AZ ŐSI HITVILÁG KUTATÓJA
AZ ŐSI HITVILÁG KUTATÓJA
A kutatókat az őstörténeti témák közül minden időkben s minden bizonnyal az ősvallás színes, rejtélyes, különleges kérdésköre foglalkoztatta legmélyebben, legbehatóbban. Az őshaza helye, az ősi kor eseményei s egyéb régmúlttal foglalkozó témák ugyancsak fontosaknak bizonyultak. Az áhított cél azonban a többség számára elsősorban az előidők magyarsága műveltségének, főként azonban hitvilágának megismerése bizonyult. Általában elismerték, hogy a hiedelmek csábító lidércfény-birodalmában a történeti tények száraz homoksivatagán (a tévútra kerülés állandó veszélyével), illetve a nyelvészeti tanítások s számos nyelv ismeretének nehezen meghódítható (s az óvatlan számára könnyen mocsárnak bizonyuló) tartományain át vezet az út; az így megismerhető adatok vallomását viszont egyesek alábecsülték, mások pedig túlértékelték közülük.
Ez a mindenképp sok előtanulmányt és sokféle ismeretet igénylő kérdéskör Kállayt egész tudományos pályáján át foglalkoztatta, a székelyekről írt első kis írásától (1818) legutolsó, A pogány magyarok temetkezéséről szóló 1860-as publikációjáig.
Külön tanulmányt igényelne és érdemelne ennek a rendkívül erős mitológiai érdeklődésnek a háttere, indítéka, amely egyébként más kis formálódó nemzeteknél is megfigyelhető, de amely megkülönböztetetten erős a magyaroknál már a krónikákban is, még fokozottabban a XVIII. századtól. Az eredmény: számos mitológiai szakmunka, költői hiedelemlelemény – s nem kevés dilettáns fantazmagória. Néhány kivétellel a legtöbbnek a kort (és a szerzőt) meghatározó ideológiai, politikai alapja is feltárható – a szittyáktól a hunokig, a sumeroktól Turánig.
Kállay mitológiája sem előzmény nélküli a magyar tudományban, s nem is maradt jelentékeny folytatás nélkül. Mitológiai érdeklődésének úgyszólván minden említett s elemzett művében nyomát leljük, a Kölcseyvel még közösen folytatott egyetemes vallásbölcseleti tanulmányokból szűkült le idővel a magyar hiedelemvilágra, történeti és nyelvészeti munkáiban is egyre nagyobb teret kaptak, sűrűn emlegetett, de teljesen el nem készült s elkallódott hatalmas „glossarium”-ában is a (bizonyára nagyon terjedelmes) mitológiai szócikkek domináltak volna. Hunfalvyval vívott tudományos párbaja az elme körül csak látszólag volt nyelvészeti indíttatású, e vitában is inkább már mitológusként vett részt.
A tudós tragédiája itt, ezen a számára talán legkedvesebb területen a legmeggondolkodtatóbb s a legszívszorítóbb. S ha ebben maga is hibáztatható, kora, kortársai s körülményei legalább annyi értetlenséggel, igaztalansággal, gáncsvetéssel járultak hozzá elsüllyedéséhez, elsüllyesztéséhez.
Kállay mitológiai főműve a Kisfaludy Társaság 1846-ban kiírt pályázatára 1847-ben elkészített s a „Milyen az ember, olyan az istene” jelige alatt beküldött munka első díjat, ötven aranyat, valamint egy ezüstből való emlék-billikomot nyert. A pályázat kiírása is bizonyítja a téma fontosságát, amelyet a tudós közélet is méltányolt, bizton lehetett számítani a nagyközönség érdeklődésére is (a kor nagy, nemzeti hagyományokat ébresztő költők alkotásai nyomán, a történeti és néprajzi kutatások megélénkülését követően). Az első helyezett műnek az addigi kiadási gyakorlatnak megfelelően (lásd Arany Toldiját) igen rövid időn belül (mivel november 15-én nyújtotta be), valamikor 1848 folyamán meg kellett volna jelennie.
De 1848 helyett csak 1861-ben (!) került napvilágra, szerzője halálának évében, aki már nem tarthatta kezében oly nagyon várt művét. Az 1861-es kiadás voltaképp a baráti kör kegyeletes közreműködésének az eredménye egy méltatlanul mellőzött opus megmentésének szándékával a tudománytörténet számára. A megkésettség azonban nyilvánvaló, szemet szúró és bántó, hisz ekkor már jóval túl vagyunk az Ipolyi-féle mitológián, illetve az ezt elmarasztaló Csengery kritikán is. Kállay munkája a megírás idején mindenképp utat tört s példát mutatott Ipolyinak, de még esetleges 1848-as megjelentetése esetén is kemény bírálat illethette volna – főként szótári részét. 1861-es színrekerülése azonban olyasféle hatást tehetett az akkori olvasókra, mint a csak villanymozdonyt ismerőnek egy gőzmozdony felbukkanása.
Ma már voltaképpen nem Kállay tényleges mitológiai munkálkodása a legizgatóbb; legizgalmasabb kérdés (bár – röviden – erre is visszatérek alább), hanem az érdemes, tekintélyes tudós lejáratásának, félreállításának, illetve – ezzel szoros összefüggésben – pályadíjnyertes műve eltüntetésének, elhallgatásának háttere.
Még mindig nem ismerjük igazán jól ezt a nem túl régi kort, az akkori tudományos közéletet, a Tudományos Akadémián belüli hatalmi és személyi viszonyokat s ugyanezt a Kisfaludy Társaságban sem. Tény, hogy az események alakításában, tudományos karrierek elindításában, illetve lefékezésében, művek kiadásában, illetve a kiadás visszatartásában már a negyvenes években is döntő szava volt Toldy Ferencnek, befolyása a szabadságharc bukása után még nagyobb lett. Az Akadémia titoknokaként, a Kisfaludy Társaság elnökeként sorsokat határozott meg, a szervezett magyar finnugrisztika megalapítójául ő szemelte ki Hunfalvyt, s Reguly sem feltétlenül betegsége miatt maradt szótlan, illetve húzódott a háttérbe. Toldy a rémuralom legsötétebb esztendejében azt is el tudta érni, hogy a Reguly-Album, amelynek történeti és irodalmi anyaga 1846-ban már nyomásra készen állott, az eltiltott Petőfi- és Jókai-művekkel együtt is napvilágot lásson 1850(!)-ben. A kiadás ekkor már aligha segített Regulyn, a szerkesztő, ha igazán akarja, négy évvel korábban is publikálhatta volna. Kállay pályaműve ki nem adására semmiféle hivatalos magyarázat nincs, még az sem, hogy 1849 után a Kisfaludy Társaság 12 éven át nem működhetett, illetve kiadási tevékenysége szüneteltetésére kényszerült.
Toldy jellemzésére álljon itt néhány idézet Várkonyi Ágnestől: „S a két legsötétebb vonás ezen a bonyolult jellemen: szeret a kulisszák mögül irányítani, különös örömét leli, ha a háttérbe maradva zavart kelt és látványos vitákat provokál… [rajta] áll és bukik például, hogy kik kerülnek fel Pestre…” (I. 266–268.)
Nemcsak Kállay mitológiáját tüntette el, Ipolyi és Csengery ütközetében is – enyhén szólva – intrikusnak bizonyult: „Csengery megvallotta volna – idézi Várkonyi (411–412.) – hogy a cáfolt és általa felolvasott bírálat [Ipolyi művéről – D. P.] nem az ő munkája; Toldy vette rá, hogy azt elszavalja, mert érdekében fekszik, hogy az ő irodalomtörténete kapja a 200 darab aranyat! Az egész mindenesetre Académiai előretervezett csín volt! Toldy a fúrfangosságáról bőven ismeretes.” A hírneves irodalomtörténet adatbázisáról egyébként sokat vallhatna egy másik „korszerűtlen”, idős tudós, Jankovich Miklós kéziratos gyűjteménye!
S hogy gondolkodik a korábban Regulyt, majd helyette Hunfalvyt pártoló tudományos kiválóság 1850 után a finn-magyar rokonságról? 1850-ben ugyanis még helytálló és korrekt értékelést ad e kérdésről a Reguly-Album lényegét jelentő nagy bevezető tanulmányban Reguly Antal s a finn–magyar kérdés címen. (Vajon honnan veszi a finn–magyar jelzőt, amelyet Kállaynál ugyanitt helytelenít? D. P.) Erről a következőt jegyzi meg Várkonyi: „Mikor Szontagh a finn–magyar rokonság kérdésében leteszi a garast, Toldy riadót fúj a hun–magyar atyafiság védelmére.” (316.) S ezzel (is) elnyeri számos magyar hazafi, köztük Arany János teljes rokonszenvét is.
Ezek után nem csodálkozhatunk Kállay fokozódó sértődöttségén, visszahúzódásán, s még érthetőbbé válik hagyatékának; kéziratainak sorsa (jórészt elkallódott!), amelyről ugyancsak Toldy döntött az általa favorizált, illetve neki lekötelezett Csengery Antal és a régész Érdy (Luczenbacher) János társaságában: „…a megbízott küldöttség úgy vélekedik, miszerint azon ősmagyar, történeti tárgyak, melyek azokban nyomoztatnak, mai nap immár más szempontból szokván tárgyaltatni, s a szerző nézőpontja immár túlélve magát: azok nyomatásra ugyan nem alkalmasok…” (Jelentés Kállay Ferenc kéziratai ügyében.)
De térjünk vissza a mitológiához. A 331 lapos mű a Kisfaludy Társaság meglepő részletességgel kifejtett pályázati kérdéseire próbál megfelelni tételesen, több fejezetben (155 lapon), s az ezekhez fűzött toldalékban, amely a kulcsfogalmakhoz vont szavak bőséges etimológiai jellegű kifejtését tartalmazza igen messze vezető történeti, művelődéstörténeti, filozófiai eszmefutatásokba ágyazva (pl. áld, bal, bálvány, fene, imád, isten, jó, úr stb.).
Már a bevezetésben is akad máig érvényes gondolata: „Sarkalatos dolognak tartám a schamanismust itt szóba hozni, mert majd ki fog tetszeni – hogy a kijött magyarok pogány vallása az északi sark népei közt ma is divatoshoz igen sokat húz, a homályos pontok abból felvilágosíthatók, kivált bűvölés s varázslás, temetési szertartások s áldozatok tekintetében…” Mind, ezt s magát a könyv egészét is azonban 1848 helyett csak 1861-ben vehette kezébe az olvasó, Kállay bevezetője előtt a kiadásról is gondoskodó jóbarát, ifj. Réső Ensel Sándor szűkszavú előszavával: „Azon férfiú, ki e munkát írta, ez év első napján, életének 72-ik évében meghalt… Óhajtásunk s reményünk teljesült, midőn Lauffler és Stolp urak a munka kiadójául vállalkoztak.”
Tudtommal a kiadványnak alig volt korabeli kritikai visszhangja, vagy ha volt is, a szakma nem könyvelte el. A legbecsesebb Arany János megjegyzése: „Megjelent (de nem láttuk) néhai Kállay Ferenc akad. r. tagnak a Kisfaludy-társaság által 50 arannyal jutalmazott magyar mythológiai pályamunkája… A munka jövedelme az elhunyt érdemes tudós szűkölködő családját illeti, ajánljuk tehát annál inkább, mert illetékes bíráktól sok jót hallottunk a könyvről…” (Szépirodalmi Figyelő 1860–1861. 47. sz.) Vajon éppen ő, az ajánló, miért nem olvasta el ezt a munkát, miként az előzőt sem?
A magyar mitológiai kutatások múltját számba vevő és értékelő tudósok közül elsőként Katona Lajos méltatja néhány elismerő sorra: „Valamivel szilárdabb talajon mozognak Kállay Ferencnek a 40-es és 50-es években megjelent akadémiai értekezései, amelyek a magyarok ősvallása kifürkészésének általános problémáját, vagy pedig egyes részlet-kérdéseket tárgyalva, itt-ott számbavehetőbb adatokkal is gyarapítják mythologiánk előmunkálatait…” (Ethnographia 1897. 72.)
Helyét és jelentőségét e tudományszakban Diószegi Vilmos jelöli ki érvényesen: „Munkája alapján kiderül, hogy Kállay nemcsak a nyelvrokonság terén lát tisztán, hanem azt is tudja, hogy a pogány magyarok vallása az uráli, illetve általában a szibériai népek hitvilága, vagyis a samanizmus révén állapítható meg… Az irodalmi tájékozottságban tehát nem tapasztalható nála semmi hiányosság… Elgondolása tudományos igényű. Nem az elméleti meggondoláson, hanem a gyakorlati megvalósuláson múlott, hogy munkája mégsem adhatta azt, amit szeretett volna: a pogány magyarok vallásának hiteles és teljes képét. Ez szükségszerű is volt, minthogy a XIX. sz. közepére még nem gyűlt össze olyan összehasonlító anyag, amely a pogány magyar hitvilág emlékének tűnő adalékokról kétségtelenül bebizonyította volna, hogy valóban azok… Hangsúlyoznunk kell azonban: akad Kállaynál a nyelvi tényeken kívül jó néhány helytelen vallástörténeti, régészeti feltevés is” (Az Ősi magyar hitvilág. 70–71.)
Érdekességként említem meg, hogy az akár elfelejtettnek is tartható mű a közelmúltban reprint kiadásban ismét napvilágot látott. Sajnos, nem nálunk, hanem New Yorkban a Magyar történelmi magyarázatok, források és tanulmányok címen tervezett sorozat első köteteként. Néhány mondat Dr. Frank Veress előszavából: „A honi irányzat a finn-ugor elmélet koncepciójába szorítja mondanivalóját, s ebben a tekintetben kevés haladást mutat. Aki újabb, merészebb távlatok felé akarna indulni, nem kap teret… Ma már… a közelkeleti, sumer és kultúráját átvevő népek vallási, kulturális hagyományainak ismerete nélkül modern munkát megírni nem lehet…” Minderre reagálni sem érdemes! Sokkal árnyaltabb, pontosabb, józan és elfogadható viszont a bevezetést író Sozan Michael értékítélete: „[Kállay] munkája átmenetet képviselt a régebbi és modernebb összehasonlító vallástudomány között. Logikusan és korához képest nagy előrelátással gondolkozott, amikor elsőnek mondta ki, hogy a magyar ősvallás kutatásában nem hagyhatjuk figyelmen kívül a finnugor népekkel való rokonságunkat… Maga az a felismerés, hogy a sámánizmus mint pogány vallás létezik, korszakalkotónak tekinthető… Kállay munkája mindennek ellenére hatalmas érték. A magyar, de az európai néprajz számára is az akkori idők legmodernebb szemléletét képviselte, a mitológiai kutatásokat pedig helyes irányba terelte. Ma is élvezhető szép stílusával és meggondolkoztató tartalmával az olvasót magával ragadja…”
Kállay egyik legutolsó írásos megnyilatkozása, egy levele 1860-ban kelt. A címzettet nem sikerült felderítenem, nyilván az Akadérnia tisztikarához tartozhatott. A néhány sor dokumentum értékű, kifejezi az immár teljesen visszavonult tudós ébredező reményét mitológiai munkája esetleges kiadására, a jegyzékrész pedig tájékoztat (korántsem a teljesség igényével) életműve tematikai sokszínűségéről, terjedelméről. Érdekes módon korai munkáiról még dátum szerint sem tesz említést:
„Tisztelt barátom! Az újabb körlevél következtében itt küldöm kinyomtatott és kézirati munkáim jegyzékét… Hát a Kisfaludy Társaság ügyei hogy állnak… Tán 12 év várakozás után valami jót is várhatunk. Kegyed a szellemi mozgalmak közepében él, azért jobban tudhatja dolgainkat… Öreg barátja Kállay Ferencz”
S a jegyzék:
I. Bölcselés 11 tétel (1834–1847 között)
II. Történelem 11 tétel (1829–1851)
III. Jogtudomány 22 tétel (1832–1855)
IV. Nyelvészet 11 tétel (1839–1853)
V. Ítészet 6 tétel (1833–1845)
VI. Életrajzok 3 tétel
VII. Régiségtan 2 tétel
+ 15 tétel kézirat, ebben – egyebek mellett – a Dolgozatok a’ magyar glossariumhoz és A’ magyar törzsről szóló „csomók”. Ebből az egyetlen leltárféléből is látható, hogy a nyelvészeti, mitológiai és az őstörténeti érdeklődés együtt, egységben, komplex módon volt jelen munkásságában a kezdetektől élete alkonyáig. Legutolsó publikált munkája (A pogány magyarok temetkezéséről) búcsúként is felfogható jellegzetes lezárása a nagyszabású életműnek.
