A MAGYAR NYELV SZLÁV JÖVEVÉNYSZAVAI I.
A MAGYAR NYELV SZLÁV JÖVEVÉNYSZAVAI I.
A szláv jövevényszavak fontosságának tudatában Kniezsa már egyetemi hallgató korában (1924-1928) elhatározta, hogy feldolgozza a magyar nyelv szláv jövevényszórétegét. Valamennyi jövevényszóréteg közül ez a legszámosabb és legváltozatosabb, hiszen a magyar nyelvre gyakorolt szláv hatás több mint ezer éve tart szakadatlanul. Vermes Stefániának Bárczi Géza szótára (Magyar szófejtő szótár. Bp., 1941) alapján végzett statisztikája szerint (Nyelvtudományi Közlemények 1941-1943: 435) a magyar szókincsnek az a része, amelybe az uráli, finnugor és ugor kori örökségből származó szavak, továbbá a magyar nyelv külön életében, de nem idegen hatásra keletkezett szavak tartoznak, az egész szókincs 46,3 %-át teszi ki; a szláv jövevényszavak részesedése 12,4%, a német jövevényszavaké 7,3%, a török jövevényszavaké 6,5%, a latin-görög jövevényszavaké 5,8%, az újlatin jövevényszavaké 2,2%, az egyéb jövevényszavaké 1,5%. Viszonylag igen magas az ismeretlen vagy bizonytalan etimológiájú szavak százaléka (18,i%). A magyar nyelvtörténet szempontjából elsőrendű fontosságú szláv jövevényszavak évszázadok óta foglalkoztatják a kutatókat. Már a dalmáciai Sebenicóban (Šibenik) született Faustus Verantius (Verancsics, Vrančić) szótárában (Dictionarivm qvinqve nobilissimarvm Evropae lingvarvm, Latinae, Italicae, Germanicae, Dalmatiae [!] et Vngaricae. Venetiis, 1595) külön függelék foglalja össze azokat a szavakat, melyeket a magyarok a „dalmátoktól” vettek át (Vocabvla Dalmatica qvae Vngari siói vsvrparvnt. I. m. 1 18-122). A későbbi kutatók (Gyarmathi Sámuel, Stephan Leschka, Gregor Dankovszky és mások) a magyar nyelv szláv jövevényszavainak forrásnyelvei sorába bevonták a déli szláv nyelveken kívül a nyugati és keleti szláv nyelveket is. Alapos szlavisztikai ismeretekkel és szigorúan tudományos igénnyel Franz Miklosich nyúlt elsőnek a magyar szókincs szláv elemeihez (Die slavischen Elemente im Magyarischen. Wien, 1871. Denkschriften der philosophisch-historischen Classe der Kaiserlichen Akademie der Wissenschaften. XXI. Band). Miklosich munkájából szükségszerűen hiányzott a szótörténeti háttér; ennek felvázolásához ugyanis még nem voltak meg a szükséges segédeszközök (nyelvtörténeti szótárak stb.). Arra a kérdésre, mikor és honnan (mely nyelvekből) kerültek a magyarba szlávjövevényszavak, Miklosich nem tudott választ adni. A mikor? és a honnan? kérdésre Asbóth Oszkár (1852-1920), majd különösen Melich János (1872-1963) kereste a feleletet. Melich János hozzáfogott a magyar nyelv szláv jövevényszavainak összefoglaló feldolgozásához is, de ennek csupán a keresztény terminológiát tárgyaló része készült el (Szláv jövevényszavaink. I/t, z. Budapest, 1903–1905). Egyre hátrányosabban érződött a szláv jövevényszavak modern, kritikai összefoglalásának hiánya. Az időközben hatalmasan megnőtt és a legkülönfélébb folyóiratokban stb. szétszórt anyagban még tapasztalt kutató is csak nagy munkával és időveszteséggel tájékozódhatott. Kniezsa tehát régóta esedékes mű elkészítésére vállalkozott, amikor egyetemi tanulmányai befejeztével megkezdte a magyar nyelv szláv jövevényszavaival foglalkozó korábbi irodalomnak, így Miklosich, Asbóth, Melich tanulmányainak kivonatolását és a legfontosabb szótári források kicédulázását. 1930-ban az anyag legnagyobb része már össze volt gyűjtve. Ekkor ütközött bele Kniezsa abba a jövevényszórétegbe, amelyik az oszmán-törökből származik, de a magyarba esetleg déli szláv közvetítéssel kerülhetett. Minthogy pedig a XVI-XVII. századi források tanulmányozása során azt tapasztalta, hogy oszmán-török eredetű jövevényszavainknak csupán jelentéktelen hányada van szótározva, gyűjteni kezdte őket. Körülbelül négyszáz forrásmunkát tanulmányozott át, és olyan gazdag anyag birtokába jutott, mely új megvilágításba helyezte a magyar szókincsre gyakorolt oszmán-török hatást. A téma monografikus feldolgozásának nyomtatásban való közzétételére azonban akkor semmiféle lehetőség nem volt, s ezért Kniezsa az egész gyűjtőmunkát megszüntette. Néhány ekkortájt és később írott szómagyarázata határozottan turkológiai vonatkozású; vö. „Oturál [‘megpihen; időzik, táborozik’] (Egy oszmánli-török ige a magyarban.)” (Magyar Nyelv 1932: 242-243); Csősz (Magyar Nyelv 1934: 104wo6); Dandár (Nyelvtudományi Közlemények 1935: 349) Amandárság [‘duumviratus’] (Nyelvtudományi Közlemények 1935: 361); Pajzán (Magyar Nyelv 1938: 47-48). A magyar nyelv oszmán-török jövevényszavai teljes szintézisének elkészítéséről Kniezsának le kellett ugyan mondania, de összegyűjtött anyagának egy részét értékesíteni tudta későbbi, legnagyobb munkájának („A magyar nyelv szláv jövevényszavai”. I/r, 2. Bp., 1955) írása közben. Erre azonban csak hosszú évek múltán került sor. 1933-tól egészen 1952-ig Kniezsa István munkaerejét elsősorban a helynévkutatás és településtörténet, majd pedig a helyesírás-történet kötötte le. A szláv jövevényszavak kérdését csak nagy ritkán érintette, egy-egy alkalmi szómagyarázatot, kisebb összefoglalást stb. közölve; vö. Godolya [‘körtefa’] (Magyar Nyelv 1934: 52); Lacsuha [‘rendetlen; lomha, dologtalan’]. Galagolya [‘szerzetes’] (Magyar Nyelv 1934: 184-185); Szomoga [‘lapályos, vizenyős, kákatermő hely’) (Magyar Nyelv 1935: 231-237) „Kór szavunk eredete” (Magyar Nyelv 1939: 201–204); Harisnya (Magyar Nyelv 1940: 106-III); Nádorispán (Magyar Nyelv 1941: 16-s9); „Magyar-szláv nyelvi érintkezések” (A magyarság és a szlávok. Szerkesztette Szekfű Gyula. Bp., 1942. 168-188); „Szláv jövevényeink tővégi magánhangzóinak történetéhez” (Magyar Nyelv 1943: 1-12); Lengyel (Magyar Nyelv 1947: 241-243); „Szláv jövevényszavaink a gazdasági élet köréből” (Magyar Nyelv 195o: 113-II9); Boldva. Magyal, muzsdal [‘tölgyfajta’]. Kokojza [‘áfonya’] (Magyar Nyelv 195o: 26o264); Rőzse (Magyar Nyelv 195o: 3o9-314); Ispán. Lugas. Tanya. Pár-ta. Kocsonya. Vápa (Magyar Nyelv 1953: 196-2o0); stb.
1952 szeptemberében, a „Helyesírásunk története a könyvnyomtatás koráig” című könyve korrektúrájának lezárása után tért vissza Kniezsa István régen melengetett témájához, a magyar nyelv szláv jövevényszórétegének feldolgozásához. 1954. június 1-jére, tehát nem egészen két év leforgása alatt elkészítette a kétkötetesre tervezett mű szótárszerű I. kötetének kéziratát. A címszavak történetének, alakváltozatainak, jelentéseinek részletezése, a szláv megfelelések felkutatása, a címszavakra vonatkozó irodalom bírálata e meglepően rövid idő megfeszített munkájának eredménye.
„A magyar nyelv szláv jövevényszavai” I. kötete impozáns méretű: 1044 lapot tartalmaz. (Kniezsa eredetileg munkája terjedelmét 20 ívre tervezte, majd 30-ra módosította; végül is az I. kötet a szómutatók nélkül 61 ívre növekedett.) Monumentalitása szinte példátlan a jövevényszó monográfiák között. Rövidítésjegyzékéből kitűnik, hogy szerzője több mint 400 művet (forráskiadványt, szakkönyvet, folyóiratot stb.) használt rendszeresen. A kötet három fejezetre oszlik: 1. Szláv eredetű szavak. 2. Kétes eredetű szavak. 3. Nem szláv eredetű szavak. Az 1. fejezetben a kétségtelenül szláv eredetű szavak cikkei vannak (összesen 1252 címszó; ebből 484 köznyelvi szó, 694 nyelvjárási szó, 74 elavult szó.). A 2. fejezetbe azok a szavak kerültek, amelyeknek szláv eredete lehetséges ugyan, de vagy azért kétséges, mert megfelelő szó csak a magyarság szomszédságában élő szláv népek nyelvéből mutatható ki és szláv alapon nem etimologizálható, vagy pedig azért, mert a szó a szlávságban is jövevény, és a magyarban nem viseli magán a szláv közvetítés kétségtelen bélyegét. A 2. fejezet címszavainak száma 382; ebből 147 köznyelvi szó, 209 nyelvjárási szó, 26 elavult szó. A 3. fejezetbe azokat a szavakat sorolta a szerző, amelyeket eddig valaki – a szerző szerint tévesen-a szlávból magyarázott, holott azok biztosan nem a szláv nyelvekből származnak. A 3. fejezet 428 szócikkből áll; ezek közül köznyelvi szót tárgyal 211, nyelvjárási szót 188, elavult szót 29. A három fejezet szócikkeinek együttes száma 2062. – Kniezsa munkájának tanulmányozása arról győzi meg az olvasót, hogy a hangtani, történeti, művelődéstörténeti és szóföldrajzi kritériumok gondos mérlegelése alapján a magyar nyelv szláv jövevényszavainak jelentős részénél közelebbről is meghatározható az átadó nyelv. (Vö.: Kniezsa: „A magyar állami és jogi terminológia eredete”. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei 1955: 237-243 263-265. – Németül: „Slawische Bestandteile der ungarischen staatlichen und juridischen Terminologie”. Studia Slavica 1955: 363-370.) Gyakran azonban csak azt lehet megállapítani, hogy a szó valamely déli vagy északi szláv nyelvből származik, illetőleg azt, hogy az átadó szláv nyelvet beszélő nép a nyugati vagy keleti kereszténységhez tartozott. Sokszor még ennyire sem lehet leszűkíteni azt a kört, amelyből a kérdéses szó a magyarba került.
Kniezsa munkájának fő erőssége nem annyira a részletek aprólékos kimunkálásában, mint inkább a lényeges mozzanatok megragadásában, a legfontosabb szótörténeti és szóföldrajzi adatok összeállításában, valamint a nyelvészeti és tárgyi érvek kritikai mérlegelésében van. A szerző szigorú kritikája különösen a bizonytalan eredetű és a bizonyosan nem szláv eredetű szavak tárgyalásában érvényesült kiválóan. Számos ponton módosította, helyesbítette, lényeges mértékben kiegészítette korábbi ismereteinket, úgyhogy Kniezsának e műve nemcsak a kutatás megelőző szakaszának lezárása, hanem minden további ez irányú vizsgálat szilárd alapja is. Anélkül, hogy ebből elméletet csinált volna, Kniezsa István gyümölcsözően alkalmazta az areális nyelvszemlélet elvét, és ragyogó gyakorlati példáját adta annak, hogyan kell Közép-Kelet-Európa tarkán változatos nyelveinek szókincsében a közös elemeket kimutatni. Műve a közös közép-kelet-európai szókészleti elemeknek valóságos enciklopédiája. A szótári adatok alapján végzett jövevényszó-kutatásnak ez Magyarországon a legkiemelkedőbb teljesítménye. Kniezsa a legtöbbet nyújtotta, amit az úgynevezett szótárforgató etimologizálással (ahogyan Hadrovics László ezt az eljárást elnevezte) nyújtani lehet. Olyan hatalmas anyag feldolgozásában, amilyen a magyar nyelv szláv jövevényszórétege, egy ember erejéből többre nem is futhat. Nem kétséges, hogy a szavak a szótárakban á nagyobb szövegösszefüggésből és a művelődéstörténeti háttérből kiszakítva jelennek meg, s nemegyszer még a legnagyobb szótárak is cserbenhagyják az embert. A jövevényszavak történeti földrajzának felderítése és művelődéstörténeti hátterének megrajzolása csupán az úgynevezett forrásolvasó etimologizálással érhető el kellő pontossággal. Ebben az irányban, a széles körű, sok szempontú szótörténeti filológia megteremtésében kell keresnünk szláv jövevényszavaink kutatásának további útját. Ezen az úton haladva fejleszthetők tovább Kniezsa nagyszerű eredményei.
„A magyar nyelv szláv jövevényszavai” II. kötetében Kniezsa a korábbi kutatások részletes történetével, az egyes nézetek jellemzésével és bírálatával, a szláv jövevényszavak hangtanával, szóképzésével, a rétegek kérdésével, a szóátvétel társadalmi hátterével és néhány egyéb részlettel, így például a jelentésfejlődés problémáival, a tükörszavakkal stb. kívánt foglalkozni. Ezt a kötetet azonban Kniezsa – noha lett volna rá még tíz éve – nem készítette el. További fárasztó anyaggyűjtésre, cédulázásra lett volna szüksége, de effajta munkát már annyit végzett életében, hogy belefáradt. (Vö.: „az unalmas anyaggyűjtéstől a kutatók legnagyobb része, különösen idősebb korára megcsömörlik, és lehetőleg csak olyan munkát végez, amelyben a szükséges adattár már rendelkezésre áll”. Nyelvtudományi Közlemények 195g: 475.) Technikai segédmunkaerő beállítását kérte. Sajnos, mire megkapta, már késő volt. Kniezsa csupán egyetlen kérdést tudott behatóbban megtárgyalni: a magyar nyelv szláv jövevényszavainak magánhangzó-kvantitását; lásd „Szláv jövevényszavaink magánhangzó-kvantitása” (Nyelvtudományi Közlemények 1963: 77-toi); „Szláv jövevényszavaink magánhangzó-kvantitása II. (A szláv i, u, y hangok megfelelései)” (Nyelvtudományi Közlemények 1964: 5965). Mindaddig nem volt tisztázva, hogy a magyar nyelv szláv jövevényszavaiban a magánhangzók hosszúsága a magyarban alakult-e ki vagy pedig a szláv nyelvekből került-e át. Kniezsa a szláv a és e hangok magyar megfelelőit vizsgálva arra a megállapításra jutott, hogy a magyar hosszúság a szláv a és e esetében általában a szláv nyelvi hosszúság helyén áll. Az ilyen esetek száma messze felülmúlja azokét, amelyek a mai szláv nyelvi rövidség helyén találhatók. Ezek a szláv nyelvekben ma rövid szótagok azonban eredetileg szintén hosszúak voltak, s csak az idők folyamán, utólag rövidültek meg. Valószínű, hogy a rövidülési folyamat a magyarság szomszédságában élő szláv népek nyelvében aránylag későn, csak a magyarsággal való érintkezés kezdete után indult meg. A szláv i, u, y hangoknál a kvantitáskülönbségek – a szláv a, é, e hangoktól eltérően – nem mint kvantitás-, hanem mint kvalitáskülönbségek tükröződnek a magyar nyelv szláv jövevényszavaiban. Míg ugyanis a szláv rövid hangok a magyarban egy fokkal nyíltabbá, tehát ë, o-kká váltak, addig a hosszúak megmaradtak zártaknak, és nem fejlődtek egy fokkal nyíltabbá. – A magánhangzók kvantitásviszonyai alapján Kniezsa számos ponton módosította az egyes szláv jövevényszók közvetlen forrására vonatkozó korábbi véleményét. Bizonyosra vehető, hogy a jelentéstani, művelődéstörténeti stb. kérdések átfogó vizsgálata – mely a nagy monográfia II. kötetének lett volna tárgya – további módosításokat eredményezett volna. A mű akkor lett volna teljes. De csonkán is a magyar nyelvtudomány büszkeségei közé tartozik.
Kniezsának szándékában volt német nyelven is közzétenni, tehát a magyarul nem olvasó külföldi tudósok számára is hozzáférhetővé tenni nagy jövevényszó-monográfiáját, illetőleg annak rövidített változatát. Csak sajnálhatjuk, hogy nem keríthetett rá sort.
A fentiek kiegészítéseként „A magyar nyelv szláv jövevényszavai” II. kötetének sajnálatos elmaradásával kapcsolatosan nyomatékosan meg kell említenem a következőket is. Az okot nemcsak és talán nem is elsősorban a szerző elfáradásában kell keresnünk, hanem a következőkben. Jóformán még meg sem száradt a nyomdafesték „A magyar nyelv szláv jövevényszavai”-nak példányain, amikor Pais Dezső tollából közlemény jelent meg „Pillantások”. A magyar nyelv szláv jövevényszavai« egynémely részletébe” (Magyar Nyelv 1955: 386–390) címmel. E négylapos közleményben mindössze két – lakonikus rövidségű – pozitív megállapítás olvasható Kniezsa művéről, mégpedig az, hogy „nagy méretű” és „illusztris”. Máskülönben csupa olyan helyreigazításokat és kiegészítéseket tartalmaz, amelyeket az váltott ki, hogy Kniezsa István néhol pontatlanul hivatkozott Pais Dezső valamelyik munkájára, máshol meg elkerülte a figyelmét Pais Dezső valamelyik véleménynyilvánítása. A közleményt az a – sokat sejtető – zárójeles kitétel zárta, hogy „Folytatnám”.
Való igaz, hogy Kniezsa István nem volt a filológiai akríbia bajnoka. De ettől függetlenül és ennek ellenére önálló kutatásai alapján olyan nagyszabású szintéziseket tudott alkotni, amelyek kiállják az idő próbáját. Ennek ő is tudatában volt. Méltán keserítette el és szegte kedvét az a fogadtatás, amelyben a „Pillantások…” című közlemény részesítette. Haláláig elemlegette. „A magyar nyelv szláv jövevényszavai” második kötetéből pedig – a magyar nyelvtudomány nagy kárára – nem lett semmi.
