ÉLETÚTJA
ÉLETÚTJA
Munkásságának részletesebb értékelése előtt legalább nagy vonásokban végig kell futnunk rövid életének főbb állomásain.
Nagyapja tótkomlósi (Békés megye) szűrszabó, akinek rajzkészségét, tehetségét a fia, ugyancsak Jankó János (1833–1896) is örökölte. Első, de későbbi képein is a népélet kitűnő ismerőjének bizonyult (Busuló betyár 1854; Felköszöntő a kocsmárosra, A menyasszony üdvözlése 1855; Magyar parasztmulatság 1860 stb.). Igazi hírnevét mégis rajzai, karikatúrái alapozták meg. Ezek a különböző szatirikus lapokban, de főleg a Bolond Istókban és a Borsszem Jankóban jelent meg, számuk meghaladta a hetvenezret.
Ifj. Jankó János 1868. március 13-án Budapesten született. Örökölte apjától nemcsak annak hihetetlen szorgalmát, hanem rajzkészségét is. Már a középiskolában messze kimagaslott társai közül, hiszen még nincs tizenöt éves, amikor első kisebb dolgozata megjelenik. Tizennyolc éves korában pedig Előmunkálatok a tudományos pomológiához címen cikksorozata látott napvilágot, majd a Természetrajzi Füzetekben kiadják Tótkomlós flórája című dolgozatát.
Hallatlan szorgalommal tanulja a nyelveket, úgyhogy amikor az érettségi után beiratkozik az orvosi egyetemre, már németül, angolul, franciául és olaszul ír és olvas. De még egy év sem telik bele, máris hátat fordít az orvosi pályának, ahonnan az antropológia iránti érdeklődését hozta magával. Nagy lendülettel veti magát a földrajz és természetrajz tanulmányozására, és elhatározza, hogy Afrika felfedezőinek sorába áll. Ennek első lépéseként 1888–1889-ben, kétszer is felkereste az áhított kontinens északi partvidékét, melyről meghatódva írja egy levelében: „Amidőn Afrika földére léptem, megcsókoltam ezt az én második hazámat.” Tárgyakat is gyűjt, ezeket a Néprajzi Múzeumnak adta át.
Életének fiatalkori álma mégsem teljesül, sohasem lesz Afrika-kutató. 1890-ben már Franciaországban és Angliában kutat, megismerkedik az ottani múzeumok gyűjteményeivel, szervezetével, és érdeklődése itt erősödik a néprajz iránt. Jórészt utazásának eredménye Benyovszky Móricról, a XVIII. század nagy magyar utazójáról írt alapvető tanulmánya, amellyel elnyerte a doktori címet. Oklevele megszerzése után a budapesti egyetemen Lóczy Lajos mellett a földrajz tanársegédjeként működött, és tizenegy éven át látta el a Földrajzi Társaság titkári tisztét.
A néprajz iránti érdeklődésének első maradandó jelét 1889-ben fedezhetjük fel, amikor a Turisták Lapjában egy kis cikke jelenik meg Adatok a pomázi szerbek néprajzához címen, melyből már a kitűnő gyűjtő éles megfigyelőképességének számos vonása megmutatkozik. Bár a földrajz és a természetrajz iránti vonzalma nem csökken, mert ilyen tanulmányai, cikkei, könyvismertetései szép számban jelennek meg, de már egyre több helyet kér a néprajz is. 1892-ben megjelenik Kalotaszegről írt monográfiája, melyet egy évvel később Torda, Aranyosszék, Torockó feldolgozása követ. Ezek az első magyar néprajzi tájmonográfiák, értéküket az évtizedek sem csökkentették.
1893 utolsó napjaiban nevezik ki a Néprajzi Múzeumhoz segédőrnek. Amikor először belépett az intézetbe, akkor jelent ott meg utoljára nagybeteg elődje, a múzeum alapítója, Xantus János (1825–1894). A Magyar Nemzeti Múzeum folyósóján két évtizedig nyomorúságos körülmények között elhelyezett gyűjteményt mintegy 6000 tárgyat vett át, melyeket ekkor már egy bérlakásban zsúfoltak össze. A rákövetkező három év alatt 20 000 válogatott tárggyal gyarapította e gyűjteményt, és a múzeum területét egyre növelve gondoskodott megfelelő elhelyezésükről.
Viszonylag nagyon rövid előkészítés után megvalósítja az Ezredéves Kiállítás Néprajzi Faluját, melyben 24 ház közül 12 magyar, 12 nemzetiségi. Sajnos ezeket a megfelelő támogatás és megértés hiányában rövidesen le kellett bontani, de berendezési tárgyaik a Néprajzi Múzeumot gyarapították. Ugyanide került Jankó népi munkaeszköz-gyűjteménye is, melynek kiállítására az Ezredéves Kiállításon nem kerülhetett sor.
Mindezeket a gyors eredményeket pedig hihetetlen nehézségek ellenére érte el, hiszen segítőtársakra nem számíthatott. Herman Ottóval egész életében elkeseredett harcban állott, emiatt, a magyar néprajztudomány örök kárára, együttes munkálkodásukra sohasem kerülhetett sor. A Néprajzi Múzeumban dolgozó közvetlen munkatársai közül Semayer Vilibáld érdeklődését csaknem kizárólag az antropológia kötötte le. A fiatal és az egyetemet éppen csak hogy elvégzett Bátky Zsigmondra sem támaszkodhatott megfelelő módon. „Nos és a többiek? Akik ezen kívül Magyarországon ethnographiával foglalkoznak, azoknak fogalma sincs arról, hogy mi az ethnographia” – állapítja meg keserűen naplójában.
A fejlődés gátjának tartja, hogy a kutatás alapfogalmai nem tisztázottak, és a néprajznak nem lévén egyetemi katedrája, megfelelő utánpótlásra nem is lehet számítani. Áttekintve saját munkásságát, megállapítja: „Ámde, amit én tettem csak az első lépés, s minden további lépés alapfeltétele, hogy az egyetemen tanszéket kapva ethnographusokat nevelhessek a most megindított irány számára; ha azt a tanszéket nem kapom meg, 50 év múlva újra kezdhetik az egész dolgot elölről s azalatt itt elpusztul minden.” Bizony e sorok leírásától kezdve több mint három évtized telt el, míg Magyarországon az első néprajzi katedra megalakult. Addig pedig a kutatók a természettudományok, a földrajz, a történelem és nyelvtudomány területéről indulva, hosszabb-rövidebb kacskaringók után jutottak el a néprajzhoz.
A fenti idézetnek van egy fél mondata, mely a most megindított irányzatról szól, és ez komoly jelentőségű Jankó János életében. Arra céloz ugyanis, hogy milyen sokat tanult a finn és az orosz néprajztól, melyre minden bizonnyal Vikár Béla (1859–1945) hívta fel a figyelmét, aki első finnországi útja idején az anyagi kultúra kérdéseivel is foglalkozott. Jankót Vikárhoz meleg barátság fűzte, és ez tette lehetővé, hogy annak újszerű, fonográffal végzett népdalgyűjtését a Néprajzi Múzeumhoz kapcsolja. Az idősebb Vikár viszont sokat segített Jankónak finnugor néprajzi kutatásainak elindulásakor. Erről írja naplójában: „…egyedül Vikár barátom segített és egész Magyarországon senki más; és ez is természeten, mert a finn és orosz tudományos szakirodalmat senki sem ismeri, hanem azért is, mert a Magyar Tudományos Akadémia a tárgyi néprajzot, az ethnographiát, soha a tudományos szakok közé be nem fogadja.”
1896 életének fordulópontját jelenti. Ekkor jár először Helsinkiben, Pétervárott, Moszkvában és Nyizsnyij Novgorodban. A néprajzi összehasonlító munka eddig nem is álmodott lehetőségei nyílnak meg előtte. Már az Ezredéves Kiállításon kapcsolatba került gróf Zichy Jenővel, és vállalkozott arra, hogy második ázsiai utazásának néprajzi anyagát feldolgozza és közreadja. Örömmel fogadja Zichy ajánlatát, hogy vegyen részt harmadik expedíciójában, s ez lehetővé tette az oroszországi múzeumok gazdag néprajzi anyagának megismerését és feldolgozását. Betekinthetett az orosz néprajzi irodalomba, és hosszabb-rövidebb ideig terepgyűjtéseket is végezhetett. Másfél év után, gazdag zsákmánnyal érkezik haza és azonnal hozzáfog a múzeumi, az irodalmi és a saját maga által gyűjtött adatok alapján a magyar halászat eredetének feldolgozásához. A hatalmas munkát, mely magyarul és németül jelent meg, alig egy év leforgása alatt befejezi.
1899-ben részt vesz a kijevi XI. Orosz Archeológiai Kongresszuson, és megismerkedik az orosz néprajztudomány egyik sokoldalú, haladó egyéniségével, Anucsinnal. Ekkor kapja azt a megbízást, hogy a magyarországi jászok néprajzával ismertesse meg a következő kongresszust.
A következő évben a párizsi Antropológiai és Néprajzi Kongresszuson mutatja be a Balaton-vidéki embertani típusokról szóló munkáját, mely csakhamar hatalmas vitát indít el. Hosszú szervezés után valósítja meg a Magyar Néprajzi Múzeum Értesítőjét, mely elsősorban muzeális anyag közlésére vállalkozott.
1901-ben két megbízatást is kap, mely számos munkáját még növeli. A Múzeumok és Könyvtárak Országos Felügyelőségén megszervezik a néprajzi szakot, és az országos felügyelőséggel őt bízzák meg. Teljes lendülettel veti magát az új szervezési és tudományos feladatba. Saját maga irányítja és végzi a kolozsvári, jászberényi és kecskeméti múzeumok néprajzi tárgygyűjtését. Ugyanebben az évben a Nemzeti Múzeum osztályigazgatójává nevezik ki, e korban szokatlanul fiatalon, eddigi sokoldalú és fáradhatatlan munkássága elismeréséül.
Életének utolsó évében fejezte be a Balaton melléki lakosság néprajzáról szóló, magyarul és németül megjelent munkáját, mely tájmonográfiái közül a legérettebb, legnagyobb terjedelmű. A jelentős kötet tartalmának összegyűjtésén 1893-tól munkálkodott. Utolsó műve a Magyar Nemzeti Múzeum alapításának százéves évfordulójára készült, de ennek már nem tudta valamennyi fejezetét teljesen befejezni.
Jankó János érezte, hogy túlhajtott munkában megerőltetett szíve kíméletet kívánna, mégis újabb és újabb gyűjtőutakra vállalkozott. A Kelemen-havasokban végzett gyűjtésével a Kárpát Egyesület kolozsvári múzeumát akarta segíteni. 90 kilométeres egynapi szekerezés után érkezett Borszékre, melyet munkája központjául választott. Beteg szíve 1902. július 28-án, hivatása teljesítése közben állt meg.
