SZARMÁZASA, TANULMÁNYI ÉVEI
SZARMÁZASA, TANULMÁNYI ÉVEI
Ilosvay Lajos 1851. október 30-án született az erdélyi kisvárosban, Désen. Családjának egyik ága nagy büszkeséggel úgy tartotta, hogy családfájukat a honfoglalásig vagy még azon is túl vezethetik vissza. A történészek ezt kétségbevonták, de vitathatlanul a családhoz tartozott az az Ilosvay Orbán, aki 1583-ban a krakkói egyetem hallgatója volt.
A családnak az az ága, amelyből Ilosvay Lajos származott, elszegényedett, a Bereg megyei Nagyilosváról Erdélybe költözött, s itt több generáción keresztül Szolnok-Doboka megye szolgálatában állott. Ilosvay Lajos édesapja a megye „várnagya”, későbbi megnevezéssel „fogházfelügyelő”-je volt. Testvére, Jenő később Dés polgármestere volt.
A család valószínűleg hasonlóképpen városi, megyei pályára szánta őt is. Désen járt a ref, elemibe, de ennek az akkor álmos városnak iskoláit kevésnek érezték, ami érthető is, hiszen az 5–8 ezres lakosú „rendezett tanácsú” városkának, ha megyeszékhelyi rangja volt is, legnagyobb iskolája egy algimnázium, illetve polgári iskola volt.
A család kulturális igényére jellemző tehát, hogy a dési református elemi iskola elvégzése után Apácai Csere János egykori iskolájába, a kolozsvári református kollégiumba iratfák be Ilosvay Lajost „középtanodába”. A „kimutatás”-ok, sajnos, nem említik meg, milyen tanuló volt, magatartásáról sincs semmilyen adat e könyvekben, biztos azonban, hogy a természettudományt ott szerette meg, s ahogy ő maga elmesélte, az akkor még ligetszerű házsongárdi temető csendjében jól bevéste a tananyagot. Politikai gondolkodására, mint a kiegyezés körüli idők fiatalságára általában az izzó hazafiság volt a jellemző, amely akkor elsősorban az osztrák önkény elleni gyűlöletben nyilvánult meg. 14 éves korában tevékenyen részt vett egy nagy dési tüntetésen, sőt az ebből kialakult barikádharcokban fiatal kora ellenére is helytállt.
Minden bizonnyal a kolozsvári református kollégiumban nyerte a tudásnak azt a szeretetét, amely aztán elkísérte élete végéig.
Nem elégedett meg tehát a családban szokásos pályafutással, hanem olyant akart választani, amelyben élete végéig a természettudományok elméletével és gyakorlatával foglalkozhat. Elhatározta, hogy gyógyszerész lesz, ezt lehetett a legkönnyebben megoldani, a képzés közben mint gyógyszerészinas (gyakornok) már saját maga kereshette meg kenyerét. A hat osztályos „középtanoda” elvégzése után Kolozsvárt kezdte el működését az egyik patikában. A munka mellett lehetősége volt arra, hogy magánúton középiskolai tanulmányait folytassa, az unitárius gimnáziumban érettségi vizsgát tett.
Gyógyszerész képesítésének befejezése céljából az akkori Magyarország egyetlen egyetemére, a budapestire ment és beiratkozott a bölcsészkarra.
Olyan professzorokat hallgathatott, akiknek neve máig sem halványult el. Than Károly (1834–1908) akkor már két évtizede volt a pesti egyetem kémia professzora, de még a „legszebb férfikorban”, alig volt 40 éves. Ilosvayt megragadta Than tekintélyt parancsoló elméleti tudása, egyben azonban fáradhatatlan társadalmi működése is. „Egyenlően tekintettük benne a tudóst és hazafit” – írja egy emberöltővel később, amikor a Magyar Chemiai Folyóiratban hírt adott a nagy magyar kémikus elhunytáról. Később is több alkalommal emlékezetbe idézte egykori mesterének példáját, a jövő nemzedék elé állítja azért, „hogy őtet látva életét, munkásságát megismerni és hozzá hasonlóvá válni törekedjék”, ahogyan ő maga is tette.
Valóban, szinte megdöbbentő az a párhuzam, ami a mester és tanítványa érdeklődését, tudományos és társadalmi törekvéseit, sikereit és korlátait jellemzi. Saját sorsát is jellemzi Ilosvay, amikor Than akadémiai búcsúztatásában írja: „Nálunk nem könnyű termékeny tudósnak és ernyedetlen professzornak lenni. Nálunk a professzor különféle testületnek, hatóságnak, tudományos egyesületnek szakértője, tanácsadója.” Thantól tanulta tehát Ilosvay, hogy a magyar tudósnak mindenfelé sugárzó világítótoronynak kell lennie.
Ezt tanulta meg Than egykori tanítványától, Lengyel Bélától is, aki akkor, amikor Ilosvay hallgató volt, már maga is professzori stallumot töltött be.
Lengyel példáján is bizonyítva látta, hogy „nálunk főleg azokon a tudományágakban, a melyeknek képviselői kötelesek az élet szükségleteit nagyon is szemmel tartani, minthogy az államnak, a polgároknak felelősek azokért, a kik vezetésük alól kikerülve, gyakorlati pályán fognak működni, sok olyan munkát kénytelenek elintézni, a melyek a tudományos foglalkozást erősen korlátozzák”.
Than és Lengyel szerteágazó, emberfeletti munkájának volt csodálója és lett méltó követője Ilosvay Lajos. Csak így, a mesterek példamutatásának fényében értékelhetjük az ő életművét és érthetjük meg azt, amit egy oldalról nézve szinte érthetetlennek látunk.
Mindkét professzora igen nagyra értékelte Ilosvayt. Amikor az 1874. július 7-én elnyerte a gyógyszerészmesteri (magister pharmaciae) oklevelet, már várta az az ösztöndíj, amelyet mint továbbtanuló vegyésznövendék élvezhetett (1874 októberétől 1876 júniusáig). Még le sem járt az ösztöndíja, amikor 1875. október 18-án doktori (az akkori elnevezés szerint „bölcsésztudori”) szigorlatot tett.
Ösztöndíja utolsó évében Lengyel Béla mellett volt gyakornok, majd ezt követően 1876-tól Than Károly tanársegédje lett. Négy évig töltötte be ezt az igen sok munkával járó állást, közben még arra is telt erejéből, hogy megszerezze a kémia főszakos, fizika mellékszakos középiskolai tanári oklevelet (1878).
Megtörte munkája folyamatosságát, hogy az 1878-as boszniai okkupáció idején pár hónapos katonai szolgálatot kellett teljesítenie.
Than mellett kezdte el önálló tudományos munkásságát is, egyrészt a Than által felfedezett karbonil-szulfid pontosabb megismeréséhez nyújtott újabb adatokat, másrészt a hazai ásványvizek megismeréséhez járult két analízisével. Követte mestereit abban is, hogy bekapcsolódott a hazai tudományos életbe: tagja lett a Természettudományi Társulatnak. Az első éveknek ezek a ténykedései meghatározó módon kihatottak egész életére.
Professzorai maradéktalan elismerését türözi az a tény is, hogy ösztöndíjat szereztek neki külföldi tanulmányútra. A tanulmányút programját Than javaslatai alapján Ilosvay maga állította össze, úgy tervezve, hogy „a kísérleti tudományok mívelésében vetélkedő három nagy nemzetnek, az angolnak, a franciának, a németnek szellemi tevékenységével a chemia terén, a helyszínen, közöttük élve” megismerkedhet.
Olyan helyet akart választani, mint úti beszámolójában elmondotta, ahol egyrészt „a chemia kísérleti tanításában” gyarapíthatja tapasztalatait, másrészt, „ahol megismerkedhetik a kémia önálló műveléséhez szükséges módszerekkel különösen a szerves kémián és a termokémián belül, harmadrészt ahol alkalma nyílik a világ legnagyobb kémikusainak működését közvetlenül megfigyelhetni”.
1880 őszén kezdődött az a tanulmányút, amelynek terveit és, eredményeit jól ismerjük részben saját írásából, részben pedig az ezekből fakadó tudományos és ismeretterjesztő műveiből.
Útja elsőnek Németországba, Than Károly egykori mesteréhez, Robert Bunsenhez vezetett. A kémia heidelbergi fellegvára az ötvenes évek óta sokat vesztett fényéből. Megtanulta azonban Ilosvay az itt eltöltött félév alatt az analitika klasszikussá vált módszereit. Közben hallgatta H. Kopp és H. Bernsthen előadásait is.
A következő félévet már a müncheni egyetemen töltötte, ahol még élénken ébren tartotta a Liebig-féle hagyományokat Adolf Baeyer, az indigó mesterséges előállítója. Itt Ilosvay a fáradhatatlanságot a kísérletezésben tanulta meg. Nagy benyomást tettek rá Emil Fischer és Pettenkofer előadásai. Mégis azt érezte, hogy nem találta meg itt sem azt, amit keresett, az elmélet és gyakorlat szoros összhangját.
A német tudományt tisztelve, de nem elfogultan dicsőítve kezdette el az újabb tanévet Párizsban Marcelin Berthelot mellett. A Párizsban talált tudományos tűz benne is felgyújtotta a holtáig égő zsarátnokot. Berthelot sokszínű egyéniségének hatása sokban meghatározta az ő egész gondolkodását.
Feltűnt Ilosvaynak a párizsi egyetemi rend, hogy az előadások nyilvánosak, a hallgatóság szabadon járkálhat ki és be, kalappal vagy anélkül, de a figyelem és egyben az egyetemi hallgatóság rendje nagyobb, mint akár a német, akár a magyar egyetemeken akkor megszokott volt.
A legnagyobb csodálatát azonban Marcelin Berthelot személye és a körülötte tapasztalt munkarend ragadta meg.
Berthelot-nál az akkori idők legmodernebb kutatásai, a termokémiai adatok megállapítása folyt, más vonatkozásban azonban Ilosvaynak nem tetszett „a francia iskolának az aequivalens felfogáshoz való merev ragaszkodása”, s főleg az nem, hogy Berthelot maga „az atomtheoriát fölöslegesnek tartja, a chemiai vegyértékekről mint éppen szükségtelenről beszél”. Azt hitte, hogy a kettőssókban „hatalmas támaszt lel” annak bizonyítására, hogy molekulák molekulákkal többféle viszony szerint egyesülhetnek a körülményektől függően.
Ebbe a vizsgálatsorozatba illett bele az a munka is, amelyet Ilosvayval végeztetett el, s amelynek eredményeiről a neves francia tudós az akadémián két előadásban is beszámolt.
A mély nyomokat gyakorolt párizsi év hirtelenül ért véget, Szily Kálmán mint a budapesti József Műegyetem rektora, 1881 októberében táviratban közölte Ilosvayval, hogy a megüresedett kémiai tanszék betöltésénél őrá gondoltak. Than Károly nagy támogatása mutatkozott meg ebben. A válasz nem lehetett kétséges, a 31 éves fiatalember, Ilosvay csak tisztelettel és köszönettel fogadhatta el a bizalomnak ezt a kitüntető jelét.
Kissé sajnálta, hogy külföldi útját be kellett fejeznie. Később, 1883-ban Svájcban, Ausztriában, 1885-ben pedig Belgiumban, Angliában és Hollandiában tett rövidebb tanulmányutat, így megismerte az akkori világ tudományában vezető országokat, elsősorban egyetemeiket, múzeumaikat.
