2. KODÁLY TUDOMÁNYOS TEVÉKENYSÉGÉNEK TÖBBI ÁGA
2. KODÁLY TUDOMÁNYOS TEVÉKENYSÉGÉNEK TÖBBI ÁGA
A tudós Kodály munkájának középpontjában a népzenekutatás áll. Minden egyéb tevékenysége akörül helyezkedik el, arra utal, abból táplálkozik, szinte csak annak viszonylatában kap mélyebb értelmet, távlatot. E koncentrikus körökön kifelé haladva tárgyalnunk – vagy legalábbis érintenünk – kell Kodály néprajzi, zenetörténeti, zeneesztétikai, zenekritikai, irodalomtörténeti, nyelvészeti és nyelvművelő munkásságát.
A puszta felsorolás is mutatja, hogy működése milyen sokrétű volt. Attól, hogy elaprózódjék, vagy éppen elemeire hulljon szét, a központi mag – a népzenekutatás – összetartó ereje óvta meg. S ugyanez az erő magyarázza azt is, hogy munkássága a többi tudományágban is úttörő jelentőségű, bár szerényebb terjedelmű. Olyan jelenségeket észlelt, és olyan következtetésekre jutott, amelyek az egyes szakágak művelői előtt rejtve maradtak.
Külön néprajzi vagy szociográfiai kutatásokat nem folytatott ugyan, de mivel gyűjtőútjain a zenét nemcsak esztétikai, hanem szociológiai szempontból is vizsgálta, a népszokások leírására is kitért. Már pusztán annak megfigyelésével, hogy egy–egy dallamot kik énekelnek (gazdák-e vagy zsellérek, ifjak-e vagy öregek), továbbá mikor énekelnek (az alkalom szerepe a falu életében) – kiterjesztette a szorosan vett népzenekutatás körét. De fordítsuk meg a tételt: az, hogy a zene társadalmi funkciójának vizsgálatát ma már a zenei folklórkutatás feladatai közt tartjuk számon, jórészt Kodály kezdeményezésének tudható be. Már korai népzenetanulmányai is tartalmaznak, utalás vagy jegyzet formájában, néprajzi és szociográfiai vonatkozásokat. A magyar népzene (1937) című monográfiájának pedig már bevezetőjében kiemeli: „Külön tanulmányozás tárgya: a zene a közösség életében.” A kutatóktól ilyen kérdésekre vár választ: „Az egyre élesebben elváló falusi proletariátus zenei ízlésben is elkülönül-e a törpe- és kisbirtokos osztálytól? Vannak-e még közös dalaik? Melyek az osztályhoz kötött dalok?” Az általa felvetett kutatási témák közt szerepel a dalolási alkalmak, szokások feltérképezése, a dalok társadalmi gyökereinek, elterjedtségük rétegek szerinti megoszlásának feltárása.
Mindez felfogásából következett, mely szerint: „Népet csak egészben lehet megismerni. A nép dalát is csak az érti igazán, aki ismeri szokásait, ruházatát, ételét, építkezését, egész ételét. És viszont. Akármilyen alapos részlettanulmány csonka marad, ha nem terjed ki figyelme a nép életének minden jelenségére.” (A Néprajzi Társaság fennállásának 70. évfordulóján. 1959.)
Kodály a Magyar Néprajzi Társaságnak 1905-től tevékeny tagja, 1947-től védnöke volt. Munkái jó részét a Társaság folyóiratában, az Ethnographiában publikálta. (Akad köztük nem népzenei vonatkozású írás is: Ráolvasó imádság szárazbetegség ellen.) Néprajzról vallott véleményét is a Társaságban tartott egyik előadásában fogalmazta meg legtömörebben. A „nemzeti önismeret forrásának”, a „létért való küzdelem hatalmas fegyverének” tekintette. A gyűjtés mellett így tett hitet: „Régi írásokba, könyvekbe temetkező tudósaink bizonyos lenézéssel tekintenek az élő forrásokból merített adatokra. Pergament- és papírkönyvtárak katonái nem ismerik el az eleven könyvtárnak hitelességét. Pedig számos kérdésben a papírkönyvtárak cserbenhagynak, s csak az élő hagyomány nyújt valamelyes felvilágosítást.”
Ez az előadás, a Néprajz és zenetörténet (1933), egyben átvezet Kodály zenetörténeti munkásságának tárgyalásához. Kodály ugyanis áttekintést ad benne az írott és nyomtatott magyar zenei emlékekről, kimutatja, mennyire újkeletű a rendszeres és folytatólagos írásbeliség a magyar világi zenében: csak a XVIII. század végétől beszélhetünk róla. Kutatja az okát, mivel magyarázható több évszázados késése egyrészt a magyar nyelvi, másrészt az európai zenei írásbeliséghez képest. Majd arra figyelmeztet, hogy a hiányok pótlása, és az első, tökéletlen kéziratok megfejtése egyaránt csak az élő hagyomány segítségével oldható meg. Így jut el végső következtetéséhez: „A magyar zenetörténeti munka előfeltétele és legfontosabb segédtudománya a zenei néprajz. Zenetörténeti adatokra az élet színét és melegét csak néprajzi tudás és tapasztalat hozza meg. Ezért a magyar zenetörténésznek előbb folkloristának is kell lennie… a magyar zenetörténet tulajdonképpeni tárgya, az élő hagyomány fenntartója: a népkultúra zeneélete. Ebbe kell beleélni magát a magyar zenetörténésznek.” Jogosan állapítja meg, hogy „ez a fajta tudomány sohasem válhat üres szalmacsépléssé, mert tárgya és célja egyaránt az élet.”
Az élet közvetlen és sokoldalú megfigyelése teszi értékessé Magyarság a zenében című tanulmányát (1939). Ha alacsonyabb képzettséggel, kisebb tájékozottsággal nyúl valaki az effajta témához (különösen 1939-ben), aligha kerülheti el a szűklátókörű nacionalizmus veszélyét. Kodályt megvédte ettől történeti szemlélete, tudományos tárgyilagossága, európai gondolkodásmódja. Sorra veszi az egyszólamú mű- és népzenét, a többszólamúságot, az előadóművészetet, és pontos jellemrajzot ad magyar, valamint idegen vonásaikról. Többi írása közt is feltűnik ennek a dolgozatnak rendkívüli gondolatgazdagsága.
Bevezeti a „kétnyelvű zene” fogalmát, egyrészt az olyan feldolgozások meghatározására, melyekben, „más zenei nyelvhez tartozik a kíséret, mint a dallam”, másrészt a legnagyobb mesterek művészetére is, akik két vagy több nép zenei hagyományait összegezték egységes stílussá. Nyomon követi, mint homályosította el a többszólamúság az egyszólamú zene iránti érzéket, s hogyan minősítette a köztudat ez utóbbit alacsonyabbrendűnek, avultnak, holott a harmónia vertikálisan gazdagítja ugyan a zenét, lineárisan azonban egyszerűsíti, szegényíti a dallamnak ritmusát is, hangmenetét is.
Megállapítja, hogy „a magyar zene minden eleme megtalálható más népeknél is egyenkint. De így együtt sehol.” A nemzeti jellemvonásokat egyrészt azokból a sajátságokból vonja el, amelyek a szomszéd népeknél ismeretlenek, távoli rokon népeknél viszont megvannak, másrészt pedig a külföldi hatások beolvasztásából: mit és hogyan szívott magába a magyar zene. Úgy véli, hogy minden érintkező nép nyomot hagyott rajta, a legkevésbé a német: „homlokegyenest ellenkezik már a két nyelv ritmusa és hangsúlya, ezenfelül a tisztán zenei sajátságok is ellentétesek”. Az ízlésbeli különbségek tárgyalásának is nagy teret szentel. Áttekinti a zene helyzetét és szerepét a társadalomban, majd számba veszi a tennivalókat. Fő célként az írásos kultúrára való áttérést, a néphagyomány és a nyugati kultúra szintézisének megteremtését jelöli meg.
E munkának nem kivonata, hanem inkább népszerűbb változata – Mi a magyar a zenében? (1939) – így foglalja össze tömören vizsgálódásainak eredményét: „Mint a nyelve: a magyarnak zenéje is szűkszavú, lapidáris, kis terjedelmű, nagy súlyú remekművek sora… Általában inkább aktív, mint passzív. Inkább akarat, mint érzelem kifejezője… Ritmusa éles, határozott, változatos. Dallama lendületes, szabad mozgású, nem előre elgondolt harmonikus alapból félénken kibontakozó. Formája: rövid, arányos, világos, átlátszó.”
Szerteágazó anyagánál fogva e két írást több helyütt is idéznünk kellene, hiszen az esztéta, a kritikus, a nyelvész, a nevelő és a művelődéspolitikus hangja is megszólal bennük. Leginkább mégis zenetörténeti vonatkozásaik jelentősek, ezért ide soroltuk őket. Kiválóan alkalmas egyébként ez a két munka Kodály értekező prózájának, tudományos és egyben didaktikus módszereinek elemzésére is: a múlt beható ismerete alapján, annak fényénél mint vizsgálja a jelent, s a tanulságokat összegezve hogyan jelöli ki a jövő feladatait, a fejlődés útját.
Ugyanez áll a Népzene és műzene című előadására is (1941). Ebben a magyar zenei élet rétegeződésének a múlt században történt kialakulását s az 1930-as évekbeli szomorú állapotát tárgyalja. Megállapítja, hogy a zeneileg műveltek vékony rétege a külföldi klasszikusok híve, a középosztály a cigánymuzsika rabja, a falusi nép a régi hagyomány őrzője. A háromfelé szakadás minden fejlődés gátja. A népzene és műzene különbségeit sorra véve – egyezéseiket tárja fel. Az eltérésekről kimutatja, hogy vagy látszólagosak, vagy jelentéktelenek, vagy csupán újabb keletűek. A tanulság: „A kettő közt lényegbeli különbség nincs. Ugyanazon emberi funkció különböző megnyilvánulásai. A különbségek oka a történeti, nemzeti, társadalmi és műveltségi rétegeződés. Legértékesebb megnyilatkozásuk egyenrangú.” A jövő feladata: a felsőbb rétegnek aktívan kell segítenie az „alulról felfelé hatást”, hogy mielőbb létrejöjjön az egységes zenekultúra. „Amit itt Kodály oly példaadó világossággal foglal össze, alapvető felismerése a teljes mai zenetudománynak” – állapítja meg Szabolcsi Bence a Népi és egyéni műalkotás a zenetörténetben c. cikkében (Új Zenei Szemle 1953).
Hasonló felépítésű két zenetörténeti forráspublikációja is 1951-ből. A Mihálovits Lukács három magyar nótája című tanulmányában egy jelentéktelen komponista 1835-ből való magyar táncait elemzi stíluskritikai szempontból. Elvonva belőlük a korabeli közhelyeket, a verbunkos XIX. század eleji állapotára következtet. Végül, mintegy szűkszavúságát is Indokolva, figyelmeztet a tennivalókra: „Járjon elöl az anyag mélyreható megismerése, arra épülhet minden egyéb. Az ismeretet megelőző vagy azt mellőző esztétizálás, agyaskodás, mint nálunk már nem egyszer, csak üres légvárakat építhet.” Másik tanulmányában – Magyar táncok 1729-ből – egy újonnan előkerült kéziratot mutat be. Lányi Eleonóra Zsuzsanna 145 darabból álló gyűjteménye zene- és kortörténeti szempontból egyaránt fontos, mivel írásos emlékek híján ez a korszak máig fehér folt zenei múltunk térképén. A mindössze hat Saltus Hungaricus és az idegen darabok közti frazeológiai rokonságokra Kodály csak utal, a néphagyománnyal való kapcsolatukat vizsgálja részletesen. Majd a régi kéziratok rendszeres felkutatására hív fel, s arra figyelmeztet, hogy „a magyar zenetudomány két pillére: a történeti anyag és a néphagyomány kutatása kell, hogy együtt fejlődjék…” S mivel az utóbbi jobban ki van téve a pusztulásnak, mint az írásos anyag, gyűjtése előbbre való annál.
A zene- és az irodalomtörténeti kutatás számára egyaránt fontos Kodály utolsó nagyszabású tudományos publikációja, Arany János népdalgyűjteménye, amelyet Gyulai Ágost társaságában tett közzé 1952-ben. Arany 1872–1874 között 149 dallamot jegyzett le ifjúkori emlékeiből Bartalus számára, aki azonban csak negyvenkettőt használt fel belőle hétkötetes népdalgyűjteményében. Kodály Gyulaival először adja közre (fényképmásolatban) a teljes kéziratot, és a rendkívül aprólékos filológiai munkával összeállított jegyzetekben nemcsak a dallamok eredetére, kapcsolataira világít rá, hanem a magyar zenetörténet egy eléggé feltáratlan korszakának különböző áramlatait is jellemzi. A függelékben Arany saját szerzésű dallamait közli és magyarázza. Kodály a múlt századi magyar zenei köztudat keresztmetszeteként értékeli Arany gyűjteményét, és közreadását több szempontból is fontosnak ítéli: „1. Arany megismeréséhez új, és minden mástól független adalék… 2. A harmincas évek dalkészletéről egyedülálló korképet ad… 3. Előttünk áll [Arany] verstani vizsgálódásainak zenei alapvetése… De előttünk áll nemcsak verselméletének, hanem verselő gyakorlatának zenei alapja is.”
A Tudományos Akadémia felolvasó ülésén, ahol a hetvenéves komponista az épp hetven éve halott költő gyűjteményét ismertette, az elnöklő Pais Dezső zárszavában Kodálynak az Aranyéival rokon vonásaira hívta fel a figyelmet. A két legjellemzőbb szerinte: „A magyar költői és művészi hagyománynak szenvedélyes szerelme; a legmagasabb fokú művészetnek az elmélyült tudatossággal való zavartalan párosítása…”
Magát a közreadást Szabolcsi Bence ekként értékeli: „Ekkora felkészültséggel, ekkora igénnyel és ekkora szigorúsággal még nem készült magyar zenetudományos munka, magyar zenei kiadvány… Kodály munkája… nemcsak megőrzés, összehasonlítás és magyarázat, hanem szüntelen ítélkezés is. A XX. század új szempontú, új tudatú, új lelkiismeretű magyar zenetudományának pöre folyik itt a XIX. századi népdalterjesztők és népdalfelhasználók ellen, a kiadók ellen, akik sokszor beérték harmadkézből kapott anyaggal, a gyűjtők ellen, akik nem értettek a gyűjtéshez és a dilettáns rajongók ellen, akik népdalnak neveztek mindent, amiről szerették volna, ha népdal lenne. A pör a kontároknak és hamisítóknak irgalmatlan elmarasztalásával ér véget.” (L. a Csillag c. folyóirat 1953 márciusi számát:)
„Szüntelen ítélkezés” lényegében Kodály egész zeneesztétikai, zenekritikai tevékenysége is. Bartók „Magyarország legélesebb szemű kritikusá”-nak tartotta őt, s már idézett 1921-es nyilatkozatában elismerte róla: „Bámulatosan biztos és gyors ítélőképességének köszönhetem akárhány művemnek végleges, az eredetinél tökéletesebb kialakulását.”
Kodály szorosan vett kritikusi működése 19y novemberétől 1919 áprilisáig tartott csupán. Előbb a Nyugat, majd a Pesti Napló hasábjain jelentette meg beszámolóit. Ezt követően 1925-ig német, francia, angol és olasz nyelven írt tudósításokat Budapest zenei életének fontosabb eseményeiről. Ezeket a bécsi Musikblätter des Anbruch, a párizsi La Revue Musicale, a New York-i Musical Courier, illetve a torinói Il Pianoforte című folyóiratok közölték. Más feladatai miatt 1925-ben felhagyott a tudósítói tevékenységgel, csak szórványosan jelent meg később néhány ilyen jellegű írása. Ezek jó része Bartók művészetével foglalkozik.
A Bartók-cikkek központi helyet foglalnak el Kodály tevékenységének ebben az ágában. Nemcsak azért, mert átlépik az időben annyira körülhatárolt kritikusi korszak mezsgyéit, hanem számuknál, s még inkább súlyuknál fogva. Ezekben rakta le a Bartók-esztétika alapjait.
Az első beszámolótól az utolsó visszaemlékezésig eltelt közel fél évszázad alatt megjelent írások teljességgel híjával vannak az értetlenség, a szakmai tudákosság bármily kicsiny jelének csakúgy, mint az elvtelen dicsőítés, tömjénezés látványos gesztusainak. Hangjuk tárgyilagos, legfeljebb a közös eszme szolgálata s a géniusznak kijáró tisztelet érzik rajta. Indulat csak ott fűti, ahol barátja helyett válaszol a méltatlan támadásokra.
A Bartók-cikkek sorát a II. vonósnégyes ismertetése nyitja meg. A mű 1918 márciusi bemutatója alkalmából ezt írja Kodály a Nyugat-ban: „Középszerű tehetségek fejlődése, ha van, rendesen a bonyolultság, mesterkéltség, csillogás felé halad, az a kevés, amit mondani tudnak, mindig cifrább köntösbe burkolódzik. Az igaziak azonban a nagy egyszerűség felé tartanak, mind jobban félretolva a külsőséges hatást, gondolatuk mindinkább levetkezi mindazt, ami nem organikusan tartozik hozzá. Ezen az úton járónak mutatkozik egyre inkább Bartók is. Emellett újabb munkái olyan jelentős szimptómák, amelyek más jelekkel együtt azt sejtetik, hogy a forma, mely a lezajlott zenei korszak másféle törekvései mellett háttérbe szorult; új életre készül kelni.”
Ez a modor, ez a módszer jellemzi Kodály legtöbb cikkét. Általános, esztétikai megállapításból indul ki, bizonyításul történeti példákra hivatkozik, majd megadva a kellő távlatot, értékeli a konkrét művet, kijelölve helyét a szerző oeuvre-jében s a kor áramlatai közt.
Különösen fontos ez a tisztánlátás, ha a szóban forgó alkotás tizennégy évvel keletkezése után hangzik el első ízben, mint például Bartók zongorára és zenekarra írt Rapszódiája. Ezt, 1919 márciusi bemutatója után Kodály így méltatta a Pesti Napló-ban: „1905-ban nagy előrefordulás volt, de ma is jól esik rá visszanézni, azóta megtett útja első nagy kanyarulatára. Benne már az addigi magyar zenestílus tetején jár Bartók, s onnan indul egyre feljebb, mai magaslatáig.” A közbülső állomások egyike volt A kékszakállú herceg vára, melyet így üdvözölt a Nyugat-ban: „Ez az első mű a magyar operaszínpadon, melyben az ének elejétől végig egyöntetű, ki nem zökkenő magyarsággal szól hozzánk.”
Bartók stílusát ugyanitt összefoglalóan ekként jellemezte: „Zenei egyéniségét az ősprimitívségnek a legfejlettebb kultúrával való egészen egyéni összeforrása teszi különállóvá. Zenéje egyanyagú, önmagában zárt, egységes szervezet, kölcsönzések, utánzások szinte minden nyoma nélkül. Ősei neki is vannak, de nem külsőségeken látszik a kapcsolat: a múlt nagy zenék lelke él benne, minden, ami nem időhöz kötött, ami örök érvényű.” Három évvel később francia nyelven készült el az első átfogó tanulmány Bartók művészetéről. Ebben Kodály az egyes alkotások ismertetése után azt hangsúlyozza, hogy a teljes életmű „minden inkább, mint nemzeti elemek összerakosgatása vagy múló értékű modernkedés. Szilárd nemzeti talajra olyan épületet állított Bartók, amelyhez minden nagy iskola hozzáadott valamit… Magába szívta minden nagy iskola értékét, és elérte azt az egyetemességet, ami oly ritkán valósult meg a nagy bécsi mesterek óta, a germán és latin népek kultúrájának csodálatos egyensúlyából fakadó nagyszerű egységet.” (L. La Revue Musicale 1921).
E hosszabb-rövidebb cikkek 1918-tól kísérték Bartókot egész életén át (legalábbis távozásáig) és folytatódtak – többnyire emlékbeszéd formáját öltve – halála után is. Ekkor a formával együtt részben változott a tartalom is: a pályatárs művészetének, tudományos eredményeinek méltatásán kívül mind több helyet kapott a törődés ennek a művészetnek a közönségével. Kodályt a hagyatékkal való sáfárkodás gondja sosem hagyta nyugodni. „Az ittmaradottak dolga, hogy megnyissák az utat művei előtt” – jelentette ki már 1946-ban. Ez a gondolat vissza-visszatér beszédeiben, egyre érettebb fogalmazásban, s 1955-ben határozott programként hangzik el: „Bartók diadalmas, végleges hazatérésének feltétele a zeneileg művelt ország. Ennek munkálására kell összefogni minden tényezőnek.” (Bartók emlékezete rádióelőadás.)
A pályatárs és a nevelő hangja akként olvad egybe, hogy híven szolgálja azt az eszmét, amelynek együtt kötelezték el magukat a század elején: „…feltetszett előttünk egy a népből újjászületett, művelt Magyarország képe. Ennek megvalósítására rászántuk életünket.” (Uo.)
A kritikus tevékenységének másik fele oly heterogén, amennyire homogén az egyik. Itt Bartók az egyetlen téma, amott az egész zenevilág. Kodály mint tudósító kötelességszerűn figyelemmel kísérte a budapesti opera- és hangversenyéletet. Közel félszáz beszámolójában hírt adott a többnyire hétköznapi eseményekről. Tömör és találó, de sosem bántó élű megjegyzésekkel jellemezte a hazai és külföldi előadóművészek produkcióit, bírálta a visszás jelenségeket (pl. a Filharmóniai Társulat avult műsorpolitikáját), és támogatta az egészséges kezdeményezéseket (pl. a Waldbauer kvartett munkáshangversenyeit). Ünnepi alkalmakkor aztán megszólalt az esztéta is. Ilyenkor a rövid cikkek kis tanulmánnyá kerekedtek, s egy-egy zeneszerző portréját rajzolták meg éles körvonalakkal, vagy egy-egy bonyolultabb kérdés szálait bogozták ki nagy hozzáértéssel.
Anélkül, hogy el akarnánk túlozni Kodály ez irányú tevékenységének jelentőségét, meg kell állapítanunk, hogy épp sokoldalúsága révén – mert nemcsak kritikus, hanem alkotó is volt – tudott maradandót teremteni esztétikai, kritikai írásaiban is. Csak aki maga is zeneszerző, ismerhette fel ilyen biztonsággal elődei és kortársai művészetének értékeit és fogyatékosságait, csak aki maga is tudós, fejthette ki ilyen világosan: mi az előremutató, mi a visszahúzó jelenség a múlt és a jelen művészetében, mi segíti, mi gátolja a jövő kibontakozósát.
Így állapíthatta meg, magától értetődő egyszerűséggel, az előbb egekig magasztalt, aztán földre rántott Meyerbeerről, hogy „tehetsége nem mérkőzhetik azokéval, kiknek útján járt: a sokféle idegen hatást egyetlen hatalmas homogén egységbe olvasztani, mint ők, nem tudta. Őket az idegen hatás megnövesztette, Meyerbeert eklektikussá tette. Beethovennel való szembeállítása meg éppen két ellentétes művésztípust világít meg jól: a vates és a histrio típusát. Egyik megszállottságában a világgal nem törődve küszködik, hogy damonionja sugalmazását mennél tisztábban vesse ki magából. Élete: szenvedés, meg nem értés. A másik félszemmel mindig közönségére figyel, addig keresi a hatás titkát, míg megtalálja, a siker mindig vele marad.” (Nyugat 1918.)
És így juthatott el nyomban Debussy halála után, világviszonylatban is elsők közt, a francia mester időálló értékeléséhez „… lehet, hogy Debussy zenéje még soká, vagy mindig a keveseké lesz. De hatása már ma általános és jótékony. Lehet, hogy kevesebb kész értéket hagyott hátra, mint ösztönzést. Talán minden művénél több és nagyobb: nevelő hatása. Az ő iránytűje tisztultabb, magasabb rendű művészet felé mutat… A szabadság és szépség felé visz az út, amelyen elindult. És itt nem fontos, hogy az új világbál mekkora darab az övé. Határa nem nagy, a néhány legnagyobbak birodalmához nem is fogható. De költő a maga világában, és ennél több senki sem lehet.” (Nyugat 1918.)
Az alkotóereje teljében levő Richard Straussról is csak a tudós és zeneszerző ítélkezhetett ilyen biztonsággal az Ariadne 1919-es pesti bemutatója kapcsán: „Strauss neve valamikor egynapos forradalmat jelentett. Nem ok nélkül, bár csak technikai újító. De itt már csak egy nagy hozzáértő játszik, akinek nincs komoly mondanivalója, s talán már nem is vesz semmit komolyan…” (Bartók 1910-es Salome–Elektra párhuzamának tanulságait általánosítva jutott el Kodály a nagy német mester művészetének átfogó értékeléséhez.)
A személyes kapcsolatok sosem zavarták tisztánlátását. A vajda tornya bemutatója után ezt írta Dohnányiról: „Bár a szövegkönyv nem nyújtott neki alkalmat rá, hogy új megoldást keressen az opera problémájára, Dohnányinak mégis sikerült újat alkotnia. Így elsősorban a kifejezés árnyalatainak változatossága és hajlékonysága terén… Zenei nyelve eklektikus, de mindig tökéletesen ízléses.” (L. La Revue Musicale 1922.) A Coolidge-díjjal jutalmazott Weiner Leóról pedig így nyilatkozott: „…tökéletesen ismeri a mesterség titkait, kedveli a világos formákat, a kristálytiszta kifejezési módot és az áttetsző hangzást. A Mendelssohn- és a Saint-Saëns-féle klasszikusok családjába tartozik, de néha határozottan magyaros színekkel, ami szorosan hozzákapcsolja a mai magyar zenei törekvésekhez.” (Uo.)
Zárjuk e részt Molnár Antalnak a „zenereferens” Kodályról 1942-ben írt soraival: „Talán nem tévedünk, ha ilyen beszámolókban véljük az önálló és termékeny magyar zeneesztétika egykori beköszöntését felismerni… Szokása és tehetsége szerint ezekben is rendkívül tömör stílusú írónak bizonyul, aki egy-egy megjegyzésével gyakran hatalmas távlatokat nyit meg… Amellett rendkívüli bátorsággal ostoroz, ahol dudvát kell kiirtani és dicsér, ahol jó ügyet kell támogatni.” (L. Magyar Zenei Szemle II. évf. 12. sz.)
Szólnunk kell még Kodály munkásságának a népzenekutatástól mint centrumtól kissé távolabb eső, de szintén abból táplálkozó ágáról: irodalomtörténeti, valamint nyelvészeti és nyelvművelő tevékenységéről.
Rendhagyó volt ez a tevékenység: csak kevéssé bontakozott ki önálló tanulmányokban, inkább más céllal készült írásaiban, előadásaiban bukkant elő itt is – ott is, utalásokba, megjegyzésekbe rejtve. Ebben a formában viszont egész életében végighúzódott.
Rendhagyó lesz, már ezért is (meg rövidség okából) e tevékenységének ismertetése is. Kodálynak két mondatát idézzük, ezúttal nem tudományos tanulmányaiból, hanem személyes hangú megnyilatkozásaiból. Az egyik 1905. augusztus 14-én kelt levelezőlapjából való, melyet Nádszegről, első népdalgyűjtő útjának egyik állomásáról küldött Balázs Béla húgának, Hildának: „A nyelvem is visszaszokott a csallóközi beszédbe, amit, hej de megrongált az a szerencsétlen városi idioma.” A másik idézet 1912-re utal, ezt a Nyugat-Barátok Körében 1932. december 23-án tartott Vallomásából vesszük: „… bármilyen valószínűtlennek hangozzék is, együgyű magyarok énekeiből kellett elsajátítani, hogyan lehetne megzenésíteni a magyar irodalom egy-egy legremekebb alkotását.”
E két mondatból több következtetést vonhatunk le: Kodály nemcsak ösztönösen használta a nyelvet, tudatosan élt vele; jól ismerte a nép nyelvét, s a tájnyelvet már fiatalon többre tartotta a fővárosinál; gyűjtő útjain az éles szemmel, pontosabban: muzsikus füllel folytatott megfigyelés a parasztok dalain kívül beszédijükre is kiterjedt – ez pedig már voltaképpen nyelvmelódiai kutatás, amire Gombocz Zoltán ösztönözte annak idején az Eötvös kollégiumban. Kísérleti fonetikával is foglalkozott tehát, csak tapasztalatait tudományos dolgozatok helyett művészi dalokban rögzítette.
Kodály mint nyelvművelő a nyelvszociológusok típusához tartozott. A kiejtés romlását nem nyelvtani, hanem társadalmi kérdésnek tekintette. A harmincas évektől kezdve egyik fő gondja volt a helyes magyar beszéd ápolása, az idegenszerű hangsúlyozás és hanglejtés irtogatása. Már első előadásában is, amelyet erről a témáról tartott – az Eötvös Collegium Volt Tagjai Szövetségének 1937. dec. 9-i Közgyűlésén –, azt hangoztatta, hogy „itt többről van szó, mint nyelvészeti vitákról”. Az élőbeszéd még inkább ki van téve a romlásnak, mint az írott szöveg, mert szabályai nincsenek rögzítve, oktatása teljesen hiányzik. Az idegen nyelvek térhódítása, a népszerű zenés darabok (operák, operettek, dalok), „fordítás-nyelve” kikezdte az ép nyelvérzéket, s így egyre ritkább a magyaros magyar beszéd. Kodály sorra veszi a magyar nyelv zenei követelményeit, elemzi a gyakran előforduló hibákat, és végül javaslatokat tesz az élőbeszéd védelmére.
A következő évben, 1938-ban, már a nagy nyilvánossághoz fordult felhívással: „Vessünk gátat kiejtésünk romlásának!” (Rádióelőadás szept. 18-án.) Arra figyelmeztet, hogy a hibák forrása egyrészt a nyelvtudás, másrészt a nemzeti öntudat fogyatékosságából ered. Tömegmozgalmat sürget a kiejtés megjavítására. Kezdeményezésére a Rádió előadássorozatot indított, a budapesti Tudományegyetem bölcsészeti kara pedig versenyt hirdetett a beszédkultúra fejlesztésére.
A Tudományos Akadémia 1943-ban választotta levelező taggá Kodályt. Ettől az évtől kezdve részt vett a Nyelvművelő Bizottság munkájában is. Elnökölt az 1951-es nyelvművelő ankéton, előszót írt Lőrincze Lajos Nyelv és élet című könyvéhez, előadást tartott a rádióban a leggyakrabban előforduló hibákról (Szóval: kultúr? címmel) – általában: szóban és írásban egyaránt sokat tett azért, hogy a nyelvhelyesség ügye a felszabadulás után végre csakugyan közüggyé váljon.
Kisebb irodalomtörténeti és nyelvészeti vonatkozású cikkeinek felsorolására nincs terünk, nagyszabású, ide is tartozó munkáját (az Arany János népdalgyűjteményét) másutt említettük. Áttekintésünk végére érve, hadd utaljunk azonban arra, hogy ez irányú tevékenységét nem annyira tanulmányai teszik jelentőssé, mint inkább tudományos felfogása, s abból következő módszere. A folklorista Kodály ugyanis a népdal szövegét és dallamát kezdettől fogva elválaszthatatlan egységnek tekintette. Ezért a népzenével együtt a népköltészetet, annak a műköltéssel való kapcsolatát is kutatta egész életén át. Nagyobb szolgálatot ennél, a maga területén, aligha tehetett volna a magyar irodalomtörténetnek.
