A LÖVÉSZÁROKTÓL A BÖLCSÉSZDOKTORI DIPLOMÁIG
A LÖVÉSZÁROKTÓL A BÖLCSÉSZDOKTORI DIPLOMÁIG
Kniezsa István a nyitrai 14. honvéd gyalogezredben teljesített katonai szolgálatot. Kiképzés után a harctérre került. Ezrede 1917 első felében Erdély határának közelében, Borszék és Bélbor környékén vívott elhárító harcokat az előretört orosz csapatokkal. E harcok során Kniezsa István, aki a ranglétrán a tiszti beosztásra jogosító hadapródjelöltségig emelkedett fel, súlyosan megsebesült. Jobb keze feje csaknem teljesen béna maradt. A legutolsó orvosi vizsgálaton 65 %-os rokkantnak minősítették. (A Bélbor körüli harcokhoz, illetőleg Kniezsa rendfokozatához l. Németh (Deisler) Károly: A volt m. kir. nyitrai 14. honvéd gyalogezred története. II. Bp., 1928. 86-127, 158–159, 197.)A háborúból rokkantan hazatérő Kniezsának foglalkozás után kellett néznie, hogy meg tudjon élni. Szülőföldje időközben impériumváltozáson ment át, és az újonnan alakult Csehszlovákiának lett a része. Az új hatóságok egyik képviselője, Jozef Országh semmiféle álláslehetőséget nem tudott felkínálni Kniezsa számára, aki erre fogta magát, és átjött a megcsonkult Magyarországra, mégpedig Győrbe. A katonaságnál helyezkedett el, s ott szolgált 1921 októberéig. Győrből felkerült Budapestre, ahol 1921 novemberétől 1927. június 30-ig az államrendőrségen működött mint irodasegédtiszt. Ám az irodai tennivalók végzésével járó tisztviselői munka nem elégítette ki Kniezsát, aki jóval bonyolultabb feladatokra, szellemi alkotásra éreztemagát képesnek és elhivatottnak. Beiratkozott az egyetem jógi karára, de az ott eltöltött három szemeszter arról győzte meg, hogy nem a jogászkodás lesz az ő igazi terrénuma. Emlékezetem szerint egy 1964 körül a Déli pályaudvar irányában tett budai sétánkon azt hallottam Kniezsa Istvántól, hogy egykori harctéri századparancsnoka (nevét nem tudóm felidézni) volt az, aki bölcsészettudományi stúdiumokat javasolt a tanulni vágyó Kniezsa számára. Kniezsa megfogadta atyai jóakarójának tanácsát, és az 1924/25. tanévben, huszonhat éves, érett fejjel, gazdag élettapasztalat birtokában elkezdte tanulmányait a budapesti egyetem bölcsészkarán mint magyar-történelem szakos hallgató; választott harmadik szakja a szlavisztika volt. Magyar nyelvészetiképzettségét Gombocz Zoltán, szlavisztikai tudását Melich János alapozta meg. Minthogy Gombocz Zoltán tanári működéséről már méltóképpen megemlékeztek tanártársai és tanítványai (Melich János: Gombocz Zoltán emlékezete. Bp., 1936; Kovalovszky Miklós: Gombocz Zoltán. Bp., 1955), fordítsuk figyelmünket arra, milyen szlavisztikai útravalót kapott Kniezsa István Melich Jánostól. Kniezsa maga így számolt be erről harminc év távlatából: „Melich előadásainak három állandó jellegű kollégiuma volt: óegyházi szláv nyelvtan, szláv népek és nyelvek, valamint a szlovák (az ő nyelvhasználatában »tót«) irodalomtörténet. Néha, nagyritkán hirdetett valami más kollégiumot is, pl. az 1923/24. tanév I. felében a honfoglalás kóri Magyarországról. Az előadásainak, legalábbis azoknak, amelyeket én hallgattam, tulajdonképpen nem volt szilárd szerkezetük, hanem csak keretek voltak a legkülönbözőbb problémák felvetésére. Az óegyházi szláv nyelvtan különböző kérdéseivel kapcsolatban pl. állandóan ki-kitért a magyar nyelv szláv jövevényszavainak különböző problémáira, a magyarság és szlávság viszonyára stb. Kezdőnek, aki a problémák összefüggését nem ismerte, előadásainak követése rendkívül fárasztó lehetett, aki azonban a kezdeteken túl volt (mint pl. én is, aki előzőleg kézikönyvek alapján tájékozódtam a kérdésekben), igen sokat tanulhatott tőle. Főleg a tudományos kutatás módszerét lehetett tőle kitűnően elsajátítani. Ezzel szemben az anyagot olyan hosszasan adta le, hogy talán egyik hallgatója sem hallgathatta le soha a kollégiumok teljes anyagát. Én pl. négy év alatt az óegyházi szláv nyelvnek csak a hangtanát és a névragozását hallottam, a szláv népekből és nyelvekből csak az ősszláv korszakot és a déli szláv népeket, a szlovák irodalomból csak Sládkovičot és korát. Aki tehát az anyagot tudni is akarta, ami akkor vált szűkségessé, ha az ember pl. szigorlatozott belőle, okvetlenül más forráshoz, kézikönyvhöz, tanulmányokhoz kellett nyúlnia. Ez a magyarázata talán annak, hogy Melichnek, bár kitűnő tanár volt, olyan kevés tanítványa volt.” (A Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei 1958: 7071.) Súlyos fogyatékossága volt a budapesti egyetem akkori szlavisztikai
oktatásának, hogy teljesen a profeszszor egyéniségére volt felépítve. Hiányoztak a tanársegédek, adjunktusok stb., akik szélesebb alapokra helyezhették volna az oktatást, egyáltalán nem voltak szemináriumi gyakorlatok. De nem volt meg a normális oktatómunkához nélkülözhetetlen szemináriumi kézikönyvtár sem, melynek szakkönyvei, szótárai, folyóiratai stb. minden hallgató számára könynyen elérhetők. Az Egyetemi Szláv Filológiai Intézetet csak 1937-ben alapították, könyvtára pedig később terebélyesedett ki azzal összefüggésben, hogy 1939-ben az állam megvette Asbóth Oszkár értékes magánkönyvtárát az Intézet számára. Kniezsának egyetemi hallgató korában még meg kellett küzdenie a szlavisztikai forrásokért, szakmunkákért:
meg kellett vásárolnia vagy a nagy közkönyvtárakból kellett összeszednie őket.
1928 júniusában Kniezsa doktori szigorlatot tett magyar nyelvészetből, szlavisztikából és magyar történelemből. „A magyar helyesírás a tatárjárásig” című doktori értekezése még ugyanabban az évben megjelent nyomtatásban a Magyar Nyelvben, valamint a Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványaiban (2g. sz.).
