1. A NÉPZENEKUTATÁS
1. A NÉPZENEKUTATÁS
A huszadik század első évtizedének magyar szellemi életét Kodály így jellemezte 1921-es Bartók-cikkében: „1900 körül hatalmas erejű mozgalom élénkítette meg az országot. Új erőre támadt az 1849 óta elfojtott nemzeti irány. A politikában Ausztria és Magyarország különválásáról beszéltek… Minden területen kiváló tehetségek bukkantak fel. Lázas hangulat volt: nagy fejlődés, vagy nagy veszély előjele.”
A költészet és irodalom megújhodását a Holnap Társaság, a Nyugat megindulása, Ady Endre és Móricz Zsigmond fellépése jelezte. A festészetét a müncheni iskolát megtagadó nagybányai mesterek s főként az ifjú „keresők”, a Nyolcak jelentkezése. A színházét Lukács György, Benedek Marcell és Bánóczi László kezdeményezése, a Thália megalapítása. A zeneművészetét pedig Bartók Béla és Kodály Zoltán kettős – alkotó és gyűjtő – tevékenységének indulása. Ez a kettősség nem egyszerű többlet, hanem alapvető fontosságú tényező: a zene újjászületése csak általa válhatott teljessé. Bartók és Kodály ennek révén hajthatta végre nagy tettét, hogy tudniillik nemcsak új tartalmat öntöttek új formákba, hanem a nyelvet is megújították, amelyen gondolataikat kifejezték.
Az irodalom, a képzőművészet, a színház és a zene megújítói mind a maguk útját járták. A közös mintakép, Párizs – Baudelaire, Verlaine, Cézanne, Debussy Párizsa (s egy kicsit már Adyé, Kernstoké és Kodályé is) –, azután a közös törekvés – az európai rangú, független magyar művészet megteremtése –, még inkább pedig a közös hit, hogy munkájukkal a társadalom megjavítását is szolgálják: mindez egy táborba vonta őket. Így alakult ki, s vált eleven erővé „a második reformnemzedék” művész-frontja. Az természetes, hogy Kodályt – Ady rajongóját, a Nyolcak hívét, a Thália tanácsadóját és Balázs Béla barátját – személyes rokonszenve, egyéni törekvése a kor leghaladóbb eszmei áramkörébe kapcsolta.
A népzenekutatás – itt és ekkor – világnézetet jelentett, méghozzá forradalmi világnézetet. A megvetett paraszti, vagy épp a lebecsült nemzetiségi dalokat gyűjteni, s még inkább: azokat a divatos magyar nóták fölébe helyezni – ez botránykő volt az úri társaságban és felforgatás a hatóságok szemében. Kodálynak, amikor vállalkozásába fogott, az értetlenség hármas gyűrűjét kellett áttörnie: Pesten a zenei élet hivatalos nagyjaiét, vidéken a falusi intelligenciáét s végül nemegyszer még magukét a nótafákét is. A fővárosban nem értették, miért megy falura, aki maga is tud kitalálni dallamokat. Vidéken az értelmiség – néhány tanítót kivéve – a nép közt, de lélekben attól távol élt, az ő munkáját alig segítette. A parasztok meg – rossz tapasztalataik miatt – többnyire bizalmatlanul fogadták a városból érkezőt.
Népdalt már korábban is, máshol is, mások is gyűjtöttek. Vikár Béla 1895 decemberétől már fonográfot is használt munkájához (méghozzá egy amerikai s egy francia kísérlet után elsőként teljes sikerrel: az 1900-as párizsi kongresszus is az ő módszerét ajánlotta bevezetésre a folkloristáknak). Bartók első szórványos lejegyzései is 1904 nyaráról valók. A tudományos magyar népzenekutatás kezdetét mégis 1905 augusztusától számítjuk. Kodály mátyusföldi gyűjtése úttörő jelentőségű – a gyűjtő felkészültsége, magas fokú, kettős képzettsége folytán az. Ennek felismerése indította csatlakozásra Bartókot. Együttműködésük kialakulásáról Kodály így ír: „1905-ben az Ethnographiában megjelent első gyűjtésemet, majd 1906-ban megjelent dolgozatomat… nagy figyelemmel tanulmányozta, behatóan kérdezősködött a gyűjtés módjáról, a néppel való érintkezésről. Megismerkedett a fonográffal. Saját rendszeres gyűjtése 1906-ban kezdődött Vésztő környékén…”
Első közös kiadványuk, a Magyar népdalok (1906), Kodály fogalmazta előszavában már benne van az egész életmű fő vonása, kettős karaktere. „Népdalok kiadásának kétféle a célja, kétféle a módja” – állapítja meg. Szükség van egyrészt egy tudományos igényű, teljességre törekvő gyűjteményre (mint a későbbi Magyar Népzene Tára), másrészt népszerűsítő válogatásokra (mint ez a füzet és Kodály későbbi Magyar népzene sorozata).
A közös munka tervét és rendszerét Kodály dolgozta ki. Az ő elgondolása volt, hogy először a nyelvhatárt kell végigjárniok. Feltevése szerint a peremvidék magyar lakossága őrzi legtovább a hagyományt, másrészt viszont a kölcsönhatások is itt vizsgálhatók legjobban. Ennek megfelelően ő északon kezdett gyűjteni, Bartók délen. (Igaz, Bartók hamar kiterjesztette kutatásait más területekre is.) Az ország középső részét későbbre hagyták. Szerencsés döntés volt. Egyrészt, mert eredményeik igazolták feltevését, másrészt, mert fordított sorrendben a gyűjtés valószínűleg sohase ölthetett volna ekkora méreteket. Kodály még végigjárhatta a Felvidéket Pozsony megyétől Rozsnyó környékéig, eljutott Bukovinába is a csángók közé, s kétszer gyűjtött a Székelyföldön, mielőtt az első világháború kitört volna. A békeszerződés után jó ideig gondolni sem lehetett arra, hogy ezeken a helyeken – Csehszlovákia és Románia területén – folytassák a munkát. Elsősorban Kodályé és Bartóké az érdem, de Vikáré is, aki tovább gyűjtött velük, meg Lajtha Lászlóé és Molnár Antalé, két fiatal segítőtársuké, akik már 1910-ben csatlakoztak hozzájuk, hogy a gyűjtemény nyolc év alatt mintegy öt-hatezer népdalra szaporodott, s főként, hogy kijelenthették róla: „Ez a szám bizonyos relatív teljességet jelent, mert alig van fontosabb vidéke az országnak mely néhány dallammal ne szerepelne.”
Külön gyűjtöttek, aztán összerakták, egybevetették leleteiket, és variánsok szerint elrendezték. Egyetértettek abban, hogy a kiadás rendszerét tisztán zenei szempontok szerint kell kialakítani, s mivel a korábbi magyar kiadványok általában a szöveg tartalma szerint osztályozták anyagukat, külföldi példákat kerestek. Kodály Ilmari Krohn módszerét találta legkorszerűbbnek, kinek munkájára (Suomen Kansan Sävelmiä, II. 1.) már doktori értekezésében is hivatkozott. A finn folklorista nézeteit alapjában elfogadta, a dallamokat közös végzőhangra hozta, és nem ritmus szerint, hanem az egyes sorok záróhangja szerint osztotta kategóriákba. Nem vette át azonban a funkciós jelölést, mivel az a magyar népdalok nagy részére nem alkalmazható. Helyette a sorvégzőket fokszámozással látta el. Így alakította ki a maga egységes elvű, következetes, szótárszerű kiadási rendszerét, mely a népdalok fő típusait különválasztva, tisztán mutatta, a rokondallamokat pedig lehetőleg együvé sorolta. Elveit 1913-ban fejtette ki első ízben a Kisfaludy Társasághoz intézett beadványban, és bár az anyag hatalmas méretű bővülése vetett fel közben problémákat, ő is, munkatársai is ezek szerint az elvek szerint folytatták munkájukat évtizedeken át.
A Társaság a beadvány jelentőségét nem ismerte fel, napirendre tért fölötte. Az ekkor még hat-hét kötetre tervezett gyűjtemény kiadására nem akadt vállalkozó. Az egyetlen publikációs lehetőséget az Ethnographia jelentette Kodálynak. Itt közölte folytatásokban népdal-lejegyzéseinek néhány értékes, jellemző darabját: Balladák (1906), Zoborvidéki népszokások (1909), Pótlék a zoborvidéki népszokásokhoz (1913).
Következő három tanulmánya már túlmegy a puszta anyagközlésen: A hitetlen férj (1915) egy ballada nemrég gyűjtött magyar és szlovák változataiban XVI. századi ritmus- és versszakképletet mutat ki; a Három koldusének forrása (1915) nagy irodalmi tájékozottsággal és személyes gyűjtői tapasztalatok alapján igazítja helyre egy közreadó tévedéseit; a Régi karácsonyi énekek (1916) az 1860 körül Menyhén (Nyitra m.) dívott világi, sőt népi hangú templomi énekeket ismerteti.
Alapvető jelentőségű az Ötfokú hangsor a magyar népzenében című tanulmánya. Ennek eredete 1907-re megy vissza, amikor Bartók először gyűjtött Csik megyében. „Oly tömeg ötfokú dallammal jött vissza – írja Kodály –, hogy a magam egyidejű északi leleteivel egybevetve egyszeriben világos lett ennek az addig észre sem vett hangsornak alapvető fontossága. Mégis egy évtizedet vártunk, gyűjtve-vizsgálva a további adatokat, míg jónak láttuk nyilvánosságra hozni e felfedezést.”
A felfedezés pedig ez: a régibb magyar népzene legjellemzőbb sajátossága a félhang nélküli, moll jellegű ötfokú hangsor. Már ekkor elhárítja azt a gondolatot, hogy a pentatónia kizárólag magyar különlegesség lenne, sőt arra figyelmeztet, hogy „annyi régi nép, talán minden népek zenéjének kezdete”. A szomszéd népek zenéjétől azonban ez különbözteti meg (ott ugyanis alig élnek vele), a távoli rokonnépek zenéjével viszont (melyben a gyér adatok szerint fontos szerepe van) – ez köti össze a magyar népdalt. A tanulmány messzire mutató végkövetkeztetése (1929-ből): „E meglepő egyezések láttára arra kell gondolnunk, hogy bármily messze esik a cseremiszek földje Csíktól és Zalától, vannak ősi elemek a néplélekben, amelyeket sem az idő, sem a távolság nem tud megváltoztatni.”
Már ekkor felveti azt is, hogy „Európa zenéje az utolsó évtizedek alatt sűrűn tarkállik pentatonizmusokkal”. Rámutat arra is, hogy csak az eredmények hasonlók, a kísérletek forrása is, célja is különböző. Behatóan vizsgálja a magyar pentatónia jellegét, szerkezetét, ritmusát, ornamentikáját, dallamvilágát; feltárja e zárt stílus elemeit, a „pentaton frazeológiát”. Mélyreható megállapításokat tesz az ötfokúság és a dúr-moll rendszer viszonyára vonatkozóan. Példákon mutatja be a régi, tiszta pentaton stílust, az attól távolodó átmeneti típusokat, s az újabb, diatonikus dallamokat, melyekben már csak egy-egy fordulat árulkodik a pentaton eredetről.
Más irányba tör előre a Kelemen kőmíves balladája című írása. A Zenei Szemlében ugyan csak 1926-ban jelent meg, de a szerző következő megjegyzésével: „Ez a cikk már 1918-ban ki volt szedve, a kóták közlése technikai akadályok miatt máig lehetetlen volt.” Ennek alapján a publikációt több szempontból is úttörő munkának kell tekintenünk. Példát mutatott a lejegyzés aprólékos pontosságával és a ballada harminchat (pontosabban harmincöt: az ötödik és tizedik strófa ugyanis két változatban szerepel, a 28–30. viszont kimaradt a fonográfból) versszakának partitúraszerű közlésével hasznos tanácsokat adott a gyűjtés, a lejegyzés módjára, a fonográf mikroszkópszerű használatára vonatkozóan. Kodály figyelme az előadás mindes mozzanatára kiterjedt: követte a ritmus és a dallam árnyalatnyi eltéréseit, rögzítette a cifrázatokat, s jelölte a tempó ingadozását – mely egyébként meglepően nagy, •| = 42-től •| = 92-ig terjed. Módszerével rávilágított egyrészt a tartalom és a hangulat előadást meghatározó szerepére, másrészt az eltérések jelentőségére. A művészi és a tudományos érdeklődés szerencsés egysége, mely Kodály egyéniségének egyik jellemvonása, vezethetett csak erre az eredményre. Mint Vargyas Lajos megállapította A magyar népzenekutatás c. cikkében (1949): „Ez a közlésmód… egy művészien felépített kompozíciót is meg akar örökíteni, amikor egyszersmind a tudománynak is vet fel új szempontokat.” Ismét más területre visz az Árgirus nótája című tanulmány (1920). Ez a dallamtörténet és a verstörténet összefüggéseire figyelmeztet: az 1914-ben, a bukovinai csángók közt gyűjtött recitáló tizenkettes dallam ütemezését elemezve következtetéseket von le a XVI. századi magyar históriás énekek sajátságaira, magyarázatot lel Tinódi Lantos Sebestyén sokszor kifogásolt ritmikai „kezdetlegességeire”. Nem a Szalkai mezőn és más korabeli énekek sortípusa hibás, hanem az újabb értelmezések, mivel kiindulópontjuk történelmietlen: olvasmánynak tekintették azokat a verseket, amelyeket annak idején énekeltek. A tanulság, melyet Kodály már ekkor levon: az élő néphagyomány pótolhatja (legalábbis részben) a hiányzó történeti anyagot, legalábbis az értő számára. A tudós felfedezését tehát ez esetben is a művész beleérző képessége tette lehetővé. Joggal ostorozza Kodály a műveltebb körök zene iránti közömbösségét, hiszen ez volt az oka, hogy a népdalkutatás sokáig nem törődött a dallammal, így egy részük örökre elveszett a tudomány számára.
Ő maga ezért szorgalmazta az összegyűjtött s egyre szaporodó anyag kiadását. Az egyetemes népdalgyűjtemény ügyét a holtpontról elmozdítani nem tudta ugyan, annyit azonban elért, hogy rövid idő alatt két rész-publikáció jelent meg: Erdélyi magyarság. Népdalok – melyben Bartók Bélával együtt százötven dallamot tett közzé –, valamint saját Nagyszalontai gyűjtés című munkája (Magyar Népköltési Gyűjtemény. Új folyam XIV.) – mely a variánsokkal együtt mintegy ötven dallamot közölt. Mindkét válogatás célja az volt, hogy a kiveszőben levő régit mentse: az értékes székely dallamstílust, illetve a Szalontón még Arany János által ismert rubato előadásmódot. Ha már a teljességről le kellett mondaniok, a lejegyzés további finomításával kárpótolták magukat. Kodály több balladát és hasonló darabot az egyes versszakok árnyalatnyi eltéréseivel közöl, a siratókat aprólékos gonddal jegyzi le. Az erdélyi népdalok elrendezése a már ismert szótárszerű elv szerint történt. Ennek kialakítása, valamint az 1921. március 15-éről keltezett Elöljáró beszéd Kodály munkája. (Megjegyezzük, hogy Bartók A magyar népdal című munkájában [Bp. 1924] a leíró célnak megfelelően részint ritmus-, részint dallami jegyek szerint három osztályba sorolta anyagát. Bartók, épp saját monográfiája miatt, az erdélyi népdalok publikálásában kevéssé vett részt, inkább csak nevet adta, hogy az anyag megjelenhessen: Kodály szilenciuma ugyanis nemrég járt le.) Ezekben az években már érik az összefoglalás igénye. Kodály azonban még vár az átfogó értékeléssel. Csak egy rövid történeti áttekintést írt 1931-ben a népzenéről a Szabolcsi Bence – Tóth Aladár szerkesztette Zenei Lexikon számára. Az összehasonlító folklór és az eredetkutatás problémáival kezd behatóan foglalkozni: Az a múzeumi kutatásai során talált három cseremisz dallam, melyet Bartók A magyar népdal függelékében közölt, megállapítva róluk, hogy hangsoruk azonos, szerkezetük rokon a régi magyar dallamok egy típusával, indította őt az idevágó szakirodalom tanulmányozására. Vizsgálódásainak eredményeit a Sajátságos dallamszerkezet a cseremisz népzenében című dolgozatában tette közzé (1934). Az újabban publikált cseremisz gyűjtemények közel négyszáz dallamának elemzése vezette rá Kodályt a kétrendszerűség elvének felismerésére és tudományos megfogalmazására. Ezt a jelenséget a külföldi közreadók addig nem vették észre, mert a dalokat hibásan énekelték, és hibásan jegyezték le: az élőadók néha a nagy ambitus miatt a második részben egy oktávval felugrottak, s a gyűjtők ezt kritika nélkül rögzítették. Kodály a továbbiakban különbséget tesz a tonális és a reális válasz között, párhuzamot vonva a nyugat-európai zenében kialakult hasonló jelenséggel, a fúga duxcomes viszonyával. Az utótag hanghelyettesítéseit a hangrendszer egységének megőrzésére irányuló ösztönös törekvéssel magyarázza. A tonális választ a melódiaszövés új, a változatlan ismétlésnél magasabb rendű elvének tartja. A dallamfrázis alárendelése valamely hangrendszernek, hosszúfejlődés eredménye, így régi kultúra jele.
Végkövetkeztetése új feladatok kitűzése is egyben: „Valószínű, hogy minél jobban megismerjük a keleti rokon népek zenéjét, annál több kapcsolatot találunk benne a magunkéval. Ezért a magyar tudománynak is elsőrendű érdeke, hogy a komoly tudományos igényeket is kielégítő anyaggyűjtés e népek lakóhelyén minél előbb meginduljon.”
Harminckét esztendei kutató munka eredményeinek összegezéseként jelent meg 1937-ben A magyar népzene című monográfia. Magaszabta célja: „Mai tudásunk rövid összefoglalása mellett igyekszik rámutatni arra, amit nem tudunk.”
A mű külön fejezetben tárgyalja a zenei néphagyományt, a népzene ősrétegét, az új népi dallamstílust, a gyermekdalt és regöséneket, a siratót. Behatóan foglalkozik a népi kölcsönhatásokkal, a műzene nyomaival a népzenében, a hangszeres muzsikával s a néphagyomány és zenekultúra kapcsolatával. Bár stílus és eredet szerint tagolja az anyagot, végül arra figyelmeztet: „… az elemeire bontott dalkincs azért egy és oszthatatlan. Mert lényegében: életfunkció. A nép zenei szükségletének ösztönös kielégítése… valaha az egész nemzeté volt és ha szerves zenekultúrát akarunk, minél előbb újra azzá kell lennie.”
Tartalmi súlyánál, nem terjedelménél fogva jelentős ez a munka. Fogalmazása tömör, szerkezete világos, akár a népdalé, melynek értékelését adja. Bartha Dénes így méltatta megjelenését: „.., a magyar dallamtípusok eredetének, forrásainak a felkutatásában Kodály egészen úttörő tudományos munkát végzett… Az ide vonatkozó irodalom ismeretében túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy nincs ma még egy kutató Európában, aki az európai és ázsiai dallamvilág anyagát jobban ismerné, mint Kodály Zoltán… Munkája az egyetemes magyar kultúrtörténeti kutatásnak is egyik legfontosabb alkotása.” (L. a Magyar Dal XLII. évf. okt.–nov.–dec.-i száma.)
A könyv terjedelme, a dallamidézeteken s a Vargyas Lajos szerkesztette példatáron kívül, a későbbi kiadásokban sem bővült lényegesen. Pedig a szerző tapasztalatainak, a feltárt dalkincsnek a gazdagodása ezt megengedte volna – a bőbeszédűség veszélye nélkül. Az 1952-es kiadás előszavában mégis inkább azt hangoztatja: „Gyökeres átdolgozásának, bővítésének nincs még itt az ideje. Az majd akkor jön el, ha a M. Tud. Akadémia készülő nagy gyűjteménye megjelenik, mindenki kezében lesz…” Beolvaszthatta volna több tanulmányát is – mint a Néphagyomány és zenekultúra címűt az utolsó fejezetbe –, hiszen nem egy közülük szorosan kapcsolódik hozzá tárgyánál fogva. Jellegük azonban eltér (nem annyira tudományos, mint inkább propagatív-nevelő célzatúak), ezért lemondott róla.
A Magyar Tudományos Akadémia – melynek Bartók csak 1936-tól, Kodály pedig 1943-tól volt tagja – Gombocz Zoltán szorgalmazására 1933-ban elhatározta a népdalgyűjtemény kiadósát. A régi cél közeli megvalósulásának reménye arra indította Bartókot és Kodályt, hogy a sajtó alá rendezés nagy munkáját – akár 1906-ban a gyűjtést – közös terv szerint végezzék. A feladatokat így osztották fel egymás között: Bartók a fonogramok revíziójával, az anyag előkészítésével foglalkozott a Tudományos Akadémián, Kodály régi népdal-kéziratok után kutatott a közgyűjteményekben, amit talált, lemásoltatta, az eredetivel egybevetette. A Bartók kezdeményezésére meginduló népzenei lemezfelvételet ketten együtt ellenőrizték, Lajtha László bevonásával.
Amikor Bartók 1940 októberében Amerikába emigrált a fasizmus térhódítása elől, a munka irányítása egyedül Kodályra maradt. Kérésére a Tudományos Akadémiához osztották be szolgálattételre, itt folytatta tevékenységét 1943 októberéig. Ekkor az értékes anyagot ládákba csomagolva biztonságba kellett helyezni a légitámadások elől. Közben 1942 júniusában nyugalomba vonult a Zeneművészeti Főiskolán harmincöt éven át betöltött tanári állásából. Továbbra is megtartotta azonban a Főiskolán népzenei kollégiumát, melyet Dohnányi 1937-ben az ő javaslatára vezetett be. Ugyanígy végezte – önként és hivatalos megbízás nélkül a Tudományos Akadémián a népdalgyűjtemény sajtó alá rendezését, amíg a körülmények engedték.
A könyvtárakban, kézirattárakban folytatott kutatásai indították a történeti érdeklődésű Kodályt arra, hogy munkáját újabb területre kiterjesztve, feltárja tudományágának történetét. Egy árverésen bukkant rá 1941-ben Mindszenty Dánielnek 88 dallamból álló gyűjteményére, melyet a szerző 1832-ben állított össze az Akadémia elődje, a Magyar Tudós Társaság számára. Az Akadémia kézirattárában őrzött anyagok alapos átvizsgálása után írta meg Magyar zenei folklore 110 év előtt című tanulmányát (1943). Ez az írás mint forráskiadvány is fontos: Mindszenty 1831-es népdal-cikkének s egy másik gyűjtő, Udvardy János, 1832-es előszavának első közlésével a reformkor pezsgő szellemi életét új oldaláról mutatta be. Kodály munkájuk alapján jellemzi a szerzőket, s boncolja a kor népdalfelfogását. Mindszenty művésztípus, de a biedermeier neveltje, ezért mentegeti a népdalt, inkább szociális jelentőségét látja. Udvardy viszont tudós hajlamú, aki korát megelőzve kísérletet tesz a dalok szótárszerű elrendezésére, a kottaírás egyszerűsítésére, ugyanakkor pedig esztétikai értékükért becsüli a „paraszt nótátskák”-at. A népdal és műdal elhatárolásának, a dallamok lejegyzésének szükséges voltában egyetértettek. Sajnálatos, hogy gyűjteményeik nem jelentek meg. A Tudós Társaság felhívására beküldött mintegy ezer dallamból csupán hatvan maradt fenn. A Kisfaludy Társaságnak átadott anyagból Erdélyi János csak a szövegeket adta közre. (Mindössze tizenkét dallam jelent meg Fogarasi és Travnyik feldolgozásában, énekre-zongorára.) Kodály elismeri Erdélyi gyűjteményének értékeit, de arra is figyelmeztet, hogy sem szövegkritikai, sem néprajzi szempontból nem tekinthető hitelesnek.
Folklórtörténeti kutatásainak újabb eredményeiről már csak a háború után adhat számot. A felszabadult ország művelődésügyi kormányzata a súlyos gazdasági helyzet ellenére is kezdettől fogva felkarolta a népdalgyűjtés-kiadás. ügyét: 1946 őszétől gondoskodott a kottarajzolás, majd a papír és nyomtatás költségeiről, néhány munkatárs díjazásáról. A romos Akadémia 1950 januárjától tudott megfelelő helyiséget biztosítani számukra. És 1951 novemberében megjelent a Magyar Népzene Tára első kötete, a Gyermekjátékok.
Bartók már nem érte meg az 1913-ban közösen meghirdetett terv megvalósulását, 1945 szeptemberében New Yorkban meghalt. Az Előszót Kodály írta. Történelmi visszapillantást adott benne arról a történelmi korról, amely a nagy gyűjtemény gondolatának felmerülésétől a publikáció megindulásáig ívelt. Százhúsz esztendő próbálkozásainak, kudarcainak és félsikereinek pontos, tárgyilagos leírása ez, mindössze néhány – inkább csak jelzésszerű – utalással saját négy és fél évtizedes kutatásainak eredményeire.
Hosszabban tárgyalja az első kötet anyagát, tudományos és gyakorlati szempontból megvilágítva elsőbbségét: „A gyermekjáték mindennél mélyebb betekintést enged a népzene őskorába. Mozdulattal, cselekménnyel egybekötött ének sokkal ősibb és egyben bonyolultabb jelenség, mint az egyszerű dal. A tudománynak jóval több, még eddig érintetlen anyagot ad minden irányú vizsgálatra, mint a népzene bármely más ága, alapos vizsgálata amazokra is új fényt vet. Amint a gyermek fejlődésében röviden megismétli az emberiség fejlődését úgy zenei formái is mintegy eleven zenetörténet, sőt bepillantunk általuk a zene történet előtti korába. A legkisebb, pár hangnyi motívum ismételgetésén kezdve, előttünk áll a zene minden fejlődési fokozata az európai népdal átlagos terjedelméig, a nyolcütemes periódusig.” Megállapítja továbbá, hogy „a gyermekdal a változatképződés magas iskolája, leggazdagabb példatára”. A Járdányi által kidolgozott rendezési elvet – mely a dallamok sokféleségéből következett – így ismerteti: „Minden anyag a maga sajátosságaiból kell, hogy kifejlessze a legalkalmasabb rendet, amelyben a hasonlók egymás mellé kerülnek, s minden könnyen megtalálható. Ezt próbáltuk a jelen kötetben is.”
A gyűjtemény értékét növeli, hogy a világirodalomban először tesz kísérletet a játéktípusok rendszerezésére, alapot teremtvén ezzel a nemzetközi összehasonlító játékkutatás megindulásához. Ez a szerkesztő Kerényi Györgynek és munkatársainak – Rácz Ilonának, Járdányi Pálnak és Kiss Lajosnak – az érdeme.
A Magyar Népzene Tára kötetei ettől fogva sorra jelentek meg. A szerkesztőség 1953-ban a Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportjává alakult. Ennek munkáját élete végéig Kodály irányította. Az ő előszavával látott napvilágot a Jeles napok (1953), a Lakodalom (I. rész 1955, 2. rész 1956), a Párosítók (1959) és a Siratók (1966). A legfőbb gond az időközben hatalmasan felduzzadt anyag áttekinthetővé, kezelhetővé tétele volt. A gyermekjátékokat a dallammag szerint, tehát zenei rendben csoportosították. A Jeles napok és a Lakodalom anyagát viszont tartalom szerint, a népszokások rendjében kellett közreadni. A Párosítók ismét megengedték a zenei elvű, bár nem dallam, hanem ritmus szerinti csoportosítást. A Siratók a földrajzi megoszlás, az előkészületben levő VI. kötet anyaga, a vásári árusok, kikiáltók, éjjeli őrök dalai pedig megint csak a szövegre tekintettel voltak elrendezhetők. Itt a különféle mutatók segítik a zenei kutató tájékozódását.
A szövegben, funkciójában alkalomhoz kötött dalok jó része formailag kötetlen, így zeneileg elhatárolódik a kötött formájú dallamoktól. E két típus közreadásában tehát kétféle rendnek kell érvényesülnie. Az előbbi az MNT első hat kötete számára az anyagból adódott, az utóbbi – már a dalkincs gazdagsága miatt is – sokkal problematikusabb volt.
Mintegy százezer dallam vizsgálata alapján, a Népzenekutató Csoportban éveken át folytatott viták során Járdányi Pál alakította ki az új rendet, amely Bartók és Kodály könyvének eredményeit kívánta egyesíteni. „A Kodály-rendből átvette az egységes, következetes és dallami vezérlő elv gondolatát. A Bartók-rendből pedig a törekvést arra, hogy a két jellegzetes dallam-stílus külön tömböket alkosson. Az új dallamrendet a Tudományos Akadémia Kodály Zoltán elnökletével működő Zenetudományi Bizottsága jóváhagyta: Magyar Népzene Tára alkalomhoz nem kötött dallamai e szerint jelennek majd meg” írja Járdányi.
A gyűjtés közben folyt tovább. Kodály kettős célt tűzött munkatársai elé: fel kell deríteni a „fehér foltokat” – sok községben nem járt még gyűjtő –, s az ismert helyekre is el kell újra menni, ellenőrzés végett. „Ha… a népdal életét, fejlődését, változását akarjuk megismerni: a régebben felgyűjtött területeket időközönként újra át kell pásztázni. Akkor látjuk csak meg, mi benne mulandó, mi a maradandó.” (A népzenekutatás jövője. 1952.)
Bár ritkán, de Kodály maga is gyűjtött még ezekben az években. Az első magyarországi magnetofonos gyűjtés is az ő nevéhez fűződik. Volt tanítványa, Kertész Gyula szerzett egy W–178-as típusit Webster gépet, mellyel 1950 szeptemberében Mohácson és Bácsbokodon készítettek felvételeket. Ugyanitt, régebben hallás után lejegyzett dallamokat ellenőrzött, ugyanannak az énekesnek az előadásában. Ilyen és hasonló tapasztalatok érlelik útmutató megjegyzéseit a Jeles napok előszavában: „Nem ismerünk egy dalt igazán, míg nem ismerjük térbeli és időbeli elterjedését. Idővel el kell érnünk, hogy egy-egy dallam életét, fejlődését, változásait hoszszú időn, századokon át követni tudjuk. Daltörténet és dalhasonlítás ugyanolyan jelentőségű itt, mint a nyelvtudományban a nyelvtörténet és nyelvhasonlítás.”
Az összehasonlító népdalkutatás terén Kodály távolabbi célra tört: a népköltészeti motívummutatók példájára egy nemzetközi típusgyűjtemény összeállítását szorgalmazta, melytől a tudományág fellendülését várta, a népzene lényegét megvilágító felfedezéseket remélt.
Dalvándorlás című cikkében is ezek a gondolatok indították arra, hogy nemzetközi együttműködést ürgessen: „Mint minden nyelv, úgy minden nép dalkincse is állandóan bővül idegen átvételekkel. Ezeket felderíteni, eredetüket megállapítani: egyik elsőrendű dolga a mai folklórnak. Minthogy ritka ember tudja egymaga áttekinteni az összes szóba kerülhető nyelvterületet, itt eredményeket csak a különböző országok illetékes kutatóinak baráti összeműködése alapján lehet elérni.” Ezért fáradozott korábban Bartók is, mint az akkori Népszövetség Szellemi Együttműködési Bizottságának tagja.
Kodályt élete utolsó éveiben mind többet foglalkoztatták az együttműködés feladatai és formái. Ennek kettős oka lehetett: a hazai kutatás fejlődése olyan fokot ért el, amely nemcsak megengedte, hanem követelően elő is írta a kitekintést – további jelentős eredményeket csak ettől várhatott; másrészt erre indította őt a Nemzetközi Népzenei Tanács elnökévé történt megválasztása is. Ebben a tisztségében 1961-től 1967. március 6-án bekövetkezett haláláig fáradhatatlanul és eredményesen szolgálta tudományága fejlődését, s a népek közti egyetértés kialakítását – a haladás és a béke ügyét.
A népzenekutató Kodály pályafutása így ível töretlenül az ismeretlenségből a nemzetközi tekintélyig. Hat évtizedes működésének eredményeit tanulmányainak hosszú sora őrzi. Tudásának, tapasztalatainak gyarapodását, látókörének bővülését, módszereinek tökéletesedését ezeken mérhettük le.
Az opus primum és az opus ultimum – a Mátyusföldi gyűjtés 1905-ös szerény népdalpublikációja és a Magyar Népzene Tára hatalmas sorozatának 1966-os Siratók kötete – egymás mellé állítása eléggé jelzi útjának emelkedését. Bartók már 1921-ben így jellemezte őt: „Kutatóvágya, kitartó szorgalma, alapossága, tudása, éleslátása őt tette a magyar parasztzene egyetlen alapos ismerőjévé. Ezen a téren senki sem érte el őt.” (Nyugat XIV. évf. 3. sz.)
Kodály egész munkásságának legfőbb jellemvonása az az egység, amelyben összeolvad a tudós logikus gondolkodása és precizitása, a művész intuíciója és fantáziája, valamint az ember szenvedélyes igazságkeresése. Vezéreszméje, hogy „a java népdal művészi értéke semmivel sem kisebb, mint bármely nagy műalkotásé”. Végső tartalma és egyetemes célja pedig, hogy „megismerjük egymás kincseit, s a nemzeti forma és kifejezés százféle arculatából kivonjuk a közös emberi vonásokat”. (Üzenet a Nemzetközti Népzenei Tanács quebeci konferenciájához. 1961.)
