EGYÉB TEVÉKENYSÉGE
EGYÉB TEVÉKENYSÉGE
Csupán egy rövidke fejezetben, a nem túl szerencsés „egyéb” címszó alatt összefoglalva nyílik mód Kállay már említett, illetve a következőkben részletesebben kifejtendő fő témái mellett folytatott más jellegű, természetű tevékenységének bemutatására, többször is jelzett polihisztorságának, valóban szerteágazó érdeklődésének jellemzésére. A szűkszavúságot e tekintetben az a körülmény indokolja, hogy az utóbbi években, évtizedekben épp a politikusi, publicista, filozófus Kállayra fordítódott nagyobb figyelem több szakterület művelői részéről.
Elsődleges és sokat idézett forrása ilyképp pl. az irodalomtörténetnek. Kölcsey iskolatársaként közreadott kis alakú kötetére (levelezésük anyagára) gyakran és szívesen hivatkoznak a szakemberek, szinte minden betűjét kiaknázza pl. Szauder József többször is szóba került munkája.
A magyar színjátszásról és színházról 1834-ben megjelentetett 32 lapos „felelete” (voltaképp tervezete) méltán részesült jutalomban, talpraesett fejtegetései, ötletei, józansága napjainkban is példaadó, mi több: ismét aktuális. A kérdést európai összefüggéseiben vizsgálja, figyelme a színházépítés, a színműírás, a színészek képzése, a közönség nevelése kérdésén túl az alapfeltételt jelentő anyagiakra is kiterjed. Jellemezze néhány kiragadott mondata: „Senki sem fogja tagadni, hogy a’ színészi társaságok’ elszaporodásával a’ magyar szellem erkölcsi tekintetben is intensive nevekedett…” (10.) „Nem jött el az idő még, valami pompás épületről, királyi gazdag díszítményekről, erős muzsikai karról, jól fizetett operistákról, számukban is tömött személyzetről gondolkodnunk…” (12.). „Hogy Budapesten állandó magyar játékszín legyen, az a’ nemzet’ szerfeletti megerőltetése nélkül is kivihető…” (13.) „Első út a’ város felszólítása, második a’ magyarság megrovása, harmadik az actiók útja, vagy is a’ kereskedési mód…” (20.) Mint követendő példáról szeretettel emlékezik meg erdélyi életének szép élményéről, a kolozsvári színjátszásról.
Filozófiai s szociológiai érdeklődése oly tág körű, hogy nem véletlenül gyanítják benne (Lukácsy Sándor, Pándi Pál) Engels „első magyar olvasóját”, bár az „angliai dolgozó néposztályról” írt 1847-es cikkét csak K. F.-ként jegyzi (tehát nem K. J.-ként – D. P.), s a fórum is meggondolkodtató, ugyanis a klerikálisnak, reakciósnak minősített Nemzeti Újságban. „K. F. ismertetése – vélekedik Pándi – következetesen elkerüli Engels fejtegetéseinek politikai mozzanatait, csak a tényanyagra szorítkozik, illetve az angliai helyzet jellemzőire… Ez az ismertetés a reformkori sajtó legeszméltetőbb cikkei közé tartozik a korabeli munkáskérdésről… Íme, így »vonul be« Engels Magyarországra – a konzervatív sajtó segítségével…” (238–239.)
Ekkor azonban már rég megírta több vitatható (s főként újabban vitatott) munkáját, cikkét. Ezek közül talán a más vonatkozásban már említett, s részben ismertetett, A’ magyar nemzetiségről szóló 1836-os történeti, történetfilozófiai írás a legjellemzőbb, amely egyben magyarázata, foglalata az ifjú és az öreg, tehát lelke mélyén nem vagy csak alig változó Kállay nézeteinek, tevékenységét átfogó tudományos alapállásának: „Az emberiség’ történeteit három fő momentum alá lehet ’s kell húzni, úgymint a’ mythus, rege és historia’ momentuma alá: kölcsönösen váltja egyik a’ mást fel…” (13.) „A’ magunk megbecsülése első lépés a’ további haladásra, és mivel a’ türelmetlenség mindenkor vadság és gyávaság’ bélyege volt…, miért a’ hitvány görög nemzetet naggyá nevelték írói, midőn a’ nagy számú nemzetből alig válhattak ki némellyek írói pályára…”.
A korábbi citátumok s az itt idézettek után érthető, hogy nem osztja a liberális, Nyugat-barát Wesselényi számos nézetét, s a neves politikusnak egyebek mellett a pánszláv veszélytől óvó Szózatát is elutasítja 1843-ban közzétett 38 lapos „kritikai bírálatá”-ban. A latinos civilizációnak nem csupán áldásait veszi észre tehát, s a kétségtelenül reakciós Oroszország törekvései közt azt is észlelte, hogy megkezdte nemzetiségei iskoláztatását, s ebből Ázsia sem maradt ki. Szemben Wesselényivel viszont (saját személyes megfigyeléseire, emlékeire hagyatkozva) az erdélyi magyarságot fenyegető román veszélyre is figyelmeztet, nem elbagatellizálva gyors térhódításukat.
Ha az említettek mellett harmadik írásaként az 1847-ben több folytatásban közzétett Zsidó ügy című, K. F. jelzés alatt megjelent cikksorozatára is hivatkozom, jogosultnak mutatkozik valamiféle kedvezőtlen, reakciós változást, fordulatot kimutatni életművében. Engels első magyarországi propagátorából így válhat A hagyományos konzervativizmus továbbélése című tanulmány főhősévé (Dénes István Zoltán). Szauder erről a következőképp vélekedik: „Az 1840-es évek elején következhetett be változás politikai felfogásában. A jogász és őstörténetkutató a régi alkotmány és a monarchia védelmére kelt, Porosz- és Oroszország iránti vonzalmakkal cserélte fel egykor francia orientációját… [De! – D. P.] Konzervatív politikai álláspontja abban sem akadályozta meg, hogy az 1848-as országos haditanács munkájában őrnagyi ranggal részt ne vegyen…” (10–11.).
Dénes István Zoltán viszont nem differenciál, s az életmű igazán jelentős alkotásait mellőzve, a több évtizedes nagy ívet figyelmen kívül hagyva, főként a Nemzeti Újságbeli 1845–1847-es publicisztikája alapján nyilvánít véleményt, illetve ítél: „Kállay Ferenc a Konzervatív Párt politikája mellett s a liberális reformellenzék ellen mozgósította nem átlagos olvasmányismereteit és ezek felhasználása segítségével belső meggyőződéstől fűtött, szenvedélyesen kifejtett, nagy munkabírással érvényesített – erdélyi hadbírói élményeiből és feltehetően merev személyiségéből táplálkozó s a hirtelen az ország középpontjába került peremvidéki magyar szellemi elégtételkeresésének indulatával felerősített – »feudális antikapitalista« képet rajzolt a polgárosodás vívmányairól, gyengéiről és hazai távlatairól…” (300.) Ehhez csak annyit: a „peremvidéki ember” a jelzett időben már épp tizenötödik éve élt Pesten.
A „változásra” tehát Szauder sem talál igazán meggyőző magyarázatot, még kevésbé Dénes István Zoltán, az igazsághoz Várkonyi Ágnes jut viszonylag a legközelebb: „Jó módszer, helyes meglátások és tévedések jellemzik munkásságát. Nem árt megjegyeznünk filozófiai felkészültségét. De elméleti munkásságának visszája is van…” (II. 146–147.) Nos, ez a megállapítás a teljes életműre kiterjesztve is igaz, nevezetesebb szakmunkáira csakúgy, mint tevékenységének erre az „egyéb” (további részletezést, illetve feltáró munkát is megérdemlő), a feltüntetettnél sokkal kiterjedtebb, sokszínűbb területére.
