NEM MATEMATIKAI TÁRGYÚ ÍRÁSAI
NEM MATEMATIKAI TÁRGYÚ ÍRÁSAI
A sokoldalú Kőnigtől nemcsak matematikai tárgyú közlemények maradtak hátra. Tolla olykor távoleső területekre is elkalandozott, rögzítve az európai gondolkodású tudós általános kulturális kérdésekben vallott nézeteit. Kétségtelen, hogy nevét nem ezek a följegyzések őrizték meg az utókor számára, de életművéhez ezek is hozzátartoznak, világnézetére vonatkozólag pedig igen beszédesek: kicsendül belőlük a múlt század végének nálunk eléggé divatos nemzeti liberalizmusa és a következetesen materialista természettudományos gondolkodás.
Néhány írásából látható pl., hogy már egész fiatal korában hatása alá került a materializmus német tanítómestereinek (Büchner, Moleschott, Vogt és mások). Többek között egy népszerűsítő geológiai tárgyú közleményében szót emel az ellen, hogy a Föld és az élet kialakulásának folyamatában valamiféle transzcendentális hatalmat szerepeltessünk, továbbá, hogy a természettudományok fölépítésében önkényes hipotézisek felvételének az útjára tévedjünk. Hatott rá a Haeckel-féle monizmus is: „Ezek s számtalan más hasonló adat csalhatatlanul bizonyítják, hogy azon ismeretlen valami, amit mi léleknek mondunk, az agynak és csak ennek segítségével kormányozza a testet, érez, gondolkodik, akar, szóval él.”
Mélyen foglalkoztatta azoknak a fogalmaknak és eszméknek a kialakulása, amelyek az újabb kori fizika gerincét alkotják. Azt az utat kutatta, amelyet a természettudományos gondolkozás a „kétely ember”-étől (Bacon) a „képzelem ember”-ének (Kepler) munkásságán át az első „modern természettudós”-ig (Galilei) megtett.
Említett értekezései lényegében tudománytörténeti jellegűek. De annak igazolásaként, hogy e téren nem elégedett meg adatok szempont nélküli összegyűjtésével, idézzük őt magát:
„Korunk szellemi haladásában az ismert tények gyors és sokoldalú növekedését szokták jellemzőnek tartani: ez hat ránk legközvetlenebbül, ez emlékeztet minden lépten-nyomon az emberiség sürgő tevékenységére, ez az ami szemünkbe ötlik és megkap. De valamint az egyes tudományok terén az új adatoknak e számbeli növekedése ki nem elégítheti a tudóst, és az adatoknak a gyűjtése és rendezése mindinkább kívánatosabbá teszi a vezérlő eszmék kutatását és elemzését: úgy időnk tevékenységének általános megbírálásában is nemsokára tekintetünk túlemelkedik az összehordott anyaghalmazon, és észrevevén azt, hogy az összehordásban bizonyos eszmék az uralkodók, nemsokára fő érdekét ez eszmék körül csoportosítja. Szóval, a legfeltűnőbbet nem tartjuk többé a legelsőnek; a jellemző alapvonást máshól keressük, és keressük ezt a módszerek változásában.”
„Szellemi fejlődésünknek nagy fejezetei – a tudományok, a művészetek története, a műveltség keletkezésének és terjedésének ama számos része, mely a fölsorolt fejezetek alá nem esik – megszűnnek csupa adattárak lenni; a külön érdekek, melyek a vizsgálat e terén annyira szétforgácsoltak, összeforrnak; és az átolvadásnak e folyamata egy új, és központi helyzeténél fogva, fölötte jelentékeny tudománnyal ajándékoz meg.”
E két utóbbi idézet szerint tehát igen világosan látta Kőnig azt a pedagógiai értéket, amelyet az egyes tudományok irányító elveinek a története, röviden a fogalomtörténet képvisel mind a jelen, mind a jövő szempontjából. De programja nemcsak a szaktudománybeli fogalmak, hanem általánosabban: az emberi gondolkodás fejlődésének újraélését is előirányozza, mégpedig annak a modern elvnek megfelelően, hogy mivel egy a valóság, egy kell, hogy legyen annak visszatükröződése is. Egységes világkép, egységes műveltség lebegett tehát a szeme előtt. Itt már nem is tudománytörténetről, hanem tudományfilozófiáról van szó, korunk alapvető fontosságúnak tekintett problémaköréről.
A századforduló tájának divatos jelszava volt a Dubois-féle „ignoramus et ignorabimus”, a haladás szkeptikusainak e vezérszólama. Kőnig Gyula a nemzete jövőjéért és a tudomány fejlődéséért aggódó tudós módján fölemelte szavát az „ignorabimus” ellen: „…mint nem kicsinyes őserdők küldöttjei belenyúlnak a tudás és kultúra, a meggyőződés és lelkesedés lakta zöld virányiba a kétkedés és tagadás, a bizalmatlanság és kicsinylés jégáramai. Szkepticizmus és pesszimizmus a tudományos nevük; a tudomány és művelődés hálátlan gyermekei, de mégis gyermekei.”
„Az értelem szkepszisével, a kedély pesszimizmusával szemben türelmesek vagyunk, mert lelki áramlataink ritmusában ők is rokon hangokra találnak; de az értelem pesszimizmusa és a kedély szkepszise művelődésünk anarchista ellenségei, melyekkel az egyénnek és a nemzetnek egyaránt kötelessége, hogy szembeszálljon. Ha egy-egy gyönge pillanatban, a lemondás pillanatában föl is merül az a kérdés, vajon kultúránknak, egész gondolatvilágunknak van-e örök értéke, vajon megtaláljuk-e gyümölcseiben az érte hozott vér és munkaáldozatok árát, a feleletnek nem szabad tagadónak lennie. Az már nem az egyeseknek, hanem a nemzeteknek létkérdése, hogy bízzunk a történeti fejlődés erejében.”
Elszánt ellensége volt a külföld kultúráját majmoló látszatmagyarnak: „Az idegen ország földjét se nem lehet, se nem szabad idehoznunk; csak a magunkét művelhetjük – de szorgalmat és kitartást tanulhatunk bárhonnét.”
Szaporíthatnánk az idézetek számát, de egy tényre még fölhívjuk a figyelmet: Kőnig nagyon jól látta, hogy a nálunk akkor még sokra becsült polihisztorság kora lejárt. Véget vetett ennek a tudományok gyors ütemű fejlődése és az ezzel együttjáró differenciálódás. „A tudomány mintha folyton szaporodó részleteivel darabokra mállanék.” „Széles mederben foly a művelődés, és kényelmesen visz hajója, de áttekinteni többé nem bírjuk; abban amit ad, gazdaggá tehetné a szegényt, de annyi új kívánnivalót súg fülünkbe, hogy szegénnyé lesz a gazdag.”
Az a Kőnig Gyula mondta ezt, aki – mint hátrébb látni fogjak – maga is polihisztornak tekintendő, legalábbis a matematika terén.
Befejezésként idézzünk Sőtér István könyvéből, annak bemutatásaként, hogy miként látja egy irodalmár Kőnig Gyula életfilozófiáját
„Kőnig Gyula életpályájának … vannak olyan művelődésbölcseleti tanulságai, melyek nem csupán a szaktudományhoz szólnak, s melyekben a századforduló Magyarországának klasszikusan polgári életszemlélete szólal meg. A művelődés egységéről szóló írása, melyet az Akadémia egyik közgyűlésén olvasott fel, figyelemre méltó vélekedés a polgári tudomány és gondolkodás ekkoriban kibontakozó válságával szemben. A természettudományban is jelentkező agnosztikus szemlélet és a nihilizmushoz vezető szkepszis ellenében Kőnig Gyula még annál az egységes nemzeti művelődésnél keres menedéket, melyet a reformkor óhajtott s melyért sokat tettek az Akadémia korábbi nemzedékei … A kultúra értékében és a történeti fejlődés erejében Kőnig még töretlenül hisz. Ezért apellál a társadalom »kulturális kötelességérzetére« s annál is inkább hirdeti az egységes nemzeti művelődés szükségét, mivel a társadalmi és műveltségi atomizálódást nagyon is átérzi. (»A különböző hivatások képviselői meg nem értik egymást« és a művelődést »áttekinteni többé nem bírjuk.«) »Nincs magyar globus és nem is kell: de van magyar kultúra, és ha volna közöttünk kétkedő még, mégis szorosan hozzánk fűzi a törekvés, hogy ezt megteremtsük« – mintegy a korszak utolsó üzeneteként hangzik el a nemzeti és polgárosult művelődés szükségének ez a meghirdetése, melyet a megtett út öntudata is támogat: »amely társadalom egy századnál is rövidebb időben nyelvét újból tudta teremteni és be tudta fogadni a modern élet teljességét, annak van kultúrája, mégpedig – minden fogyatékosság ellenére is – nemzeti és önálló kultúrája«. Kőnig Gyulának ezek a gondolatai egy olyan korszak küszöbén hangzanak el, mely már érzéketlenné válik az igazi veszélyek iránt, és a kiutat, melyet Kőnig még olyan világosan látott, meg nem találja többé.”
„Kőnig Gyula azon nagy tudósok közé tartozik, akik a maguk szakterületéről az általános művelődés problémáit képesek áttekinteni, és éppen mivel a maguk tudományában erősek, termékenyítőn szólhatnak hozzá az általános, a bölcseleti, a művelődési kérdésekhez is. Ez az egyetemességre törekvés, mely a természettudományosságból logikusan vezet át társadalomtudományi területre, az Akadémia legnagyobb tudósait jellemzi; őnáluk az egésznek, az általánosnak a keresése sohasem csitul el. A tudomány ilyen eszménye mellett tett hitet Kőnig is, heidelbergi éveire, s Helmholtzra emlékező egyik írásában: »Az általános, a döntő szempontok fölismerése még a tudomány részleteiből merített kérdésnél is, eleven érzék a különböző szakok kapcsolata iránt, philosophiai mélyrelátás a módszerek kiszemelésében és a kutatás különböző területeinek a költőre emlékeztető összefoglalása a kivitelben – íme a jellemző vonások, melyek annyi sok tudományra irányult munkásságának egységét biztosították:« E gondolat időszerűségét igazán csak akkor érzékelhetjük, ha figyelembe vesszük a tudományok mai, komplexitás, összetettség iránti hajlamát. A Helmholtzra vonatkoztatott eszmény felismerhetően magának Kőnig Gyulának eszménye is, – tehát olyan tudomány, melyhez a filozófiának, sőt a költészetnek is köze lehet:”
