Összefoglaló művek
Összefoglaló művek
Hunfalvy életművében kiemelkedő jelentőségű helye van két nagy, összefoglaló földrajzi munkájának. A magyar birodalom természeti viszonyainak leírása és az Egyetemes földrajz nemcsak életében, de mindmáig legismertebb műve. Neve a földrajzi köztudatban talán túlzottan is azonosult e két munkájával. Megjelenésükkor aratott sikerük előbb széles körű ismertséget, utóbb fokozott tiszteletet biztosított szerzőjük számára. A szakmai kritikák is lépten nyomon földrajzi irodalmunk és tudományunk európai színvonalra való emelkedését emlegetik velük kapcsolatban. Ebbe a – mondhatni – lelkes fogadtatásba kétségtelenül nagyban belejátszott, hogy mindkét munka hézagpótló volt a maga területén. Amit A magyar birodalom leírása adott hazai vonatkozásban, lényegében azt adta az Egyetemes földrajz Európát illetően. A két munka teljesen együttes tárgyalása mégsem lenne szerencsés, már csak a megjelenési idejük közötti kerek negyedszázados különbség miatt sem. Párhuzamba állításukra viszont jó alapot ad, hogy az Egyetemes földrajz második kötete is Magyarország földrajzát tárgyalja.
Elöljáróban még annyit, hogy az európai színvonal emlegetése nem tekinthető üres hazafiúi bóknak. Inkább azt kellene hozzátenni 100 év távlatából, hogy a múlt század közepi hasonló földrajzi munkák Európa-szerte is messze elmaradtak más szaktudományok (akár némelyik földtudomány) korabeli teljesítménye mögött. A ritteri elvek végül is nem tudták igazán megtermékenyíteni a földrajzi kutatásokat, és nem alakult ki egy erőteljes összehasonlító-történelmi irányzat. A genetikus központú fizikai-földrajzi részletkutatások pedig még nem tartottak ott, hogy sikeres szintéziseket érleljenek – legalábbis nem a 60-as években.
Mindkét műre érvényes megállapítás, hogy azok teljes egészében leíró jellegűek. Az országról, illetve Európáról készült leírások kétségtelenül igen széles körű forráskutatásra s a források kritikai feldolgozására támaszkodnak, viszont jobbára nélkülözik az összehasonlításokat (még a ritteri értelemben is), kevés szó esik a lényeges földrajzi összefüggésekről. Ebben a vonatkozásban feltétlenül elmaradnak a szerzőjük által is fejtegetett elvektől, hogy ti. amit a földrajz leír, kell hogy annak törvényévé is emelkedjék.
Igaz, A magyar birodalom természeti viszonyainak leírása címében sem ígér többet a leírásnál, sőt még a földrajz vagy földirat kifejezést sem használja Hunfalvy a címben. Talán ezzel is jelezni akarta, hogy a könyv elején olvasható két ívnyi kutatástörténeti fejezetben felsorolt források nem teszik még lehetővé az igazi földrajzi összegzést. Az egyes kötetek tartalomjegyzékei is arról tanúskodnak, hogy a szerző elsősorban az ország természeti viszonyaira vonatkozó adatokkal akar szolgálni. Monoton egyhangúsággal visszatérő fejezetcímek az egyes területrészek tárgyalásakor az „Alakzat és tagosulat”, a „Magasságmérések” és a „Földtani viszonyok”. A pontos topográfiai leírást adó fejezetek kissé a „szóba foglalt térkép” gondolattársításra adnak alkalmat, s ezeket különösebb koncepció nélkül egészítik ki a magassági adatok. Mindenesetre imponáló mennyiségű adatról van szó: mintegy 2000 felszíni pont koordinátáit adja meg szögmásodperc pontossággal, és 11000 felett van a bécsi lábban közölt magasságmérések száma.
Feltétlenül említést érdemlő, hogy az ország felosztása már nem közigazgatási alapon, hanem felszíni viszonyok – völgyek hegyvonulatok – segítségével történik. Így Fényes Elek megyei bontású Magyarország leírása után némi előrelépés látható a természeti földrajzi tájbeosztás felé. Ez azonban még nem valósul meg. Hiszen a Hunfalvy-féle orográfiai egységek sokszor nagyon is különböző genetikájú, felépítésű tájakat foglalnak egybe, amelyeken belül még a domborzati különbségek is tetemesek lehetnek. „A Mátra hegyláncolat” pl. a Börzsönytől a Bükk-kel bezárólag mai Északi-középhegységünk egész területét egyesíti, s ha a szerző a fejezeten belül el is választja annak ortográfiailag is szembeötlően különálló tagjait, említés sem történik azok eltérő származásáról s ebből adódó egyéni karakterükről. Bár észleli pl. a Mátra É -D-i aszimmetriáját, vagy a Bükk középső részeinek plató jellegét, sőt ez utóbbi jellegzetes formáiról (ravaszlyuk, nyelő, töbör, barlang) is ír, utalva a Tornai és Bihar hegység hasonló formáira, de a miért kérdését véletlenül sem teszi fel velük kapcsolatban. Az egész munkára jellemző (de az Egyetemes földrajzra is), hogy a tájak és résztájak, a felszín és részletei változásának kérdése szinte teljesen kívül esik gondolatkörén. Az 1860-as évek elején ez még többé-kevésbé általános jelenség az európai földrajzban, de a 80-as évek végén, főleg Richthofen fellépése óta, nyugaton már más szelek fújnak. A gyorsan kibontakozó genetikai irányzat nálunk a földrajzban így csak Hunfalvy után kezdi éreztetni hatását.
A „tájfejlődés” iránti bizonyos fokú érzéketlenségre vall pl. az a tény is, hogy a 3. kötet általános földtani vázlatát fordított időrendi sorrendben tárgyalja, tehát az „áradmányi képletektől” megy a paleozoosz képződmények felé.
A magyar birodalom 1863–65-ös leírásában jelentős értékű fejezet mutatja be az ország éghajlatát. Az egyes éghajlati tényezőkre vonatkozó adatok ismertetése után általános képet rajzol az ország éghajlatáról. Inkább a leltárszerű alaposság jellemzi a vízrajzi részt a topográfia erős túlsúlyával. Folyóink természetének leírásakor azonban itt-ott érdekes észrevételeket tesz a folyók szakaszaira, a hordalékuk természete és mederformájuk közötti kapcsolatra, a szabályozásokat ismertetve pedig tágabb értelemben vett tájformáló szerepükre vonatkozóan is. Bár Hauer és Czekelius alapján az erdélyi folyók völgyeiben, Szabó Józsefet idézve pedig a Duna és Tisza alföldi szakaszán teraszokat („áradmányi fokozatokat”) is említ, azonban ezek általánosabb elterjedtségét és jelentőségét nem ismeri fel, és másutt nem is foglalkozik velük.
A Hunfalvy előtt hazánkban divatos „államisme-földrajz” egyik sokat bírált oldala annak monoton, unalmas, száraz felsoroló jellege volt. Kétségtelen, hogy Hunfalvy alapjában változtatott ezen. De saját életművén belül is nyilvánvaló a fejlődés, ha az 1863–65-ös Magyarországát Egyetemes földrajzához hasonlítjuk. Ez utóbbi a benne levő nagy adattömeg ellenére már élvezetes olvasmány. Ehhez az is hozzájárult, hogy ebben már saját korábbi munkájára is építhetett, s így sok fölösleges részlet ismétlésétől eltekinthetett. Egyébként e művének is mindhárom kötetére jellemző az országok természeti alapon való felosztásának kísérlete. Ez azonban nem sikerült maradéktalanul. Európai viszonylatban sokszor tartományi, hazai vonatkozásban a nagyobb tájegységeken belül megyei elhatárolást alkalmaz, s a részletekben leírása kissé a mai útikönyvekre emlékeztet. Különösen feltűnő ez a jelleg a városokat illetően: a földrajzi tényezőket sokszor háttérbe szorítják a nevezetességek (pl. Milánó iparáról egy fél mondat, a dómról fél oldal szól). Kiemelhetők még az egyes kötetek színes néprajzi fejezetei. Ezek beiktatását Hunfalvy Magyarország esetében különösen fontosnak tartotta.
Mai szemmel olvasva mindkét munka leginkább földrajzira sikerült részének az Alföldről adott viszonylag rövid áttekintés tűnik. Ebben nyilván a rendelkezésre álló forrásoknak (pl. Szabó József kiváló munkáinak) is jelentős szerepe volt, de ezeken túl sokszor a személyes tapasztalatok is érezhetők, és a szerzői vélemény is többször szóhoz jut. E fejezetek alapján bátran kijelenthető, hogy ahol a megfelelő előmunkálatok adva voltak, ott Hunfalvy képes volt mai értelemben is elfogadható, sőt élvezetes földrajzi szintézist alkotni. Ebben a részben még a terület alakulására vonatkozó megállapítások sem hiányoznak, s az egyes részletek itt kapnak leginkább táji karaktert. Nagyon szemléletes és hangulatos pl. a Nyírség leírása, még akkor is, ha a végeláthatatlan homokbuckás táj nem nyeri meg a szerző tetszését. Természetesen ebben a részben is találhatók téves megállapítások. A Nyírség buckáiról pl. 1864.-ben az a véleménye, hogy „E torlatok eredetileg a vízár hullámjátéka által alakulhattak, de körvonalaik most gyakran változnak, a mint a fergeteg egyik vagy másik oldalukat megszaggatván, a felkavart homokot tovább hordja”. 1886-ban már változtat nézetén, s a korábbi tudományos kijelentés költői képpé szelídül: „…mintha valami homoktenger folytonos hullámzásában hirtelen megállapodott volna”. Egészen pontos, ma is érvényes észrevételeket is tesz. Pl. leírja, hogy a nyírségi buckák jobbára É-D-i, de a Debrecen-Nagykároly vonaltól D-re ÉK-DNy-i irányba csapnak. A Duna-Tisza közi földhátról az a véleménye, hogy a Duna hajdan szétömlött azon, „mostani medrét csak később vájta ki; keleti ágyait elhagyván, mindinkább nyugatnak tartott” (1886). A nyugatra tolódás kérdésében Szabó Józseffel is vitába száll, s a Baer-törvényre hivatkozik (1864). Kiragadott példákkal nehéz is érzékeltetni azt a sok földtani adat, földrajzi tényező, történelmi elem bevonásával, a köztük levő összefüggések sokoldalú bemutatásával festett eleven, végül már költőien sokszínű összefoglaló képet, amely az Egyetemes földrajz 2. kötetének lapjain Hunfalvy tolla nyomán az Alföldről az olvasó előtt összeáll.
Végigtekintve Hunfalvy két híres földrajzi művén, szemügyre véve erényeiket és fogyatékosságaikat, végeredményben megállapítható, hogy azok az államismék szintjéből kiemelkedett, de a tudományos részletkutatásokat még jórészt nélkülöző magyar leíró földrajz korszakjelző eredményei. Széles forrásanyag kritikus feldolgozásával készültek, s bár a földrajzi összefüggésekre még csak helyenként mutatnak rá, de már a szintézisre törekvés kezdeti jeleit is hordozzák. Mint ilyenek elsők és még évtizedekig páratlanok a magyar földrajzi irodalomban.
