IPOLYI ÖRÖKSÉGE
IPOLYI ÖRÖKSÉGE
1886. február 18-án kelt kinevezése Nagyvárad – ma Oradea Romániában – tekintélyes és hatalmas jövedelmű püspöki székébe, az ország egyik vagy talán legjelentősebb egyházi méltóságába. Minden bizonnyal, mint korábban már annyiszor, itt, új állomáshelyén is értékes munkát végzett volna a város és egyházmegyéje számára, sajnos a gyors halál idő előtt, még ugyanazon év decemberének második napján elragadta az élők sorából.
Ha egész röviden akarnánk szólni Ipolyi életművéről, azt kell mondanunk: gazdag örökséget hagyott hátra. S itt az örökség szónak mindkét: a valódi és képes értelmét használhatjuk. Örökség a szónak átvitt értelmében a leírt szó, a hátrahagyott gondolatok, kinyomtatott művei, hogy csak a legfontosabbakat idézzük fel újra: Magyar Mythologia, Veresmarti Mihály élete és munkái, A besztercebányai egyházi műemlékek története és helyreállítása, A magyar szent korona és koronázási jelvények története és műtörténeti leírása, valamint Kisebb Munkáinak öt vaskos kötete, bennük a Magyar történelmi és egyháztörténeti tanulmányok (3. kötet), a Műtörténeti tanulmányok (4. kötet), a Beszédek (5. kötet).
A nyomtatott művek önmagukban is jelentős örökséget alkotnak, olyan hagyaték ez, amely beépült a magyar kultúra falához rakott alapokba. Mert Ipolyi többnyire olyan műveket írt, amelyek elsők voltak a maguk nemében, valóban az első összefoglalásai egy-egy akkor induló tudományos részterületnek.
De hátrahagyott a váradi püspök egy valódi, nem szimbolikus örökséget is, erről kell szót ejteni befejezésül. Mint egyik életrajzírója találóan jellemezte munkásságát: „A hazai műtörténet elmélete s irodalmi feldolgozása nem elégítette ki tettvágyát. Mint egyházának egyszerű áldozásra a Szent László Társulat esztergomi közgyűlésén az egyházi művészetek emeléséről programm-beszédet mondva, nem feledhette kötelességét később, mint püspök, ki műtörténeti becsű templomainak stylszerű helyreállításával is immár példát adhatott. A besztercebányai vártemplom szent Borbála kápolnája, a szent Erzsébetről elnevezett kórházi templom s annak szent Anna-kápolnája, a körmöczbányai vártemplom, a turócz-szentmártoni, privigyei és bajmóczi egyházak hirdetik műszeretetét, áldozatkészségét. Az ő bőkezűségének köszöni fővárosunk ferenczvárosi temploma első üvegfestett ablakát, melyet szent Gellért püspök emlékére hazafias ihletű feliratával fölajánlott. Hasonlóképpen díszes üvegfestményeket készíttet a budavári koronázási templom és a pozsonyi dóm számára.”
S valóban, a hazai tudományos és egyben stílszerű műemlékhelyreállítás megindítását köszönhetjük neki, de nemcsak templomok, hanem kisebb, de rendkívül értékes múzeumi tárgyak megmentését is. Idézzük most magát Ipolyit, aki már 1867-ben megfogalmazta az egyházi műgyűjtemények felállításának szükségességét:
„Ezzel, a mennyire a körülmények kívánnák és engednék, öszszekötve, az egyházmegyei vagy csak főmegyei székhelyeken egyházi műgyűjtemények, úgynevezett keresztény múzeumok volnának felállíthatók. Ezek tárgyait képezhetnék a netalán ezzel összeköthető székes egyházi kincstárnak vagy sekrestyének műbecsű régiségei; használaton kívül levő szentedények, ily egyházi bútorok, ruhák, képek, szobrok a megyeszerte lévő templomokból; melyek mint netalán már régebben használaton kívül helyezettek, akár letétkép, akár adományban, akár pedig kisajátítás útján, a használatra alkalmas újabb tárgyakkal való kicserélés által, megszerezhetők volnának az egyházmegyei központi keresztény múzeumok számára. – Ezen gyűjtemények akár a székesegyházi kincstárakban és sekrestyékben, vagy csak ezekkel összefüggőleg; akár más egyházi intézetekben, a megye vagy papnövelde könyvtárai s múzeumai mellett volnának azután alkalmasan felállíthatók és berendezhetők. – És míg egyrészt általok számos romlásnak indult, pusztulásnak és elvesztésnek kitett érdekes egyházi műtárgy az enyészettől megóvatnék, addig másrészt legjobb szolgálatot tennének az egyházi műarcheológia fennebb óhajtott előadásának, valamint egyaránt példányaink az illető művészek- és kézműveseknek helyes mintákul szolgálhatnának.”
Ipolyi ez alkalommal sem maradt meg a puszta szavaknál, mint egyik tanítványa megemlékezéséből tudjuk, értékes képgyűjteményének egy részét már akkor felajánlotta, amikor elhagyta Pestet, hogy elfoglalja a besztercebányai püspökséget. Czobor Béla írta: „Már húsz év előtt midőn a budapesti központi papnevelde tágas termeiből annak folyosóira szorult képtárának zöme mely az intézet növendékei elé tárulva, ritka dús anyagul kínálkozott a műtörténeti szemléltetésre. Nem életírói után beszélek. Magam is ezen intézet növendéke voltam … Midőn a felség bizalma a fővárosból a besztercebányai püspöki székre szólította hatvan válogatott darabját ajánlá föl hazájának…. a nagylelkű ajándékozó minden zaj elkerülésével, pár sor kíséretében tett le nemzete oltárára: »Gyűjteményem – így szól a kultuszminiszterhez intézett levelében – az igazgatásom alatt állott pesti központi papnövelde helyiségeiben lévén kiállítva – most, midőn hivatásom más rendeltetése által a fővárosból távozom, e gyűjtemény számos becsesebb darabjait nem tartottam a változás bizonytalan esélyeinek kiteendőknek, s elhatároztam azon rég táplált szándékom s óhajom teljesítését, hogy azokat az országos képtár számára felajánlom; melynek ezen gyűjtemény mintegy kiegészítéséül szolgál. Örvendve azon, hogy ez által is szerencsés lehetek a hazai művelődést előmozdítani, mi életem és tanulmányaim egyik törekvése; boldognak érzem magamat, ha hazámnak tett ezen szolgálat által honfiúi kötelességemet teljesíthetem.«”
Aztán folytatta a gyűjtést mint püspök. Külföldi és belföldi útjain egyaránt mindig vásárolt valami értéket gyűjteményei számára. Ez a gyűjtemény, melynek alapjait már zohori plébános korában vetette meg, régi könyveinek, fegyvereinek, bronz- és kőtárgyainak gyűjteményével az évek során egyre csak gyarapodott. Egri kanonok korában jelentős jövedelem felett rendelkezett, melyet jórészt műkincsek vásárlására fordított, a legkülönfélébb tárgyakat szerezte meg. Életrajzírója megjegyezte, hogy „Alig van egyházunknak liturgikus ténykedéseinél használt edénye, eszköze vagy szere, mely Ipolyi gyűjteményében néhány darabbal képviselve ne volna. Elkezdve a byzanti és kora román feszületektől, a sz. ereklyék különféle tartóin, le egész az oltár csengetyűig, ép oly gazdag sorozatot találunk Ipolyi hagyatékában, mint az egyházi öltönyök, miseruhák, infulák, főpapi ékszerül szolgáló mellkeresztek és gyűrük, hímzett albák, superpelliciumok, pallák, corporalék és puruficatóriumokból, mely utóbbiak jó részét Besztercebányán saját nőiipariskolájában készítettek.
Az ötvösművek gyűjtésénél kiváló gondot fordított régi magyar emlékeink zománczos példányaira, minőket, ha eredetiben meg nem szerezhetett, sikerült másolatokban óhajtott látni műtárgyai között.” – De gyűjtött szőnyegeket, gobelineket is a festményeken kívül. Szerencséje volt a gobelinek beszerzése terén – írja az előbb idézett Czobor Béla –, „melyekből a külföldön tett utazásai alkalmával – és az árverésen folyton részt vevén – mintegy negyven darabot képes volt aránylag rövid idő alatt és jutányosan megszerezni. Az iparművészeti múzeum által rendezett kiállításon mindössze tizennégy gobelin volt gyűjteményéből bemutatva, melyek a XIV–XVIII. századi flandriai, olasz és franczia atelier-ekből kerültek ki. Legbecsesebbek köztük kétségkívül a Kálvária jelenetét, a Szt. Pált Málta szigetén, a szt. Háromságot, a római diadalmenetet, az Antoniust és Cleopatrát, a Sába királynőjét Salamon előtt és a Krisztust a samariabeli nő társaságában ábrázoló kárpitok. Textilgyűjteményének szintén értékes darabjai közé a pompás keleti imaszőnyegek tartoznak, melyeket jobbára Erdélyben vásárolt. Nálunk a török világból reánk maradt eme keleti szőnyegek becsét, a Királyhágóntúli templomokban létezőknek, hogy ne mondjam feles száma miatt, eléggé méltányolni sem vagyunk képesek”.
Gyűjteményének legértékesebb darabjait ma az esztergomi Keresztény Múzeum és a budapesti Szépművészeti Múzeum őrzi. Lényegében e két intézmény alapjainak lerakása az ő nevéhez fűződik. A teljesség kedvéért meg kell jegyezni, hogy az ország akkori hercegprímása szintén jelentős adományokkal járult hozzá az alapításhoz. De idézzük Ipolyi végrendeletét, mint a leghitelesebb forrást. A végrendelet bevezető soraiban írja:
„A Gondviselés oly viszonyok közé juttatván – mondja – hogy szükségleteimet meghaladó jövedelem felett rendelkezhettem, tanulságos vagy fejlettebb műízlést eláruló nemzeti, egyházi és magán régiségekből oly gyűjteményt állíthattam össze, mely alkalmas hazánkban úgy a műtörténeti tanulmányoknak, mint a történeti érzéknek és a művészi ízlésnek fejlesztésére. E célból már régóta, még plébános koromban és főként később, mint gazdag egri kanonok – és nem mint szegény püspök – könyvtárat és jelentékeny műgyűjteményt gyűjthettem össze, amelynek bizonyos részét, hazafias sugalattól vezérelve már mint kanonok átengedtem az Országos Képtárnak, illetve a Nemzeti Múzeum régiségtárának. Ép így Egyházamnak és hazámnak s különösen a nemzeti kultúrának szentelt intézményeknek hagyományozom mindazon egyházi és egyéb gyűjteményeimet, melyeket halálom után nálam fognak találni. Ezért azt óhajtom – és merem hinni, hogy így lesz –, hogy az említett gyűjtemények megkíméltessenek mindennemű barbár eljárástól, s ne adassanak el hagyatékom egyéb részeivel, hanem ezektől elkülönítve, nemzeti művelődésünk javára együtt maradjanak.”
Ezután felsorolta a gyűjtemény „alkatrészeit”. Az összes képzőművészeti értéket, hozzávéve a ritkaságszámba menő művészettörténeti, teológiai könyveket és hungarica könyvtárát, majd így fejezi be: „Kívánnám, hogy ezen gyűjteményem főpapi székhelyemen múzeumnak alapját képezze, és így az egyházi művészetnek s a nemzeti culturának tényezőjévé váljék. A mennyiben azonban óhajtásomat életemben állandóan nem valósíthatnám és halálom után annak valósítása nem mutatkoznék lehetségesnek; akként rendelkezem, hogy gyűjteményem az Esztergomban, vagy Budapesten külön őrrel megalapítandó Keresztény Múzeum alkatrészét képezze.”
A hagyaték, ha némi viszontagságok árán ugyan, a „nemzeti cultura alkatrészévé” vált az elmúlt évtizedek során, különösen azóta, hogy az utóbbi években kezdenek múzeumaink és közgyűjteményeink a közművelődés, a tömegek művelődésének helyeivé válni. A nemzet általános műveltségi felemelkedését csak fejlett iskolázással, a múzeumok és a művészetek támogatásával lehet elérni – s ezekért Ipolyi mindegyikért sokat, kortársai közül messze kiválóan sokat tett. Idézzük utoljára még egyszer veretesen fogalmazott okos gondolatait:
„Mert mi is azt hisszük, hogy a magyar szellem jelentékenyen eltér a többi európai népekétől, és eléggé jellemző arra, hogy önálló kifejezést is nyerjen; eléggé művelt hogy a művészetben is kifejezze magát. Egyszóval, hogy magyar művészet is legyen, mint lett magyar irodalmunk. Ha egyszer ezzel nemzeti géniuszunkhoz méltán áldoztunk, felemelkedtünk közben mindinkább a magasabb művészet összes köreibe és régióiba. Más nemzetek is csak akkor jutottak odáig, miután iskolájukat megalkották … nekünk itt ez a kedves föld és nép, melyet hazánknak és nemzetünknek nevezünk, az egyedüli mindenünk; ez a tér, ez a föld az, melyet mindenekelőtt és minden irányban művelnünk kell.”
Elmondhatjuk, hogy ő sokat tett; minden irányban művelte a „kedves földet”, hogy a művelés által valódi kultúra – hiszen ez a kultúra szó eredeti értelme – igazi nemzeti művelődés teremjen. Művelt, hogy művelődés sarjadjon, egy széles körű közművelődésért dolgozott.
