A TUDÓS ÉS AZ EMBER
A TUDÓS ÉS AZ EMBER
Kniezsa István egész tudományos munkásságát a szenvedélyes igazságkeresés láza hatotta át. Minden kérdésben, amelyhez hozzányúlt, erős kritikájú rendszerezőnek bizonyult, aki biztos kézzel választotta el a helyeset a selejttől. Összefoglaló jellegű munkáiban tartózkodóan járt el az új problémák felvetése terén, óvakodott a túlkövetkeztetésektől, a nem eléggé megalapozott ötletektől. Bátran szállt szembe a tudományos tévtanokkal, leszámolt a tudományban időnként fel-felbukkanó illúziókkal, bármely nemzet hiúságának hízelegjenek is. Tudományos munkásságában arra törekedett, hogy a tényeket határozottan különválassza a föltevésektől. Ennek érdekében alapos forrástanulmányokat végzett. Kevesen foglalkoztak a könyvnyomtatás előtti magyar nyelvemlékekkel olyan behatóan, mint ő. Nyelvtörténész volt ízig-vérig: a nyelvi jelenségek genezise, fejlődése, a nyelv dinamizmusa érdekelte. A hangsúlyt mindig a tartalomra helyezte, nem pedig az aprólékos műgonddal csiszolt formára; stílusa ezért néhol döcögős, de mindig erőteljes és kifejező. Üres frázist le nem írt. Munkáiban is olyannak mutatkozott, amilyen valójában volt. Legendák jártak közvetlenségéről, egyenes szókimondásáról, minden nagyképűséget elutasító, nemes egyszerűségéről. Impulzív egyéniségét, férfias báját el nem fakuló emlékként őrzik mindazok, akik környezetéhez vagy akár csupán ismeretségi köréhez tartoztak. Volt humorérzéke. Nagyokat tudott nevetni. Benne testesült meg a szobatudós ellentéte. Szeretett mindent, amiben élet lüktet. Szerette az embereket: az egyszerűeket, a tudósakat, a fiatalokat. Tanítványaival, munkatársaival szemben igényes volt, de támogatását sem tagadta meg tőlük soha. Hitt a tudományban, becsülte a munkát, gyűlölte a hazugságot, a képmutatást. Kibékíthetetlenül szemben állott a cinikus, kiégett entellektüelek világával. Plebejus frissességét, fogékonyságát haláláig megőrizte. Sokat olvasott. Áldozott a könyvekre. Állandóan fejlesztette, tökéletesítette tudását. A tudományokon kívül érdekelték a művészetek is. Utolsó éveinek nagy élménye volt, hogy értője és élvezője lett a modern zenének, Bartók Béla alkotásainak.
Érdemes felidéznünk azokat az elégikus gondolatokat, amelyeknek Kniezsa István 1955-ben adott hangot Baleczky Emil társaságában: „Ha meghalok, és ti, barátaim, összejöttök, ne beszéljetek a halálomról. Gyűlölöm a halottak kultuszát, ki nem állhatom a múmiakultuszt, amelyen az ókori Egyiptom kultúrája felépült. Úgy beszéljetek rólam, mintha élnék, s ha jónak látjátok, baráti poharazás közben szóljatok rólam jó szót.”
