A háború utániidőszak kutatásai az Állatorvosi Főiskolán
A háború utániidőszak kutatásai az Állatorvosi Főiskolán
Róna Erzsébet 1917-ben már az Állatorvosi Főiskoláról keltezte következő cikkét, melynek témájára – mint írta – ismét Hevesy hívta fel figyelmét. Ebben a rádiumemanáció diffúzióállandóját határozta meg, majd kiszámította az atomátmérőt, amire azért volt lehetőség, mert a rádiumemanációnak mint nemesgáznak nincs hidrátburka. Számításaihoz az Einstein-Smoluchowski egyenletet használta fel. Az aktivitásmérést elektrométerrel végezte; etanolban, benzolban és toluolban határozta meg a diffúziót.
A háború utáni Magyarországról származó Hevesy-cikkek egyik legszembetűnőbb és legmeglepőbb vonása származási helyük. Az Állatorvosi Főiskola kémiai tanszékén születtek, miként Róna Erzsébet imént ismertetett írása is. Azt gondolhatnánk, a háború idején Hevesy eltávolodhatott a tudományegyetemtől, vagy netán Buchböckkel romlott meg a kapcsolata, ezért tette át székhelyét máshová. Az Állatorvosi Főiskola így is meglepő hely lenne a radioaktív indikáció számára. Valójában, mint látni fogjuk, éppen fordított a helyzet. Ugyanis oktatási, sőt „státus-szempontból” pontosan ebben az időben tartozott legszorosabban a tudományegyetemhez. A helyváltoztatás magyarázata minden bizonnyal az, hogy időközben jó barátját és munkatársát, a későbbi műegyetemi, majd tudományegyetemi professzort, Gróh Gyulát kinevezték az Állatorvosi Főiskola kémiai tanszékének vezetőjévé, és így közös kísérleteiket ésszerűbb volt itt végezni, mint a kedvezőtlenebb feltételeket nyújtó tudományegyetemi laboratóriumban, ahol a tanszékvezető aktívan nem vett részt a munkában.
A Hevesy és Gróh által közösen megjelentetett kétrészes publikáció az ólom öndiffúziójával foglalkozott. Keskeny függőleges cső aljára ThB-vel jelzett ólmot helyeztek, fölé háromszor ilyen magasan közönséges ólmot. Az egészet felmelegítették és néhány napig 300 °C-on hagyták. Lehűtés után feldarabolták és megmérték a-sugárzását. Ennek mértékéből következtettek az egyes rétegekben jelenlévő ólomizotópok mennyiségére, ebből a diffúzióra, majd az atomátmérőre. Megállapították, hogy az ólomban mért öndiffúzió sebessége nem különbözik jelentősen más fémek diffúziós sebességétől. Az átmérőt összevetve az ólom vizes oldatában mért értékekkel, kitűnt, hogy ez utóbbiban az álomian hidratált formában van jelen, amit Arrhenius ionelméletének egyik leghatásosabb megerősítéseként tartanak számon. A vizsgálatok másik része a szilárd fázisú diffúzióval foglalkozott. A Ra-D-t követték nyomon 280 °C-os szilárd ólomban egy teljes évig, és arra az eredményre jutottak, hogy itt már, ha egyáltalán fellép, az öndiffúzió lényegesen lassúbb (legalább 300-szor) más fémek (arany) diffúziójánál.
(Megjegyzendő, hogy Hevesy nem volt elégedett az eredménnyel, ezért néhány évvel később Obruscsevával, orosz munkatársával érzékenyebb, pontosabb vizsgálatokat hajtott végre Koppenhágában. Az eredmények kiértékelésében az éppen ott dolgozó, fiatal Heisenberg segített.)
A két cikk igen hosszú kísérletezés eredményeként születhetett meg (a keltezés szerint 1915 és 1920 között) és szintén a radioaktív nyomjelzés legkorábbi alkalmazásai közé tartozik, sőt esetleg első a metallográfiában.
Ugyanebből az időből és ugyanerről a helyről származik másik barátjával, Zechmeister Lászlóval, a későbbi pécsi, még későbbi kaliforniai szerves kémia professzorral írt cikkük, mely meglehetősen távol esett Zechmeister igazi érdeklődési területétől, a szerves kémiától és a kromatográfiától. A tanulmány az azonos atomok intermolekuláris cseréjét tárgyalta, tehát voltaképpen a Róna Erzsébettel végzett 1915-ös kutatás folytatásának tekinthető. Akkor az aktív ólom-klorid és nem aktív ólom-nitrát közötti kicserélődést tanulmányozták, most olyan kicserélődést, amelynek során vegyértékváltozás is fellép, tehát mintha redoxireakció menne végbe. Megállapították, hogy ha a négy vegyértékű ólom acetátját (Pb(CH3COO)4), mely aktív, öszszekeverik inaktív két vegyértékű ólom acetátjával (Pb(CH3000)2) és az előbbit ismét kikristályosítják, aktivitása a felére csökken, azaz aktív atomjainak fele inaktívra cserélődik ki. Bebizonyították továbbá, hogy az azonos atomok molekulái között csak akkor megy végbe a folyamat, ha disszociált állapotban vannak. Minderre, talán említeni sem kell, a „rádioaktív indicator-módszer” adott lehetőséget.
Az elegáns, szépen érvelő publikáció megjelent külföldön, és felfigyelt rá a terület egyik klasszikusa, Frederic Soddy is, aki a Royal Society számára a radioaktivitási kutatásokról írt évi riportjaiban majdnem teljes oldalt szentelt ennek az egyetlen cikknek. Itthon Zechmeister adta elő a kémiai-ásványtani szakosztályban. Keltett is bizonyos érdeklődést, amit jelez, hogy hozzászólt Ilosvay Lajos, a műegyetem általános és szervetlen kémia professzora és Konek Frigyes, a tudományegyetem első szerveskémia előadója.
A Zechmeister Lászlóval közösen írt cikkel befejeződött Hevesy György hazai tudományos munkássága. Az itt született tanulmányok közül Hevesy többet is elegendően színvonalasnak tartott ahhoz, hogy csaknem 50 évvel később újra megjelentesse kétkötetes összegyűjtött műveiben, amely természetszerűen írásainak csak kis töredékét tartalmazta, azokat, melyeket legfontosabbnak vélt. Meglehet, ezek a művek itthon nem fejtettek ki komoly hatást, de nem maradtak teljesen hatástalanok sem. Az Állatorvosi Főiskolán Gróh folytatta a megkezdett vizsgálódást. Előbb, 1927-ben ő, majd tanítványa, Auber László írt újra a témáról. Ám ezzel mintha hosszú időre ki is merült volna Hevesy György közvetlen tudományos hatása Magyarországon. Nem ő tehet róla, hogy ilyen rövid életet élt itthon a radioaktív nyomjelzés beláthatatlan tudományos perspektívát rejtegető kutatása.
