I.
I.
Illyés Géza professzornak, a kiváló orvosnak, a sokoldalúan művelt tudósnak és a nagyon határozott, a férfias arcvonások mögé rejtőzködő meleg szívű, igaz embernek az élettörténetét akarom elmondani.
Mivel pályafutásomnak és életemnek közel negyedszázadát tölthettem közelében, megbocsátja az olvasó, ha magamról is szólok; mert tanítványi kapcsolatom és hűségem, valamint nagy tanítómesteremhez fűződő élményeim, emlékeim elkerülhetetlenül átitatják gondolataimat és mondataimat, amelyekben megkísérlem őt bemutatni és megörökíteni az utókor számára.
Amikor orvos lettem, a friss orvosi élmények, új megismerések varázsa, a lelkesültség és az újonnan szerzett tapasztalatok nem tudtak egyensúlyba kerülni a tudatomban. Visszatértek emlékezetembe azok az órák is, amelyeket negyedéves medikus koromban a Rókus-kórházban Illyés Géza professzor előadásain töltöttem és amiket ott láttam. Magam előtt láttam, amint könnyed kézzel, biztonsággal dolgozik a bonyolult műszerekkel. Mint fiatal orvos, én is eszményképet kerestem, és ez az időszak a kaposvári kórházban ráirányította figyelmemet Illyés Géza professzorra, mint az urológiai-sebészet magyar úttörőjére és egyben legnagyobb képviselőjére.
Fiatalos szenvedéllyel töprengeni kezdtem azon, hogyan dolgozhatnék mellette. Arra gondoltam ugyanis, hogy az emberi életnek csak akkor van értelme, ha azt szolgálatnak fogjuk fel. Arra is gondoltam, hogy 25 évig meneteltem sietve egy cél, a falusi körorvosság felé, és most egy új ideál felfedezésekor nem lesz könnyű attól megválnom. Egyéni sorsom azonban nem volt könnyű, és ilyenkor az ember hamarabb fellázad. Eldöntöttem magamban, hogy nekivágok az ismeretlennek. Hűtlen lettem falusi orvosi terveimhez, mert csalódott voltam és valami termékeny szorongás űzött, ami lépteimet elkerülhetetlenül irányította az Illyés Géza professzor által vezetett klinika felé. Nem tudtam ugyan elképzelni sem, hogyan kerülök Budapestre, hogyan fogok élni, hol lesz lakásom. De azért álmodoztam, mint mások is. Úgy van ez a fiatal korban, hogy szeretjük a bizonytalant, azt, ami talán nincs. Lehet, hogy a fiatal életnek egyik nagy adománya ez és odasegít bennünket, hogy olyan eszményt alkossunk magunknak, amelyben örökké reménykedni tudunk.
1929. áprilisában Budapestre utaztam és merész elhatározással egy kedves ajánlóm névjegyével bekopogtam Illyés Géza professzor Gresham-palotában levő lakásába. Csak az előszobáig jutottam, mert otthonában nem fogadott senki idegent. Csak később, amikor közelebbről megismertem, értettem meg elzárkózását. „Az én házam az én váram.” Ő ezzel a meggyőződéssel tudta megőrizni szabadságát, és munkás életének ritmusát.
A következő nap déli órájában a Pajor Szanatóriumban levő (most Balassa Kórház) magánrendelőjébe kopogtam be. Rövid várakozás után az iroda-szobájából Illyés Géza professzor lépett be a rendelőbe. A szívemet a torkomban éreztem. Még soha nem beszéltem magánügyemről professzorral, különösen olyannal, akire még felnézni is alig mertem, mert olyan mérhetetlenül és félve tiszteltem. Gumikesztyűt viselt mindkét kezén, hiszen rendelt és nyilván beteget várt a rendelőbe, nem pedig engem. Nem nyújtott kezet. Én viszont nagy izgalommal mondottam eljövetelem célját és átnyújtottam ajánlóm névjegyét.
Úgy emlékszem, meglepődött, amikor azt mondottam, hogy tanulni szeretnék az általa vezetett klinikán. Talán ezért kérdezte meg tőlem újból hitetlenkedve – mintha ma is hallanám: – „De mégis, mi a közelebbi célja?” Újra válaszoltam, most így: „Tanulni szeretnék, én nem pénzt akarok keresni.”
Megenyhülve nézett végig rajtam, majd szó nélkül odanyújtotta gumikesztyűs kezét és így szólt: „Október elsején jelentkezzen nálam a klinikán – a Rókus kórházban –, felveszem externistának. Díjtalan gyakornokká történő kinevezésére azonban, később, a következő évben kerülhet sor.”
Ezek után 1929 őszén valóban Illyés Géza professzor legfiatalabb tanítványa lettem. Ő ebben az évben 59 éves volt.
