AZ URÁLI NÉPNEK ÉS NYELVEK ISMERTETŐJE
AZ URÁLI NÉPNEK ÉS NYELVEK ISMERTETŐJE
Ebben az alcímben szándékosan nincs ott a nyelvészet vagy a nyelvhasonlítás szó. Az ok: Kállaynak legfőképpen a nyelvhasonlító munkásságát mutatja be s értékeli – lényegében ma is érvényesen – Keve Mária többször is emlegetett kitűnő tanulmánya. Ezen a területen, számos elismerő megállapítás ellenére, végül is elmarasztalja mind az elődökhöz (pl. Gyarmathi) mind korához és utódaihoz (pl. Hunfalvy) képest.
Ha uralisztikai munkásságát csupán a nyelvhasonlításra, a szaknyelvészi működésre, s ezen belül is első helyen az etimologizálásra próbálnánk korlátozni, nem kívánnék vitatkozni Keve Máriával s egyetlen nyelvész kollégával sem, mert magam is jól látom, hogy e rendkívül gazdag életmű leggyengébb láncszeme épp a szófejtés. Szíve mélyén pedig talán éppen a szavak eredetének nyomozását tartotta legkedvesebb s legtávlatosabb foglalatosságának. Akadémikussága kezdetétől kiemelten fontosnak vélte s lankadatlanul támogatta az Akadémiai Szótár ügyét, az egyéni vállalásában készülő Glossarium gondolata is végigkísérte életét, ebben sejtette a magyar őstörténet kulcsát, a tényleges (s joggal elmarasztalt) szófejtésekbe azonban – szerencsére – csak tudományos pályája utolsó, hanyatló szakaszában merült bele. Bár ne engedett volna a csábító kísértésnek, amely itt-ott korábban is rabul ejtette! Az ajtó szóról 1847-ben, az ól és akol szókról 1848-ban értekezik, s már ekkor is rossz úton jár, végzetes eltévelyedését azonban az elme szóval kapcsolatos szereplése, illetve leszereplése jelenti 1851 és 1855 között.
Az alapos olvasás és elemzés azonban arról is meggyőz bennünket, hogy a kifejezetten nyelvészetinek elkönyvelt munkáit sem a nyelvtudósi becsvágy ihlette, ezekben is az őstörténet, az ősműveltség, az ősvallás nyomait és kapcsolatait kereste (s vélte helyenkint megtalálni). De uralistaként egyébként sem a nyelvészt kell benne elsősorban keresnünk és megítélnünk. Miként Finn–magyar nyelv című könyve előszavában írja: „E’ jelen könyvre Reguli utazása a’ lapp ’s finnföldekre adott okot, az első rész literaturai vázlatot, a’ második a’ finn-magyar nyelv feletti vizsgálatok eddigi eredményeit, a’ harmadik a’ finn népek ethnographiai megismertetését, végre a’ toldalék történeti fejtegetéseket foglalnak magokban…” A 122 lapos könyvből az első fejezet 18, a második 36, a harmadik 46, a negyedik 22 lapnyi terjedelmet foglal el, tehát a tényleges nyelvészet a harmadrészét (!) sem jelenti a műnek, amelyben teljes, korrekt és naprakész a tudománytörténeti áttekintés, helytálló és informatív a néprajzi-statisztikai fejezet, s érthető a záró rész is, amely az uralisztika őstörténeti hátterét s kapcsolatait igyekszik megvilágítani.
Igaztalan eljárás pusztán a második fejezet alapján ítélni Kállayról (akad ebben nem kevés helytálló, érvényes észrevétel, hisz nem csupán etimológiákat tartalmaz!), céljai ismeretében könyve egészét kell szem előtt tartanunk, s ilyképp látnunk, hogy ő készítette el az első komplex szemléletű, kompendium jellegű magyar kézikönyvet az uralisztikáról, kvázi mintát és modellt szolgáltatva későbbi követőinek (Pápay – 1922; Zsirai – 1937; Hajdú Péter – 1962). Közvetlen forrása és mintája – főként a harmadik fejezetben – Müller Ferdinánd 1837–1839-ben közreadott két kötetes Der ugrische Volksstamm című összeállítása volt. Egyébként – mint föntebb, Regulyval kapcsolatban jeleztem, már 184o-ben lezárhatta kéziratát, de négy évig nem talált kiadóra. (Érdemes egy 1842-es megjegyzését idézni itt a korabeli kiadási körülményekről: „»Finn–Magyar nyelv« című munkám készen van… Egy könyvkereskedőt ’s egy könyvnyomó intézetet meg is kínáltam, hogy vállalnák el a kiadást; de ők, mivel most politicai és színpadi dolgozatok kelendők, nem tarták jutányosnak ily komoly tudományos dolgozat elfogadását. – Talán ennek is megjő időszaka. Addig a magyar nyelv feletti glossariumot törekszem összeállítani. Glossariumomban több hason geographiai és historiai nevek magyarázatát adom…” (Íme itt is egy utalás a sokat emlegetett, de elkallódott szótárra!) Kéziratait általában nem tartotta végleges, lezárt eredményeknek, s ha valamit nem tudott idejében kinyomtatni, a munkán tovább dolgozott, s beledolgozta az újabban megjelent szakirodalom adatait is. Ilyképp e könyv jegyzeteiben 1843-as hivatkozás is található. Sőt, éppen bizonyos fontos, aktuális nyelvi nyelvészeti adatokat a főszövegbe is beillesztett.
De – a további vizsgálódások előtt – próbáljunk választ keresni arra, mikor, hogyan s miért vált Kállay az uralisztika művelőjévé, milyen úton-módon jutott el szintézise megalkotásához, illetve lépett azon is túl?
Történeti, néprajzi érdeklődéséről fentebb már részletesebben is szó esett. A székelyek s a magyarság múltját érintő olvasmányai, forrásai közül nem hiányozhattak a nevezetes nyelvészeti szakmunkák sem. Sajnovics művét akár debreceni diák korában is kézbe vehette, Gyarmathiét is, de ha akkor nem, mint erdélyi tudósét erdélyi szolgálata idején. S ezek alapján már tovább léphetett, fokozatosan áttanulmányozhatta a kérdés egyébként szegényes magyar és jóval gazdagabb nemzetközi szakirodalmát. A székelyekről 1829-ben kiadott könyvében már tanúbizonyságot ad az uralisztika valamelyes ismeretéről, de az adatokat csak történeti szempontból hasznosítja. Néhány lényeges megállapítását idézni feltétlenül szükséges, nem csupán a mondottak igazolásául, azért is, hogy a magyar uralisztika tudománytörténetének gyakran emlegetett hosszú pauzáját, tartósnak vélt csendjét, eseménytelenségét tovább rövidítsük. Ha Gyarmathi 1799-es műve után Sándor István 1808-as magyar nyelvű tájékoztatását is tekintetbe vesszük, mindössze két évtizedre csökken a szünet a hazai uralisztika jelentős megnyilatkozásai között. Ez tehát nem ötvennél is több hallgatag év, amely az eddigi tanítások szerint Gyarmathi műve és Hunfalvy első jelentős nyelvészeti megnyilatkozásai között tátong.
„A’ Pesti Tudományos Gyűjteményekben több tudósainknak Értekezéseik az Ásiai Magyarokról felvétetve lévén, én az egyszer elmondottakat itt megújítani helytelenségnek tartanám, hanem a’ mit még feljegyezve nem láttam, napkeleti Sajátságaink’ további puhatolásáért rövideden megemlítem…” (Nem csupán idézni kíván tehát, önálló kép kialakítására törekszik.)
„… ha már a’ Finnus eredetű Népek nyelve (Vogulok, Votyákok, Tsuvaszok, Tserémisziek, Permiaiak, Sirjének, Morduánok) és a’ magyar nyelv közt nem csak számtalan egyes szókban megvan a’ hasonlatosság, hanem igen sok grammatikai rendszabásukban is megegyeznek, mint ezt Gyarmathi Sámuel… nem kis szorgalommal megmutatta (mellyel összve lehet vetni a’ Magyar-könyvházat Pozson 1783…, Tröstert,… Fischert…) úgy a’ vizsgálni szerető emberi elme nem szökhet ezen jeleneten egy könnyen keresztül, a’ nélkül, hogy Hypothésiseket ne formáljon magának… [s következik ezekből máris egy, tetszetős is, divatos is! – D. P.] „…Minden Hypothesisek között legelfogadhatóbbnak tartom Gatterer véleményét… mely szerint ő a Finnus törzsökű Népeket a’ régi Scythák’ Maradékainak lenni állítja, mint ezt nagyobb hitelű Historicusaink a’ Hunnusokról, Avarokról, Magyarokról hasonlóképpen állítják, és az köz Hagyomán is ezt bizonyítja…” E néhány mondatból is szemünk elé tűnik a források gazdagsága, s ezek közt örömmel látjuk a többnyire elhallgatott s elhanyagolt Molnár János nevét, aki 1783-as magyar nyelvű híradásával tovább gazdagítja uralisztikánk múltját, s egyben megfelezi a Sajnovics és Gyarmathi közötti némának (illetve jórészt finnugorellenesnek) gondolt időszakot.
Az igencsak megoszló felfogások közül Kállay kiemeli a helyeset, de ekkor még (1829-ben!) a szittyák és a hunok is változatlanul jelen vannak múltunkban, akárcsak a későbbiekben a török, tatár és más keleti népek. Jellemző egyébként az itt kifejtetteket egybefogó fejezet címe is: „A’ Székelyek és Ázsiai Magyarok.” Mintha Torkos József 100 évvel korábban kifejtett felfogását olvasnánk (Domokos, 1968). Az sem véletlen, hogy éppen itt hosszabb részletet idéz Turkolly Sámuel 1725-ben kelt, gyakran citált híres-hírhedt leveléből. Kállay idevágó fejtegetéseit végigolvasva, tömören a következőket lehet megállapítani az eredet kérdése számára ekkor még távolról sem tiszta, nem igazodik el kellő biztonsággal a sokféle tanítás között, de őstörténetünkről alkotott képe olvasmányai további gazdagodásával, tudása, gondolkodása érlelődésével folyamatosan tisztul.
E könyv megjelenése után költözik Pestre, választják az akadémia tagjává, megszaporodnak tudományos tennivalói, témái, de történeti, őstörténeti érdeklődése változatlanul domináns marad, kiegészülve nyelvészeti kutatásokkal, az összehasonlító nyelvtudomány eredményeivel való, a korábbinál alaposabb, tudatosabb megismerkedésével.
Az uralisztikában való tájékozottságának szélesbülését 1844-es nagy összefoglaló munkájáig több kisebb írása, cikke is tanúsítja, ezek közül a leglényegesebbek az 1832-es keletű Gyarmathi-életrajz (taglalását lásd fentebb), majd egy 1836-ból való ismertetés, amelyet a lembergi görög katolikus püspök latin nyelven a magyar nyelv eredetéről írt. A szerző (Fogarasy János?) ebben nem kevesebbet, mint a következőt állítja: „A’ magyar nyelv rusznyák és szláv nyelvek’ szülöttje…” (25.) Néhány részlet az ügyes, szellemes cáfolatból: „Nem is jutott az a’ szláv tudósoknak eszébe, hogy akár a’ magyar, akár a’ finnus eredetű nyelveket öszvezavarják a szláv törzsökű nyelvekkel, ’s tán eleget mondok, ha Dobrowskyra hivatkozom, kivel szerzőnk nehezen fog megmérkezni…” De idéz más, ugyancsak tekintélyes tudóstól is, Schlözernek Gyarmathihoz intézett kevéssé ismert 1799-es leveléből is: „…ha t.i. valamikor a’ finnus származatú, Jaik folyóvíz mellett lakó Czeremisz, Votják, Csuvasz, Vogul népek’ nyelveivel [a magyart egybeveti) olly módon [ahogy) a’ lapp, finnus ’s esthus nyelvekkel tette…” – a kérdés állása mindenki számára világos lesz. E korai forrásokból vett állításokkal is fölényesen cáfolja a képtelen tanítást, a több mint hetvenoldalas ismertetés azonban elsősorban azt dokumentálja számunkra, hogy Kállay uralisztikai ismeretei, tájékozottsága sokkal alaposabb már, mint előző munkáiban.
1839-ben – több folytatásban – A’ keleti nyelvek’ magyar történeti fontosságáról értekezik. Legjobb, gondolatébresztő tanulmányainak egyike ez, amelyben igen mértéktartó, minden korban érvényes szabályokra figyelmeztet a nyelvhasonlítás munkájában. Milyen kár, hogy a maga szófejtéseiben – amelyekből többet-kevesebbet majd minden írásában, itt is felvonultat – igencsak messzire rugaszkodott az általa is hirdetett elvektől! „Egyes hason jelentésű szók’ összehangzása magában még nem dönti el a’ nyelvek közti rokonságot…” (140.) „Arra tehát, hogy két vagy több nyelvet közelrokonságúnak állítsunk, meg kívántatik szintúgy a’ grammaticai formáknak összehangzása, a’ mit kikeresni ’s megmutatni nagyon is fáradságos munka, mert idő múltával változnak az anyagi formák, dialectusok támadnak, természeti és erkölcsi csapások’ következésében vegyülnek, elkorcsosulnak a’ nyelvek úgy, hogy éles tapintat, huzamos studium nélkül az igazi gyökformákat kitalálni, a’ származékok’ külső testi alkatát minden fordulataikban előállítani, a’ synonimákat helyesen osztályozni nem is lehet…” (143.)
Az uráli eredet kérdésében is pontosabban, egyértelműbben fogalmaz: „…a’ keletre utazók… a’ XIV., XV., XVI., XVII. század írásai is… egyenlő értelemmel az uráli földre utalnak, ’s az ujabb historiai vizsgálatok is… ezt bizonyítják, a’ nyelvnyomozás is egyenlő mértékben és mind egy kézen fogva támogatja e részben a’ historiai adatokat, melly egykor még nagyobb fényben fog előtűnni, mint azt Sajnovics, Gyarmathi, ’s Révai tehették, ha az újabb finn literaturával bővebben megismerkedhetünk, melly azoknak ideje óta igen sokat bővült…” (159–160.) E cikk megjelenése idején kezdte meg Reguly nevezetes utazását, amelynek első fontos és tartós állomáshelye – nem véletlenül – éppen Helsingfors lett. Megszívlelendők és igazak Kállay történeti, tudománytörténeti észrevételei is: „…mi, a’ törököket… kivéve, legkésőbben jöttünk Európába, ’s szinte utolsók valánk, kik itt megfészkelvén magunkat, legtöbb ázsiai színt tartottunk fenn…” (96.) „Otrokotsi, Harsányi, Uri, Dombai, báró Revitzky, Kollár, Beregszászi, Révai, Kőrösi tisztességes hírt, nevet szerzettek magoknak ez úton (nyelvbúvárlat révén – D. P.], de nagyobb része e’ tudósoknak a’ külföld számára dolgozott, ’s honi dolgainkra nem ügyelt…” (113–114.) Mindehhez hozzátehető: a körülmények még Regulyt is arra késztették, hogy orosz felkérésre készítse el az Ural térképét. Egyetérthetünk itt következő megállapításával is: „Müller Ferdinánd első, ki valamely összeálló testben nyújtá nekünk a’ finn ugor néptőke rajzát, ’s az uráli hegyrendszert pontosan leírja…” (155–156.)
Igaza van Kállaynak abban is, amikor a régi könyvek elvesztén panaszkodik, s szóvá teszi az új tudományos művek beszerzésének elhanyagolását. S ki vitathatná a magyar őstörténet kutatói közül a tanulmány címét kifejtő állítása jogosultságát?: „Jelen értekezésem’ tárgyául különösen a’ török, perzsa ’s arab nyelvek’ tanulása használt, ’s historiai fontosságukat választottam…” (114.) Pedig akadhatott vitatója, másként nem kerülhetett volna e nagy tanulmány véleményezésre Bajza József kezébe. Ő a rá jellemző korrektséggel reagál a felkérésre: „[Kállay… illy czímű munkáját… futólag áttekintvén… [hogy senkin ne essen sérelem őszintén kinyilatkoztatom, hogy ki a’ jelen értekezésről alaposan ítélni akar, annak jártasnak kell lenni a’ török, persa és arab nyelvekben, miután pedig az én nem vagyok, nem érzem magam e’ tárgyban competens bírának…” (s ajánlja maga helyett Révay Antal lev. tagot v. Nagy János r. tagot). Nem tudom, hogy ők olvasták-e a dolgozatot, de a megjelenés elé nem gördítettek akadályt.
Hasonlóképp jó, informatív – bár még inkább történeti jellegű (mint már szó esett róla)–1840-ben megjelentetett Lebedias című nagy tanulmánya, amely szintén a Tudománytárban s ugyancsak több folytatásban látott napvilágot. A napjainkban is aktuális, Levédiával, Etelközzel kapcsolatos vizsgálatoknak egyik előzménye ez az értekezés, amelyet így zár: „Mindent összevéve bizonyosan csak annyit állíthatni a’ magyarokról, hogy ők Uralban éjszaki Jugriában laktak…” – s innen délebbre húzódva későbbi történetükről és kapcsolataikról akkor lehetne többet mondani, „ha a’ tschud nép fajokról szóló adatokat és emlékeket már összegyűjtve bírnók, ’s egyszersmind az újabb finn literaturával el látva lennénk” (349.).
S a feladatokat nem csupán kitűzi, hanem tehetségéhez, lehetőségeihez képest igyekszik a maga erejéből meg is oldani, hisz még ebben az esztendőben megkezdi felolvasásait a „tschud” (= finnugor, uráli) népekről. Ezek a szövegek voltaképpen 1844-ben megjelenendő könyve egyes fejezeteivel, részleteivel azonosak.
Jól látható tehát a fejlődés, az ív, az uralisztikában való elmélyülés. Az 1829-ben csak felsorolt rokonnépekről tíz évvel későbben már részletesen szól és ír – bemutatásukhoz minden elérhető adatot beszerezve és felhasználva.
Finn-magyar nyelv című könyve feltétlenül megérdemli a behatóbb ismertetést, méltatást.
Első, tudománytörténeti fejezete olyan lelkiismeretes, részletes és pontos, hogy voltaképpen – kimondatlanul s hivatkozás nélkül is – alapja a későbbi tudománytörténeti vázlatoknak, így Toldy Ferenc 1850-es áttekintésének éppúgy, mint Zsirai Miklós 1937-es könyve idevágó fejtegetéseinek is. Azt még kevesebben emlegetik, hogy könyvét kvázi tankönyvként, a korábbi szakirodalom összefoglalásaként készítette el, elsősorban Reguly helyett. Tanulmányozása magára Regulyra is ráfért volna, hisz 1839-ben úgyszólván mindennemű uralisztikai alapismeretek nélkül vágott neki messze vezető útjának! S Kállay bölcsen látta, mily nagy mértékben felgyűlt, nőtt ezekre az évekre már a megismerendő, a továbblépéshez nélkülözhetetlen anyag!
„Illy fáradságos munkát az ifjú, iskoláit most végzett húsz évű utazónktól nem várhatunk, de szép tüze, lelkes vonzódása legyőzhetik idővel az akadályokat, ’s ha az itt – külön tárgyak szerint felosztott értekezésünkben némi segédpontokat nyerne további vizsgálatok megtételére, ’s ha majd siker is koronázná lépéseit, úgy mi igen örülni fognánk felfedezéseinek, mellyekre egy-két alapkövet illy móddal letevénk.” (2.)
A szerző azzal is tisztában volt, hogy nem különösebben népszerű a műveltebb magyarok körében az a téma, amelyet kifejt. Itt ugyan csupán Budai Ézsaiás 1805-ös, Sajnovics bizonyító munkáját elutasító megjegyzésére hivatkozik, de említhette volna több kortársát és barátját is, valamint kora számos őstörténeti érdekű megnyilatkozását. Minderről mindössze enynyit mond: „Bizonyos borzadás szállá meg némelly tudósainkat az időben, hogy a’ finn magyar nyelv rokonsága elismertetnék, Siberia koldusnépeit – a’ vogulokat, ostyákokat, a volgai vad cseremisz, tschuvasch és más ott tanyázó pogány népeket [távolról sem csak a lappokról van már szó – D. P.] rokonainknak kellene elfogadnunk, a’ mit tenni büszkeségünk tiltá.
Innen a’ sokféle kalandozás Turfánig ’s China határszéléig, innen a’ rokonítás a törökkel, mongollal, persával; scythák, alánok, parthusok, massageták sírjaikból felköltettek, csakhogy a’ jeges tengeri samojedek társaságába ne soroztassunk…” (2.)
S figyelmeztet arra, hogy a világ nem áll meg, „a’ tudós külföld hideg vérrel folytatá nyelv- és történeti vizsgálatait az északi sark népei felett” (2.), s ideje észbekapnunk, tudomásul vennünk s rendszereznünk az 1799 óta rohamosan megszaporodott új eredményeket.
Azt is le kell szegeznünk még egyszer, hogy maga Kállay nem kíván új felfedezést tenni, az uráli családfa ágait átrajzolni, a meglevő eredményeket foglalja mindössze szintézisbe – s már ekkor, nagyon helyesen és korán felismeri: nem elég csupán a nyelvi adatokat felsorakoztatni a rokonság bizonyítékaiként, be kell mutatni – amennyire lehetséges – a rokon nyelveket beszélő népeket is. A közönség csak így győződhet meg arról, hogy nem fókákkal vagy jegesmedvékkel került atyafiságba, hanem megfogható, megismerhető népekkel, amelyeknek van hazájuk, történelmük, sőt – bármilyen hihetetlen! – műveltségük is. E tekintetben is példaképe, mintája a már említett későbbi nagy összefoglalásoknak, amelyek végső soron felépítésükben, taglalásukban is Kállay könyvét követik.
Szakirodalmi tájékozottsága túlzás nélkül imponálónak mondható. Hivatkozásainak felsorolására természetesen nincs mód, csupán néhány érdekesebbet említek. Tud pl. az újabban sokat emlegetett Fogel Márton kéziratáról, szó egybevetéseiről, ismeri és használja Rask Rasmus alapvetően fontos tanulmányait, tud Ganander mitológiájáról, hallott Schröter Finnische Runen című nevezetes gyűjteményéről, Porthan munkássága sem ismeretlen előtte, de „Flerow syrjan grammatikája” sem, úgyszintén az 1770-es években kiadott votják, cseremisz, csuvas nyelvtanok sem. De hosszasan méltatja Sjögren munkásságát is, értékeli és felhasználja Gabelentz 1839-es mordvin grammatikáját és 1840-ben megjelent zürjén nyelvtanát is. Mindehhez persze nem Pesten, hanem külföldi útjain, egyebek mellett göttingai és bonni látogatásakor juthatott hozzá – könyvtári kijegyzetelés formájában. Ezért még inkább érthető többször is, máshol is hangoztatott ténymegállapítása: „Sokkal fontosabbak a nyugoti finn nyelvágazatok közelebbi megismerésére a’ dorpati tudós társaság’ értekezései… 1840…, 1843…, szinte Ermann archivjában… 1842… több féle nyelvészeti ismertetések állanak egyes tudósok által közölve, de könyvtáraink ezeket nem bírják, még a’ pétervári memoirokat, Sjögren dolgozatait, sőt a’ párisi journal asiatique 1831 előtti füzetjeit is nélkülözzük.” (17–18.)
Könyve második – nyelvészeti – fejezetében röviden áttekinti (mintegy kivonatolja) Sajnovics és Gyarmathi munkáit. Fejtegetéseit fontos, aktuális (voltaképpen Reguly útjának fontosságára figyelmeztető) megállapításokkal indítja: „Sajnovics idejéig az egész nyelvvizsgálat néhány egyes szók szótár szerinti összehasonlításán alapult, kitűnőbb terjedelmű az sem volt.
„Más fordulatot vett a’ dolog az által, hogy született magyar ment a’ finn és lapp földre, ’s személyes tudomány és meggyőződés után írta meg, a’ mit talált és felfedezett. Ez igen fontos körülmény, mert Sajnovics előtt és utána egy magyar tudós sem fordult meg azon részeken, azért Sajnovics könyve, bár mit mondjanak az ellenfelek – nem annyira felfedezéseinek száma miatt, – pedig azon időhöz képest elég nagy az is – mint a’ belső meggyőződésre mutató kétségtelen kitételei által ma is tekintetet érdemel, ’s mondhatni nélkülözhető [= nélkülözhetetlen – D. P.]: mert a’ későbbi Gyarmathi csak könyvek, nem pedig öntapasztalatai után írt, öntapasztalat pedig élő nyelvek dolgában nagy fontosságú és becsű, a’ mit más úton nem is lehet mindég kipótolni, az alapos nyelvbeli elmélkedésekre is felnyomja az igazság bélyegét… Maga az a’ körülmény, hogy utazóink [Sajnovics mellett Hell – D. P.] magyarul jól beszéltek, képezetségeiknél fogva is helyben ítéltek és ítélhettek a’ dologról, a’ mellett igazságszeretetök gyanú alá sem jöhet… mondományaik… tapasztalati győződésre építve.” Például legyen itt egy-két hely kiemelve „A’ lappok beszédmódja olly megszokottnak tetszett előttem, hogy hallván őket egymásközt beszélni, azt hittem, Magyarországban hazámban vagyok… magok a’ lappok hitték szájejtésem után, hogy tudok nyelveken beszélni…” (19–20.) Eddig csak kevesen és kevéssé méltatták ezeket a szempontokat, pedig az akusztikus jelenségek értékelése is a nyelvtudomány illetékességi körébe tartozik. A további, immár „klasszikusan” nyelvészeti számbavétel után megállapítja, hogy „Gyarmathi után Révai és Sándor István fordítottak még némi figyelmet a’ tárgyra, de hogy egyik is elébb vitte volna azt, nem mondhatni” (29.), majd – mintegy e tételből kiindulva – leszögezi „Kihallgatván honi íróinkat, szükség tudni a’ külföldi tudósításokat is, a’ mennyiben azok’ a finn nyelv ágazatok jelen állapotját ’s osztályozásait illetik…” (29.)
Müller és Sjögren emlegetése után bemutatja az uráli népek tagolódását Rask, Arndt, Klaproth szerint, majd néhány újabb grammatika (Possart lapp s Gabelentz említett nyelvtanai) alapján részletezve újabb adatokkal egészíti ki nagy magyar elődeinek a nyelvrokonságról szóló tanításait. Nyilván nem lenne érdektelen – nyelvészettörténeti szempontból sem – a fejtegetések elemzése, ezektől azonban a már említett okból (lásd Keve Mária idevágó munkáját) – eltekintek. Ebben a fejezetben is lényegesek az aktuális, gyakorlati megjegyzések, figyelmeztetések, melyek szerint kevés az élő, hiteles, pontosan lejegyzett anyag a rokonnyelvekből. Helyzetmegítélése józan, pontosan látja a tényleges feladatokat. Mellékesnek szánt megjegyzései értékesebbek s érvényesebbek, mint szaknyelvészi felsorolásai, próbálkozásai. Egyebek mellett megállapítja pl.: „A’ svéd és finnlappi utazások már nem annyira érdekesek és sürgetők… e’ népek [finnségiek, lappok – D. P.] nyelve ’s literaturájok jobban meg van vizsgálva, sőt a’ finn nyelv virágzik is az egyetemekben, közel sem érdekelhet minket magyarokat az e’ tájékokra utazás annyira, mint a másik, hol régi lakföldünkről annak mostani népeiről teendő hű felvilágosítások kellemetes visszhangra számolhatnak a’ magyar szívekben. Távol legyen azonban tőlem, mintha Reguli útját nem helyeselném, ha már szép heve és a’ sors őt arra a’ földre vitték, bizonyára ott is sok aratni valója lesz; én csak a’ Leibnitz óta sokszor ismételt óhajtásokat akartam feleleveníteni, miszerint a’ Volgához és Uralra kellenék utazóinkat igazítani, nem pedig a’ bálti tenger földekre, mivel amott gazdagabb fölfedezések várják a’ magyarok buvárkodását.” (50.)
Önmagában ez a bekezdés is igazolja, hogy Kállay 1840-ben készen állt már munkájával. Reguly ekkor még valóban Finnországban tartózkodott, de mire a könyv megjelent, már azokat a vidékeket járta, amelyek földerítésének szükségességét Kállay is szóvá tette.
A könyv harmadik részét, „a’ finn-nép ágazatoknak statistico-ethnographiai ismertetésé”-t (kiegészítve historiai jegyzetekkel) elsősorban Müller könyve s felosztása alapján készítette el, de pl. már a címben sem követte forrását. A tárgyalt nyelvcsaládot nem nevezi sem ugornak, sem csúdnak, sem urálinak, hanem – különösebb megokolás nélkül – finn-magyarnak (illetve e fejezetben pusztán csak finnek). A név, megítélésem szerint, végül is mindegy. Meglehetősen sok tinta folyt el – feleslegesen – a leghelyesebbnek tartott jelzők védelmében; erről a kérdésről ahány szerző, annyi a vélemény.
A népek felosztása földrajzi szempontok szerint történik, s az öt nagyobb csoportba a következő népek sorolódnak: I. Siberia (A. Samojedek, B. Ostyákok, C. Gosztonyiak (Gusztyiniak); II. Ural (D. Vogulok, E. Baschkirok, F. Metsérek (Mecsériek?) és Teptjärek; III. Volga, Kama ’s Divina vizföldek (G. Bármok (Permek, Börmények?), H. Syrjenek (Surányiak), I. Mordvák, K. Csuvaszok (Csupaszok? kevés szőrüek), L. Cseremiszek, M. Viatkaiak (Votjákok); IV. Lapponia (N. Lappok); V. Finna föld (O. Finnusok).
Szerencsésebb lett volna, ha a felosztást illetően forrásai közül inkább Rask Rasmust követi, s a kevesebb mindenképp több lett volna, ha a népnevek mellől elhagyja a variánsoknak szánt egyéni leleményeket, a megmosolyogtató névazonosításokat (pl. csuvas = kevés szőrű; Bármok = börmények, zürjén = Surányi stb.). Itt már beleesik abba a csapdába, amelytől pedig oly bölcsen óvott korábban, s ha most még ki is kecmereg belőle (nem időzvén el a fejtegetéseknél), sejthető – s ezt számos egyéb munkája igazolja, – hogy a leírt szavak képe, hangzása, főként a tulajdonnevek világa leköti, lebilincseli fantáziáját, letéríti a kijelölt útról. A nép- és helynév-ötletekkel nem foglalkozva, ebből a nagy és gazdag fejezetből is kiemelek néhány valóban fontos, jól tájékoztató szövegrészt. Természetesen nem törekedhetem itt sem teljességre, mellőzöm a kommentárokat is. A citátumok az első rendszerbe foglalt, viszonylag részletes tudósítások hazánkban és nyelvünkön a rokonnépekről:
„… a Soswa bal partján… nagy számmal laktak várakban ostyák és vogul népek, míg a’ XVI. század végivel oda fel nem hatottak az oroszok… Első, ki bőven írt az ostyákokról, svéd dragonyos tiszt Müller Bernhard János. [Műve 1720-ban jelent meg. – D. P.] Az ostyákok… Kondából… való embereknek nevezik magokat… A hagyomány szerint Permiából költözködtek Obi [!] vidékeire, asszonyaik tetovírozzák karjaikat, mert azt szépnek tartják, különben nagyon szemérmetesek. Feleségeiket vásárolni szokták, minek Kalym a’ neve, ha gazdag a’ mátka, száz szarvast és egyéb állatbőrt is kell adni érte. A pogány ostyákoknak… mágusi vallások van, isteni tiszteleteket hegyeken és szent fák alatt viszik végbe, a’ mellett minden családnak meg van saját fából faragott bálványa… Pallas idejében a’ woksarski tanyákban más híres bálványok is voltak, mellyekhez szamojedok is jártak búcsúra, elrejtve voltak azok Obdorskon alól 70 verstnyire erdős, sűrű völgybe, hogy az oroszok észre ne vegyék, szinte férjfi és nőneműek voltak, posztóval és bőrrel felruházva, a’ ruhák sárga rézzel és vas pléhhel voltak béllelve, mindenik bálvány külön fán függött kunyhóban, a’ fákra pléhek, csengettyűk voltak aggatva, mellyeket a’ szél mozgatott, a’ férjfi nemű bálvány fáján nyílak és puzdrák voltak felakasztva együtt az áldozati barmok csontjaival és bőrökkel, a’ férjfiak ennek, a’ nőnemek az asszonyi figuráknak áldoztak. Mikor Sibériát elfoglalták az oroszok, Kondánál arany bálványra is akadtak, mellyet a’ hagyomány szerint orosz földről (tán syrjänektől?) kaptak…” (Ehhez jegyzetben megemlíti a Slata Baba nevet. Az Aranyasszony ennek előtte is, azóta is többször említődik a nyelvészeti, néprajzi, történeti szakirodalomban, sőt, az obi-ugor népek szépirodalmában is, alakját azonban felbukkanása kezdetétől rejtély, titokzatosság övezi, milétét, kilétét, szerepét nem sikerült tisztázni.) (70–71.)
Az osztjákok folklórjáról, medvetiszteletéről is itt olvashatunk először: „Ysbrantsydes [műve 1707-ben jelent meg, tehát előbb mint az elsőnek említett Mülleré – D. P.) jellemesleg ír az obi ostyákokról, minekutána – úgymond – Wagga vízhez értünk, melly az Obiba foly, láttuk az ostyákok Saitan (Sátán) nevű bálványát, ők meglátván nálunk a’ Nürnbergben készült doboló medvét… azt igazi sátánnak hitték, ’s meg akarák venni a’ követségtől. Mikor megölik a’ medvét sírnak és panaszkodnak, felakasztják ’s kérdezik tőle, ki ölt meg? a’ felelet – »orosz bárd«, ki vágta fel hasadat? – felelet – orosz kés, azaz, az oroszok okai halálának. Ebből gyanítható, mi benyomást hagyott hátra maga után az orosz hódítás és üldözés.” (73.)
Néhány mondat a vogulokról: „Mindnyájan kicsiny termetűek, kerek képűek, azért az asszonyaik nem is kellemetlenek… A’ vogul nép szegény, vadászat és halászat után él leginkább, télen szurtos kunyhókban, nyáron teke formájú, fakéreggel fedett sátorokban lakik, a’ szomszéd samojed, ostyák, orosznépekkel kereskedési kapcsolatban áll, Obdorskba szoktak vásárra járni, vadhús, cedrus dió, mocsárban nőtt bogyók ’s halak élelmök… A’ déli vogulok (azóta kihaltak – D. P.] Tura víz mellett állandóbb életmódot folytatnak, szántnak, vetnek, vadásznak… Kevés lett még keresztyén 1722. óta közülük, a’ kik megtértek is, csak névvel inkább keresztyének. Schamanismust követnek mint minden más északi népek, a’ családfőnökök egyszersmind papok is… A’ vogulok isteni tisztelete abban áll, hogy egy esztendőben áldoznak, mikor leginkább lovat ölnek le, mellynek bőrét fára akasztják, ott le térdelnek, azután megeszik a’ húst ’s haza mennek. Napot, holdat tisztelnek, de hiszik, hogy egy fő isten van ezek felett is…” (76–77.) A magyar múlt, a honfoglalás korának korabeli kutatói közül bizonyára kevesen forgatták Kállaynak ezt a könyvét, különben felfigyeltek volna a lóáldozatra. De – utóbb – Reguly idevágó szövegeit sem tanulmányozták, e szertartás létét és fontosságát – száz év késéssel – Képes Géza ismerte föl. Nagy kár, hogy Arany János figyelmét is elkerülte a rengeteg fontos információt tartalmazó munka.
„A’ Syrjenek északi szomszédjaik a’ permeknek, kikkel úgy is közel rokonok… Hajdan nagy kereskedést folytattak a’ jugori hegyekre… A’ Stroganow orosz család (eredetileg syrjeni) bír legtöbbet most syrjén földön…” (88–89.) Ez a néhány száraz mondat sem érdektelen. A zürjének és a permjákok egységének vagy elkülönítésének a kérdése ma sincs teljesen tisztázva. Ezért is fontos a régi források vallomása, amely külön népekként, bár közeli rokonokként tárgyalja őket.
„Hogy a’ Mordva… nép régen népesebb volt, mint ma, megjegyzi Frähn Jordanesre hivatkozva… Pallas idejében még fennmaradt a’ néphagyomány, melly szerint a’ Moksák tudták még, hogy hajdan tulajdon nemzeti fejedelmeik alatt éltek… a’ keletiek és nyugotiak valamiben különböznek ruházatokban és nyelvökben… Az Ersánok… világos veres hajúak, ’s több finn jellem van arculatjaikban, mint a’ moksaiaknak, ezek fekete, sima hajúak, vékony szakállal, sovány képűek, asszonyaik ritkán szépek, többnyire keresztények már…” (89–90.) A későbbi történeti, néprajzi, antropológiai vizsgálatok jórészt teljességgel igazolják a múlt megállapításait – kivéve a gyengébb nemre vonatkozóakat. E tekintetben sokkal kedvezőbb a kép.
Néhány lényeges megjegyzés a votjákokról: „…törzsök és ágazatok szerint osztják fel magokat faluik azok szerint neveztetnek el, csak a’ kásáni tatárok lázzadások és megbuktok után hagyták el régi nomád élteket. Ámbár keresztelve vagynak is, de azért a pogány vallást is titkon követik… A’ fő isten neve Jumar [valójában: Inmar – D. P.], ki a’ napban lakik, vagynak a’ mellett földi és vizi isteneik is… kiknek szent helyeken, erdőkben téjjel, mézzel, kecskével stb. áldoznak, az áldozat módját papok szabják ki, kik Tona (tanító) nevet viselnek… vagynak házi bálványaik is fenyőfaágakból, mellyet Modornak hívnak… Említést érdemelnek még a… családi bélyegjegyek…, minden családnak külön illy jegye van, melly a’ főnök kiholtával az utódra száll, és ha több fiak vagynak, azok közt is felosztatik, hogy tudhassák, mellyik ágazathoz tartoznak…” [92–94.] Nos a legkényesebb ítéletű votjakológus sem találhat kivetnivalót az előadottakban, Kállay lényeges sajátságokra mutat rá a votják életben, nevezetesen nemzetségi tagolódásukra s mitológiájuk fontos jegyeire.
Egyébként, ha ebben a kiemelkedően jelentős, nagy fejezetben még több önállóságot tanúsít, fokozottabban hasznosítja nem mindennapi szakirodalmi ismereteit, a fentieknél is érdekesebb, részletesebb, eredeti meglátásokban és következtetésekben teljesebb összeállítást közölhetett volna a nyelvrokonok életéről, szokásairól, történeti viszontagságairól. Igaz, Müller 1837–1839-ben kiadott kétkötetes munkája 1840-ben a létező legfrissebb, legbőségesebb, legtekintélyesebb forrásnak számított, Kállay ismeretei azonban nem voltak csekélyebbek az ebben közölteknél.
A finnugor népeket bemutató fejezete így is nélkülözhetetlen, fontos megnyilatkozása a magyar tudománytörténetnek. S hogy nem lehetett több, teljesebb? Ennek egyebek mellett nyilván akadálya lehetett a már ismert kiadási, publikálási nehézség.
A negyedik fejezetben, a „toldalékként” készült Históriai jegyzetekben az első három fejezet tanulságai alapján a magyar őstörténetre vonatkozó következtetések levonására törekszik, s ismét nagy szakirodalmi anyagot mozgósít. Történészként ezen a helyen is szakszerűbb, mértéktartóbb és korszerűbb, mint névkutatóként. Nyilván nagy lelkierő szükségeltetett régi és kedves (s sajnos hamarosan ismét feléledő) teóriájának ilyen megtagadásához: „E’ szempontból kiindulva, állítám felebb, hogy a’ hunn, finn és magyar nemzetet összerokonítani most nem merném, pedig magam is úgy hittem és vallám egykor, mikor a’ székely nemzet historiáját megírtam (1829), hogy a’ székelyek hunnus maradványok, mert ez közhagyományképp szállott reájok, de most hihetőbbnek tartom, hogy a’ székelyek mint magyarok a’ finn-ogor nagy néptőkéhez számíthatók…” Teljesen azért nem tudja megtagadni régi hitét, felfogását, s hagy egy kiskaput, amelyet azóta sem sikerült becsukni: „…a’ mi a’ székely hagyományt, a’ hunn írásmódot ’stb. illeti, könnyebben megfejthetőnek vélem azon az úton, hogy Attila népei közt finn és gót népek is hadakoztak, ’s a’ hunnus név éppen úgy, mint a’ scytha és turk nevek – zsoldosaira, szövetségeseire, ’s mindazokra, kik velek harcoltak, kiterjesztetett…” (111.)
„A’ hunn–magyar rokonítás ellen szóló főbb nehézségeket” a továbbiakban hat pontban részletezi. Nyilván e tárgyban is lett volna mondanivalója lényegesen bővebben, mint ahogy érveit kifejthette. A jószerint csupán cáfolatra szánt kis fejezet némiképp elnagyoltnak érződik, fejtegetéseit meglehetősen váratlanul hagyja abba, s fejezi be könyvét egy jegyzettel és ígérettel: „Azonban e’ tárgyról más alkalommal bővebben fogunk szólani” (122.) Ígérete teljesítésére, sajnos, már nem adódott lehetősége.
Kállay úttörő vállalkozását – jelentős húzásokkal, kihagyásokkal – ma is haszonnal forgathatja az érdeklődő. Keve Mária helytálló értékelése szerint: „Kállay könyve a tudományok fellendülését mindenkor megelőző áttekintés és a továbbfejlődéshez szükséges történeti perspektíva megteremtője. Értékes összefoglalás, mely a különböző területek egy pontra vonatkozó anyagát egységesítette, a továbbhaladáshoz szükséges tudnivalókat összegyűjtötte. Nem túlozunk, ha munkájában a finnugor nyelvtudományok első kézikönyvét látjuk.” (38–39.)
Kállay szűkebben vett uralisztikai tevékenységéhez sorolható 1847-es felolvasása Castrén szibériai utazásáról s kutatásának eredményeiről. Említi itt a finn–osztják–szamojéd rokonságot, s azt, „hogy mind a’ három népfaj egykor az Altai hegyeken lakott… Ezt állítám én is Finn–Magyar Nyelv című munkámban…” – mondja a továbbiakban Kállay, megemlítve néhány jellemző etimológiáját (pl. motorok = magyarok stb.). Ehhez – s nem Kállay mentségére – csak annyit, hogy Castrén helynév-etimológiái semmivel kevésbé sem voltak délibábosak, mint magyar kollégájáé, őshaza-teóriája szintén helytelennek bizonyult. Belőle – egyébként teljes joggal – mégis az uralisztika nagy szentjeinek egyike lett, Kállayt pedig a tudománytörténetből is kitessékelték.
De nagyon igazak Kállay további megállapításai is: „Mi kár! hogy Castrén úr magyar nyelvünket nem érti! [De Reguly rossz finnségét bezzeg szóvá tette a nagy finn ikerpár! – D. P.]… sajnálni lehet azt is, hogy Bugát úr tagtársunk indítványa siker nélkül hangzott el e’ teremben, melly az újabb finn nyelvtudományi munkák megrendelését és beszerzését célozá…” Épp úgy siker nélkül maradt a Reguly számára megszervezendő finn ugor egyetemi tanszék ötlete is!
Ez a néhány mondat annyit feltétlenül igazol, hogy Kállayt még mindig foglalkoztatják az uralisztika kérdései, tájékozottsága 1847-ben is naprakész, bővültek a szamojéd népekkel kapcsolatos ismeretei is (több, időközben kihalt déli-szamojéd népről úgyszólván csak az ő műveiben találhatók magyar adatok, információk), helyesen látja Castrén és általában a finnországi finnugrisztika jelentőségét. Regulyról, sajnos, ekkor még nem szólhat érdemben, eredményeit sem tudja felhasználni, idézni. Bugát Pál – külön téma, szerepéről a magyar uralisztika történetében írtak már (Molnár Gizella), a finn szakirodalom is többször emlegeti, de munkásságát újabb adatok, dokumentumok birtokában érdemes lenne ismét bemutatni.
Kállay Ferenc későbbi munkáiban is jelen vannak uralisztikai ismeretei, de megközelítőleg sem olyan súllyal s céllal, mint számba vett munkáiban.
Érdeklődése változatlanul az őstörténetnek s az ősműveltségnek szól (ezen belül elsősorban az ősvallásnak, a vallástörténetnek), de kritikai és önkritikai érzéke meg-megbicsaklik, majd gyengül, jegyzetei tömkelegében már nehezebben igazodik el. Megválaszolandó nagy kérdéseire egyre gyakrabban próbál nyelvi adatok segítségével feleletet adni, s mivel számos nyelvet ismer valóban magas szinten, majd minden őt érdeklő magyar szóra talál a szótárak s egyéb források tömkelegében valamely jól kézre eső, kedvére való „megfelelőt”. E változás jelei már a negyvenes évek közepétől mutatkoztak, azonban csupán a szabadságharc után vált teljessé magatartásában és fellépésében a kedvezőtlen fordulat.
De ez már új kor, korszak a magyar történelemben, az Akadémia történetében s Kállay életében is. Nem szívderítő egy sokoldalú, rokonszenves és fontos tudós hanyatlásáról írni, de biográfiájának, munkásságának ez a periódus is része. Etimologizálási működése kétségkívül az elme szóban, illetve az ezzel kapcsolatos vitában csúcsosodik ki, s tudósként való bukásában s a tudománytól való visszavonulásában is ez a szófejtés (s a köréje épített elmélet, az érte folytatott harc módja) a ludas. Elrettentő például sok más szónyomozását is említhetném (akár korai, 1835-ből való „származtatásait” is!), de ilyenekben amúgy is túlságosan gazdagok vagyunk.
1851-ben hangzott el Az elme szó ősvilági vallási alapjáról című előadása. A cím is jelzi, hogy a szerző voltaképp mitológiai tárgyú fejtegetésekre készül, de elméletét nyelvészetileg is szeretné megalapozni. Vizsgálataiba arab, kínai, zsidó adatokat is bevon a mordvin és a finn szavak mellett: „…azért én a’ mordvin ojme formát (= Geist) inkább a’ finn pogány isten ilma nevével csatolnám össze, ki Vaina (= vén) testvérjével az égi tüzet is teremté…” A továbbiakban szóba kerül a Kalevala, Ilmarin (!), s hivatkozik Castrénra is. Ősvallásunk szempontjából meghatározó fontosságú szónak tartja az elmét, jelentését ’tüzes lélek-ként véli bizonyítottnak. (Mielőtt a kibontakozó vita sorsát tovább követném, jelzem, hogy Kállay életművében itt találom egyedüli nyomát a Kalevala ismeretének!)
Ezen az előadáson nincs jelen Hunfalvy, s Kállay sem vett részt Hunfalvy 1852-es felolvasásán, amelyen észrevételeket tett Kállay Ferenc korábbi fejtegetéseire az elme szó kapcsán. Már a hangütés is szokatlan, az Akadémián folyó nemzedék- és szemléletváltás jellemző megnyilatkozása. Igazát csak gúnyos kíméletlensége múlja felül: „Nagyobb szerencsétlenség nem érhetné a’ T. Társaságot, mint az, ha Értesítője némely tekintélyt nem tudna magának szerezni. Azért nemcsak megbocsáthatók, hanem szükségesek is az abban megjelent értekezésekre a’ szükségképpen teendő észrevételek…” Kállay Ferenc dolgozata „két tengely körül forog, úgy mint szónyomozási és hitregei körül… A’ finn szónyomozás szint oly alaptalan mint a’ sémi. Az ojme nem ilma, valamint a’ vaina (väinä) nem vén… A hitregei tengely körül csak egy lidérc kering, t. i. a’ Szent Elm tüze, melynek magyar nevét nem tudom”.
Kállay 1853-ban tér vissza a témához, s előadását ezúttal Hunfalvy is végighallgatja. Ha a válaszban akad is néhány megszívlelendő gondolat, sejthető, hogy az újabb fordulóban már-már megsemmisítő csapás éri teóriáját. Sajnos, Kállay nem okult a bántó, de tanulságos kioktatásból, s fantáziája térben és időben még távolabbra ragadta: „Száraz nyelvészetben nincs élet, azt a’ nyelvészeti bölcselet hozza meg, mire az ősvilági bölcseleti tanok’ buvárlása a’ nélkülözhetetlen eszköz, melynek gyógyító ereje elégítheti ki egyedül a’ tudnivágyást. Ez alapon fejtegetem én az elme szót.” Épp ez a baj, sajnos! Ezért válik teljesen védtelen s védhetetlen áldozatává Hunfalvy még ebben az évben sorra kerülő replikájának. Hunfalvy Finn és magyar szók’ egybehasonlítása című előadásában tért ki az elme problematikájára, szereplésén Kállay nem volt jelen. „Tagadó észrevételt tettem… mi Kállay urat bővebb értekezésre bírta… »száraz nyelvészetben nincs élet« így kezdé az értekező úr… Tudományunk érdekében… »üss bár, de hallgass meg« mondván, lehetetlen e’ veszedelmes tant békén hagyni… Száraz nyelvészet legyen az ősvilágban vizsgálódásának csizmája, melyben jár, keze, mellyel fog, szeme, mellyel lát; hisz ebbeli vizsgálódásunknak szinte csak nyelvmaradványok lehetnek tárgyai… Az értekezés’ többi tartalmát… elmellőzhetem a’ mondottak után… Kállay úr dictatori hangulatnak nevezi azt… Értekező úr vajon megtanulhatta-e belőle az… szónak ragozásait és származékait…?”
S a csata lezárása 1855-ben történt. Az öreg Kállay, bár még mindig olvas és tanul, nem okul: „Betegeskedésem és egyéb foglalkodásaim miatt csak most olvashattam az Ú. M. Múzeum azon füzetét, melyben érdemes társunk, Hunfalvy Pál az elme szót újabb vizsgálat alá vette” – kezdi Még egyszer az „elme” szóról Toldy Ferenchez című írását. Sérelmezi, hogy első közleményét alaposan megkurtították. Vizsgálataiba immár újabb finn és észt adatokat is bevon, majd megállapítja: „Az elme az el gyökre vonása, mely… ősvilági hittani műszó… Időnk most nincs tovább fűzni e tárgyat, szándékunk azt Glossariumunkba az Ész és Ázsia cikkek alatt bővebben tárgyalni…”
Mindehhez – nyelvészeti szempontból – valóban kevés a hozzátennivaló. Az eredménnyel Horvát István is elégedett lenne, s nem rína ki Zsirai őstörténeti csodabogarai közül sem! A tévútról nincs már visszatérés, azt azonban kevesen vették észre, hogy Kállayból a nyelvészeti cikkek álorcája mögül már régen a mitológiakutató beszél, mi több: egy pályadíjnyertes magyar mitológiai szakmunka szerzője.
Méltán szenvedett – személy szerint bármennyire sajnáljuk is – megsemmisítő vereséget a korszerűbb nyelvészeti tudású Hunfalvytól, de a mellőzés, a háttérbe szorítás, kéziratának ki nem adása megviselték az idős tudóst, pályájának addigi egyenes íve megtört. Ha már 1847-ben készen álló mitológiájába foglaltan az elmére vonatkozó fejtegetéseit is publikálhatta volna, együtt és egységben egész anyagát, talán nem zárult volna ilyen szomorú, gyászos akkorddal uralisztikai tevékenysége. Mert hol volt akkor még Hunfalvy? Még csak nem is sejtette, hogy belőle valaha – rövid időn belül – a magyar uralisztika szervező, alapító egyénisége válik, mert azzá teszik a történeti, személyi körülmények: Toldy és köre szimpátiája, Reguly betegsége, Kállay öregsége, korszerűtlensége.
E kis fejezet lezárásaként, a Kállay–Hunfalvy vita igencsak meggondolkodtató értékeléseként, valamint annak a kérdésnek az eldöntésére, hogy a végső feladatokat tekintve végül is ki volt a korszerű, ismét Keve Máriát idézem: „A nyelvnek szerepe, a nyelvi eszközök felhasználásának lehetőségei a XIX. század első felében már általánosan ismert tételek. Őstörténészeink a nyelvészet eredményeit figyelembe véve meg is tették a közvetítő lépést. Kállay még ezen is túl megy: ő egyenesen a nyelvészet elsőbbségét ismeri el… Az együttműködés felé tett ezen első lépésnek folytatása azonban elmaradt. A magyar nyelvtudomány és őstörténettudomány sokáig külön utakon haladt, míg azután az utolsó évtizedekben sikerült megszüntetni a fejlődést gátló elzárkózottságot. A történettudomány autarkiáját feledve »kilépett fényes, de nem éppen célszerű elszigeteltségéből« (Pais, Magyar Nyelv, 1924. 207.), a nyelvtudomány pedig »szakított a nyelvészeti szempontok kizárólagosságára esküvő Hunfalvy iskola dogmáival« (Pais, uo.).
A késői kifejlés azonban nem kisebbíti annak a ténynek jelentőségét, hogy Kállaynál látjuk már az egészséges felfogás kezdetét.” (38.)
