A MAGYAR HELYESÍRÁS TÖRTÉNETE
A MAGYAR HELYESÍRÁS TÖRTÉNETE
Kniezsa tudományos munkássága 1928-ban kezdődött „A magyar helyesírás a tatárjárásig” című doktori értekezésével, illetőleg az annak anyagán felépített, „A falu tővégi u-járól” (Magyar Nyelv 1928: t 15–1 16) című rövid közleményével. Értekezésében azt a kérdést vizsgálta meg tüzetesen, hogyan jelölték a magyar nyelvemlékek az írásbeliség kezdeteitől 1240-ig a magyar nyelv hangjait, volt-e a hangjelölésben következetesség, egyöntetűség. Forrása volt 1240-ig minden magyar nyelvemlék: összefüggő és szórványemlékek egyaránt. Az oklevelek közül általában csak a kétségtelenül valódi, azaz hiteles (tehát minden bizonnyal a dátumnak megfelelő időből való) és eredetiben fennmaradt okleveleket használta fel. A hamis oklevelekkel szembeni bizalmatlanságát a következőképpen okolta meg: „A hamis oklevelek, még a közelkorú hamisítványok is, a mi szempontunkból kétes értékűek, mert adataikat alig lehet időhöz rögzíteni. A hamisítvány korát általában csak hozzávetőlegesen lehet megállapítani, másrészt a hamisító mindig archaizál (régi oklevelek alapján), s így adatai a hamisított korra is, a hamisítás korára is megbízhatatlanok.” (Magyar Nyelv 1928: 19o.) Forrásait Kniezsa a lehetőséghez képest eredetiből vagy fakszimiléből dolgozta fel. Disszertációját tehát gondosan előkészítette, a tények szilárd alapjáraépítette. Megfigyelései összegezésében körültekintő óvatossággal járt el: „Egy-egy nyelvemlék… helyesírásában felismerünk bizonyos irányelveket, bizonyos általános szabályokat; sőt ha egy-egy hang jelölését vizsgáljuk, néha meglepő következetességet találunk. Azonban nincs egyetlen-egy emlékünk sem, amelynek minden hangra kiterjedő következetes és egységes jelölésmódja volna.” (Magyar Nyelv 1928: 189.) Disszertációjának sok tekintetben úttörő jellegű eredményeit később maga fejlesztette tovább. A magyar helyesírás története ugyanis Kniezsa egyik fő kutatási területe lett. Egyre jobban megerősödött az a véleménye, hogy a magyar helyesírás története talán valamennyi más latin betűs írást használó nép helyesírásánál sokszínűbb és változatosabb, de éppen ezért érdekesebb is. A z hang jelölésének történeti vizsgálata után („Adalékok a magyar z hang jelöléséhez”. Magyar Nyelv 1939: 93-102), 194o elején megkezdte a magyar kódexek helyesírásának feldolgozását. A kész tanulmány 1944-ben került nyomdába, de a szedés a Franklin nyomdában Budapest ostromának viszontagságai közepette elpusztult. 1945-1947-ben megvizsgálta a tatárjárás és a kódexek kora közötti idő nyelvemlékeinek helyesírását, és ezzel tulajdonképpen le is zárta az előkészületeket ahhoz a nagy összefoglaló művéhez, melyet „Helyesírásunk története a könyvnyomtatás koráig” címen 1 952-ben tett közzé. Munkájának az a legfontosabb megállapítása, hogy a középkori magyar helyesírás minden változata a királyi kancellária helyesírásából származik. Ezt a helyesírást a királyi kancelláriában és a vele együttműködő hiteles helyeken használták a latin nyelvű oklevelekben előforduló nem latin elemek, hely- és személynevek írásakor. Kialakulása szorosan összefügg magának a királyi kancelláriának a történetével. Azzal párhuzamosan, ahogyan a kancellária állandó jellegű hivatallá vált, a korábbi változatos hangjelölésekből egységes helyesírási rendszer alakult ki. Ez a folyamat II. Endre (1205-1235) korában kezdődött, és a tatárjárás után fejeződött be. A kancelláriai helyesírás alapja a magyarországi latin kiejtés volt, melyben a latin s-t s-nek ejtették. Ez az s-ezés végeredményben Észak-olaszországból származik, Magyarországra azonban minden valószínűség szerint Németországból került át. A nem kancelláriai eredetű kisebb emlékek helyesírása kétségtelenül a kancelláriaiból fejlődött, bár a köztük levő kapcsolat többnyire nem közvetlen. A kódexek helyesírásában egyfelől tovább öröklődött a kancelláriai helyesírás mellékjel nélküli rendszere, másfelől pedig új, mellékjeles rendszer bukkant fel. A mellékjeles rendszer elve Husz Jánosra megy vissza. A könyvnyomtatás új korszakot nyitott a magyar helyesírás történetében, erre a korszakra azonban Kniezsa vizsgálata már nem terjeszkedett ki.
Kniezsát a magyar helyesírás történetében – mint a tudomány számos más területén is – a keletkezés szövevényei, a kezdetek vonzották mindennél jobban. Munkájában így is évszázadok fejlődését ölelte át: bemutatta a középkori magyar helyesírást a maga egészében és teljes bonyolultságában, felderítette benne a nagy összefüggéseket. Nemcsak a helyesírás-történeti kutatásokat termékenyítette meg, hanem a hangtörténetieket is. Könyve minden magyar nyelvtörténész nélkülözhetetlen munkaeszköze lett, de haszonnal forgathatják az irodalomtörténészek is. – Az „Egyetemi Magyar Nyelvészeti Füzetek” sorozatban Kniezsa összefoglalta a magyar helyesírás egész történetét „A magyar helyesírás története” (1952, 19592) címmel. E tankönyv megírására valóban ő volt a leghivatottabb, hisz a középkori fejlődés felvázolásakor saját kutatásainak jórészt merőben új eredményeire támaszkodhatott. Annál nehezebb volt Kniezsa feladata az újkori helyesírás történetének megírásakor. Trócsányi Zoltán (Magyar Könyvszemle 1938: 1g3-278) ugyan már korábban felismerte az újkori helyesírás felekezeti megoszlását, és behatóan ismertette a XVIII. századi protestánskatolikus nyomtatványok helyesírását is, a XVII. századra vonatkozólag is rendelkezésre állt már egy gondos összeállítás Marcsek Tibor tollából (Helyesírásunk a XVII. században. Bp., 1910), a bizonyos értelemben kulcshelyzetű XVI. század tarkán változatos helyesírása azonban még csak fölöttébb hiányosan volt feldolgozva. Kniezsa az előmunkálatok hézagossága ellenére világos képet rajzolt a könyvnyomtatás kezdetétől napjainkig tartó kor helyesírásának főbb sajátosságairól is, és szigorú önbírálatát úgy kell fogadnunk, hogy azzal a további elmélyült kutatást kívánta szorgalmazni: „az én munkám igazán csak »filius ante patrem«. De hát a részletes, tudományos feldolgozást most már a fiatalságra bízom” (Nyelvtudományi Közlemények 1958: 487-488). Munkája igazi tankönyv: nincs túlzsúfolva, nincs feleslegesen földuzzasztva, csupán azt tartalmazza, amit egy magyar szakos egyetemi hallgatónak tudnia kell. Jól tagolt elrendezése, könnyen érthető előadásmódja is arról tanúskodik, hogy Kniezsának nemcsak az egyetemi oktatómunkában volt nagy gyakorlata, hanem arányérzéke is volt.
Kniezsa a magyar helyesírás-történet mellett a magyar hangtörténeti kutatásokból is kivette részét. „A magyar zs hang eredete” (Magyar Nyelv 1933: 94-104, 142-157) című tanulmányában új magyarázatát adta annak, hogyan jelent meg a XI. század folyamán a magyar hangrendszerben a korábban ismeretlen zs hang. Kniezsa véleménye szerint a zs már a XI. század előtt is előfordulhatott a magyarban, de nem önálló fonémaként, hanem as s fonetikai változataként zöngés mássalhangzók előtti helyzetben. A magyar hangrendszer alkotóelemévé, önálló fonémájává a magyarba tömegével bekerült szláv, német, latin jövevényszavak ž hangjai fejlesztették. Ilyenformán a zs a magyarban idegen eredetű hang, a zs artikulációja azonban az idegen nyelvektől függetlenül a magyarban alakult ki.
