3. TUDOMÁNYSZERVEZÉS, TUDOMÁNYOS ISMERETTERJESZTÉS
3. TUDOMÁNYSZERVEZÉS, TUDOMÁNYOS ISMERETTERJESZTÉS
Kodály tudományos munkásságának mégoly vázlatos áttekintéséből sem hiányozhat szervező, ismeretterjesztő tevékenységének bemutatása. Ő maga e feladatokat mindenkor munkája szerves részének tekintette, és saját példájával bizonyította, hogy az előretekintő szervezés, a széles körű ismeretterjesztés a tudomány haladását, a kulturális élet egészséges fejlődését egyaránt segíti.
Egyik akadémiai felszólalásában mondotta: „Egyes tudósok a társadalom közömbössége ellenére is dolgozhattak, erre a magyar múlt is számos példát mutat, de társadalomformáló ereje a tudománynak csak akkor van, hogyha megfelelő szervek gondoskodnak arról, hogy a tudomány eredményei a mindennapi életbe bekerüljenek.” (Népzenekutatásunk tennivalói. 1955.)
Kodály, mint szervező is sokrétű feladatot vállalt magára. E tennivalók rendjét, mértékét mindig a követelmények szabták meg. A ma – és a holnap követelményei. A holnapé volt többek közt az utánpótlás gondja. Kodály zeneszerzést tanított a Zeneművészeti Főiskolán; de nemcsak komponistákat nevelt (hisz jól tudta, nem is válhat azzá minden tanítványa), hanem művelt muzsikusokat, akikbe beléoltotta a maga tudományos szemléletét. Magyarországon ekkor még sehol sem folyt zenetudósképzés. Külföldön viszont a nagyobb egyetemeken már zenetudományi tanszékek működtek, neves professzorok vezetésével. Kodály tanítványai közül nem egy utazott – részben épp az ő buzdítására – Berlinbe, Lipcsébe a szigorú tudományos diszciplína elsajátítására. A módszereket külföldön tanulták meg, de témát, ösztönzést tőle kaptak.
A következő lépést 1930-ban tehette meg: mint meghívott előadó magyar népzene kollégiumot hirdetett a budapesti Tudományegyetem bölcsészeti karán. Éveken át tartott előadásaiban és szemináriumi megbeszélésein bevezette hallgatóit a népdalkutatás, a történeti és az összehasonlító folklór tudományába.
Gondja volt Kodálynak arra is, hogy fórumot teremtsen az irányítása alól kikerült tudósgárdának: 1927-ben Magyar Zenei Dolgozatok címmel sorozatot indított tanulmányaik publikálására: 1935-ig tizenegy füzetet adott közre.
Szervező munkájának gerincét 1940-től kezdve a Magyar Népzene Tára kiadásának előkészítése alkotta. Ahogy lehetővé vált a csekély létszámú szerkesztőség megerősítése, 1953-ban létrehozta a Népzenekutató Csoportot, maga köré gyűjtve lassan a zenefolklór minden ágának szakértőit. Ezzel nemcsak a hazai munkálatok rendszerességét és nagyarányú fejlődését biztosította, hanem a külföldi társintézetekkel való együttműködés alapjait is megteremtette. Nemzetközi tekintélye révén lehetővé tette, hogy a magyar tudósok távoli földrészeken, Afrikában, Ázsiában, Amerikában is folytathassanak kutatásokat.
A Tudományos Akadémián 1951-ben létrehívott Zenetudományi Bizottság Kodályt választotta elnökévé. Ő így szabta meg a testület programját: „Célja az elszórt zenetudományi törekvések szervezése, alkalmas munkafelosztással a legfontosabb kiadványok sajtó alá rendezése.” (A népzenekutatás jövője. 1952). A Bizottság munkáját, csakúgy mint a Népzenekutató Csoportét, haláláig irányította, hozzá még 1961-től elvállalta az ekkor indított idegen nyelvű folyóirat, a Studia Musicologica szerkesztését is.
A felszabadulás után az ország újjáépítésének nehéz és hősi időszaka Kodálytól is szinte már erejét meghaladó önfeláldozást követelt. A demokratizálódó szellemi élet újonnan alakuló szervezeteinek egész sora tartott igényt közreműködésére. A legtöbb gonddal, felelősséggel valamennyi közt a legmagasabb tisztség járt: a Magyar Tudományos Akadémia elnöksége, melyre 1946. július 28-án választották meg. Beköszöntője tanúskodik arról, hogy nem könnyű szívvel vállalta ezt a feladatot: „Nem kerestem ezt a tisztséget, váltig kértem igen tisztelt tagtársaimat: keressenek rá nálam méltóbbat és alkalmasabbat. Mégsem tudtam kitérni az Akadémia megtisztelő bizalma elől, mellyel az élre parancsolt, előmunkásnak… Egyetlen kvalifikációm e helyre, hogy bennem őszinte nagyrabecsülés él az Akadémia mind a két, egymással szembekerült ágazata iránt. Ha sikerül bennük egymás kölcsönös megbecsülését annyira meggyökereztetnem, hogy beköszönt a tartós békesség: missziómat befejezettnek tekintem.”
Ennek az ideje 1949. október végén jött el. Kodály tehát több mint három éven át töltötte be ezt a tisztséget, az Akadémia egy válságos korszakában, az újjászervezés gondjai közt. A tudományos élet irányításának új formáit, kereteit kellett ekkor kidolgozni. A régi akadémiai osztályok és a joggal több teret követelő természettudományos tagozat vitái közepette kellett megalapozni a nagymúltú testület jövőjét. Kodály Főgondja a tudományos élet folytonosságának biztosítása volt, ezért szorgalmazta az Akadémia életképessé tételét. Szükségesnek tartotta, maga is több javaslattal segítette az Akadémia korszerűsítésére és demokratizálására kidolgozott reformtervezetet. Az ennek megvitatására összehívott üléseken, értekezleteken ő elnökölt. „Missziója” befejeztével méltán köszönte meg neki Voinovich Géza főtitkár „a gondosságot és körültekintést, mellyel az ügyeket vezette, a türelmet és kitartást, mellyel az Akadémiát sokszor méltatlanul ért támadásokat viselte, a bátorságot, mellyel az Akadémiát védelmezte, a nyíltságot, mellyel a magunk körében a fogyatkozásokra figyelmeztetett. Az Akadémiára nézve megnyugtató, hogy a mostani tárgyalásokat az Akadémia részéről ő vezette, jó ómen ez a jövőre nézve”
Még elnöksége idején, az 1948. évi ünnepélyes közgyűlésen hangzottak el figyelmeztető szavai: „A népi demokrácia Akadémiája nem szorítkozhatik a tiszta tudomány, a specializált szakkutatás művelésére. Foglalkoznia kell a tudományos eredmények népszerűsítésével is. Ezt nem lehet kontárokra és féltudósokra bízni. A legjobbak éppen elég jók rá.”
Ő maga is ebben a szellemben munkálkodott egész életén át. Bizonyság erre kötetnyi cikke, beszéde, felolvasása. Ha végigtekintjük ezek sorát az 1906-ban Bartókkal közösen kiadott Magyar népdalok előszavától a Nemzetközi Zenepedagógiai Társaság 1966-os interlocheni (USA) konferenciáján tartott előadásáig – A népdal a zenei nevelésben –, ha csak átlapozzuk hat évtizedes ismeretterjesztő munkájának írásos dokumentumait, már szemünkbe tűnik: megannyi variáció egyetlen témára. S ez az egyetlen téma: a népdalkincs jogaiba helyezése. Nem öncélúan, a régi hagyomány feltámasztásáért, hanem a zenei műveltség színvonalának emelése, a magyarság és európaiság rég megálmodott szintézisének megteremtése érdekében. Ezért törődött anynyit a kórusmozgalommal, ezért fordított mind több gondot az ifjúság nevelésére, és ezért tekintette feladatának cikkek írását, előadások tartását. Nem csupán saját tudományágának eredményeit akarta átvinni a köztudatba, hanem egy nagy ügynek volt a szószólója, aki ezt az ügyet éppen tudományos felkészültsége miatt, népszerűsítőként is mindenki másnál sikeresebben tudta szolgálni.
