III.
III.
Illyés Géza professzor pályafutását és élettörténetét nem lehet helyesen megítélni és befejezni anélkül, hogy egyéniségét is közelebbről meg ne ismernők. Egy ember megítélése napi munkájából, a munkavégzési stílusából, emocionális folyamatainak lezajlásából, élményeit kísérő érzelmi aláfestésből, a mosolygás mimikájából; az érzelmek mélységéből és tartósságából, érdeklődési körének irányából és sajátosságaiból, a képzelete alkotó erejéből, a közvetlen környezete és a világ dolgaihoz való viszonyulásából és még sok apró, de az egyénre mindig jellemző és szinte sztereotip jellegű szellemi, érzelmi és testi-fizikai tevékenységből állítható össze.
Illyés Géza magánélete a kívülállók számára nem látszott különösen eltérőnek egy művelt, önmaga képességeivel tisztában levő, köztiszteletben álló és jómódban élő orvostanár életétől. Akik azonban hosszabb ideig vele együtt dolgoztak, különösen pedig akik a napok munkáján túli részét közelében töltötték, nem így véleked nek. Illyés Géza professzor érdekes „egyéniség” volt, éspedig nem is mindennapi, annak ellenére, hogy még a saját árnyéka mögött is a fénymentes területet kereste.
Különös, hogy klinikai munkatársai ritkán látták őt nevetni. Ha elmosolyodott, az már feltűnést keltett, és úgy emlegették, hogy „csikorog a mosolygása”. Sokan önmaga felé fordult, kissé egocentrikus szemléletben élő embernek ismerték.
Valójában nem ilyen volt. Kiegyensúlyozott, az élet szépségei és örömei iránt nagyon fogékony, keveset beszélő és rendkívül pontos életritmusban élő ember volt. Talán a sok beszédet nagyon feleslegesnek tartó vélekedése és szinte kínosnak tűnő pontossága lehetett az oka, hogy sokan félreismerték.
Alaptermészete volt a szinte szemérmes zárkózottság. Ilyen volt a magánéletében, családja és szűkebb baráti körében, és ezt a tulajdonságát nem tudta palástolni sohasem.
Eszménye volt a sztoikus ember. Rendíthetetlen, kissé fanyaran derűs nyugalommal élte mindennapi életét és minden erejével igyekezett megszabadulni az élet gondjaitól akkor, ha napi munkáját már befejezte. A legkedvesebb volt számára a családjával, két lányával, majd unokáival való szabad időtöltés. Velük szinte gyerekes derűvel szórakozott, hangos kacagással kísérte az apró családtagok csetléseit, botlásait. Az ebből. adódó helyzetkomikumokon tudott mindig a legjóízűbben nevetni s a családtagjaival kapcsolatos egy-egy jól sikerült tréfa napokon keresztül visszatérő témaként késztette kacagásra.
Nagyon szerette a muzsikát. Különösen Beethoven műveit, amelyek nemzedékeken keresztül változatlanul élők maradtak. Beethoven zenéjének minden üteme az emberi és erkölcsi erő diadalát hirdette számára. Rendszeresen látogatta a hangversenyeket. Soha sem hiányzott a filharmonikusok hangversenyeiről és mindig bérlete volt a Waldbauer-Kerpely vonósnégyes előadásaira. Soha sem kerülte el figyelmét, ha egy nevesebb külföldi előadó-művész vagy karmester szerepelt Budapesten és ilyenkor nem mulasztotta el azt sem, hogy 8–10 éves koruktól lányait is magával vigye a hangversenyekre. Az Illyés család elmaradhatatlan volt a zeneművészeti előadásokról.
Otthoni életében is nagy szerepet játszott a muzsika. Jóformán minden este vacsora után legalább egy órát hallgatta, méghozzá aktív közreműködéssel Beethoven, Brahms, Bach vagy Csajkovszkij halhatatlan alkotásait. Lakása központi szobájában, ahol olvasni, beszélgetni szoktak, ahol sok hely volt és ahonnan minden irányban, kertbe, emeletre, a szomszédos szobákba szabadon lehetett mozogni, állott a nagy Steinway-zongora.
Ehhez a zongorához volt hozzá szerelve egy ún. pianola, tehát a mechanikus hangszerek sorába tartozó hangszer, amelynek lábpedálja és kézi fogantyúja segítségével befolyásolni lehetett a hangszínt, a zenemű tempóját, a hangerősséget, tehát a pianót és a fortét. Illyés professzor ezzel a kedves és „ősi”-nek tűnő hangszerkombinációval., igen szívesen elszórakozott.
Családtagjainak elbeszélése szerint, ha este otthon volt és nem volt különös elfoglaltsága, nem múlt el olyan nap, hogy családját és önmagát e hangszer segítségével ne a zeneművészet klasszikusaival szórakoztatta volna. Gyermekei mesélik, hogy kisebb korukban igen gyakran klasszikus zene mellett aludtak el.
A zenén kívül szerette az irodalmat és a színházat is. Az irodalom és a színházi élmények képezték a lakás központi szobájában a vacsora előtt folyó viták tárgyát is, amelyekben mindig derűs nyugalommal, de igazának is biztos tudatával vett részt, és természetesen a vitákat ennek megfelelően bölcs fölénnyel vagy fanyar mosollyal fejezte be. Ő képviselte az otthon nyugalmát és ő volt a nagyon tisztelt, alig megfellebbezhető családfő.
Két ízben vele együtt voltam versmondásos irodalmi esten. A második alkalommal, 1942 decemberében Gobbi Hilda Mama címen hirdetett verses estjén találkoztunk a Zeneakadémia nagytermében. Másnap szóbahozta előttem ezt a szép estét. Feltűnt neki – mint mondotta –, hogy egyik-másik vers után a publikum ünneplése tüntetésszerű volt. A tüntetésben és az elismerésben politikai tendenciát látott.
Már említettem, hogy rendkívül nagy ellenszenvvel unta a klinika-vezetői munkához csatlakozó hivatali kötelességeket. Nem szeretett tőle idegen személyi ügyekben állást foglalni, húzódozott az eszmei vitáktól és idegenkedett a politikától.
Valószínű, hogy ezért nem ment el többé irodalmi estre, jóllehet, érzésvilágában mindig haladó szellemű volt. Én ugyan inkább azt hiszem, hagy az egyéni szabadságát féltette, amit mindennél nagyobbra becsült és értékelt. A függetlenségét féltette és ezért volt néha szinte kíméletlenül elutasító a magatartása, ha valami ezt a személyi függetlenséget zavarni látszott. Úgy érezte, hogy a szabadsága azonosult az egyéni nyugalmával és lehet, hogy ezért szerette a magányt, amelynek teljességét még a rohanó élet töméntelen sok tennivalója közepette is biztosította a maga számára. Ha nem is több időre, de legalább 1–2 órára.
Ezeket a magányt biztosító órákat a Szabadság-hegy déli oldalán kanyargó utakon töltötte, egyenletes és kiadós sétákkal, amelyeket nem is sétának nevezett, hanem hegyi-járásnak. Minden hétköznap pontosan 4 órakor indult sportöltözékben és általában 1/2 6-kor érkezett haza „a túráról”. Az indulásban a percnyi pontosságot rendkívül kínosan betartatta. Ha valamelyik súlyosabb beteg állapota különösen izgatta, akkor 4 óra előtt 5 perccel kellett őt telefonon informálni. Ha véletlenül telefonkapcsolási zavar volt, vagy más okból 1 percet is késtem, már nem találtam otthon.
El kell mondanom, hogy nem csak reggel a klinikára való belépésében és a délutáni sétában volt mindig pontos, hanem minden tevékenységében. Nem túlzok, ha pontosságát néha kellemetlennek és túlzottnak éreztem. És bár sokszor nem volt ez ínyemre, mégis az volt az érzésem, hogy nevelő jellege van, amint ilyen jellege volt a már említett 1938. évi balatonfüredi előadásával kapcsolatban történteknek is.
Amint már szokásos volt, előadásai anyagát előkészítettem, megrajzoltattam a fali táblákat és elkészíttettem a diapozitívokat. Az előadás napjának délelőttjén – mielőtt Balatonfüredre elindultunk volna – a klinikán mindent újból átnézett, majd közölte velem, hogy pontosan 1/4 3-kor a budai Körtéren fog várni, és ott felvesz gépkocsijára. Sajnos a közúti közlekedésben nem számított zavarok miatt – hónom alatt a „tudományos felszereléssel” 1/2 percet késtem. Azért tudom pontosan, hogy fél percet, mert a térre érkezésemkor még láttam a gépkocsiját elindulni és persze nélkülem. Megdöbbentem és megrémültem. Gyorsan a kelenföldi pályaudvarra villamosoztam és elértem a balatonfüredi vonatot. A vonaton azután megnyugodtam. Eszembe jutott, hogy útközben éri Mesteremet a szokásos 4 óra, amikor a gépkocsit a sofőrre hagyva elindul majd az országút szélén előre gyalogolva legalább 1 órát. Jól is kalkuláltam. Jókor érkeztem Balatonfüredre, még meg is előztem őt. Már az előadóteremben voltam és a képeket rendezgettem, amikor az előadás helyét jött megszemlélni és ott látott engem tevékenykedni. Amikor megpillantotta megriadt tekintetemet elmosolyodott és csak ennyit szólt: „Nincs semmi baj. Jó lesz így, ahogy a képeket odaszögezed a táblára.”
Egyébként ennek a délutáni 4 órai pontossággal induló „túrának” egyszer magam is szenvedő alanya voltam. Meleg, júliusi nap volt. Hódmezővásárhely előtt kb. 10 km-re utólért bennünket az ominózus 4 óra. Illyés professzor a nagy túrakocsit személyesen vezette. Az út menti árok szélén megállította kocsiját, majd óráját megnézve, a gépkocsivezetőnek azt mondotta, hogy 5 óra 10 perckor induljon utánunk. Mi pedig ketten, tűző napon, panyókára vetve könnyű kabátunkat, elindultunk „sétálni” Hódmezővásárhely felé. Most már én is kíváncsi voltam a pontos időzítésre és titokban figyeltem az órát. 1 óra 15 percet gyalogoltunk, amikor anélkül, hogy hátrapillantott volna, megjegyezte, hogy Vilinek (a gépkocsivezetőnek) most kell utólérni bennünket. És valóban a gépkocsi már vagy 200 méterre mögénk érkezett. Természetesen nem mertem egyetlen szóval sem reagálni erre a precizitásra, de éreztem, hogy élvezi a séta, az autó és a gépkocsivezető időbeli pontos összehangolását.
Amíg én a közelében éltem, mindig két autója volt; az egyiket, a csukott kocsit a városban használta, nagy nyitott túrakocsiját pedig a városon kívül már rendszerint személyesen vezette. Ez a gépkocsi is nagy szenvedélyét, a természetjárást, a szabad természet iránti rajongását szolgálta. A vasárnapokat kora tavasztól késő őszig, tekintet nélkül az időjárásra, autótúrával összekapcsolt, előre kidolgozott tervek szerint mindig valami érdekes természeti látnivaló felkeresésével töltötte. Örömmel vette, ha ezeken a napokon családtagjain kívül egy-egy közeli barátját is magával vihette. Ilyenkor mint egy élő Baedeker mutatta, adagolta a látnivalókat.
De nemcsak hazájának szép vidékeit ismerte jól és kereste fel újra meg újra, hanem gyermekeivel együtt bejárta Európa legszebb városait is.
A pontosan beosztott évi munkája közben ugyancsak jól és okosan közbeiktatott szabadidővel szerzett magának rendszeresen felüdülést. A húsvéti szünetet (8–10 nap) legtöbbször Lovranában vagy Capriban töltötte, ahol szintén hosszú sétákat tett a nyakába akasztott nagyméretű távcsővel. A távcső különben is elmaradhatatlan életszükséglete volt. A távcsövet ugyanis magával vitte sétáira is és ha valami szép és kedves területen megpihent, első dolga volt, hogy távcsövével végigpásztázta a környező vidéket. Egyébként ugyanezzel a nagyméretű távcsővel járt színházba is. Barátai néha azzal bosszantották, hogy az énekesek fogaiban levő töméseket is meg tudta vele számolni.
Nagy ritkán rá tudták venni arra, hogy beüljön egy bridge vagy tarokk-partiba, azonban a kártya csak rövid félórákra tudta lekötni a figyelmét, majd partnereinek meglepetésére nyugtalan lett és szabad levegőre vágyott.
Ilyenkor emlegette a szállóigét: „Egy kis mozgás nem fog ártani”, s rendszerint faképnél hagyva mindenkit, elment sétálni.
Ezek az emberi apróságok élesen jellemzik a kemény, fegyelmezett embert és igazolják azt is, hogy csak az ilyen fegyelemtől irányított energia vívhatott ki valóban elismerésre; méltó, maradandó nagy eredményeket.
A nyári vakáció első 8–10 napját a Tátrában, vagy Gasteinben, a többi 5–6 hetet pedig mindig Balatonszemesen töltötte, ahol villája volt. A Balatont nagyon szerette. A nyári szabadság idejét azonban még ott is tervszerűen beosztotta. Naponta egy bizonyos távolságot tempósan úszott, s egy órát lovagolt. Ha a szél kedvező volt, vitorlázott balatoni „kis” cirkálójával, ha nem, akkor a megszokott időtől függetlenül is nagyokat sétált. Ma sem tudom magamnak megmagyarázni, miért szerette a viharos szelet, – azt, ami elől általában az emberek védett helyre szoktak menni. Ő, szembement és-szembeszállt a viharral is:
1949 nyarán, Dömsöd közeiében, a soroksári Dunaág melletti, lakott helyektől távol eső kis horgásztanyámon egy délután meglátogatott. Előbb elcsodálkozott az általa unalmasnak ítélt horgász szórakozásomon és megmosolyogta azt. Én megnyugtattam, hogy nemcsak a horgászat szép itt, hanem a táj is nagyón érdekes és változatos. Véletlenül ugyanezen délután délről kiinduló viharos szél keletkezett. Zúgott a közeli erdő, a parti nádas, a hullámzó vízbe hajoltak a méteres nádszálak, még a folyton fütyörésző nádirigók is elhallgattak. Feleségem igyekezett fedél alá hívni a vihart élvező 79 éves délceg embert, de hiába. Élvezni akarta a természet vadságát, a szél zúgását és megdöbbenésünkre vagy másfél kilométert – előbb szembe a széllel, majd vissza, széltől segítve – végigjártunk, és derűs mosollyal, sima, barnára pirult arccal lépkedett előttünk.
Jóllehet a horgászást lebecsülte, de kedvemért a szél elcsendesedtével mégis csónakba szállt velem és horgászbotot is fogott a kezébe. Olyan helyre vittem, ahol a „laikust” meg lehet „fertőzni” a horgászattal. Félórán belül egy kilós harcsát és egy 70 dekás süllőt fogott, s rendkívül jól derült a szerencséjén.
Soha nem volt fáradékony, nem féltette magát, egész életében egészséges volt. Nem dohányzott, a feketekávét nem itta meg, mindenben mértékletes volt. Nem orvosi meggondolásból vagy okosságból volt ilyen, hanem egyszerűen azért, mert ezekre volt vagy nem volt igénye, alaptermészeténél fogva.
Hivatása gyakorlása idején reggel 8-tól délután 2 óráig megpihenés nélkül az orvosi munkához illő nyugodt komolysággal dolgozott. Ezen idő alatt másról még gondolkodni, főleg beszélni sem lehetett, csupán a betegekkel összefüggésben levő kérdésekről.
A sebészeti munkának vannak ún. gondolatmentes tízpercei. Idetartozik a műtét előtti kézmosás és dezinficiálás. Még ilyenkor is a beteg volt a gondolatok központjában. Profán dolgokról sem ő, sem mások a műtőben nem beszéltek és nem beszélhettek. A keveset szóló professzor mellett a legtöbb esetben csak a csapokból permetezve csurgó víz törte meg a műtő csendjét. Mielőtt műtéthez kezdett volna; minden esetben kérte, hogy a beteg kórlapját elébe tárva, valaki azt lassan végiglapozza azért, hogy a fontosabb dolgokat még egyszer elolvassa. Megtekintette ugyanekkor minden alkalommal a röntgenképeket is, amelyek a betegről készültek.
Érdekes jelenség volt hirtelen fellobbanó haragja, amit azonban rendszerint közismert igazságérzetével rövid időn belül minden esetben korrigált, és pillanatok alatt megbékítette a leszidottat, ha nem megérdemelten kapott le valakit. A műtétek sem voltak indulatmentesek, ha valaki ügyetlenkedett, vagy nem jól figyelt, és nem alkalmazkodott folyamatosan mozdulataihoz a műtét változó fázisaiban. Ilyenkor egy-egy goromba szó is elhangzott, mégpedig valahogy úgy a fogak között, ahogy csak ő tudta utánozhatatlanul az indulatosságát egyetlen szóval levezetni. A klinikai munkában nem tűrte el a legkisebb lazaságot sem. Különösen azoknál nem, akiket alkalmasnak tartott a vezetésre.
Egyedül az első asszisztenst tegezte, mindenki mást magázott. Ezzel is kifejezésre juttatta, hogy a klinikát az első asszisztensen keresztül irányítja. A mérce tehát az első asszisztens számára igen magas volt, nemcsak szakmai helytállásban, hanem morális tekintetben is.
Végtelenül igényes volt a pontos információk tekintetében. Hibás adat közlése azonnal bizalmatlanná tette. Nekem is a lelkemre kötötte, hogy sohase referáljak a betegről vagy a klinikai ügyekről a valóságnak meg nem felelőt. Ha valamit nem tudok pontosan, inkább mondjam, hogy „nem tudom, vagy még nem ismerem, vagy elfelejtettem”, de soha olyat, ami nem igaz és félrevezető lehet.
Emlékszem egyszer fiatalabb tanársegéd koromban, amikor már több feladattal bízott meg, valamiről nem teljesen korrekt módon informáltam. Az történt, hogy javasolta nekünk, munkatársainak, hogy hallgassuk meg Korányi Sándor professzornak az Orvosegyesületben tartandó előadását. Én meg is jelentem az ajánlott előadáson. A téma azonban idegen volt számomra, és az idő is szép napos volt. Így rövid idő múlva kisurrantam az előadóteremből. A következő napon a műtét előtti csendben, mosakodás közben megkérdezte, hogy ott voltam-e az előadáson. Habozás nélkül feleltem, hogy ott voltam. Sajnos, azonban rögtön következett a másik kérdés: „Miről beszélt részletesebben Korányi professzor?” Természetesen ez utóbbira már nem tudtam válaszolni és pirulva bevallottam, hogy csak az előadás kezdetén voltam jelen: Néhány pillanatnyi csend után megszólalt újból: „Hát már magában sem lehet megbízni?!” Mélységes szégyenérzet fogott el. Amíg élek, soha nem fogom elfelejteni. Tudtam, éreztem, hogy becsül, hogy a szívébe fogadott, és most keserűséget okoztam neki. Néhány nap múlva azonban észrevettem, hogy elfelejtette és megbocsátotta ezt a kis inkorrektségemet. Biztosan tudom, hogy soha többé az életben nem mondtam valótlant nagy mesteremnek.
Ritkaságszámba ment, hogy a betegek és a klinika ügyein kívül valami más, nem orvosi kérdésben beszélgetést kezdett volna. Ha én kezdeményeztem valamit, akkor ugyan szívesen belement más jellegű beszélgetésbe is, de soha nem vitatkozott, kristályosodott nézetei voltak. A saját gondolatát bölcs fölénnyel elmondta és aztán más dologra tért át. Emlékszem, egy alkalommal a vallásosság kérdéséről beszélgettünk. Illyés professzor nem volt templomba járó, ennek ellenére büszkén vallotta magát kálvinistának. Ebből a büszkeségből kiindulva kissé lekicsinylően mondta nekem a következőt:
„Te katolikus vagy, könnyű neked; ha nincs rendben a lelkiismereted, elmész a paphoz, meggyónsz, és ezzel rendbetetted magadat. Én azonban kálvinista vagyok, de nekem nem is kell közvetítő; én magam intézem el belső ügyeimet, és így rendezem a lelki nyugalmamat. Különben is adok neked egy jó tanácsot. Hetvenéves korban már meg kell tanulni meghalni. Ez egyébként azért is fontos, mert – és ezt jól jegyezd meg a példámon, én így éltem – aki megtanul meghalni, az leszokik arról is, hogy mások előtt hétrét görnyedjen.”
Életkoráról egyébként soha nem beszélt, mintha titkolta volna. De ez nem is volt érdekes, hiszen energiája, életvitele, éppúgy, mint külső megjelenése is változatlan volt élete utolsó negyedszázadában.
Az is érdekes tulajdonsága volt, hogy korának közismert embereiről nem beszélt, és nagyon kevés tudósról mondott véleményt. A világot úgy ítélte meg, hogy a töméntelen sok, több-kevésbé szürke képességű ember közé, akik 100 év során születnek, a természet talán pár száz tucat nagyon okosat teremtett, és ezek a földkerekség minden részén szétszóródtak. Érthető, hogy soha sincsenek sehol sem elég sokan ahhoz, hogy az erényből, jó munkavégzésből és a becsületességből követendő divatot csináljanak.
Nagyon kevés emberrel tartott közeli barátságot. Barátai is tanártársai voltak, azok, akik azonosultak a köznapi emberi szenvedélyek nélkül való személyiségével. Valójában csak olyan szenvedélyei voltak, amiket szerényen rejtegetett, de amelyek örökké lappaggó erőt képviseltek. Fiatalkori tudásszomja is ilyen lappangó erő volt.
Nem félt a nyugdíjas élettől, mint sokan mások. Sőt, élvezte, hogy hozzájuthatott a szépirodalom olvasásához is, gyönyörű kertjében kedvére tevékenykedhetett, és még több időt tölthetett a családjával együtt. És bár kellőképpen elviselni az öregedést, a bölcsesség mesterműve és egyik legnehezebb része az élet művészetének, Illyés Géza professzor a legnagyobb volt ebben. Nem mondott le semmit az életből sem naponta, sem apránként, de nem is figyelmeztette az öregedésre semmi sem. Egészséges volt mindig és váratlanul halt meg 1951. aug. 6-án hajnalban, 81 éves korában.
Nagy mesteremtől sem én, sem mások nem tudtak elbúcsúzni. Én a Szovjetunióban voltam. Mikor hazaérkeztem és a temetőben a sírja előtt letérdeltem, már hervadtak voltak a koszorúk, amelyek beborították azt a földet, amely magába fogadta a tudományos alkotásokban egyik legtermékenyebb és leginvenciózusabb orvosprofesszort: Illyés Gézát.
