III. KODÁLY TUDOMÁNYOS MUNKÁSSÁGÁNAK HATÁSA
III. KODÁLY TUDOMÁNYOS MUNKÁSSÁGÁNAK HATÁSA
Amilyen sokrétű volt Kodály tudományos munkája, éppoly szerteágazó e munka hatása. Ennek a hatásnak felmérése, módjának, mértékének vizsgálata önmagában véve is kiterjedt kutatás tárgya lehetne, amelynek eredményei külön tanulmányt érdemelnének. Itt most csupán e kutatások lehetséges irányait jelezzük, és néhány megfigyeléssel próbáljuk előkészíteni a még csak ezután meginduló átfogó és mélyreható vizsgálódásokat. Legelőbb is tekintsük át, hogyan hatott a tudós Kodály a zeneszerző és a pedagógus Kodályra.
Nyilvánvaló, hogy tevékenységének három ága nem áll egymással cél és eszköz viszonyában. Egészséges folyamatként állandó kölcsönhatás figyelhető meg köztük: az egyes ágak mindvégig egymás fejlődését segítik, egymás hatását erősítik.
Mondottuk elöljáróban, hogy Kodály zeneszerzőnek született. De már az, hogy komponistaként nem csatlakozott az indulásakor divatos áramlatok egyikéhez sem, hanem egy új nemzeti stílus kialakítására törekedett – ez már feltétlenül tudatos lépés volt. Nem egyszerű elhatározás eredménye, hanem hivatásérzetének ébredése. Ezt viszont kétségkívül döntően befolyásolták első népdalgyűjtő útjai.
Már említett Vallomásában (1932) ezeket mondta egy ifjúkori művéről: „… az Adagión semmi sem látszik meg a magyar népzenéből… Ez meglehetősen világos és elég folyékony és internacionálisan érthető stílus… ha folytattam volna, könnyebb és gyorsabb siker útjaira jutottam volna. De az embert vágyai vezérlik, és az én vágyaim engem oda vezéreltek, ahol nagyobb munkával kevesebb eredményt lehetett elérni.” És később, 1964-ben, Lutz Besch-nek is így nyilatkozott gyűjtő és alkotó tevékenységének kapcsolatáról: „Lehetséges, hogy több művet írtam volna, ha nem tettem volna fel magamban, hogy ezt a munkát elvégzem, de műveimet nem tudtam volna úgy megírni, mint ahogy megírtam őket, mert – szándéktalanul vagy szándékosan – a magyar nép hagyományában gyökereznek.” (Magyarul: Utam a zenéhez. 47. l.).
Lássuk most már konkrétan, miben nyilvánul meg a népdalgyűjtő munka hatása Kodály zeneszerzői stílusára. A parasztzenével való beható foglalkozás képessé tette őt arra, hogy anyanyelvi fokon éljen. vele, így olyan egyéni stílust tudott teremteni, melyben a népi dallamokat feldolgozó művek hangja s az eredeti kompozícióké teljesen egybeolvad, mivel egyanyagú. A gyűjtés egymagában még kevés lett volna ehhez, szükség volt arra a tudományos elemzésre, melynek kitűnő példáját láttuk az Ötfokú hangsor a magyar népzenében című 1917-es tanulmányában. Itt külön táblázatokba foglalta a kisterccel vagy kvarttal párosult nagyszekund lépéseket, s ezek a „pentatonizmusok” jelentkeznek eredeti alkotásaiban is. Kodály dallamképzése, jellemző gyakori kvartugrásaival, s a régi népi stílus dallamvilága egy tőről fakad.
A kodályi melosz nem éri be a dúr-mollal; hangsorkészlete bővebb kortársaiénál. A bővülés iránya ismét jellemző: nem a kromatikán túl kecsegtető tizenkétfokúság felé terjeszkedik, hanem a diatómán inneni ötfokúságban keres új színeket. Ezen kívül bevonja körébe az ugyancsak régi modális hangnemeket. A pentaton – és a dór, fríg, lid, mixolid – melodika népdalrokonsága pedig nyilvánvaló.
A dúr-moll uralkodó szerepével együtt a tonika-domináns kölcsönhatása, a vezető hang szuverenitása is elhalványodik Kodály műveiben. A tonalitás érzése azonban megmarad, bár tágabb értelmezésben. Mint ahogy atonális népzene sem képzelhető.
Kodály harmóniavilága is a népzenében gyökerezik. Ez először meglepően hangzik talán: a parasztdal egyszólamú, hogyan hathat egy műzenei alkotás harmonizálására? Egyszerűen úgy, hogy a szerző az egymásutániságból teremt egyidejűséget, vagyis a dallamlépéseket szervezi akkordokká. Ennek egyik következménye, hogy a tercépítkezés helyébe a kvartépítkezés lép: (csodálatra méltó példái a Budavári Te Deum „kvarttornyai”), másik következménye, hogy a konszonancia fogalma kibővül, és példának okáért a kisszeptim nem szorul előkészítésre és nem igényel feloldást.
A ritmika terén is érezhető a népdal hatása: nagyobb szabadságra ösztönözte a vele azonosulni tudó szerzőt. Még a giusto táncdalok is új kombinációkat hoznak, a recitáló, parlando-rubato dallamok pedig minden kötöttségtál felszabadítják a komponistát. Kodály élt is ezzel a lehetőséggel szóló darabjaiban, kamaraműveiben.
Úgy látszik, két terület marad, hová a népzene hatása nemigen ér el: a formaépítkezés és a kontrapunktikus szerkesztés. A népdal kisforma, mely önmagában zárt egész, nem alkalmas továbbfejlesztésre, így nem kezelhető például szonátatémaként. És mivel egyszólamú – kontrapunktikus feldolgozásra is aligha adhat ösztönzést.
Tüzetesebb vizsgálat azonban itt is talál rokonvonósokat. Kodály műveiben – a rövidebb dalokban csakúgy, mint a nagyszabású szimfonikus alkotásokban – megfigyelhető, hogy az alapelem, amelyből a nagyforma épül, a fél-periódus, tulajdonképpen egy népdalsornak felel meg. A dalok természetesen egyszerűbb módon, többnyire variáltan strofikus szerkezetben öltenek szigorú művészi formát. A nagyobb zenekari művek váza általában egy-egy eredeti formaötvözet. Az alap azonban itt is – ott is a népdalból merített soros szerkesztési elv. Néha azonban nemcsak az elv származik onnan, hanem a népdal maga is formaalkotó szerepet tölt be. Ennek egyik típusa Kodálynál a ciklikus, szvitszerű megoldás, amikor több dalból hangulati egységük révén teremt formai egységet. Ennek mintája a falun szokásos népdalcsokor (amikor az énekes egyik dalt a másikba ölti), művészi megvalósulására a Mátrai képek, a Kállai kettős és a többi nagy népdalkórus a példa. Másik típusa a variáció-sorozat. Mintája a népi variánsképzés (ugyanaz az énekes sem „mondja” kétszer egyformán ugyanazt a dalt), művészi megvalósulásának legszebb példája a Fölszállott a páva nagyzenekari variáció.
Kodály saját megállapítása szerint: „A változat a népzene legtermészetesebb továbbfejlődése, hiszen maga a népzene sem egyéb, mint egymásból fejlődő, egymásba észrevétlen átmenő dallamok végtelen sorozata.” (A Fölszállott a páva – zenekari változatok előadása elé, 1950.) A Páva fináléjában Kodály a művészi variációk után a rubato népdal eredeti giusto népi variánsát hozza – „Az ürögi utca” kezdetűt –, műve így válik a népdal valóságos apoteózisává, mely a nép- és a műzene lehetséges szintézisét hirdeti.
És végül, főként kórusaiban Kodály megvalósította a népi dallam–kontrapunktikus szerkesztés vélt ellentétének egységét is. Néhol a renaissance és barokk mesterékhez hasonlóan: imitációs technika, kánon vagy fugatós szerkesztés alkalmazásával. Másutt meg a XVI–XVII. századi quodlibet mintájára: két népdal egyidejű
megszólaltatásával. Ez a „magyar ellenpont”, melyre többek közt a Lengyel László című gyermekkar és a Székely fonó nagyjelenete szolgál példával, az általában homofón jellegű művekbe ékelt polifon szakaszként, a lírai-epikus karakterű zenéből drámai feszültségével válik ki.
Miután sorra vettük Kodály zenéjének összetevőit, megpróbálván kimutatni az egyes stílusjegyek népzenei fogantatását, elég talán utalnunk arra, hogy e zene általános jellemvonásainak kialakulására is ez a forrás hatott döntően.
Tömör, szűkszavú művészet a Kodályé, kerüli a terjengős fogalmazást. Inkább tárgyilagos, mint álmodozó, kerüli az érzelgősséget. Mindkét vonás jellemző a régi magyar népdalokra és – a század elején bontakozó zenei avantgarde törekvésekre, melyeknek közös vonása a romantika túlzásaival való szembefordulás volt. E szembefordulás tartalma azonban egyénileg változott. Kodály, akit zeneakadémista korában még Brahms követőjének tartottak, első gyűjtő útjainak hatására tagadta meg korábbi eszményképét. Szembefordulásának a népdal élménye adott határozott és pozitív tartalmat.
Bartók mindezt már 1928-ban, tehát a nagy népdalkórusok, a Galántai és a Marosszéki táncok, a Páva-variációk előtt felismerte, és véleményét ebbe a négy – azóta már közhellyé koptatott, de örök érvényű – mondatba sűrítette: „Ha azt kérdezik tőlem, mely művekben ölt testet legtökéletesebben a magyar szellem, azt kell rá felelnem, hogy Kodály műveiben. Ezek a művek: hitvallomás a magyar lélek mellett. Külső magyarázata ennek az, hogy Kodály zeneszerzői tevékenysége kizárólag a magyar népzene talajában gyökerezik. Belső oka pedig Kodály rendíthetetlen hite és bizalma népének építő erejében és jövőjében.” (Magyar népzene és új magyar zene. Angol nyelvű előadás az amerikai Pro Musica Society-ben, Magyarul l. Szőllősy András: Bartók Béla Összegyűjtött írásai I. Bp. 1967. 757 l.)
A népzenekutató hatása a zeneszerző Kodályra, mint az az eddigiekből kitűnt, elhatározó jelentőségű. Még kevésbé feltárt terület: hatott-e a nyelvész a komponistára, s ha igen, miben? A válasz egyértelmű: hatott, az eredmény természetesen vokális művein mérhető le. Dalainak és kórusainak közmondásosan kitűnő prozódiája aligha magyarázható mással, mint az egyetemen s az Eötvös kollégiumban folytatott nyelvészeti tanulmányaival. Ezek eredményeként vált az élő beszédnek, a hangsúly törvényeinek éles szemű megfigyelőjévé, tudatos nyelvművelővé. Így vehette észre például, hogy a magyar hangsúly az erősítésen kívül rövidülésben és emelkedésben nyilvánul meg – a zenében ennek megfelelően ritmikai és metodikai kiemelést is kíván –, a mondathangsúly pedig még a dallam megformálására is kihat. Ezért tekintette, mint idéztük is, a versekben rejlő melódia zenében való kifejtését a kísérleti fonetika egy nemének.
Valamennyi vokális kompozíciójára jellemző, hogy a dallam lejtését, megformálását, dinamikáját, ritmusát, sőt még kíséretét is a szöveg szabja meg. Ez főként a metrikus versek megzenésítését teszi bonyolulttá, mert a magyar melodika és ritmika ereszkedő jellege nehezen egyeztethető össze a jambikus lejtésű, tehát emelkedő ritmusú sorokkal. Bárdos Lajos egyik tanulmányában épp ilyen példát választott – az alkaioszi strófát – annak bemutatására, hogyan oldja meg Kodály a felmerülő problémákat. A magyarokhoz című Berzsenyi versre írt négyszólamú kánon prozódiáját elemezve, arra a következtetésre jut, hogy „szó, szólam, mondat, strófa és teljes vers szempontjából egyaránt mintát ad Kodály Zoltán a magyar szerzőknek arra, miként lehet egy velejében idegen versformát gyökeréig magyar, művészi dallamba önteni”. (A Kodály-kánon prozódiája. Új Zenei Szemle 1952–1953.)
E képessége tette lehetővé, hogy kialakítsa és a művészi kifejezés tökéletes eszközévé tegye a magyar zenei anyanyelvet. És mivel elsősorban vokális ihletű és lírai alkatú komponista volt – így válhatott az új magyar műdal megteremtőjévé.
A képzett irodalomtörténész széles körű tájékozottsága, biztos ítélőképessége hatott Kodály énekes oeuvre-jének alakulására. A Psalmus Hungaricusszal kapcsolatban már utaltunk erre. Hadd említsük most a régi magyar líra már-már feledett s a legújabb magyar költészet még alig ismert vagy el nem ismert értékeinek felfedezését. Előbbire a Megkésett melódiák Berzsenyi, Csokonai, Kölcsey verseinek, utóbbira az Ady és Balázs dalokon kívül Weöres Öregek című szabadversének megzenésítése lehet példa.
Kölcsönhatásról beszéltünk, utaljunk tehát röviden arra, hogy miben látjuk a zeneszerző szerepét a tudós munkájában. Ez a „visszahatás” ugyan áttételesebben érvényesül, de korántsem jelentéktelen. A tudományos felfedezést nem egy esetben az alkotó fantázia, a művészi intuíció segítette. Természetesen nem úgy, hogy bizonyos kutatásokat mellőzött volna, hanem úgy, hogy kutatásait egy bizonyos irányban folytatta. Így sejtette meg – néhány példa alapján – a cseremisz kvintváltó dallamszerkezet és a régi magyar népdal egy típusa közti rokonságot. Felfedezését azonban nem publikálta rögtön, csak amikor az utóbb előkerült példák igazolták sejtését. Ugyanígy fedezte fel a középkori dallamvilág, a gregorián ABCA forma hatását a népdal új típusára, az AA5 BA és ABBA formák kialakulására. Csak utalt a valószínűleg közös gyökerekre, keleti eredetükre. Később a szaporodó adatok, mások kutatásai igazolták feltevését.
A zeneszerző és a kutató tevékenységének kölcsönhatását vizsgálva, Vargyas Lajos – Kodály és a magyar zenetudomány c. tanulmányában (Bpest, 1953) – egy mélyebb kapcsolatra is figyelmeztet. Kodályt, mint tudóst és mint komponistát egyaránt, a teljes magyar zenei hagyomány érdekelte. Egy-egy új lelettel aszerint foglalkozott, hogy értéke történeti volt-e – akkor tudományosan összefüggéseibe helyezte –, vagy művészi – akkor viszont műalkotássá formálta. „A magyar múlt rekonstrukciójának szenvedélye ez, kétféle képességgel, alkotói és tudományos képességgel egyszerre.” Ha a tudós csak töredéket talált, a zeneszerző összerakta, kiegészítette – mint például a Lengyel László vagy a Pünkösdölő című kórusaiban. Ha a tudós hézagra lelt, a zeneszerző kitöltötte – nem ez ihlette-e vajon a Galántai és a Marosszéki táncok megírására?
A népzenekutató felfedezései a pedagógus munkáját is döntően befolyásolták. A parasztzene jelentőségének felismerése sugallta Kodálynak az ifjúság, a közönség zenei nevelésére kialakított koncepcióját. Ennek lényege: a régi magyar hagyományt kell a korszerű zenei nevelés alapjává tenni. A feladatot így határozta meg: „Az iskolán át magyar zenei köztudatot teremteni, a néphagyomány, vagyis a zenei magyar nyelv, az egyetlen klasszikus magyar zene közkinccsé tételével.” (Magyarság a zenében)
A tudós és a nevelő munkája szinte egybeolvad. Az ötfokú zene bevezetése nemcsak a hagyomány ápolása érdekében történik: elsőrangú pedagógiai érdek is egyben. „Nekünk csak az lehet a természetes alapkövünk – mondja a 333 olvasógyakorlat utószavában –. A józan pedagógia pedig azt követeli, hogy az egyszerűből induljunk az összetett felé… Mert ferde módszer a diatóniából kiindulva később visszakanyarodni az ötfokúsághoz mint valami kivételes furcsasághoz.” Később, az (Ötfokú zene II. füzetének utószavában három pontban foglalja össze a pentatónia pedagógiai hasznát: „1. Könnyebb félhang nélkül tisztán énekelni. 2. Jobban fejlődik a zenei felfogóképesség és hangtaláló készség ugrásokkal vegyes lépéseken, mint a diatonikus létramozgáson: 3. Csak így lehet magyar zenei öntudatra, a magyar zene megértésére nevelni.”
A cseremisz és csuvas rokonság tudományos felfedezése után Kodály nyomban hozzáfogott, hogy ezt az anyagot beleillessze a zenei oktatás menetébe. Az első dalok már a Bicinia Hungarica és az Iskolai Énekgyűjtemény köteteiben feltűnnek, az Ötfokú zene harmadik és negyedik füzetét pedig teljesen ennek szenteli Kodály. Ez utóbbiban külön is utal pedagógiai hasznukra: „A csuvas zene: 1. A magunk megismerését mélyíti… 2. Általános zenei gyakorlat szempontjából felbecsülhetetlen anyagot nyújt:.. Aki a csuvas, mari s más keleti népek zenéjének ritmusnehézségeit legyőzte, könnyebben boldogul az új zene bonyolult ritmusképleteivel.”
Kodály, a tudós, különbséget tett az írástalan kultúra (a népi szájhagyomány) és az írásos kulturálatlanság (a művelt osztályok zenei pauperizmusa) közt: „Hogy a nép beéri 20–70 szótagnyi dalstrófával mint legnagyobb zenei egységgel, az nála igen fejlett zenekultúrát jelent. Ha az értelmiség felfogóképessége sem több ennél: az, egyéb kultúrájához viszonyítva, műveletlenség.” (Magyarság a zenében) Kodály, a nevelő, épp ezért az általános és egységes, írásos zenei kultúra megteremtését tűzte ki céljául.
A relatív szolmizáció előnyeinek felismerése, bevezetése az énekoktatásba – ez viszont a nevelő érdeme. De a tudós is hasznát látta. A Gyermekjátékok előszavában maga utalt erre – „a relatív szolmizáció betűi hasznos szolgálatot tesznek a dallamhasonlításban is” –, sőt a Mihálovits Lukács három magyar nótájáról írt tanulmányában alkalmazza is a harmóniai váz feltárására. Értékét Járdányi Pál fejtette ki teljesebben Hangnemtípusok a magyar népzenében c. tanulmányában (Bp., 1953). ,,A dallam hangnemi karakterére valóságos reflektorfényt vetítenek a szolmizációs szótagok. A bonyolultabb hangnemek jellegét pedig nem egyszer éppen a szolmizáció fedi fel. A szolmizációs problémák nem sejtett vagy nem tudatosított hangnemi problémák jelenlétére figyelmeztetnek.”
Mindezen túl van azonban Kodály tudományos és nevelő tevékenysége közt mélyebb kapcsolat is, mely több mint kölcsönhatás, már-már eggyéolvadás. Legszigorúbb tudományos tanulmányából is kihallik itt-ott a nevelő hangja és viszont: ismeretterjesztő cikkeiben is meg-megszólal a tudós népzenekutató. Voltaképp ebből az eggyéolvadásból született és táplálkozott egész népszerűsítő tevékenysége.
Nem kisebb, de talán egyszerűbb, mert áttekinthetőbb feladat lesz majd annak részletes vizsgálata: miként hatott a tudós Kodály a magyar és a nemzetközi zenetudományra. Mi itt is inkább csak a vizsgálat szempontjainak felvetésére és – evidenciák esetén némely várható eredményének előlegezésére szorítkozunk.
Magyar szempontból talán egyik legfőbb érdeme, hogy vállalta az utánpótlás gondját. A Zeneművészeti Főiskoláról Szabolcsi Bencétől Járdányi Pálig, az Egyetemről Gergely Jánostól Vargyas Lajosig a sokoldalúan képzett zenetudósok és folkloristák több nemzedéke került ki az ő irányítása alól. Saját kutatásain kívül ezért is fűződik az ő nevéhez a korszerű, európai rangú magyar zenetudomány megalapozása. Végül pedig az ő nyomdokain haladva vált lehetővé 1951-ben a zenetudományi tanszék megindítása a Főiskolán.
Ha tanítványainak és követőinek névsorát összeállítanánk, kezdve Ádámmal, Bárdossal, folytatva Gárdonyival, Kerényivel, Kiss Lajossal, Szelényivel, Tóth Aladárral, egészen Vikárig, a lista hosszú lenne és ékesszólóan bizonyítaná, hogy Kodály – mint igazi mester – nem epigonokat nevelt, hanem mestereket, megannyi eredeti egyéniséget, akik a maguk szakterületének irodalmát jelentős értékekkel gyarapították. Közülük leginkább Szabolcsi Bencében találjuk meg azt az egyetemességre törekvést, ami Kodály munkáját jellemezte. Működése kiterjed a zenetörténet és zenetudomány úgyszólván minden korszakára, ágára. És mivel a zenetudósképzés irányítása a tanszék megindulása óta az ő kezében van, a történeti-filológiai-társadalmi szempontok Kodály-kialakította egységének érvényesülése az újabb kutatásokban is biztosítottnak tekinthető.
Még hosszabb listát lehetne összeállítani azokból az ajánlásokból, hivatkozásokból, melyek az utóbbi évtizedek zenetudományi munkáiban a Kodálytól kapott ösztönzésekre utalnak. Valamennyi helyett, jelkép gyanánt, csak egyet idézünk, Szabolcsi Bence alapvető művének, A melódia története című tanulmánygyűjteményének ajánlását 1950-ből: „Kodály Zoltánnak, mesteremnek, akinek gondolatából ez a munka született.”
Kodály munkássága valóban gondolatébresztő volt. Centrum és energiaforrás, mely sokfelé sugározta szét erejét. A rendszeres vizsgálat nem mellőzheti majd a közvetlenül vagy közvetve, nyílt vagy burkolt formában adott ösztönzéseknek tanulmányonként – tematikus vagy időrendben – történő számbavételét. Ez a táblázat minden kommentárnál meggyőzőbben igazolná Vargyas Lajos megállapítását: „Felfedezései nyomán az egész magyar zenetörténeti kutatás új utakra tért, helyesebben újjászületett.”
Legdöntőbbek, a hatásvizsgálat szempontjából is, az eredetkutatás és az összehasonlító folklór terén, valamint a népzene-műzene, néprajz-zenetörténet kapcsolatainak feltárásában elért eredményei. Csupán ízelítőül hadd utaljunk itt Szabolcsi őstörténeti kutatásaira, kínai tanulmányútjára, Vikár László cseremisz gyűjtéseire; a peremvidék zenéjének mélyebb megismerését szolgáló munkálatokra (Manga János és Vikár Nyitra megyét járta be újra Kodály nyomában, Domokos Pál Péter, valamint Faragó József és Jagamas János a csángók közt gyűjtött, Kiss Lajos a szlavóniai magyar népsziget zenéjét tanulmányozta); a népzenei tárgyú szociográfiai művekre (Kerényi György kemsei vázlata után Vargyas Lajos Áj falu zenei életét, Járdányi Pál a kidéi magyarság világi zenéjét, Halmos István pedig Kérsemjén zenei életét dolgozta fel); a középkori és a XVI–XVIII. századi zenei emlékek forrástörténeti publikációira (főleg Rajeczky Benjamin, Bartha Dénes és Csomasz Tóth Kálmán munkáira); s végül az utóbbi évtizedekben fellendült dallam- és verstörténeti vizsgálódásokra, így többek közt Kerényi biedermeier dallamkutatásaira, Mindez csak töredéke annak a tekintélyes irodalomnak, amely Magyarországon – Kodály nyomdokain haladva – a, szerény kezdetekből meglepő gyorsasággal kibontakozott.
A magyar népzene című monográfia centrális mű Kodály munkásságában és hatásának vizsgálatában is. Előszavának célja, tartalma – bevallottan – a feladatok kijelölése, a kutatások irányának megszabása. E feladatok évtizedekre munkát adtak a magyar tudománynak, némelyiknek végrehajtása még további évtizedeket igényel. Kodály, mint az előszavának záró mondatából is kitűnik, voltaképpen erre törekedett: „Ha nem nyújthattam tökéletes, lezáró munkát: legyen megnyitója további termékeny kutatásoknak, s azzal egyengesse útját egy szebb, teljesebb, zenében is igazabb magyar életnek”.
Van aztán Kodálynak olyan felhívása, nem is egy, amely máig sem talált visszhangra: a Gyermekjátékok előszavában az iskolai és óvodás énekeskönyvek kritikai történetét sürgette, Arany János dallamgyűjteményéről tartott előadásában a magyar biedermeier zenéjének vizsgálatát ajánlotta kutatók figyelmébe – s a tallózást folytathatnánk. Maradt még tennivaló tehát a legifjabb nemzedék számára is.
Buzdító szavainak többsége azonban termékeny talajra hullott Tudományos munkásságának hatását reprezentatív módon az a négy emlékkönyv tárja elénk, amely hatvanadik, hetvenedik, illetve hetvenötödik és nyolcvanadik születésnapjára jelent meg. A vaskos kötetek tanulmányainak nagy része a tőle származó impulzusok feldolgozása. Már az 1943-ban kiadott első kötet is arról tanúskodik, hogy hatása nem korlátozódott Magyarország területére. A háború ellenére az írásoknak csaknem felét külföldi tudósok küldték. Köztük olyan neves kutatók adóztak tisztelettel Kodály tudományos munkásságának, mint Danckert, Handschin, Kunst, Krohn, Jeppesen, Nataletti, Brailoiu, Väisänen és mások. Nemzetközi tekintélye, melyet elsősorban nyilván az összehasonlító népdalkutatás terén elért eredményei alapoztak meg, 1951 óta a Magyar Népzene Tára köteteinek megjelenése következtében bontakozott ki teljes mértékben. Ennek külső jele volt a Nemzetközi Népzenei Tanács elnökévé történt megválasztása 1961-ben.
A tudós Kodály hatása ebben a vonatkozásban tehát lényegében így foglalható össze: hazájában megteremtette és nemzetközi rangra emelte a korszerű zenetudományt, külföldön pedig új lendületet adott a nemzetközi népzenekutatásnak.
Magyarország számára azonban mindezen túl van működésének még egy, eléggé nem becsülhető vonatkozása, mely az egész kulturális életet érinti. Szabolcsi Bence, már hivatkozott művében (A melódia története) „kultúraszervező művész”-nek nevezte Kodályt. Ha lenne Kodály-breviárium, az az idézetek egész sorával igazolná ezt a megállapítást. Érjük be most mind helyett ezzel az eggyel: „a magyar műveltség eddigi típusát át kell formálni, olyanra, hogy a zene is szerves része legyen”. (Bartók halálának tizedik évfordulóján. Beszéd 1955. szept. 26-án.) Így adott programot – öt évtized eredményeivel elégedetlenül – a jövőre.
Ehhez a programhoz akart kezdettől fogva alapot teremteni népzenekutató tevékenységével – mely egyébként nemcsak tudományos, hanem teljes életművének is gerince –, mert felismerte a népdal kettős arcát: hagyományőrző és egyben jövőt építő szerepét.
Tudományos és nevelő munkájának társadalomalakító hatását csak kiterjedt szociológiai vizsgálatok mérhetik fel. Annyi azonban már ma is világos előttünk, hogy egész életműve egyetlen nagy művelődéspolitikai koncepció szolgálatában áll, s ez: a népzenén alapuló egységes és általános nemzeti zenekultúra megteremtése.
Megvalósítása nem egy ember, nem is egy emberöltő feladata. Többet azonban senki sem tett érte, mint ő.
