SEJT, SEJTKÖZÖTTI ÁLLOMÁNY
SEJT, SEJTKÖZÖTTI ÁLLOMÁNY
Huzella tudományos munkássága a sejtközötti állomány szerkezetének és funkciójának új értelmezése volt. Tudományos közleményei és könyve ezt boncolgatja, illetve foglalja össze.
Munkáiban, bár néha ellentmondásosan, de általában mindenkor dialektikus gondolkodás érvényesül. Hangsúlyozza, hogy elhanyagolták az orvostudományban az ép és kóros folyamatok mechanikai értelmezését, hogy figyelmen kívül hagyták a szervekben és egyes sejtekben uralkodó erők kölcsönhatását, „Az élet struktúrára szorul, hogy a materiális erők játékában megnyilvánulhasson” (Aschoff).
Különösen kedvenc témája az élő struktúra változásait a mechanika alapján tudományosan. értelmezni. A szervezetre ható külső és belső erők egyensúlyban vannak és súlypontjuk a szervezetben van. Ha a súlypont kívül esik, a szervezet elpusztul. Ha az egyensúly létrejötte gátolt, betegség jön közbe. Sokat vizsgálta az ép és kóros májat, és állításait ezen az objektumon igyekezett megmagyarázni. A májban az áltála kimutatott sejtközötti finom rostokban, az ún. rácsrostokban látja az egyensúly biztosítását. A rácsrostokat, ezeket a finom hálózatot képező rostokat kutatta és azok szerepét hangoztatta a szervek harmonikus működésének biztosításában.
Igen sok és nagy vitája zajlott le Huzellának mindazokkal, akik a rácsrostok általa feltételezett ún. „aktív rugalmasságát” ellentmondásosnak tartották. Huzella szerint egy rácsrosthálózat a.hézagaiban levő sejtek mozgásától, duzzadásától vagy zsugorodásától befolyásolva megfeszülhet vagy ellazulhat és a változások átterjedhetnek a környezetre, a rácsrostok kiterjedt összefüggése által. Így a máj bármely részén történő elváltozást (pl. májzsugor) a máj ép részei is „megérzik” és arra reagálnak. Az „aktív” jelzővel Huzella ezt akarta érzékeltetni. Nem az elképzelt mechanizmust, hanem a rugalmasságnak az aktív jelzőjét kifogásolták. Állításának bizonyítására modellt szerkesztett és példáját adta a szerkezeti elképzelést szolgáló anatómiai modell nagy hasznának és fontosságának.
A rácsrostok a szövetekben található legfinomabb kötőszöveti rostelemek; ezek funktionalis jelentősége volt érdeklődésének központjában, melynek kimutatására a különböző finom rostokat fekete vonalas hálózat formájában feltüntető ezüstnitrát impregnatiókat használta. Feltételezte, hogy a szervek strukturális egységén belül minden egyes sejtet is külön rostrácsozat vesz körül s a sejtek a rostok hézagaiban mint hálószemekben foglalnak helyet, ami által bárhol a rácsrosthálózatra ható erő az egész hálózaton éreztetve hatását, a sejtek alakjára, szerkezetére és működésére is hatással van. Az egész testet és szerveket beszövő finom hálózatnak képzelte el a rácsrosthálózatot, mely mint a keringési szerveken rögzülő, azokkal együtt mint szövetnedv-, nyirok- és vérkeringést szabályozó mechanikai rendszer bír nagy fontossággal.
Debreceni működése alatt honosította meg a szövettenyésztést, azt az új eljárást, melyet Amerikában Alexis, Carrel, W. H. Lewis, Európában pedig Rhoda Erdmann, Albert Fischer indított el. Ennek az eljárásnak az a lényege, hogy a szervezetből kivett élő szövetet üvegbe, megfelelő táptalajba helyezik, amely ott tovább él, növekszik, szaporodik, táplálkozik stb., mutatja tehát mindazokat a jelenségeket, amelyeket a szervezetben végez és ugyanakkor azonban ezeket a szövettenyészeteket mikroszkóp alá lehet helyezni és a benne lefolyó jelenségeket megfigyelni vagy fotografálni. E tenyésztések tették lehetővé e jelenségek mikrokinematográfiai rögzítését, filmezését, ami a sejt és szövetélet dinamizmusában való betekintés lehetőségével ajándékozta meg a kutatást. Ennek Magyarországon történt bevezetése szintén Huzella nevéhez fűződik.
Az Anatomische Gesellschaft a sejt felfedezésének évfordulója által aktualizált 1939-i kongresszusát Budapesten, Huzella intézetében tartotta s Huzella azt a sejttan 100 éves évfordulójának jegyében szervezte meg. Igyekezett a sejtek egymás közötti és a szervezet egészével fennálló vonatkozásairól szóló munkáit a klasszikus sejttan és sejtkórtan kiegészítésére felhasználni és egy intercellularis tan, egy intercelluláris pathológia alapjait megvetni. Már 1935-ben az Anatomische Gesellschaft jenai kongresszusán tartott előadásában hangot adott annak, hogy a sejt-, szövet- és fejlődéstan mind fokozottabban a morphológia és physiológia kapcsolódásainak határterületén fejlődik. Huzella a kísérleti biológiában látta e fejlődés és a kutatások jövőjét. Ez a meglátás segítette elő, hogy Huzellát a Nemzetközi Sejtkutató Társaság elnökévé választotta, majd 1933-ban a cambridge-i, 1936-ban a koppenhágai kongresszus szervezését bízta rá. A cambridge-i téma A fejlődés-mechanika és explantáció volt, mely a fejlődés korai jelenségeit a szövettenyésztési eljárás segítségével kutatta, előfutárja volt a „lombik bébi”-nek. Alexis Carrel a Nobel-díjas tudós szerint Huzella fejtegetése nyomán szeme előtt egy „új sejttan” bontakozott ki. Felvetette Huzella a kérdést, hogy a sejtkőzötti állomány a maga alakulataival a sejtekkel szemben élőknek vagy élettelennek, holtnak tekinthető-e? 1937-ben a bécsi orvosegyesület 100 éves jubileuma alkalmával tartott előadásában az intercellularis tannak a moleculáris kórtanhoz való viszonyáról beszélt. E gondolatában már a molekuláris biológiai szemlélet jelent meg.
Munkáiban a sejtközötti rendszert mint rugalmas motorikus erőt tételezi fel, s ennek igazolására, a feltétezett ún. elastomotoros mikromechanizmus bizonyítására Alsógöd csendjében, a fűben heverészve a pók hálókészítésének megfigyelése közben alakította ki a kutatásokat irányító ideáit. Az a munka, melyben kísérleteinek eredményeit összegezte, Fischer G. Jena kiadásban: Die zwischenzellige Organisation auf der Grundlage der Interzellulartheorie und Interzellularpathologie címen jelent meg.
A korszerű élettudománynak egységes, az élőlények egész világát, nemzedékeinek végeláthatatlan láncolatait térben és időben átfogó nézőpontjait a XIX. században a származástan mellett a sejttan teremtette meg. E két tan, amelyek a biológia hatalmas gondolatépítményének alappilléreivé váltak, előbb önállóan fejlődtek, majd bensőséges vonatkozások által a fejlődéstanban és örökléstanban kerültek egymással kapcsolatban, s a biológiai szintézis magaslatán egyesültek.
Nézzük a sejttannal kapcsolatos véleményét. Schwann állítását a sejtek kialakulásának szabályairól a kristályosodás törvényszerűségével vetette össze, megállapítva, hogy a növekedés tekintetében közöttük már különbség van. Schwann az ősnemzés tanát megdöntötte, midőn kimutatta, hogy az erjedés oka sejttermészetű élő princípium, de ezt nem tudta sejtelméletében értékesíteni. Schwann-nal együtt vallja Huzella, hogy a hypothesis mint tudományos elképzelés nem hátrányos mindaddig, míg tudatában vagyunk megbízhatóságának, véleménye szerint nehéz elzárkózni a teleológiai értelmezés elől, de nem is szabad azzal megelégedni.
A sejthártyát, egy sejt külső burkát sem Purkinje, sem Schwann nem tartotta a sejt lényeges részének. A kristályosodás és sejtosztódás összevetése még Krompecher Ödön vizsgálataiban is előjött, midőn 1895-ben kimutatta, hogy egyes és többes indirekt magosztódás alkalmával az osztódási síkok a stereometria törvényei szerint alakulnak ki. A sejttan lett a biológia alaptudománya s összes ágazatai és az orvostudomány között kialakuló kölcsönös vonatkozások gócpontja. Meditál Huzella a vírusok értékeléséről, hogy valóban a sejt-e a legkisebb élő egység, és végül a sejttan érvényességét fogadja el. Harcol a totalitástan ellen, amely leszállítja a sejtnek mint életegységnek a jelentőségét, s amely szerint a sejtek csak a protoplasma folytonosságába beiktatott élénkebb vitalitású gócpontok. A sejttan és a totalitástan vitájában az individuális sejtfogalom azon veszélyben forgott, hogy feloldódik és az élőmassza „totális” fogalmába olvad bele. Bár messzemenően a kolloidkémia tanítását használta fel intercellularis tanának kiépítésében, mégis féltette a sejttant, miután a kolloidika túltette magát a sejt biológiai fogalmának-, a sejtek individualitásának-, a szövetek szerves struktúrájának tényein. Huzella a „molekuláris morphologia” és a „molekuláris pathologia” törekvéseiben a functionalis organisatiós egységek megértésének elhomályosítását látja. Gondolataiban szükségesnek tartja megítélés alá vonni a molekuláris struktúra fizikai-kémiai fogalmát a histologiai struktúra biológiai fogalmában. A Frey–Wyssling-féle vizsgálatok, mely a szövettan és fiziko-kémiai szerkezet egyeztetését a functio tükrében igyekezett megvilágítani az „omnis e struktúra” egymaga nem nyújthat megoldást.
A Virchov-féle sejtelmélet a sejtközi állományt mint sejt territoriumot fogja fel, melyben a sejtek nem határolódnak el élesen egymástól, meglazította ezáltal functionalisan a sejt-életegység fogalmát. E sejttannal szemben áll a protoplasma folytonosság tana, mely a rostokat nem önálló képleteknek hanem a cytoplasma részének tekinti. Az élő massza fogalmába olvasztja bele a sejtet a Hueck-féle mesenchyma elmélet, amely szerint a kötőszövet élő sejtekből, élő rostokból és élő alapállományból áll.
Studnička ectoplasmatana a sejtközötti elemeket a cytoplasma alakulásától származtatja. A cytoplasma három fajtáját különbözteti meg: az endoplasmát, az ecto- vagy exoplasmát és a rostokat. – A rost a sejten belül keletkezik és onnan nő ki. Huzella a sejtközötti rostállományt, keletkezésére való tekintettel elkülöníti a sejtektől és a fibrillogenesist, a rostkeletkezést csak korlátolt mértékben sorolja a sejtek befolyása alá. Huzellát befolyásolta Heidenhain véleménye, aki a sejttan rovására írta, hogy minden, az élő szerkezetben lezajló történést a sejtekre vezetnek vissza, mintha a sejteken kívül nem volna más szerkezeti elem. Az anatómia és az élettan a sejttan előtérbe lépésével nemhogy nem közeledett, hanem még távolodott egymástól. Huzella szerint a sejt fogalma „biológiai egységében csak a structura és functio egyesített nézőpontjából fogható fel”.
Galilei elve után: „megmérni a megmérhetőt és mérhetővé tenni a nem mérhetőt” – Huzella az anatómia feladatául írja: „meglátni és láthatóvá tenni, ami nem látható”. Bár ez utóbbi kutatás Huzella szerint a fiziko-kémia feladata, felfogása a modern morfológia tükrében mint submicroscopos morphológia nyer igazolást.
A sejttant, mely szerinte válságba került, csak egy átfogó biológiai szemlélet alapján védhetjük meg. Ez pedig azáltal lehetséges, ha a sejttant a sejteken kívül álló tényezőkre, a sejtek közötti szövetelemekre és azoknak a sejtekkel fennálló vonatkozásaira is kiterjesztjük, és ezáltal a sejttant az organisatio tanává egészítjük ki. Ez késztette Huzellát az intercellularis tan megfogalmazására.
