A TÖRTÉNÉSZ

Teljes szövegű keresés

A TÖRTÉNÉSZ
Nehéz feladatnak ígérkezik Kállayt történészként bemutatni. Noha számszerűen is lényegesen több életművében a históriai értekezés, vonatkozás, olvasásuk nyomán azonban hamar kiviláglik komplex jellegük, többségük pl. eleve őstörténeti témájú vagy ihletettségű. Bámulatos olvasottsága, szakirodalomban való tájékozottsága, jegyzeteinek bősége ezen a területen is szembetűnő, de az is tapasztalható, hogy az áradó bőségű források nehezen engedik kibontakozni egyéniségét, túlságosan tiszteli mások véleményét. Rendkívül fontos azonban, hogy problémaérzékenységével, sokoldalúságával jó irányt jelölt ki a magyar régmúlt, az előidők tanulmányozására, s példát mutatott több tudomány eredményeinek együttes felhasználására, a párhuzamos, egymást támogató munkálkodás lehetőségére. A néprajz mellett a régészet, főként azonban a nyelvészet eredményeit próbálta ilyképp beépíteni kutatásaiba.
Első – s talán legjelesebb történeti munkája – a korábban többször is említett 1829-es székely tárgyú értekezése. A könyv kiadását a katonatársak, az erdélyi barátok, ismerősök előfizetései tették lehetővé, elsősorban azonban báró Jósika János erdélyi „elölülő” a munka fő patrónusa. Alig érthető módon a székelyekről szóló gazdag szakirodalom éppúgy nem említi ezt az érdemes, adatgazdag munkát, miként a különféle összefoglaló igényű kézikönyvek s lexikonok sem. Pedig a kiadás éve korai, jóval megelőzi Orbán Balázst s más nevezetes székely tárgyú műveket. Ha az 1818-ban közölt első cikket beköszöntőnek, e könyvet alighanem búcsúnak, méghozzá méltó, szép búcsúnak tekinthetjük a másfél évtized alatt mégiscsak megkedvelt népcsoporttól és vidékétől. A könyv korábban készült el a nyomtatás dátumánál, erre vall a mű végéhez csatolt kérelem „Hogy a’… Olvasó közönség a’ Könyv megjelenésére tovább ne várakozzon, kéntelen vagyok azt az Előfizető vagy tsak aláírt Urak’ Neveik nélkül közre botsátani…” A Nagyenyeden publikált 292 lapos könyv 5 nagy szakaszban (I. „A’ székely nemzet’ eredetéről; II. A’ székely nemzet’ felosztása; III. Székelyek’ hadi-intézetjeik; IV. Polgári intézetek; V. Székely ispánok’ és más tisztviselők lajstroma”) tárgyalja a székelység múltját s részben jelenét. Mégsem bizonyult hát oly barbár, szánandó vidéknek Székelyföld, amilyennek Kölcsey vélte, Kállaynak sem kellett belefulladnia a szellemi posványba, sőt, voltaképp itt érett valódi tudóssá.
Az összegyűjtött s logikus rendbe állított tényanyag mindenképp értékes, informál és eligazít az Erdély határain túl csak kevéssé ismert területről, s ha akad is benne a kor divatjának engedő fejtegetés (pl. az első fejezet a székelyek hun eredetéről, amelyet évekkel később a tudományban előlépő Kállay már nem vall teljes meggyőződéssel), a könyv további négy fejezete fontos forrása lehetett volna a későbbi kutatásoknak.
Úgy vélem, a hun származást illető fejtegetéseit mellőzhetem csakúgy, miként az utalásokat a magyaroknak már ekkor és itt felvetett kettős (sőt hármas!) honfoglalására; s a sok vitára alkalmat adó felvetések helyett néhány olyan észrevételénél, adatközlésénél időzöm el, amelyek a megírás korát és körülményeit tekintve – legalább utólag – méltánylást érdemelnek. A „székelyek és a moldvai magyarok”-ról szólva megállapítja: „Csak egy pillanattal fussuk végig azon sok magyar falukat, melyek Moldvában, Bessarábiában vagynak, ’s megfogjuk győzni magunkat, hogy sok Atyánkfijai laktak ott hajdanában… (60.); Bukovinában hasonlóképpen találatnak [!] több magyar familiák… Hogy a’ moldvai és bessarabiai magyaroknak is nagyobb részek székely telepedés, kétséget se szenved, ha meggondoljuk 1-ször, hogy a’ székelyek mái napig szakadatlan egyben köttetésben vagynak a belső országi atyafiakkal, és sokan, kiknek eleji belső háborúk, éhség, elszegényedés, vagy más okok miatt oda vették magokat, visszatértek, s térnek ma is, kik közül némelyek vagy egyezés vagy per mellett visszakapták az én időmben [az én kiemelésem – D. P.] is jószágbeli részeiket az atyafiaktól… De a székelyföld szomszédságában Moldva szélin lakó magyarokról Hersában, Gorzafalván, Sófalván, Oknán stb. ezt nem merem állítani, mint hogy bizonyos, hogy mind a kuruc háború alatt, mind a székely katonaság felállítása alkalmával sok székelyek vonták ezen határszélekre el magokat, sőt a’ legújabb időkben is a’ nagy éhség békövetkezvén 1816-ban [az én kiemelésem – D. P.] messzebb székekből is kivándorlottak Moldvába ’s Bukovinába…” (63.)
A két kiemelt rész a székelyek s csángók történetét tárgyaló Kállay saját megállapítása, tapasztalata. Kevesen gondoltak eddig arra, hogy a több tudomány területén úttörő Kállay Bukovinában s Moldvában is a legelső magyarországi kutatók egyike (Gegő és Jerney előtt), akinek hivatalos minőségében is be kellett járnia a teljes székely területet – el egészen Csöbörcsökig. Élményeit hivalkodás nélkül, igen szerényen (s ezért alig észrevehetően) építette be tudományos munkáiba.
Az egész műben következetesen érvényesíti a hun teóriát, Attila idejéből eredezteti a székely élet számos jelenségét, a társadalmi, gazdasági, kulturális hagyományokat, az újabb korokhoz közeledve pedig az ismert forrásoknak ad elsőbbséget viszonylag ritkán említve kevésbé tekintélyes helyi dokumentumokat, illetve egyéni véleményt. Ezek ugyan mostanság triviálisnak számítanak, a székelyekkel kapcsolatos magyar nyelvű történeti szakirodalomban azonban alighanem korai, s ezért is figyelemre méltó megállapítások. Csupán ízelítőül néhány idézet: „A’ székelység legrégibb időktől fogva katonai nemzet, vagyis hadi nép volt, neve, birtokainak fekvése a határ széleken, törvényei és a’ historia ezt bizonyossá teszik… (82.) A’ tiszti hivatalok csak érdem’ és nagyobb tekintet’ pólcai voltak, a népnek minden tagjai egyenlő szabadsággal és törvénnyel éltek, közdolgokról együtt tanácskoztak… (92.) A’ nemzetiségek’ összesereglésének két célja volt, t.i. háborúra való menés, melynél fogva a’ fegyvert viselők nemzetség és ág szerint számba vétettek, bizonyos osztályokban tulajdon vezérek alá rendeltettek, s hadi állásaik meghatároztattak másik célja volt, a’ háború elfolyta után polgári belső intézeteiknek elrendelése… (144.) Később időkben is, úgymint 1614, 1627, 1635, 1647, 1669, 1684-dik esztendőkben tartatván a’ székelyek közt lustra, azt kétféleképpen lehet megtekinteni, úgymint békességes és háborús időkben…” (147.)
Az V. Szakaszban közölt lajstromának fontosságát ő maga így indokolja: „…nyomtatásban eddigelé ily tökéletes formában sem jelent meg Évszám szerint 1220-tól elkezdve, mert feljebb nem nyomozhattam, ezek voltak a székely ispánok… (204.)”
A tisztek lajstromára vonatkozólag írja: „Amit adok…, csak töredék, de hasznos töredék, melyet idővel bővíteni lehet; megemlítvén utoljára azt is, hogy a’ XVIII-dik századra szántszándékkal nem mentem által, mivel az abban történt dolgok és változások a Székelyföldön ugyis inkább esmeretesek, és könyvem céljára sem tartoznak…” (218.)
Úgy vélem, hogy Kállaynak ez a munkája is jóval több figyelmet és megbecsülést érdemelne, mint amennyiben ez ideig részesült.
E leginkább történeti jellegű munkáját követő számos további, címe szerint is legalább tucatnyi ide vonható vagy itt is tárgyalható tanulmánya már komplexebb szemléletű, esetenként másképp is kategorizálható, értékelhető. A’ magyar nemzetiségről immár Pesten, 1836-ban kiadott (Jankovich Miklósnak ajánlott) 96 lapos könyvecskében már szabadabban, szubjektívebb szemlélettel ír, tekinti át a magyar történelmet „Ritka jelenet az a történetekben, hogy egy őshonjából messzi szakadt nemzet szerencsésen és soká megvívhasson az új éghajlat, szomszédság, természet’ és mesterségi akadályokkal, melyek nemzeti sajátságait, úgymint a’ vértiszta leszármazást, nyelvet és constitutiót – ezen bástya védfalait a’ nemzeti állandóságnak – vég elenyészettel fenyegették mindenha…” (7.)
„Magában már nemzetünknek hadi tettei, tiszta vallások, jó erkölcsök arra mutatnak, hogy szűk és szegény nyelvvel nem jöttek ők ki Ázsiából, ’s nem talál rájok semmiképpen az, amit Tacitus a’ Finnusokról mond…” (59.)
„Megvallom, mindig bizonyos bágyadtság foglalta el lelkemet, valahányszor olvasnom kellett némely írókban, hogy Ázsiából kivetődött Magyarjaink csak halászni és vadászni tudtak, szántást, vetést, kézi mesterségeket, csinos városi életet, szóval szelidebb szokást azután tanultak, hogy keresztyénekké lettek, amit leginkább a’ német és szláv nyelvekből átkölcsönzött szók bővségéből kívánnak bizonyítani…” (60.)
A történeti áttekintésben részletesebben is szól szokásokról (tűzjeladás, tisztek pajzsra emelése, tetemrehívás, a fehér mint a gyász színe), távoli párhuzamokat és analógiákat is emleget, s mint a néhány kiragadott idézetből is látható, nem éppen elfogultságmentesen értékeli a magyarság múltját. Igaz, hogy ismereteit is fáradhatatlanul gyarapítja, s egyre többet foglalkozik az őshaza, ősi műveltség, ősvallás kérdéseivel, családtörténettel, illetve a magyar föld különféle régészeti emlékeivel. Érdeklődésének alakulását, irányát néhány további mondatával próbálom meg illusztrálni: „Mindent összevéve bizonyosan csak annyit állíthatni a’ magyarokról, hogy ők Uralban éjszaki Jugriában laktak…, ha a’ tschud népfajokról szóló adatokat és emlékeket már összegyűjtve bírnók, ’s egyszersmind az újabb finn literaturával el látva lennénk…” – írja Levédiáról szólva 1840-ben. (349.)
Önmagukért szólnak előadáscímei is (A’ Frangepan nemzetségről, ’s ennek eredetéről–1841; Az Erdélyben, Orbaj székben legújabban talált aranyművekről”; Mithra tiszteletéről s Mithra emlékekről magyar korban–1840, stb.).
Olvasottságának, tájékozottságának növekedése kevéssé befolyásolja elfogultságát, s míg egy oldalról megbízhatóan és pontosan informál a magyar történelem egyes kérdéseiről, más oldalról a megismert adatok sokasága óvatosságát nem fokozza, inkább csökkenti.
Történeti működésének kurtára fogott summázása is azt igazolja, amit néprajzi megnyilatkozásairól állítottam: az előtanulmányok sokaságának, könyveinek, cikkeinek tendenciája (függetlenül a kiindulóponttól, amely tehát lehet néprajzi, történeti, később egyre inkább nyelvészeti, mitológiai, illetve régészeti, folklorisztikai – mindez napi politikával, publicisztikával is összekötve) őstörténeti (a magyarság eredete felderítésének szándékával), s ehhez kapcsolódóan vallástörténeti (a magyarság ún. ősvallásának feltárása igényével).

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT