NYELVÉSZETI SZEMLÉLETE
NYELVÉSZETI SZEMLÉLETE
Általános nyelvészeti szemléletét, érdeklődésének irányát és módszertani eljárását illetően Kniezsa István az ún. budapesti iskolához tartozott. Ez az iskola az újgrammatikus tanításokat fejlesztette tovább úgy, hogy nem fulladt bele a pozitivizmusba, amely kizárólag az adatokat veszi tudomásul, hanem kifejlesztette a nyelvészeti realizmust, amely ugyan mindig az adatokon, a valóságon épül, de az adatokat értelmezi, a hézagokat kitölti, tehát nem kapcsolja ki a gondolkodó nyelvész fegyelmezett fantáziáját sem, nem engedi meg, hogy a kutató helyett a módszer gondolkodjék. A „budapesti iskolá”-hoz sorolható nyelvészek a részletkutatások és anyaggyűjtések mellett egy-egy nagyobb méretű összefoglalásra is vállalkoztak. (L. pl. Gombocz Zoltán – Melich János, Magyar etymologiai szótár. L. még „A magyar nyelvtudomány kézikönyve.” Részlettanulmányok formájában felölelte volna a magyar történeti nyelvtudomány teljes problémakörét. Nem fejeződött be.) A Kniezsával egykorú magyar nyelvészek nem lettek hívei, de nem váltak ellenzőivé sem a Saussure nyomán kibontakozó modern nyelvtudományi elméleteknek: Erről Kniezsa a következőképpen nyilatkozott 1961-ben: „Bevezetőben arról, hogy miért nem lettünk mi sem fonológusok, sem strukturalisták. Mert én is azok közé tartozom, akiről köztudomású, hogy nem vagyok az. Talán nem mindenki tudja, hogyan született meg ez az új irányzat. Ez a történeti nyelvtudománnyal való tudatos szembehelyezkedés formájában történt, úgyhogy azokban az országokban, azokon a területeken, ahol a történeti és összehasonlító nyelvészet munkáit tulajdonképpen már befejezték, ahol ezt a hatalmas nagy épületet lényegében felhúzták, amit az indogermanisztika és a nyelvtörténet jelent, ott nem maradt komoly teendő a későbbi kutatók számára. Így tehát a nyelvtudomány másik ágának, másik szempontjainak a problematikája lépett előtérbe, amelyet viszont az újgrammatikus iskola teljesen elhanyagolt… Nálunk ezzel szemben és ezt szeretném hangsúlyozni, a mai napig sincs elvégezve az a munka, amelyet az újgrammatikus iskola más nyelvterületeken ragyogóan elvégzett. Nincs megírva a magyar nyelvtörténet, etimológiai vizsgálataink nincsenek befejezve, nyelvjárásaink nincsenek feldolgozva stb., úgyhogy rengeteg olyan teendő vár ránk, és várt még több, mikor működésünket kezdtük, amelyek máshol réges-régen be voltak fejezve. És ez az oka annak, hogy mi, a mi generációnk, bár személy szerint is meglehetősen jó kapcsolatban álltunk a prágai fonológiai iskolával, annak jóformán minden eredményét ismertük, ehhez nem csatlakoztunk. Úgy éreztük, hogy mi nem tudjuk vállalni azt az újabb munkát, mikor még a magunk elé tűzött feladatokat sem végeztük el. Ennyit talán erről. Bár köztünk is akadt, Laziczius Gyula személyében, aki vállalta az új nyelvtudományi iránynak a művelését, sajnos azonban ennek komoly folytatása nem volt. Hogy ennek mi volt az oka, azt itt, jelenleg tárgyalni nem érdemes. Kétségtelen tény azonban, hogy mi első kézből kaptuk annak az új nyelvészeti iskolának az eredményeit. Elszakadtunk azonban ettől az új fejlődéstől a II. világháború után, amikor elvesztettük kapcsolatainkat a tulajdonképpeni strukturalistákkal. És ebben bizonyos mértékben már nemcsak mi vagyunk hibásak, hanem hibásak a körülmények is. Kétségtelen tény azonban, hogy ezt már nem volt módunkban tanulmányozni, nem volt módunk úgy megismerni, ahogy pl. a fonológiai iskolát, a prágai iskolát megismertük. És így nem is tudtuk tanítványainknak közvetíteni.
Ami mármost a strukturalizmusnak nálunk is való meghonosítását illeti, én azt a legmelegebben üdvözlöm, hiszen mi (és nem csak a magam nevében beszélhetek, hanem azt lehet mondani, hogy valamennyi velem egykorú nevében) sohasem álltunk útjában az új irányzatoknak. Igaz ugyan, ezt soha nem propagáltuk, nem hirdettük, nem tanítottuk, nem próbáltuk meghonosítani, de sohasem álltuk útját meghonosodásuknak. Mindig szívesen láttuk az olyan törekvéseket, amelyek az új nyelvészeti irányzatnak a megismerésére vezettek…. Én ezentúl se leszek strukturalista, ha már eddig nem lettem, de feltétlenül örömmel üdvözlöm ezeknek az új irányzatoknak Magyarországon való meghonosításának a lehetőségét, és remélem, hogy mi nemcsak át fogunk venni eredményeket ezen a téren, hanem itt is, más iskolákhoz hasonlóan, igen produktív munkát is tudunk végezni” (A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvés Irodalomtudományi Osztályának Közleményei 1961: 39–40). Lapozzuk át a Kniezsa Istvántól szerkesztett Studia Slavica köteteit, és meglátjuk: Kniezsa nem csupán ünnepélyesen deklarálta az új nyelvtudományi irányzatok megismerésének és művelésének szükségességét, hanem folyóiratában is helyet biztosított ilyen jellegű cikkeknek, bírálatoknak. Szavai és tettei fedték egymást.
