A NYELVTUDOMÁNYI KRITIKA MESTERE
A NYELVTUDOMÁNYI KRITIKA MESTERE
A nyelv kérdéseibe régtől fogva szeretnek beleszólni a nyelvész kutatókon kívül mások is. Kniezsa István határozottan elkülönítette egymástól a tudományos módszerességgel dolgozó szakembereket és a pusztán benyomásaikra, ötleteikre hagyatkozó dilettánsokat. A dilettánsok legfőbb tulajdonságát abban látta, hogy minden egyes ötletüket halálosan komolyan veszik, és nem hagyják magukat másoktól meggyőzni. Ezzel szemben a szakképzett nyelvész fonetikai, szemantikai, szóképzéstani stb. törvényszerűséggel szorítja korlátok közé szabadon szárnyaló képzeletét, és irgalom nélkül időben kiselejtezi minden olyan ötletét, amely könnyűnek bizonyul kritikája mérlegén.
Kritikai élet, szakszerű kritikák nélkül nem fejlődhet egészségesen a nyelvtudomány egésze sem. Ahol az elfogulatlan bírálat nem jelöli ki minden jelentős mű reális helyét a nyelvészeti munkaeszközök sorában; ahol túlsúlyra jutnak a semmitmondó, formális, tartalomjegyzékszerű ismertetések; ahol akadnak törleszkedő karrieristák, akik magánszorgalomból vagy rendelésre émelyítő álkritikákat szállítanak; ahol korszakos jelentőségű munkák maradhatnak teljesen kritikai visszhang nélkül; ahol egy etikailag nem finnyás önadminisztráló akár tucatnyi „kritikát” is összeügyeskedhet könyvéről úgy, hogy felcsillantja a viszontszolgálat reményét; ahol szerephez juthat az „én dicsérem a te emberedet, te dicsérd az én emberemet” korrupt elve; ahol érett, nagy tudású és tapasztalatú kutatók nem tartják magukhoz méltónak recenziók írását, hanem a kritika művelését átengedik azoknak, akiknek sem elegendő tudásuk, sem bátorságuk sincs ahhoz, hogy súlyosan latba eső véleményt mondhassanak; ahol a karrierféltés erősebb lehet, mint a tudományos igazságra való törekvés; ahol a kritikust jobban befolyásolja a megbírálandó könyv szerzőjének napi árfolyama a politikai vagy tudományos tőzsdén, mint maga a mű; – ott óhatatlanul torzulás áll be az értékek valós rendjében; ott rangja, beosztása szerint ítélhetik meg az embert, nem pedig teljesítménye szerint; ott nem az lesz a fontosabb, hogy mit írt valaki, hanem hogy ki írta; ott a gyengébb minőségűek háttérbe szoríthatják az értékesebbeket; ott a szelekciót felválthatja a kontraszelekció.
Kniezsa István életművében fontos helyet foglalt el a tudományos kritika. Kritikai tevékenysége három irányban folyt: a) idegen nyelvű ismertetéseket írt magyar tudományos munkákról a külföldi szakkörök számára; b) recenzeálta a magyarsággal, a magyar nyelvvel kapcsolatos fontosabb külföldi munkákat; c) bírálta a jelentékenyebb magyar nyelvtudományi munkákat, hogy segítségükre legyen mind a szerzőknek, mind az olvasóknak.
Elegendő átlapoznunk az Ungarische Jahrbücher VIII [1928] – XIII. [1933] köteteit, hogy meggyőződhessünk, mennyi munkát áldozott Kniezsa a magyar tudomány iránt érdeklődő külföldi szakkörök helyes tájékoztatására. A „Bücherschau” rovat „I. K.” jelzésű referátumai nemcsak a magyar nyelvészet, hanem a társtudományok jelentősebb eredményeiről is beszámoltak, és alkalomszerűen bíráló megjegyzéseket is fűztek hozzájuk. Kniezsa ismertetéseinek terjedelme igen változatos volt, a pár soros annotált bibliográfiától a nagyobblélegzetű magyarázó összefoglalásig. A legértékesebb, leghasznosabb munkát talán Melich János „A honfoglaláskori Magyarország” című könyvének ismertetésével végezte, amelyet „Ungarn zur Zeit der Landnahme. (Mit einer Karte)” címmel tett közzé (Rocznik Slawistyczny 1933: 1–25). Kniezsa világosan összefoglalta a hatalmas anyagot felölelő, de meglehetősen laza szerkezetű könyv mondanivalóját, és kiemelte, hogy e könyv nélkülözhetetlen munkaeszközük lesz mindazoknak, akik a magyarországi helynevek eredetével, valamint magyar, szláv, német, román jövevényszó-kutatással akarnak foglalkozni. Nem hallgatta el azonban azt sem, hogy felfogása nem egyezik meg mindenben a szerzőével. Melich szerint például a nagyobb magyarországi folyók nevei közül a Tisza, Szamos, Körös, Maros, Temes nem szláv, hanem bolgár-török közvetítéssel került át a magyarba, Kniezsa viszont e magyarázatot nem tartotta kifogástalannak, s a közvetlen átadók sorából nem gondolta kirekeszthetőknek a szlávokat. Kniezsa nem osztozott Melichnek abban a véleményében sem, hogy azoknak a szlávoknak a nyelve, akik a magyarság honfoglalása előtt a Dunántúlnak a Balatontól északra eső részén laktak, nyugati szláv, azaz szlovák jellegű volt. Melich a szláv személynevekből alakult magyarországi helyneveket csupán akkor sorolta a szláv névadás körébe, ha a megfelelő magyar névben nyoma van a szláv -ova, -ina, -ice stb. képzőnek. Ezzel szemben Kniezsa rámutatott arra, hogy az a magyar helynév,
mely látszólag singularis nominativusban álló szláv főnévvel esik össze, esetleg -ja képzős szláv melléknévre vagy -i végződésű pluralis nominativusban álló szláv főnévre is visszamehet. Kniezsa cikke tehát – mint láthatjuk – értékes kiegészítéseket nyújtott Melich könyvéhez. Különösen hangsúlyoznom kell annak az áttekintő térképnek a hasznosságát, amelyet annyira nélkülözünk Melich könyvében, s melyet Kniezsa István, a recenzens rajzoltatott meg.
Kniezsa rendszeresen szemmel kísérte a külföldi szakmunkákat, és a kritikai tanulmányok egész sorát fűzte hozzájuk. Az „Újabb vélemények a magyar nyelv szláv jövevényszavainak eredetéről” (Nyelvtudományi Közlemények 1935: 35o-361) című tartalmas cikkében két külföldi szerzőnek, a bolgár Benju Conevnek és a szlovák Pável Bujnáknak a nézeteit utasította el. Conev kritika nélkül a bolgárból akarta levezetni a magyar nyelv szláv jövevényszavainak túlnyomó többségét, még olyan szavakat is, amelyeket ugyanilyen joggal bármelyik szláv nyelvből lehet származtatni. Bujnák a magyar egyházi terminológia szláv jövevényelemeit vizsgálva arra következtetett, hogy e jövevényszavak cseh és szlovák papok révén a cseh, illetőleg a szlovák nyelvből kerültek a magyarba. Ezt az elméletet azonban a nyelvi tények tanúvallomásai nem támogatják. – Volt rá eset, hogy Kniezsa kritikai tanulmánya egész könyvet tett ki. Ilyen például a „Pseudorumänen in Pannonjen und in den Nordkarpathen” (Archívum Europae Centro-Orientalis 1935: 97-220, 1936: 84-179) című munkája, mely tartósabb értékű, mint maga a könyv, melyhez kapcsolódott (Nicolae Drăganu, Românii în veacurile IX–XIV pe baza toponimiei gi a onomasticei. Bucureşti, 1933). – Kniezsa széles körű történetés nyelvtudományi erudíciója teljes érettségében nyilvánult meg a „Hungarica im Lexikon der slawischen Altertümer” (Studia Slavica 1965: 11–26) című cikkében, melyet röviddel halála előtt írt, bírálva a Słownik starożytności słowiańskich (Encyklopedyczny zarys kultury Słowian od czasów najdawniejszych pod redakcją Władysława Kowalenki, Gerarda Labudy i Tadeusza Lehra-Spławińskie-go. Tom pierwszy. A-E. Wrocław – Warszawa-Kraków, 1961) magyar-országi vonatkozású részeit.
Számos magyar nyelvtudományi munkának Kniezsa jelölte ki a végleges helyét a nyelvészeti munkaeszközök sorában. Számára a kritika nem volt egyenlő a gáncsoskodással, ledorongolással. Ha oka volt rá, nem fukarkodott az elismeréssel. Bárczi Géza kis magyar etimológiai szótára (Magyar szófejtő szótár) Kniezsa István értékelése szerint (Magyar Nyelv 1941: 283-286) „vitathatatlanul korszakalkotó munka” (i. h. 286), s „nincs benne egyetlenegy durva hiba sem. Valamennyi magyarázata az adatok és az eddigi fejtegetések gondos mérlegelésén alapszik” (i. h. 284). Aligha kételkedhetünk abban, hogy Kniezsa István elismerése valósággal szárnyakat adott Bárczi Gézának, és alkotó erejének teljes kibontakoztatására serkentette. Ne feledjük, hogy Kniezsa mögött kritikája írásakor – már tekintélyes, nagyszabású tudományos művek állottak. – Az aggodalom adta Kniezsa István kezébe a tollat, mikor Gombocz Zoltán és Melich János „Magyar etymologiai szótár”-át (I-II. a -geburnus. Budapest, 1914-1944) tette kritikusi mérlegére (Magyar Nyelv 1944: 158168). Ez a hatalmas mű, melynek tudományos színvonala világviszonylatban is csaknem egyedülállóan magas, az évek múltával egyre jobban a teljesség elvének igézetébe került a címszavak, az alakváltozatok, a jelentések és a tulajdonképpeni etimológiai magyarázatok tekintetében egyaránt. Kniezsa a teljesség elvének eszményét azért látta veszélyesnek, mert ennek az elvnek az eluralkodása folytán a szótár befejezése a beláthatatlan jövőbe tolódott el. Rámutatott arra, „hogy etimológiai szótárról van szó, tehát olyan műről, amely nem az örökkévalóság számára készül (mint pl. egy anyagközlő munka: forráskiadvány vagy nyelvtörténeti, táj- vagy nagyszótár stb.), hanem elsősorban a mai szükségleteket van hivatva kielégíteni. Még a lehető legjobb etimológiai szótár is csak a mai források és a mai magyarázó elvek alapján nyilváníthat ilyen vagy amolyan véleményt egy szó származásáról, és mindig ki van téve annak, hogy újabb kutatások során egy-egy vélekedés holnap meghaladottá válik. Egy etimológiai szótár tehát, ugyanúgy, mint pl. egy történeti összefoglaló munka, nem készülhet nemzedékeken át a munka egyöntetűségének veszélye nélkül” (i. m. 160). Sajnos, Kniezsa aggodalmát nem oszlatta el az idő: a „Magyar etymologiai szótár” befejezetlen maradt, nem jutott túl a geburnus szócikkén. Keserűen emlékezett meg róla Kniezsa egy későbbi tanulmányában: „én a Magyar Etymologiai Szótár – és annyi más nagyszerűen indult, félbemaradt munka – fiaskója óta a magyar tudományosság legkártékonyabb elvének a teljesség elvét tekintem. Ez a látszólag abszolút tudományos elv ugyanis tudományos életünknek szinte kerékkötője volt. Sok munka megjelenését megakadályozta, amelyek pedig ennek az elvnek despotizmusa nélkül valószínűleg megjelentek volna. Ez az elv nemcsak a megkezdett munkák befejezését tette kilátástalanná, hanem sokszor már a munkák megkezdését is megakadályozta. Én magam meg vagyok győződve, hogy az előttünk járt nemzedék azért nem hagyott ránk befejezett műveket, hanem csak torzókat, még ha azok monumentálisak is, mert a teljesség elve nem engedte őket befejezni” (Emlékkönyv Pais Dezső hetvenedik születésnapjára. Írták tisztelői, barátai és tanítványai. Szerkesztette Bárczi Géza és Benkő Loránd. Budapest, 1956. 329–330). – Valóságos kritikai remekművet írt Kniezsa az „Egyetemi Magyar Nyelvészeti Füzetek” című tankönyvsorozat 1951-1958-ban közzétett tizenkét füzetéről „Egy új magyar történeti nyelvtan felé (Észrevételek az Egyetemi Magyar Nyelvészeti Füzetekről)” címmel (Nyelvtudományi Közlemények 1958: 475–488). Beállította a sorozatot a magyar nyelvtudomány fejlődésének menetébe, és nagy területeket átfogó, sokágú ismereteire támaszkodva a kisebb-nagyobb problémák egész sorához szólt hozzá magvasan. Hangja – mint máskor is – öntudatos, de higgadt; nem a maga igazságát kereste; hanem az objektív igazságot. Bárczi Gézának „A magyar szókincs eredete” című könyvérőt – egyebek között – ezeket írta: „A második kiadásban Bárczi jónak látta a magyar névkutatás legfontosabb eredményeit is feldolgozni. Nem tudom, hogy helyesen tette-e. A tankönyv nem való megoldatlan problémák körüli állásfoglalások regisztrálására, különösen akkor, ha az nem is tananyag. […] Különösen a személynevekkel foglalkozó szakaszokat érzem nem kielégítőknek. Nem azért, mintha Bárczi rosszul foglalta volna össze az eddigi kutatás eredményeit. Nem, az összefoglalás, mint összefoglalás kitűnő, ellenben: nem volt mit összefoglalni. Az eddigi kutatás ugyanis, beleértve még Pais Dezsőnek aránylag átfogó jellegű jelentéstanát is, tulajdonképpen nem nyúlt az ómagyar személynévanyag zöméhez, hanem csupán mazsolákat szedegetett belőle. Ebből pedig az ómagyar személynevek rendszerét rekonstruálni nem lehet.[… ] A családnevek kialakulása (amit Bárczi kételeműnek nevez) talán elég szemléletesen van leírva, de a családnevek rendszerezését még csak meg sem kísérli. [… ] A helynevekre vonatkozó fejezetek már sokkal világosabbak. Itt azonban Bárczi az összefoglalás számára sokkal jobban feldolgozott anyaggal rendelkezett. Mivel e megállapítások zöme amúgy is tőlem származik, s Bárczi ezeket helyesen adja vissza, e fejezetekhez különösebb hozzáfűzni valóm nincs.” (I. m. 481–482.)
Csupán részleteket ragadtam ki Kniezsa István nagy odaadással végzett kritikusi tevékenységéből, amelyet tudományos felelősségérzet hatott át, és amely mindenkor előrelendítette a tudományt. A nyelvészeti kritikának, ennek a rendkívül hasznos, de szerfölött hálátlan műfajnak Asbóth Oszkár (1852-1920) óta nem volt Magyarországon avatottabb és termékenyebb művelője, mint Kniezsa István. Míg azonban Asbóth bírálataiban a kíméletlen személyes támadások gyakran szorították háttérbe magukat a vitás problémákat, Kniezsát mindig csak a tudományos igazság keresése érdekelte.
