SEJTTAN – INTRACELLULARIS TAN
SEJTTAN – INTRACELLULARIS TAN
Az intercellularis tan alapján Huzella a mesenchyma problémáját igyekszik megoldani, annak a fiatal kötőszövetnek a kérdését, amely a különböző szervszerkezetek kialakulásában éppen fejlődési pluripotentiájuk miatt bír nagy jelentőséggel. Egységes szemléletbe helyezi a hajszálérfalak alaphártyáit a kötőszöveti hártyák és rostok rendszerével, mely vért és szövetnedvet és egységes dinamikus rosthálózatot foglal magába, körülvéve azokat az intra- és extravascularis tereket, amelyekben többé vagy kevésbé elválasztva a vér, illetőleg a szövetnedv és a sejtek mozognak. Véleménye szerint a hajszálér alaphártyája a vér- és szövetnedv határán a véráram burkaként alakul ki a vérplazma és a szövetnedv kolloid kémiai kölcsönhatására visszavezethetően. E hálózat elastomotoros tulajdonsága játszik nagy szerepet a keringés egységes mechanizmusának a biztosításában, de a tüdőalveolusok gázcseréjében, sőt éppen mechanizmusának egységességéből fakadóan bizonyos strukturális ingerek (információk) továbbításában is.
Hibáztatja Virchov sejtkórtanát, mely a betegség okait tisztán a sejtekre korlátozta és mellőzte a sejtközötti állományt és fizikai-kémiai alapon a kórtan felülvizsgálatát szorgalmazza, s ezáltal tulajdonképpen a molekuláris biológia gondolatát veti fel, nagy szerepet tulajdonítva a kolloid-kéaniai tényezőknek. Csak ennek szemszögéből lehet véleménye szerint, a vizenyő, gyulladás, májsorvadás és a sebgyógyulás micromechanizmusát tanulmányozni. Az elasztomotoros mikromechanizmusok alapján kísérli meg megmagyarázni a rákos növekedést is, szembehelyezkedve azzal, hogy eddig a rákos növekedést csak sejtosztódás, illetőleg csak sejtmag problémának tartották.
A rákos infilratio mikromechanikai folyamatait elemezte daganatos kultúrák mikrokinematográfiai vizsgálatai útján. Ezekben sikerült neki elkülöníteni a rákos sejtek viselkedését a normálisokétól és ezek alapján azokat jól felismerni ugyanakkor, amikor kimutatta azok egymást feltételező kapcsolatát is. Filmjein szemléltette a rák és a szarkomasejtek individuális magatartását, intim vonatkozásukat a kötőszövet sejtjeivel és sejtközötti rostjaival, valamint az elemi folyamatok idő- és térbeli egymásba kapcsolódását, amelyek a környezet rákos infiltratiójában a kötőszövet közvetítésével részt vesznek. A rákos sejtek mozgása csak akkor következhet be, ha a sejteknek kötőszöveti rostok állnak rendelkezésére, amelyhez tapadhatnak. A rákos infiltratiót mindenkor kötőszöveti rostok által képzett hidak alakulása előzi meg, mely a rákos és a normális szövet között képződik ki, s a daganatos sejtek ezeken a rosthidakon át infiltrálják az ép szövetet. Huzella szerint tehát a daganat rosszindulatúságát, azt a képességét, hogy ép szöveteket infiltráljon, az interstitialis szövetnek köszönheti, vagyis a rákos daganat rosszindulatúsága csak a ráksejtek, a kötőszöveti sejtek és a kötőszövet sejtközötti rostrendszerek kölcsönös vonatkozásai által nyilvánul meg. Eredeti megállapítása, hogy maga a rákszövet nem képez argyrophil rostokat.
Az intercellularis tan a sejttan és a totalitástan (holizmus) ellentéteit igyekszik kiegyenlíteni, igyekszik kiegészíteni a sejttant és azt a szerveződés tanává fejleszteni. Szembefordul az extracellularis cytoplasma, az élő massza, a sejtterritoriumok fogalmával. Tagadja a sejtközötti szövetelemek élő mivoltát, melyek csak a sejtélet, a sejtközösség vonatkozásainak közvetítésével mutatnak, életjelenségeket. Életük a fizikokémia törvényei szerint megy végbe. Úgy képzelte el a rostokat, mint a sejtek váladékát, mely alakulásában, szerkezetképzésében a sejtek működésének, mozgásának a nyomát viselik magukon. Szerinte a sejtek életében biológiai törvények, a sejtközötti állományban pedig fizikokémiai szabályok érvényesülnek.
Mint a jövő nem elfogadható irányzatát említi a „molecularis morphologiai metahistologiá”-t, amelyben a sejtmorphológia közvetlenül csatlakozik a biokémiához s eljutva az anyag elemi részecskéig, igyekszik a szervek és szövetek szerkezetét megismerni. Ezen felfogás, véleménye szerint, e1mosná a különbséget az atom és individuum fogalma között, bár ezek két különböző világhoz tartoznak. A biológiai fogalmakat fizikai és kémiai fogalmak helyettesítenék. A test anyagának a röntgenológiában kimutatott térrácsszerkezetei és a szervezet szövettani struktúrája fogalmi közösségbe kerülnének egymással, tekintet nélkül a szakadékra, mely a két fogalmat elválasztja. Ezeknek antitézisei csak a biológiai szintézisben oldódnak fel.
Az intercellularis állomány kialakulásában, egyetértve Schwann tanaival, a kristályképződés törvényszerűségeit látja érvényesülni. Különbséget tesz histológiai és molekuláris struktúra között.
A sejttan nem képes a szerveződés sejtek közötti jelenségeit és az egyes sejtelemeknek a szervezet egészével fennálló vonatkozásait felfogni. A totalitástan a szervezetet mint egészet csak a sejtfogalom feláldozásával, beolvasztásával, az élő massza megszakítatlan protoplasma-folytonosságában képes elképzelni.
Hogy az életjelenségek és a kóros folyamatok átfogó magyarázatához juthassunk, egyaránt figyelembe kell vennünk a sejtek, a sejtközötti szövetelemek, a rost, a hártyarendszerek és a szervezet egészének vonatkozásait.
Az intercellularis tanban, mint a sejttanban, kifejezésre juthat a sejtek kettős élete; az önálló individuális és a közösségnek alárendelt. E tan nem áll ellentétben a molekuláris morphológiával, illetőleg a pathológiával.
Az intercellullaris tan elmélete szerint a sejtközlekedést a sejtek mozgását valamint a különböző szervek végső szerkezeti egységeinek működését, úgymint az elválasztást, a felszívódást és a gázcserét, sejtközötti vonatkozásaiban a hajszálér keringés által fenntartott önműködő kölcsönhatás, végső fokon a rugalmasan kifeszülő elemi sejtek közötti rostrendszer autonóm elastomotoros mikromechanizmusa hajtja, szabályozza. Huzella feltételezése összhangban van a mai ultrastrukturális kutatás azon tételével, hogy az életfolyamatok citomembránok felszínén játszódnak le és a sejt szerkezetét működésének megértése céljából tovább kell bontani kisebb élő egységekre, melyeknek kölcsönhatásában bontakoznak ki azok a folyamatok, melyek az életjelenségeket szolgálják. Nincs jogunk azonban az intercellularis állományt mint élettelent felfogni, hiszen pl. az alaphártyák ugyanolyan nagy jelentőségű folyamatoknak a birtokosai, mint pl. az intracellularis cytomembránok, ha nem egészen azonos szerepet töltenek is be.
