EPILÓGUS
EPILÓGUS
A kérlelhetetlen idő, az elmúlás általában együtt jár a felejtéssel, a kitűnő életművek, jelentős események emléke is törvényszerűen elhalványul. Az igazán kiemelkedő munkák és személyek megbecsülése azonban sokszor hosszabb távon is időtálló marad, sőt átmenetileg még növekszik is.
Ez a helyzet Kerpel-Fronius Ödön esetében is. Amint a bevezetőben utaltunk már rá, a halála óta eltelt több mint 10 évben munkásságáról több ünnepi ülésen emlékeztek meg, kisebb-nagyobb tanulmányokban méltatták korát megelőző megfigyeléseit. A Pécsi Orvostudományi Egyetem aulájában 1993-ban felavatták domborművét, róla nevezték el a Baranya megyei Gyermekkórházat. Budapesten a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Kerpel-Fronius-díjat alapított, érmét készíttetett róla. Külföldön is „bevonult” a gyermekgyógyászat halhatatlanjai közé: ismertetés jelent meg róla az European Journal of Pediatrics híres „Pioneers of Pediatric Medicine” című sorozatában és J. Oehme „Pioniere der Kinderheilkunde” című könyvében, arcképét elhelyezték a kieli egyetem világhírű orvosokat bemutató „pantheonjában” és a szentpétervári katonaorvosi kar aulájában, de portréja Bázeltől Torontóig számos jelentős gyermekgyógyász és fiziológus szobájában is megtalálható, több orvostörténeti kiadványban a paediatria és a klinikai orvosi kutatás legnagyobbjai között említik.
Mi az, amivel mindezt kiérdemelte? Az egyéniség varázsa kétségtelenül nagy vonzerő, de gyorsan múlik, mert elsősorban a személyes ismerősökre hat. A klinikus, és különösen a gyermekorvos gyógyításban elért sikerei átnyúlhatnak az orvos halála utáni évekre is: a csecsemőkorában megmentett beteg puszta léte évtizedekig emlékeztethet az eredményes kezelésre. Időtálló lehet a tanítvány hálája is: a jó oktatóra a volt diák szívesen emlékszik vissza, és sokszor idézi saját ifjú kollégái vagy hallgatói előtt.
Mindez érvényes Kerpel-Froniusra is. A legmaradandóbb azonban mindig a munka eredménye: az, hogy mennyire jelentősek a kutató által feltárt, egykor új igazságok, összefüggések. Kerpel-Fronius munkásságában sok részjelenség leírása mellett, igazán időtálló, mások által ismételten megerősített, a gyógyítás gyakorlatában felhasználható „felfedezésnek” az alábbiak bizonyultak:
1. Elsőként választotta külön a dehydratio sóvesztéses és szomjazásos formáját, leírva e két forma egymástól eltérő kialakulási mechanizmusát, kórélettani és klinikai jellemzőit. A harmincas évek közepétől tett ilyen irányú úttörő megfigyelései annyira időtállóak, hogy ezek összefoglalása 1959-ben megjelent „Pathologie und Klinik des Salz- und Wasserhaushaltes” című könyvében egy szakorvosi vizsgán ma is elfogadható. Az alapelvek meghonosodtak a klinikai gyakorlatban, világszerte a rutin eljárás alapjaivá váltak a kiszáradásos állapotok kezelésében.
2. A csecsemőkori toxicosis és sorvadás patomechanizmusában tisztázta a vér besűrűsödésének, a stagnatios hypoxiának és különösen a vércukorszint zuhanásának szerepét az állapot súlyosbodásában és a halálozásban. Utóbbi felismerés a beteg csecsemők sokaságának a megmentését tette lehetővé. A sorvadás különböző formáinak korszerű osztályozását dolgozta ki, amelyet szakmai körökben a legjobbnak tartanak.
3. Jelentősek a vesének a só- és vízforgalomban, illetve a sav-bázis egyensúly fenntartásában játszott szerepét tisztázó vizsgálatai. Különösen a koraszülöttek veséjének szabályozó-kompenzáló működésére utaló adatai értékesek; ezek nagy lendületet adtak mások részletesebb kutatásaihoz.
Ezek a kiragadott „felfedezések” kezdetben Kerpel-Froniusra történő hivatkozással jelentek meg a tudományos irodalomban és a tankönyvekben, majd ahogy ez az igazán valósnak bizonyult „tanokkal” lenni szokott, maguktól értetődő tankönyvi tételként, immár név nélkül öröklődő tézisként szerepelnek az újabb szerzők újabb műveiben. Ez azonban csak emeli a megfigyelések értékét és értelmét, mint ahogy név nélkül is örökérvényű Kerpel-Froniusnak az a sokszor elhangzott mondása, hogy:
„Az orvosnak éreztetnie kell, hogy bármi is jön a betegség folyamán, ő mindig a beteg mellett lesz”.
