországi halak magyar, erdélyi és szepesi német, román, szlovák és horvát nevei, valamint a magyar halászmesterség műszavai sorakoznak.
Szándékosan foglalkoztunk ilyen részletesen, szinte leltárszerűen A magyar halászat könyvével, mert így véljük legteljesebben bemutatni a polihisztor tudós egyéniségét, s ha egyáltalán lehet rangsorolni, úgy tetszik, ez a könyv legsikerültebb, legmaradandóbb műve. Megjelenése után a tisztelők és a szakemberek versenyeztek, hogy valamelyik napilapban vagy folyóiratban magasztaló ismertetést írhassanak róla. Az Akadémia I. Osztályának külön ülésén az idős Hunfalvy Pál mutatta be értékelő bírálattal kísérve. Olvasmányos voltával a szélesebb olvasóközönség körében is nagy érdeklődésre talált, s nemcsak a szerzőnek hozott a meglevőnél is nagyobb megbecsülést, de még inkább növelte a tárgyi etnográfia népszerűségét. Jelentősen bővítette a néprajzi érdeklődésű közvéleményt, s egyben serkentette a Néprajzi Társaság megalakulását is.
Tudományos hatása szerteágazó. További munkára ösztönözte Munkácsi Bernátot és Jankó Jánost, akiknek összehasonlító nyelvtörténeti és néprajzi kutatásai kiválóan kiegészítették Herman Ottó anyagfeltáró, rendszerbe foglaló tevékenységét. Nekik hármuknak köszönhető, hogy a népi halászat több évtizedig legteljesebben kidolgozott ága volt a magyar tárgyi néprajznak, s mint fentebb már utaltunk rá, e tárgyban hasonló összefoglaló igénnyel újat azóta sem alkottak. Sajátos helyzet alakult ki. Előbb született meg a nagy összefoglaló mű, Herman Ottó könyve, a magyar tárgyi néprajz alfája, s utána készültek részletvizsgálatok meg kisebb tanulmányok. A magyar halászat könyve a nemzetközi szakirodalomban is jelentős teljesítmény. Az országhatárokat átlépve indító példája lett a finn Sirelius a finnugor népek rekesztő halászatáról szóló nagy művének, a román Antipa Hermanéhoz hasonlóan halászattal és halgazdasággal foglalkozó vaskos monográfiájának, valamint a horvát Čurčić alapvető tanulmányának.
Halászati könyvének sikere magát Herman Ottót is további néprajzi stúdiumokra ösztönözte, bár éppen a 90-es évekre esett ornitológiai tevékenységének csúcsa, ez idő tájt egyre erősebben vonzódott az etnográfiához. 1889-ben megalakult a Magyarországi Néprajzi Társaság, a következő évben megindult folyóirata, az Ethnographia. Herman Ottó a kezdetektől a pártfogók között volt, majd néhány esztendő múltán tevékenyen részt vett a társaság újjászervezésében.
Halászati tárgyak gyűjtésével már korábban foglalkozott, s anyagának egy részét 1885-ben a nagyközönségnek is bemutatta a budapesti országos kiállításon. Ez a gyűjtemény szolgált alapjául a millenniumi kiállítás Herman Ottó által rendezett részlegének, a „történeti főcsoport” halászati és pásztorkodási részének. Kiegészítésként 1893-tól rendszeresen bővítette gyűjteményét az ország különféle vidékeiről származó pásztoreszközökkel, pásztorművészeti tárgyakkal. A kiállításnak óriási szakmai és közönségsikere volt. Később tovább gyarapodva és a párizsi világkiállításon újabb szép elismerést aratva, e gyűjtemény lett alapja a Néprajzi Múzeum magyar gyűjteményének, megváltoztatván a múzeum jellegét, mely addig jobbára tengerentúli tárgyakat vallott magáénak.
Az ezredéves kiállítás másik látványossága volt az ország távoli vidékeiről származó; eredeti minták után megépített falu. A házakat az illetékes megyék építtették, s mind igyekezett minél szebb, módosabb portát bemutatni. Az eredmény az lett, hogy majd mindegyik a legújabb, erősen uniformizálódott, „városias” paraszti építészetet példázta, s nem az eredeti, a jellegzetesen táji típusokat. A házakat tanulmányozó ifjabb Jankó János nem tudta ezt és sietett megállapítani a magyarországi ház felnémet eredetét. Herman Ottó sem késett az ellenvéleménnyel, s ezzel kezdetét vette a magyar néprajz legemlékezetesebb vitája. Ma már tudjuk, hogy e kérdésben egyiküknek sem volt igaza. Herman Ottó a legegyszerűbb enyhelyből kiindulva különféle építményeken át megmagyarázta a háromosztatú ház kialakulását: Majd rokonította a finn kotát a kabai kontyos kunyhóval, és ebből származtatta a vasalót. Továbbá genetikus kapcsolatba hozta a csőszkunyhót a putrival, végül a bocskoros nemes kúriájával. Okfejtése páratlanul szellemes és magával ragadó, de formai és véletlen egyezéseken alapul, semmiféle tudományos érvvel alá nem támaszható. Persze Jankó sem vádolható azzal, amivel Herman Ottó gyanúsította, hogy a német kultúrfölényt akarta bevinni a köztudatba. Kétféle tudományos módszer csapott össze kettőjük vitájában. Herman Ottó, a rendíthetetlen evolucionista, az önálló fejlődés híve volt. Milyen remekül érvel például, midőn a nyeregtető eredetével kapcsolatban elutasít mindenfajta spekulációt, még Bastian Völkergedanke-gondolatát is, s arra az egyszerű szükségletre utal, hogy a víznek a tetőről le kell folynia, következésképp az ésszerűség azt kívánta az emberektől, hogy a tetőt nyereg vagy kupola alakúra emeljék. Viszont Jankó János az összehasonlító tudományok mindenhatóságában hitt. Utóbb mindkettőjüknek akadtak követői néprajztudományunk művelői között. A Herman nyomában járók, bár mesterük nem merevítette dogmává nézeteit, s az összehasonlítás létjogosultságát korántsem tagadta, az egyes jelenségeket gyakran tartották speciálisan magyarnak, vagy például finnugornak. Azonban kutatásunknak ez az ága, jóllehet csökevényeiben némelykor ma is kísért, háttérbe szorult. Inkább Jankó követői felé billent a mérleg, de az ő csapásán haladók sokszor és gyakran ma is túlértékelik az összehasonlítás eredményeit, megfeledkezvén a belső fejlődés lehetőségéről, a kulturális adásvétel igézetében vizsgálódnak. Kétségkívül helytelenül cselekedett a vitára azonnal kész, harcos Herman Ottó, amidőn Jankóval szemben személyeskedett. S talán még inkább hibáztatható Jankó János, aki az ifjúság kíméletlen kritikájával elméletileg tájékozatlannak jellemezte ellenfelét, holott bizonyára maga is tudta, hogy a kor neves etnológusai közül Herman Ottó intenzív kapcsolatot tartott Bastiannal, Wirchowval, Lubbockkal és másokkal. Ha nem is használta, de olvasta műveiket. Igaztalanul megvádolta Jankó azzal is, hogy nem ismeri az orosz halászati irodalmat, holott ő sem ismerte kimerítően és jól tudta, hogy igen nehezen hozzáférhető.
A tárgyról tárgyra csapongó évekig folytatódó vita Herman Ottót eltávolította a Néprajzi Múzeumtól (nem a néprajztól), de tanulságos és mozgató erejű volt, megmutatta, hogy a fiatal tudomány túllépett első próbálkozásain, elhagyta a gyermekkort és nagy lépéseket tett a felnőttség felé.
Herman Ottó ez idő tájt írt munkái szinte kivétel nélkül tartalmaznak néprajzi vonatkozásokat. Példának legjobb említenünk az öt kiadást megért, A madarak hasznáról és káráról szóló (1901), a tudományos ismeretterjesztés remeke, sajátosan gyarapította ismereteinket a magyar paraszti kultúráról. Egyes fejezeteiben a paraszti madárismeretet summázta, s az ismertető leírásokba is bele-beleszőtt belőle. Megközelítése irodalmi irányú, Petőfitől, Tompától indul, példabeszédeken, magyarázó mondákon át szólásokig, közmondásokig jut el. Bőkezűen szórja az ember és a madarak kapcsolatáról hosszú életen át szerzett temérdek tapasztalatát.
Ezt a munkát már a hetvenedik év felé haladó Herman Ottó írta. S igazat kell adnunk az életíró Lambrecht Kálmánnak: minden nagyszerűsége ellenére „A messze világító fárosz kialvóban volt”. Az új században született írások, de különösen az utolsó évtized termései, megfáradt öreg tudós alkotásai. A művek tiszteletre méltóak, nem hiányoznak belőlük az ötletek, a fordulatok, meg a szellemes gondolatvezetés, de a korábbi lendület már megtört, az eredetiség erősen megfogyott.
Élete végső évtizedében a pásztorkodás néprajza foglalkoztatta leginkább. A téma felé fordulása épp oly törvényszerű volt, mint ahogyan etnográfiai vizsgálatait a halászattal kezdte. Halászati tanulmányainak a rokontudományok eredményeivel összecsengő fő tanulsága az volt, hogy a magyarság vizes, folyókkal átszelt területről származott. Figyelme következetesen fordult a pásztorélet felé, vajon milyen tárgyi bizonyítékai vannak a hajdan pusztákon legeltető vándorlásnak. Állítása szerint egy tótszentpáli kanász faragása döbbentette rá a pásztorművészet fontosságára – ezt a szót is, akár az ősfoglalkozást, ő alkotta – és elvállalta, hogy a halászati gyűjtemény mellé pásztortárgyakat is szerez. Útjain éppúgy, mint a halászat tanulmányozásakor, még szemlélője lehetett egy néhány esztendő múltán csak maradványaiban élő életformának. A legelőföltörések utolsó rohama előtti pásztorélet volt ez, régi pásztorépítményekkel és eszközökkel, virágzó népművészettel, még nagyszámú hazai állatfajtával és azokhoz fűződő ismeretekkel. Csak sajnálhatjuk, hogy a birtokában levő anyagból nem született a halászatról szóló nagy összefoglaláshoz hasonló mű.
A legérdemesebb e tárgyban az a kis ismertetés, amelyet az ezredéves kiállításon bemutatott anyag magyarázataként írt. Halászati tanulmányaiban kibontakozó módszerét itt fejti ki teljes fejlettségében: egy vizsgált nép – jelen esetben a magyarság – őstörténetét élő ősfoglalkozásainak tárgyi része, azok díszítése, használata, illetőleg terminológiája világítja meg. De ezek a tárgyak, egyrészt összevetve a Magyarországon föltárt régészeti emlékekkel, arra is következtetést nyújtanak, hogy milyen kapcsolat fűzte a magyarokat az előttük itt lakó népekhez. Másrészt e tárgyak arról is tanúskodnak, hogy a magyarság merre vándorolt, illetőleg vándorlása közben milyen népekkel került kapcsolatba. Végül az ősfoglalkozások fogalmat adnak a „történet előtti korban” romlandó anyagból készült eszközökről is. Herman Ottó e módszert általános érvényűnek, minden népre alkalmazhatónak tartotta, s egyben arra is utalt, hogy az eredet kereséséből az összehasonlítást sem szabad kizárni. Nyomában a magyar néprajztudományban évtizedekig használták azt a módszert, mely a mester igazságának túlzásba vitelével, a jelenségek vizsgálatánál elsősorban a helyi hagyományokhoz nyúlt, majd összehasonlítást alkalmazva a rokonnépekhez, illetőleg azokhoz a népekhez, amelyek a magyarsággal vándorlás közben feltehetőleg érintkezésbe kerülhettek, legvégső esetben más európai népek kultúrájához fordult segítségért. Ilyenformán egy ideig figyelmen kívül maradt az ezer esztendőn át körülöttünk élő, velünk kapcsolatban levő népek műveltsége.
Herman Ottó módszerének buktatói a pásztorkodásról írott két nagy könyvében mutatkoztak meg leginkább. Kétségkívül a tudós hajlott kora magyarázza, hogy ezek a művek minden tekintetben elmaradtak az előzőektől, s az is igaz, hogy a kitűzött cél erőn felüli munkavállalás volt, mégis úgy tetszik, hogy a leginkább gátló akadályt a módszer elégtelensége és kritikátlan alkalmazása jelentette. A magyarok nagy ősfoglalkozásának – így nevezte a pásztorkodást – előszavában fölvázolt terve, noha sokkötetes összefoglaló mű megvalósítását ígérte, nem közelíti meg A magyar halászai könyvének eredményeit. Egyes műveltségi elemeknek a – honfoglalástól napjainkig feltételezett – kontinuitását sem akkor, sem azóta nem sikerült bizonyítani. Herman Ottót keleti nomád romantika kerítette hatalmába, jóllehet nem volt tisztában a nomadizmus fogalmával. Már háztanulmányában előfordultak olyan föltűnő félresiklások, mint a bácskai telepes falvak rendezett házsorainak nomád hadirendből való magyarázata. Utóbb szaporodtak hasonló gondolatai. A magyarok nagy ősfoglalkozása című könyvében lelkesen vetette össze a homokba temetett közép-ázsiai városokból előkerült ásatag faragványokat zalai és somogyi pásztorfaragásokkal. Ókori auktorok nyomán külön fejezetben foglalkozott a szkíták nomád életmódjával.
Pótlásnak szánta a magyarok szerinte hasonló, de írásban megörökítetlen nomadizmusa helyett. Szemléletében a honfoglaló magyarság sokkal inkább lóháton élő, pásztorkodáson kívül mással nemigen foglalkozó népként élt, mint amilyennek a későbbi kutatások fényében látjuk. Sajnos, gondolatai meggyökereztették a magyar néprajztudományban a nomadizmus – valljuk meg – zavaros fölfogását és távolabb tekintve a nemzeti közvéleményben erősítették az amúgy is meglevő romantikus elképzeléseket.
Igazságtalanok lennénk, ha pásztorkodáskutatásának pozitívumairól nem szólnánk. Mondott könyvében a magyarországi régészeti emlékekre támaszkodva arra keres magyarázatot, hogy a magyarok miért éppen a honfoglaláskor, az adott időben, telepedtek le mai hazájukban. Eredményei ma már semmit nem mondanak, de az indító gondolat most is megszívlelhető. A kötet gerincét pedig a magyar állattartás „köztörténete” alkotja. Herman Ottó a kezdetektől fontosnak tartotta a történeti források és a recens anyag egybevetését, szerves kapcsolását. „Mert a tárgyi résszel való tüzetes foglalkozás kimutatta a nyelvi vonatkozáson kívül azt a nagy igazságot, hogy a tárgyi ethnographia történelem nélkül szükségképpen ellaposodáshoz vezet – és megfordítva: a történet, megfelelő vonatkozásaiban, tárgyi ethnographia nélkül sok tekintetben homályos marad” – írta az előszóban.
Olyan neves történészeket nyert meg ügyének, mint Tagányi Károly és Takáts Sándor. Az adatgyűjtést jórészt a fiatalon elhunyt Halász Ignác végezte, de küldött anyagot Kecskemétről Kada Elek, Debrecenből Zoltai Lajos is. Így született meg a magyar állattartás történeti adattára, sűrűn egymást követő regesztákból és idézetekből, amelyeket századokra és állatfajokra lebontva Herman Ottó kommentárjai kísérnek.
Tudományos munkásságának „hattyúdala” volt A magyar pásztorok nyelvkincse. Lexikonszerűen közreadott nyelvtörténeti és népnyelvi anyag magyarázatokkal, glosszákkal ellátva. A magyar nyelv határtalan szeretete mindvégig kísérte tudós csapongásaiban. Szótár vagy mesterszavak jegyzéke egyetlen jelentős műve mellől sem hiányzott. Harcos nyelvművelő volt, de nem új szavak alkotásával akart pótolni és frissíteni, hanem a régi magyar nyelvből és a nyelvjárásokból. A pókok életének leírásakor a takácsmesterség műszavaival gazdagította az állattani terminológiát. Kutatásaiban mindig igyekezett hasznosítani a nyelvészet eredményeit. E gondolat jegyében született utolsó könyve is.
Úgy véljük, joggal állítottuk, hogy e rendkívüli egyéniség, aki a szó hétköznapi értelmében sem volt szobatudós, ez a fáradhatatlan gyűjtő és éles szemű megfigyelő, a magyar néprajztudomány épületén dolgozott legtöbbet. S nem sokat csorbítja érdemeit az sem, hogy elsősorban az általa föltárt és megőrzött anyagot tartjuk értéknek, nem fejtegetéseit és következtetéseit, melyekben több volt az intuíció, mint a filológiai alaposság. Olyan fiatal tudománynál, mint a néprajz, aligha lehet hibául fölróni az első botladozásokat. De a mind több ismeret megszerzésére törekvő, a megmerevedett módszereket elvető, a komplex vizsgálatokért lelkesedő tudós ma is példa. Mert végül mégiscsak polihisztor volt, a szónak abban az értelmében, hogy akár ornitológusként a madarakról, akár etnográfusként a halakról írt, korának széttöredezett világa az ő szemében csodálatos egységnek tetszett. A teljes világot akarta egyszerre több oldalról, többféle tudománnyal megismerni. S ha a tudományok mégis versenyeznek érte, azért teszik, mert életének egyes szakaszaiban komplex érdeklődése más-más területeket vett munkába. És a 19. századból örökölt egységes világkép mellett haláláig összefogó, biztató erőként állt a magyar tudomány és művelődés fanatikus szeretete, az az odaszánó meggyőződés, mely következő szavaiban legszebben kifejeződik: „Szememet nem vetem magasba, sem a külföld felé, mert valójában csak az lelkesít, ami lelkesítette régibb íróinkat, akik elöljáró beszédjeikkel megmondották, hogy a nemzetnek akarnak szolgálni, s ezt a könyvben be is váltották; én is erre törekedtem.”
KÓSA LÁSZLÓ
