TUDOMÁNYTÖRTÉNETI MUNKÁI
TUDOMÁNYTÖRTÉNETI MUNKÁI
Kállay Ferenc minden kétségen felül egyike a magyar nyelvű uralisztika megteremtőinek, s e komplex tudományszak első jelentős magyar művelője.
Életműve és tevékenysége a hazai uralisztika tudománytörténetében nem intézhető el egy félmondattal, a múlt és a források alapos tanulmányozásával mindenképp indokolt ebben a tudományban is a korszakok, a szereplők és a minősítések felülvizsgálata és újrarendezése.
Az uralisztika tudományát nemzetközi és nemzeti igény hívta életre (kik is ezek a csúdok? mi a közük egymáshoz?), létrehozásában ott munkált az őstörténet és az ősműveltség iránt támadt friss és komoly érdeklődés, s noha a megfejtés kulcsának a nyelvtudomány (az összehasonlító nyelvtudomány) bizonyult, a szakma legjobb periódusaiban és képviselőiben később is megőrizte komplex szemléletét.
A magyar uralisztika még meg nem írt s végig nem gondolt történetét vázlatok helyettesítik nemzedékről nemzedékre örökített mentalitással, értékítélettel, illetve egy-egy kismonográfia valamely kiemelkedő alakjáról.
A Sajnovics–Gyarmathi–Reguly-sor semmiképp sem helytálló, s ha már egyáltalán nem lehetséges Gyarmathi után a finnugor rokonságot korszerűtlenül értelmező Révait vagy Verseghyt beiktatni, az említést feltétlenül megérdemelné a témát magyarul meglepő szakszerűséggel népszerűsítő Sándor István, a sort és a periódust pedig mindenképp Kállay zárja, aki két önálló könyvben s számos cikkben honosítja meg hazájában és anyanyelvén – a kor legaktuálisabb nemzetközi szakirodalmát is felhasználva – az eladdig kellő súllyal, elismert fórumon csak latinul kifejtett uralisztikai ismereteket.
Regulyval feltétlenül új korszak kezdődik az uralisztikában, módszerben is, szemléletben is. Az ő friss, hiteles gyűjtései nélkül elképzelhetetlen a későbbi magyar uralisztika, Hunfalvy és Budenz tevékenysége és karrierje.
Kállay ugyanakkor nem csupán összegezi kora eredményeit, hidat is jelent két korszak és nemzedék között, ő írja az első hiteles életrajzot Gyarmathiról, támogatja Regulyt s tudósít útjáról, és szemhatárán eléggé nem helyeselhetően ott sejlenek a keleti perspektívák is. Németh Gyula írja: „…a tudomány ott kezdődik, ahol… egy tudományszerető ember eddig meg nem oldott problémák megoldásán fáradozik. Ebben az irányban halad már Kállay Ferencnek és Jerney Jánosnak több cikke a Tudománytárban és az Értekezésekben… Kállay és Jerney még nem mozognak biztos tudományos alapon, de néhol már közel járnak az igazsághoz, nyomatékosan mutatnak rá egy-egy fontos szempontra, sőt megesik, hogy maradandó értékű kutatást végeznek…”
Természetesen ő sem képzett nyelvész (Sajnovicstól Budenzig bezárólag egyetlen magyar uralistának sincs filológus diplomája), szintén önképzés és olvasás útján jutott el – elsősorban történeti és őstörténeti érdeklődéstől vezettetve – az uralisztikáig, a nyelvészeti szakmunkák áttanulmányozásáig. Rendkívüli lelkiismeretességét és alaposságát igazolja, hogy a korában hozzáférhető legteljesebb szakirodalmat is (beleértve a frisset, pl. Castrén munkáit) ismerte és feldolgozta. Persze mindettől nem vált szaknyelvésszé, s összegzéseiben, elemzéseiben nem csak a helytálló tanítások kaptak helyt, tudat alatt bizonyára hatott rá ifjúkora romantikus gondolkodásmódja is (voltaképpen Horvát Istvánnak és körének tanítása, munkássága). Mindennek következményeként sohasem tudott elszakadni az eklektikus, impresszionisztikus, irracionális etimologizálástól, a nyelvtudománynak az amatőrök számára mindmáig legveszélyesebb, de legvonzóbb kísértésétől. Vitathatatlan, hogy ez csökkenti munkássága értékét, s éppen ez a délibábos etimologizálási hajlama teszi szánalmassá, tragikus hanyatlásnak tarthatóvá életének utolsó periódusát, a szabadságharc utáni évek nyelvészeti megnyilatkozásait. Itt és ekkor körözi le őt a jószemű és korszerűbb tudású Hunfalvy, aki Toldy nyomatékos segítségével, a beteg és munkaképtelen Reguly anyagának felhasználásával valósággal megsemmisíti az elme szó etimológiájába belegabalyodott, illetve ebben megrekedt Kállayt, s teljesen semmibe véve legalább két évtizedes fontos, hasznos uralisztikai munkásságát – magát nyilvánítja, nyilváníttatja a magyarországi uráli kutatások tényleges megteremtőjévé.
Uralisztikai stúdiumainak kezdeteiről nincsenek információim. Feltehető, hogy Sajnovics és Gyarmathi nevét már debreceni diák korában ismerte, esetleg művüket is olvasta. Ismerve Kazinczy és Kölcsey elutasító álláspontját a finnugor rokonság kérdésében, kevéssé valószínű, hogy a hatásuk alatt tevékenykedő Kállay már ifjúkorában elfogadta volna a helyes tanítást. Ha valóban ő írta volna a Tálasi Istvántól és Győrffy Györgytől neki tulajdonított 1823-as néprajzi-őstörténeti cikket (a szerzőséget vitathatónak tartom, lásd fentebb), nem lehetne tagadni, hogy ekkor már birtokában volt bizonyos uralisztikai ismereteknek. Valószínűbbnek vélem azonban, hogy a székelyekkel kapcsolatos mélyülő érdeklődés, illetve a Kőrösi Csoma Sándor és Gyarmathi Sámuel köreivel való bizonyosnak vélhető ismeretsége, kapcsolatai is fokozottabban az őstörténet és a nyelvrokonság kérdései felé fordították figyelmét. Leghamarabb a húszas évektől, illetve ezek közepétől, s ekkortól már megszakítás nélkül – haláláig.
A tudománytörténet témakörébe vágó tevékenységéből legalább az említést feltétlenül megérdemli két emlékbeszéde az Akadémián Köteles Sámuel és Görög Demeter felett, amelyek a maguk nemében, műfajában szintén az elsők közé tartoztak az elhangzás színhelyén. Semmiképp sem elhanyagolható személyes mozzanatuk mindkét elhalt kötődött Erdélyhez, Görög Demeter pl. hathatósan támogatta Gyarmathit.
Témánk szempontjából lényegesebbnek azonban a Gyarmathival, Kőrösivel és Regulyval kapcsolatos írásai. Szabó T. Attila írja: „Az időben első életrajz és méltatás már Gyarmathi halála után két évvel, 1832-ben megjelent Kállay Ferenc tollából… Ezt az aránylag terjedelmes életrajzi vázlatot különlegesen értékessé teszi a mai kutató számára az, hogy Kállay még használhatta Gyarmathinak azt a naplóját, pontosabban az ún. Napló-Lajstromát, amely azóta elkallódott, vagy legjobb esetben valahol lappang. A Lajstromnak Kállay megemlékezésébe belefoglalt anyagából való életrajzi adalékok, rövidebb-terjedelmesebb idézetek olyan értesüléseket őriztek meg számunkra, amelyekre más forrásból ma már nem tehetnénk szert…” (178–179.)
A több mint tízlapos megemlékezés Kállay lendületes, színes írásai közé tartozik, pontosan és jól látja tisztelt, idős erdélyi kollégájának helyét a magyar és az európai tudományban: „Gyarmathi azon derék hazafiak’ számok közzé tartozik, kik mint Páriz-Pápai, Fogarasi, Uri, Gellei a’ Magyar nemzetnek külföldön tudománnyok által ékességére váltak… Második könyve: Affinitas… 1799, Göttingában laktában készült, melyre Büttnerrel való barátságos esmeretsége, és a’ köztök váltva folyt beszélgetések szolgáltak indító okul…; de főképpen Schlöttzer és a’ helybéli gazdag könyvtár nyitották fel előtte a’ segéd kútfőket a’ különb-különbféle nyelvek’ összehasonlítására… Az Affinitas czímű könyve Gyarmathinak Európában hírt nevet szerzett… Dobrowszky a jenai tudományos újságban fel vett recensiót a könyvre (1788. n° 214)… Petersburgban is rövid idő alatt esmeretes lett munkája által Gyarmathi…”
Tudománytörténeti munkái közül minden bizonnyal ez a legfontosabb és leggyakrabban idézett mű. Regulyról viszont többször is ír, tájékoztat. Egy nagyreményű tudós kezdeti pályaszakaszáról lévén szó, róla nem adhatott, rajzolhatott még olyan részletes, alapos portrét, mint Gyarmathiról. Sajnos, nem sikerült a szakirodalomban feltüntetett valamennyi Regulyról szóló írását megtekintenem, illetve ezek némelyikének nem Kállay (akinek korábban tulajdonították), hanem pl. Baer a szerzője (így a Világ c. lap 1843-as évfolyama 4., 5., 6., 7. számában) vagy a jelzett cikk nem Regulyról szól (ugyanitt a 3., 4. számban).
Egy rövid idézet sokat elárul Kállay önzetlenségéről, igaz bizakodásáról ifjú pályatársa boldogulásában, a reményről, hogy Reguly útja eredménnyel jár. 1844-ben kelt tudósítása Finn–magyar nyelv című könyvével közel egy időben jelent meg, s nyoma sincs benne a féltékenységnek, a félelemnek, hogy az ő munkáját netán feledtetik, jelentéktelenné teszik Reguly felfedezései. Inkább biztat, lelkesít – s korrektül tájékoztat: „A pétervári académia folyó évi bülletinjének 20dik száma közli utazónk levelét Baer académiai taghoz, Wsewobodo Blagodatskoból irtat (januar 12. 1844.), mellynek tartalma elég érdekes a magyar nyelveni közzétételre is, mivel az egy részről a magyar académiához írt leveléhez kellő pótlékul szolgál, más részről reményleni hagy bennünket a Klaproth, Rask, Arndt s más tudósok által megkezdett finn-magyar nyelvbeli vizsgálatok s nyomozások általa teljes befejezését láthatni…” S a bemutatott levélhez a következőket fűzi: „Eddig utazónk! hozza őt az Isten hozzánk békével vissza, hogy fáradalmas kutatásainak szellemi gyümölcseit minél elébb élvezhessük. – Azoknak kedvéért, kiket a finn–magyar nyelvügy érdekel meg jegyzem még, hogy finn születésű tudós Castrén urat is csak mostanában küldé a pétervári académia utazásra, hogy felső Sibériát bejárván – a samojéd és osztyák népfajokról ethnographico lingvisticai ismertetéseket adjon. Sjögren készíti el számára az utazási és nyomozási tervet… útjára három ezer rubelt ezüstben szánt az academia, melly summát Sjögren három évi ott tartózkodására elegendőnek vélt.”
Finn–magyar nyelv című könyvét is részben Reguly ihlethette: „E’ jelen könyvre Reguli utazása a’ lapp ’s finnföldekre adott okot… azon czéllal, hogy ifjaink öszszes képben találják mind azt itt fel, a’ mi a’ tárgy tudományos előbbrevitelére nélkülözhetetlen; ’s megtudhassák, minő segédkútfők hiányával vagyunk még, mellyeket ők idővel magoknak megszerezhetnek, és ha majd Reguli szerencsésen visszatér, lássa ő is, mit és mennyit tehettek honfitársai a’ nagy czélra, kiigazíthassa ’s bővíthesse az itt letett nézeteket, mellyeknek érdekessége felett most szót váltani az író szerény tiszte körét túlhaladná. Szükség még azt is megjegyezni, hogy a’ könyv mindjárt Reguli elutazása után készült [tehát 1839 után! – D. P. ], azóta kéziratban hevert, két első része Bonne városban a’ német philologiai egyesületnek ismeretes aggastyán tudósunk királyi tanácsos Schedius Lajos úr által be is volt mutatva, a’ magyar academia üléseiben pedig szinte némelly czikkek felolvastattak.”
Az idézet önmagáért beszél, Kállay már akkor képzett finnugrista (akit e minőségében is ismernek már itthon is, külföldön is), mikor maga Reguly feltehetően nem is sejti még, hogy máig sem tisztázott, váratlan elhatározása nyomán rövid időn belül ő lesz majd e tudomány új, fényes csillaga. A kitűnő könyv túlnyomó hányada minden bizonnyal már 1840-ben készen állhatott, hisz – mint köztudott – Reguly 1839-ben kezdte meg nagy északi utazását, amelynek első állomásai Stockholm, Helsingfors.
Vajon van-e Kállay terjedelmes életművében egyebütt is utalás a nagyrabecsült fiatal tudósra? Nyomozásaim eddig nem jártak eredménnyel. A későbbi finnugor tárgyú cikkekben, írásokban érdemleges szó nem esik már Regulyról, akivel pedig 1849 után úgy is mint akadémikustársával, az akadémiai ülések látogatójával, személyesen is ismeretséget köthetett, gyakran találkozhatott, s mindkettejüket érdeklő kérdésekben eszmét is cserélhetett. Nagy kár, hogy a személyes természetű megjegyzések száma hagyatékukban igen csekély. Csupán az Akadémia szűkszavú jegyzőkönyvei tanúsítják, ki mindenki találkozott, tanácskozott egymással a tudományos intézmény falai között, a levelezések, naplók, visszaemlékezések utalásai roppant szerények. A szabadságharc idején hazatérő nagybeteg Reguly nyilván nem sok figyelmet fordított az akkorra már amúgy is meghaladott Kállayra és munkásságára, szakmailag Toldy majd Hunfalvy vonták köreikbe.
Kállay pozitív szerepét a finnugor kutatások kibontakoztatásában s Reguly támogatásában maga Toldy is elismeri, az 1850-ben, máig sem tisztázott körülmények között közzétett Reguly-Albumban. „Itt említendő – írja – Kállay Ferenc magyar akadémikusnak ide vágó munkálkodása is. E szorgalmatos nyelv- és történetbúvár már 1839 és 40-ben értekezett ismételve és bővebben nemzetünk régi lakairól, s azokat Hammerrel egyezőleg a volgai finnek földeire és Müller Ferdinánddal Jugriába tevén, e kérdést a földirati nevek gondos hasonlítgatásával derítette fel. Utóbb Reguly vállalata, melyet kevés hazai tudós üdvözlött tisztább örömmel, mint ő, arra bírta, hogy általánosb figyelem és részvét gerjesztésére mind azt, mi e kérdés körül nyelvészi, néprajzi s történeti tekintetben történt, összeállítá, e vázlatait részint a magyar akademia üléseiben terjeszté elő, részint a német philologusok bonni gyűlésének mutattatá be, s utóbb »Finn–magyar nyelv« helytelen cím alatt egy egésszé összesítve 1844-ben közre is bocsátá. Ugyanez évben Degérando, kit több tekintetben számítunk a mieink közé, lépvén fel a finn rokonság ellen, szinte Kállay vette ezt védelmébe, s a ragyogó, de erőtlen fegyverrel megtámadt ügyet szerencsésen védte…” (383–384) Véleményem szerint ez éppenséggel nem kevés, s jóval több, mint puszta előzmény. S hogy helytelen lenne a cím? Sokadmagával együtt még maga Budenz sem jelölte helyesen, érvényesen a ma finnugornak vagy urálinak elfogadott népcsoport nevét.
Mindenképp itt említendő Kőrösi Csoma Sándorral kapcsolatos – szintén kevéssé ismert – tevékenysége. E tárgyban is akad tévesen neki tulajdonított cikk, s ez történetesen azonos a Regulyról szóló – fentebb jelzett – írással. A Világ című lap 1843-as évfolyamában az említett számokban Baer szentpétervári tudós ismertetésének magyar fordítása olvasható a következő cím alatt: Körösi Csoma és Reguly Antal: Őseik eredeti lakhelyét kutató magyarok. Érdemes lenne tisztázni, nem ez a cikk vetette-e meg az alapját e két oly különböző habitusú, célú és sorsú tudós később többször is tapasztalható együttszerepeltetésének, szépirodalmi egybeolvasztásának (pl. Jókainál).
Kétségtelenül Kállay a szerzője azonban egy másik s korábbi cikknek ugyancsak a Világban (1842. 10.), tárcáját Igazítások és kérelem Körösi Csoma Sándort – ’s a magyar őslakot illetőleg címen tette közzé. Mivel ez több fontos – a cikk címén messze túlmutató információt is tartalmaz – a részletesebb figyelmet is megérdemli: „Hegedüs Sámuel tisztelt barátom, kivel még Erdélyben laktomban a kölcsönös tisztelet ’s barátság kellemes viszonyba hozott, jeles ismertetést ad Csoma Sándor tudományos kifejlődéséről, melly az általam adott életrajza hiányait kipótolja. L. Közhasznú Esmeretek tárát K. betűben. [Ezek szerint Kállaytól való a legelső magyar nyelvű lexikoncikk is Kőrösiről! – D. P. ] Midőn Kőrösi nevét halljuk igen természetes, hogy a historicus fejében mindjárt felvillan a magyarok őslakáról gondolat: mert ő éppen annak kikutatását tűzé ki úti célul… Hegedüs Sámuel tisztelt barátom hazafiúi szavának egyik pontja Kőrösink célirányos útját védi, mellyen boldogult volna is, ha őt a chinai-elzártság az odábbhatástól China határába el nem tiltja vala. E nézetben osztozom én is, de csak feltételesen. Úgymint:
a) Historiai bizonyítványok tovább a Volgaföldnél, honnan őseink kiindultak, nem vezetnek; azok mellett az Uralföldet át semmi esetre nem hághatjuk…
b) A Volga–Ogorok, vagy Ugrok (Finn–Ugor), ’s a turfáni Turk–ujgurok egysége még csak amúgy tűrhető hypothesisre sem minősíttetett; a finn és a turk nyelv dialectek összehasonlítása e célra kedvezőleg nem mutatkozik…
c) A hunn-magyar rokonítás ellen (jóllehet egykor magam is e nézetet pártoltam) hat fő erősséget fejtettem ki említett könyvemben, mellyeket itt elősorolni tán a lap célja is volna… csak azon jegyzést teszem még tisztelt barátom (Hegedüs Sámuel) útmutatására, hogy magyar historiai tekintetben az urali utazás sokkal fontosabb, mint a közép-ázsiai… Legfontosabbak lehetnek magyar historiai szempontból az Altai hegyek északi ágazatai Siberia felé…” (S itt megemlít néhány akkor és ott még létező szamojéd népet, pl. a motoriakat.)
E rövid kivonatnak úgyszólván minden állítása ül, ma is érvényes, megfogalmazásában is szakszerű és talpraesett. Tapasztalható, hogy Kállay, miközben nagyra értékeli Kőrösi vállalkozását, helyesen ítéli meg ennek a magyar őstörténet szempontjából elhibázott irányát is. Jól látja az elvégzendő feladatokat, ezekben az uralisztika meghatározó fontosságát, s legelsőként hangoztatja a szamojedisztikai búvárlatok szükségességét. Mindez, persze, nem jelenti elfordulását a keleti tanulmányoktól, de éppen ekkor, ezekben az években – talán tudományos pályája csúcsán – még helyesen mérlegel, s önállóbb a kérdések megítélésében, mint korábbi vagy későbbi munkáiban, megnyilatkozásaiban.
