MIKROKINEMATOGRÁPIA ÉS MODELLKÍSÉRLETEK
MIKROKINEMATOGRÁPIA ÉS MODELLKÍSÉRLETEK
Nagy úttörő érdeme volt Huzellának a mikrokinematográfia bevezetése a szövettani kutatásokba és annak bevezetése hazánkban. Minden törekvése az volt, hogy a halott szövet helyett az élő szöveti történéseknek a megfigyelésével dolgozhasson és ez tanusítja Huzella azon meggyőződését, hogy a sejtek és szövetek élete nem deríthető fel egyszerűen csak megölt, festett szöveteken, hiszen az Ő elméletei is csak a szöveti dinamizmus megismerése útján voltak igazolhatók. „…az élő szöveten tett megfigyelések alapján nyertünk ténybeli alapot a sejtek és a rostrendszer elhelyezkedési viszonyainak a rostfeszülés és a sejtmozgás összefüggésének értelmezésére.”
Nagy barátja volt a modellkísérleteknek, melyek célja mesterséges eljárásokat dolgozni ki, melyeknek segítségével az élő struktúrákat utánozni lehet. Huzellát természetesen a roststruktúrák kialakulása érdekelte. Hogy általános következtetéseket vonhasson le, anyaga igen változatos volt. Felhasználta a madarak, csúszómászók tojásainak érés közben kialakuló burkát, a csiga köpenymirigyeinek váladékát, az orr nyálkahártyájának váladékát, azt tapasztalva, hogy mechanikai erők behatása alatt alkoholos rögzítéssel, majd ezüst impregnatióval jellegzetes roststruktúrákat kapott. Kísérleteinek központjába állította Nageotte felfedezését (1927), aki patkányfaroknak hígított ecetsavval duzzasztott inából kollagen anyagot oldott ki s abból többvegyértékű fémsók híg oldatával mikroszkópos roststruktúrák kialakulását figyelte meg. Az így keletkezett rostok fizikai tulajdonságai a kollagen fibrillumokéval voltak azonosak. Huzella Nageotte kísérleteit fejlesztette tovább, midőn sós oldatok kristályosodását és a kristályosodás fibrillogramjait a Nageotte által előírt kivonatban figyelte meg, melyeket a kristályok képződése alkalmával fellépő kristályosodási erők alakítottak ki. Huzella a felfedezését a Moszkvai T. A. Lomonoszov Intézet kristallographiai osztálya fejlesztette tovább. Ezzel az alapvető munkájával nyerte el Huzella azt az elismerést, hogy arcképét a moszkvai Lomonoszov Egyetem előcsarnokában a legnagyobb természettudósokéi között őrzik.
Huzella a rostok keletkezésének e modelljeit használta fel a szervezetben található rostszerkezetek magyarázatára. Nageotte-tal szemben nagy fontosságot tulajdonított a külső mechanikai erőknek, míg Nageotte a rostok kialakulását kizárólag s egyedül a rostanyag molekuláris tulajdonságainak tulajdonította. Huzella Tivadar arra a meglepő eredményre jutott, hogy a mágneses erő ugyanazt teszi egy kollagén oldatban, amit a képződő kristályok tesznek, vagyis jellegzetes rostkialakulást indít el. Megállapította, hogy ezek a szerveződéses, organisatios folyamatok távolhatás útján érintkezés nélkül befolyásolhatók, bizonyítva ezáltal a külső erők fontosságát. A kollagén oldathoz só és zsír hozzáadásával, majd a kenetek ezüsttel történő impregnálásával a zsírszövet modelljét hozta létre. Ilyen és hasonló modellekkel kísérelte meg a szervezet rostos szerkezetének utánzását, igyekezve levonni a tanulságot a jellegzetes functionalis roststruktúra keletkezésére. Ennek élethűbbé tételére emésztett szövetmetszeteket – melyekben csak a rostszerkezet maradt meg – használt fel alapszerkezetként, élő szöveteket, szerveket ültetve erre tenyészetekben, ahol a sejtek a rostokon kúszva benépesítették azt, létrehozva egy szöveti szerkezetet, mely annak a szerkezetnek felel meg, melyből a felhasznált rostváz származott. Ezek a kísérletek mutatták a rostok struktúra-szülő, determináló hatását, mutatva, hogy mennyire követik a sejtek a rostok által megadott szerkezetet. Mesterséges és természetes hártyák rostszerkezetét is vizsgálta hasonló eredménnyel. Patkányszív tenyészetet ültetve patkány cseplesz (bélfodor) rosthálózatára, a tenyészetben keletkezett struktúra a cseplesz struktúrája volt. A rostok sejten kívüli keletkezésének az igazolására inakból kivont collagen oldatban tenyésztett sejtek hatására létrejött rosthálózatokat mutatott ki annak igazolására, hogy a sejtekben és sejteken kívül keletkezett rosthálózat egységes volta nem engedi meg a rostok intracellularis keletkezésének kizárólagos elképzelését.
Huzella kísérletei előfutárjai voltak a mesterséges sebészi érpótlásnak. Ő collodiumcsöveket ültetett be az erekbe és kimutatta, hogy a mesterséges érfalon a vér monocytái az eredeti ér falát bélelő sejteknek megfelelő sejteket, endothelsejteket képeznek, és ezáltal functióképes érfalat alakítanak ki. Munkáiban igyekezett mesterséges rosthálózatokat létrehozni, részben mesterséges, részben szöveti anyagokkal és megkísérelte ezek implantatiójával az eltávolított szöveteket, szerveket helyettesíteni, feltételezve, hogy a beültetett rostok hálózatát a befogadó szervek élő sejtjei a rostok által adott szerkezetnek megfelelően benépesítik. „Az általunk előállított mesterséges roststruktúrák a természetes kötőszöveti rostokkal nemcsak struktúrájukban, mechanikai tulajdonságukban és fejlődésükben egyeznek meg, hanem ezenkívül a kötőszöveti rostvázaknak a szövetkultúrákban és az állati testben, a sejtek letelepülésének és alakulási, valamint mozgási képességeik kibontakozásának teljes értékű pótlásait képezik.” Egész meggyőzően kiviláglik, hogy bár a sejtközötti állomány és struktúrájának anyaga végső fokon a sejtek anyagcseréje által keletkezik – mint ahogyan a kollagen oldatból mesterségesen előállított modellek anyaga is végeredményben a sejtek élettevékenységére vezethető vissza –, ez az állomány és ezek a struktúrák a sejtekkel szemben teljesen élettelen képződmények. Fejtegetéseiben közel kerül a molekuláris biológiához, melyet ő molecularis morphológiának nevez. Aschoff a sejtek körül egy molekuláris életet tételez fel, melyet másod-, harmadrendű életnek tart. Heidenhain szerint a rostok szaporodni képesek. Huzella a sejtet öröknek látja és az öregedés okául a sejtközötti állományt tekinti, mely rontja a sejtek életfeltételeit. Az intercellularis tan az élő sejtek és az élettelen sejtek közötti anyagok viszonyára élesen világít rá. A pókháló, xenoskeleton (a szervezet szempontjából idegen anyagból képezett „csontváz”), valamint a méhek viasz lépe a szervezeten kívül álló éppen olyan jellegzetes vázstruktúra, mint a szervezeten belüli, önmagukban élettelen hálózati struktúrák. Huzella az emberi technika ipari és művészi alkotásait is így fogja fel szellemes hasonlattal. Az élőlények élettelen váladékaiból épült védő burkok, a hernyók kokonjai (gubói), fészkek, keltetőgépek, szerszámok az állatok ösztöneinek, vagy az emberi értelemnek jellegzetes vonásait viselik magukon. Ezt a tant az egész élő világra, a növényvilágra is érvényesnek mondja. Az intercellularis állomány a sejtek terméke, reá a fiziko-kémiai törvények az irányadók. Huzella a biológia azon igényét fejezi ki mindenféle a struktúra jelentőségét értékelő tannal szemben, hogy kevesebb adottságokra épüljön és a molekulákból induljon ki. Egyfelől hajlik Freey-Wissling nézetére, amely szerint, ahogy a szerves vegytan a szervetlenből alakult ki és annak alaptörvényeire épül, a biomorphológiát sem kellene különleges alaktannak tekinteni, hanem egy igen fejlett építménynek, amely a molekuláris és micelláris morphologiára épült rá és a sejt és szervezet morphologiájává fejlődött. Másrészt azonban éles különbséget tesz az élő sejt és az élettelen intercellularis állomány között, mely utóbbi csak a sejt életében, azzal együtt kap functiót. Teljesen csatlakozik Schade-hoz, az ő molekuláris pathológiájához, amely szerint a kötőszövet fizikai és kémiai működésében a kötőszöveti sejtek jelentősége háttérbe szorul. A kitin, keratin, kollagen, vérrostonya (fibrin) növényi cellulóze és más membránanyagok annak ellenére, hogy vegyi összetételükben teljesen különbözhetnek egymástól és semmiféle rokonságban sincsenek, azonos molekuláris struktúrát mutatnak s egy ultrastrukturális egységes alapfogalomnak, a mai nomenclatura szerint unit membránnak nevezett fogalomnak veti meg alapját.
