PÁLYAFUTÁSA
PÁLYAFUTÁSA
Korach Fülöp adóhivatali tisztviselőnek és feleségének, Singer Bertának Miskolcon, 1888. február 8-án született első gyermekét Korach Mór Lipót néven jegyezték be az anyakönyvbe. A szülőknek még három gyermekük született, egy fiú és két leány – közülük az idősebb leányka tüdőbajban korán meghalt. A másik három testvér kiváló ember lett; a legidősebb Korach Mór professzor, az öccse Komját Aladár néven kommunista költő, a kisebbik leány Kenyeres Júlia néven mint újságíró került be a munkásmozgalom történetébe.
A család a kishivatalnoki fizetésből szegényesen élt, és az apát foglalkozásánál fogva gyakran helyezték át egyik helyről a másikra; Miskolcról Kassára, majd Edelénybe, innen pedig a szepesi Gölnicbányára. A német lakosságú Gölnicbányáról rövidesen egy Zala megyei színmagyar községbe, Letenyére költöztek. És ebben a Mura-völgyi egészségtelen, lapályos területen fekvő faluban töltötték el gyermek éveiket a Korach testvérek. Az édesanya leánykorában színésznőnek készült, erős drámai egyéniség volt, aki gyermekei tanítására gyakran szavalt Petőfi verseket, Arany és Kiss József balladákat. A vers és irodalom iránti érzéket gyermekei tőle örökölték. Az apa zárkózott természetű, elkeseredett ember volt, aki a kormányról, de magáról Ferenc József császárról is megvetéssel beszélt, és gyermekeit is a lázadás szellemében nevelte.
Édesapját 1899-ben ismét áthelyezték, és a Korach család Fiumébe került. A századfordulókor az erősen fejlődő gyár- és kikötőváros lakóinak száma kereken 40 000 fő, nemzetiség szerint túlnyomórészt olaszok. Itt végezték középiskolai tanulmányaikat a Korach fiúk abban az iskolában, melyet még 1627-ben a jezsuiták alapítottak, majd a város kezelésébe került, végül a kiegyezés után a magyar kormányzat felekezet nélküli állami főgimnáziumot létesített benne. A hivatalos tanítási nyelv az olasz és a magyar volt, de emellett német, latin és görög nyelvet is tanultak a diákok, akik a forgalmas kikötő horvát lakóitól délszláv kifejezéseket is felszedtek. Innen Korach rendkívüli nyelvkészsége, melynek később mint tudós professzor és egy személyben író-műfordító, igen jó hasznát vette. A patinás gimnázium folyosóin az olasz festők, szobrászok remekműveinek – köztük például Michelangelo Mózesének – fényképei lógtak, és az iskolai kirándulásokon, így a közeli Lussin szigetén közelről is megcsodálhatták a diákok Tiziano és Tiepolo festményeit. Mindez egész életére olthatatlan érdeklődést keltett Korachban a rajzolás, az örök szépséget kifejező művészi alkotás iránt.
Az egykori gimnáziumi értesítők tanúsága szerint Maurizio Korach tiszta jelesen végezte az egyes osztályokat, és mint eminens diák évenként 100 koronás ösztöndíjban részesült, továbbá megkapta a fiumei kőolajfinomító alapítvány kamatösszegének felét, mert mint magyar anyanyelvű, jeles előmenetelt ért el az olasz nyelvben. Ezenfelül még tanórákat is adott, és a korrepetálás költségeivel jelentősen segítette családja megélhetését. A tanulás és tanítás mellett a gimnázium Korvin Mátyás önképzőkörében is aktívan részt vett; mint másodtitkár az iskolai ünnepélyeken szerepelt, például 1905. október 6-án az aradi vértanúk emlékünnepségén az alkalmi beszédek után elszavalta a Húgomhoz című költeményt, amelyet tbc-ben szenvedő Margitka testvéréről írt.
A kétnyelvű iskola követelményei magasak voltak, amit az is mutatott, hogy az első osztályban vele együtt induló 60 osztálytársa közül nyolc év múlva az érettségire csak 13 diák került, és az 1907. május végén megtartott vizsgákon egyedül Korach Mór végzett jelesen. A fiumei évek gyorsan elrepültek, de a mediterrán klíma, a tengerparti flóra, a napsütéses kikötő, a város és a környék olasz kultúrájával megragadták ifjúi fantáziáját, megalapozták nyelvtudását, és mindez hozzájárult ahhoz, hogy valamivel később Itáliában folytassa életét.
Diákkori élményeire elbeszéléseiben többször visszatért; a viszonzatlan diákszerelemre, meg a levélre, amit egy haszontalan osztálytársa előkelő atyjának írt, és ami miatt majdnem kizárták az iskolából. Ezt az első lázadást követi a többi, amikor egyetemistaként bekapcsolódott a haladó diákok Galilei Körének munkájába. Az érettségit követően ugyanis a Korach család felkerült a fővárosba, ahol Budán, a Lukács fürdő közelében egy emeletes bérházban laktak. Otthonukban a szomszédos fiatalok is gyakran összegyűltek, ezekre későbbi sógornője Komját Irén így emlékezett vissza: „Itt olvastuk együtt Adyt, Karinthyt, Szomoryt. A Nyugat minden számának megjelenése szenzációként hatott és vita tárgya volt. Nem egyszer Marci (így hívta családja a legidősebb fiút, Korach Mórt) olvasta fel a legújabb Ady-verset, Karinthy-novellát. Gyönyörűen szavalt és olvasott, ezenkívül festett, cimbalmozott és furulyázott. Úgy tetszett, Marcinak mindenhez van tehetsége. Az 1908-ban alakult Galilei Kör népszerűségét mutatta, hogy egy év múlva 870 diák tartozott az egyesülethez, amelyből 166 műegyetemi hallgató volt, és a tagok száma rövidesen meghaladta az 1200-at. Munkaprogramjuk abból indult ki, hogy a jövő értelmiségét kell megnyerni a haladó eszméknek, de ugyanakkor nagy jelentőséget tulajdonítottak a munkások tanításának is. A kör elnökét, Polányi Károlyt, Korach Mór, mint a vezetőség tudományos bizottságának tagja támogatta. Hogy milyen színvonalú munka folyt, arra jellemző, hogy e bizottságban Korach mellett Polányi Mihály orvostan-, Pólya György bölcsész- és Bosnyák Béla joghallgató dolgozott – az utóbbi ifjan meghalt. A többiek viszont valamennyien külföldre emigráltak; Korach Mór vegyészprofesszor Olaszországban, a híres Polányi testvérek közül az idősebb, Károly gazdaságtörténész Oxfordban, majd a NewYork-i Columbia egyetemen, testvéröccse Mihály orvos, fizikai kémikus a manchesteri, majd a torontói egyetemen professzor (fia J. K. Polányi 1986-ban kémiai Nobel-díjat kapott), és végül Pólya György a kaliforniai Stanford Egyetem matematika professzora. Valamennyien egyetemek díszdoktorai, tudományos egyesületek tiszteletbeli tagjai.
A Galilei Kör felvilágosító, ismeretterjesztő munkájából Korach derekasan kivette a részét, a természettudományi szemináriumokon az anyag szerkezetéről, az energia körforgalmáról, kozmikus elméletekről stb. tartott előadást olyan előadók társaságában, mint például Jászi Oszkár, Szende Pál, Madzsar József, Kassák Lajos, Benedek Marcell és Varga Jenő.
Legemlékezetesebb volt az új városháza nagytermében a Galilei Kör névadójáról 1910. november 18-én tartott előadása, amelyet a hallgatóság igen nagy tetszéssel fogadott, és utána a Marseillaise hangjai mellett oszlott szét az ülés több mint ezer főnyi tömege. Másnap pedig a Világ című tekintélyes liberális újságban megjelent A Galilei pör címet viselő cikke, amely az első nyomtatásban megjelent publikációja, és már magán viseli az ifjú szerző írói tehetségének „oroszlánkörmeit”. Logikus okfejtés, világos stílus mellett a tárgyi adatok pontossága jellemzi az izgalmas írást, amely bemutatja Galilei meghurcolását az 1616. évi egyházi vétótól 1633-ig, amikor a hamisított irat alapján bíróság elé állított aggastyán, tanait visszavonni kényszerül. A Komját Marcell néven közölt írását Korach azzal fejezte be, hogy „egyre diadalmasabban növekszik előttünk Galileo Galilei, az egyház által letiport tudósnak alakja, hírdetvén minden dogmákkal szemben a tudománynak felszabadító erejét és hatalmát s az egyháznak oly kellemetlen tétel igazságát, hogy: mégis mozog a föld” (1.).
Műegyetemi tanulmányait 1907 és 1911 között a József Műegyetem vegyészmérnöki szakosztályának hallgatójaként, kiváló tanárok irányítása mellett, rendben elvégezte. Az általános és szerves kémiát Ilosvay Lajos, a fizikát Schuller Alajos, a matematikai analízist és geometriát Kürschák József adta elő, ’Sigmond Elek professzor tanította a mezőgazdasági kémiai technológiát, az elektrokémia alapelveit Szarvassy Imre ismertette, Schafarzik Ferenc pedig az ásvány- és földtan anyagát oktatta. Ezek a professzorok nemcsak jó szakemberek, többségükben akadémikusok voltak, de igaz emberként viselkedtek a szegénysorsú hallgatókkal is. Sok évtized múltán is meghatottan beszélte el Korach e sorok írójának, milyen jól esett neki, hogy több alkalommal például részére Kürschák a saját zsebéből „kölcsönözte” az esedékes díjak összegét, vagy ’Sigmond professzor grafikonok, táblázatok készítésével bízta meg őt, gavalléros jutalom ellenében. Utólag derült ki, hogy ugyanazt a munkát többekkel is megcsináltatta, hogy valamennyi rászorulón így segíthessen. Az sem véletlenül történt, hogy 1909-ben a Szőnyi Paulina-féle 500 koronás jutalmat Korach Mór másodéves hallgató kapta, mint „aki az ásványtan köréhez tartozó tudományokból a legjobb eredményt” mutatta fel.
Mindamellett valamennyi tanára közül a legnagyobb hatást reá a kémiai technológia híres tanára, Wartha Vince gyakorolta, aki a fémfényű eozinmázas kerámia újrafelfedezője és továbbfejlesztője volt. Egész életében vezérlőcsillagának tekintette, amint ezt visszaemlékezésében is megörökítette: „…ami engem illet, szinte kézzelfoghatóan néhány rövid előadás során alakított belőlem technológust, mint ahogyan egy szobrász formálja ujjával az agyagot … Wartha Vince szíve, rendkívül szétágazó tudományos érdeklődésében az agyagiparé volt; s mondhatom, mellette lett belőlem keramikus.” Négyéves műegyetemi tanulmányait sikeresen befejezve, 1911 júniusában Korach Mór is megkapta vegyészmérnöki oklevelét (az oklevél száma: 4898), majd 1911 szeptemberében megkezdte egyéves „önkéntes” katonai szolgálatát.
A Galilei Kör a militarizmus ellen is küzdött, hivatalos lapjukban, a Szabadgondolatban is megfogalmazták, hogy a kultúrát legjobban a hadseregtől kell félteni. A katonáskodás alatt azután gyakorlatilag is antimilitarista lett, és az Osztrák-Magyar Monarchia háborús előkészületeinek ellenzőjévé vált. A kiképzés végén ezért megtagadta a tiszti vizsga . letételét, és miután leszerelték, 1912 őszén kivándorolt Olaszországba.
Először Páduába ment, ott kezdetben sokat nélkülözött, megbetegedett és lefogyott, ezt az abban az időben rajzolt önarcképe is mutatja. Majd az 1222-ben alapított patinás egyetem ásványtani tanszékére került, és mint a szocialista Panebianco professzor asszisztense dolgozott két évig. Ezután átment Faenzába, a kerámia híres városába, amelyről a fajanszművészetet is elnevezték. Először a líceumban, a Toricelli Gimnáziumban tanított kémiát és fizikát, majd rövidesen bekapcsolódott a Nemzetközi Kerámiai Múzeum 1916-ban induló kerámiai iskolájának munkájába. A szakiskolának két szekciója volt, művészi és műszaki. Az előbbit Gaetano Ballardini professzor, az iskola igazgatója, az utóbbit Korach szervezte és irányította, aki a technológiát, kémiát, kerámiai fizika-kémiát oktatta és a műhelygyakorlatokat vezette, továbbá laboratóriumi kutatásokat is folytatott. A történeti-művészeti és a kémiai-műszaki szakterület egymásba fonódott, de a két szakember egymás munkáját kölcsönösen tiszteletbe tartva oktatott. Az 1919-ben átszervezett, önálló intézet rövidesen nemzetközi hírnévnek örvendő kerámiai főiskolának számított, ahol művészeti és technikai szempontból széles körű kiképzésben részesültek a hallgatók. Elnevezése 1938-ban Állami Keramikusművészeti Intézetre változott, és napjainkban is működik, címében megörökítve kiváló alapító igazgatója nevét: Istituto Statale d’Arte per la Ceramica „Gaetano Ballardini”, Faenza.
A Korach vezetése alatt működő kerámiai technikai és fizikai-kémiai kutatások kísérleti laboratóriuma a hallgatók kiképzése mellett 1920-tól kezdődően külső megbízásos munkákat is vállalt. A kutatási tevékenységről a laboratórium vezetője, Korach Mór vegyészmérnök-igazgató 1926-ban összefoglaló jelentést adott ki, ebből megállapítható, hogy 1921–22-ben a kutatások után befolyt összeg 70 líra volt, ez a szám 1925–26-ban 3000 lírára nőtt. A pénzt az iskola és a múzeum javára fordították, így a Korach vezette kutatások hozzájárultak a híres faenzai Kerámiai Intézet fejlesztéséhez (10.). A faenzai Kerámiai Intézet kutatólaboratóriumát igazgatói minőségben 1932-ig vezette, az utolsó években másodállásban, mivel időközben a bolognai egyetem professzora lett. Faenzai tevékenységéhez tartozik, hogy megírta és 1928-ban kiadták a kerámiai technológia első olasz tankönyvét, így neve az olasz szakemberek körében ismertté vált. (13.).
Eredményes munkássága elismeréséül 1920-ban a Nemzeti Kerámiai Múzeum aranyérmével tüntették ki, 1925-ben megválasztották a Faenzai Nemzetközi Kerámiai Múzeum felügyelő bizottsága nemzeti tagjának. Az intézettel később sem szakadtak meg kapcsolatai, évtizedek múlva is megjelentek cikkei a világszerte ismert, tekintélyes folyóirtuk, a Faenza. Bollettino del Museo Internazionale della Ceramiche in Faenza hasábjain. Évtizedek múltán is meghívták, így például 1964-ben, egykori kollégája és barátja, Ballardini professzor halála 10. évfordulóján felállított bronz szobrának leleplezésére, ahol Korach Mór mondta az ünnepi beszédet. Méltán érte őt közvetlenül halála előtt a fajansz szülővárosának az a legnagyobb kitüntetése, hogy Faenza díszpolgárának választotta.
Európa legrégibb egyeteme a bolognai (1088-ban alapították), amely a bölcsészeti és társadalomtudományi karon kívül orvosi és természettudományi fakultással is rendelkezett, melyekhez utóbb mérnöki karok is csatlakoztak. Közéjük tartozott az 1925-ben megalakult Ipari Kémiai Főiskola, amely azután Műszaki Kémiai Fakultás néven a Bolognai Tudományegyetemhez került. A karon Korach először megbízott, majd kinevezett professzorként tartotta az általa „vegyipari üzemtan”-nak keresztelt stúdium előadásait 1925-től – a második világháború okozta megszakításokkal – 1950-ig. A diszcíplina anyagát a vegyipari gépekről és berendezésekről, Korach maga alakította ki, és tárgyát a Lezioni di macchinario ed impianti chimici című, 455 oldalas, terjedelmes egyetemi jegyzete tartalmazta, amelyet többször is kiadtak (12.).
És itt az ideje, hogy magánéletéről is beszámoljunk. Ifjúsága ellentmondások között folyt, ahogyan ellentmondásos volt a kor, a társadalom, amely körülvette. Édesanyja nővérének leánya iránti fiatalos fellángolásának gyümölcseként, unokatestvérének, Korda Jankának 1912. március 12-én Marcell nevű fia született. Az anyát engedéllyel nőül vette, majd elvált és Olaszországban házasságot kötött Giovanna Peretti tanárnővel, akitől Vittorio fia született 1918-ban.
Ismeretes, hogy az első világháborúban Olaszország felmondta a Németországgal és az Osztrák-Magyar Monarchiával kötött hármas szövetséget és 1915-ben csatlakozott az antanthoz a központi hatalmak ellen, majd az olaszlakta területek irredenta célkitűzésével hadat üzent a Monarchiának. A háború okait, célját természetesen minden ország uralkodó körei másként magyarázták. Hogy a színfalak mögött mi folyt, arról a nép édeskeveset tudott. Így nehéz motiválni Korach Mór elhatározását, hogy 1915-ben miért jelentkezett katonának az olasz hadseregbe. A volt osztrák-magyar állampolgárokat azonban nem vitték a frontra, Korach is csak a hátországban és rövid ideig szolgált.
Katonáskodásának egyetlen eredménye az volt, hogy ott megismerkedett Riccardo Bacchellivel, a jeles regényíróval, akinek a révén bekerült a háború utáni olasz irodalmi életbe. A szépirodalmi és publicisztikai tevékenységét mint a faenzai kutatólaboratórium igazgatója, majd bolognai egyetemi professzor álnéven hobbiból, kedvtelésből végezte, engedve írói hajlamainak.
Az első világháború nemcsak a népeket, hanem a rokonokat, családokat is elválasztotta. A Korach család tagjai is szétváltak egymástól, a legidősebb fiú, Korach Mór Olaszországban élt, öccse Budapesten kapcsolatba került a munkásmozgalommal és a forradalmi szocialista csoport egyik vezetőjeként jelentek meg versei Komját Aladár néven. Majd 1918 novemberében Hevesi Gyulával együtt szerkesztette az Internacionálét, amely a Kommunisták Magyarországi Pártja megalakulása után a párt első ideológiai folyóirata lett. De ekkor már a párt soraiban működött Korach húga is, aki Kenyeres Júlia néven a Tanácsköztársaság alatt a Filmügyek Tanácsánál dolgozott.
Így a Tanácsköztársaság bukása után a Korach testvérek helyzete veszélyessé vált, míg bátyjuk ki nem segítette őket Olaszországba. De nemcsak testvéreinek, hanem az emigránsok egész csoportjának szerzett menedéket, így Szamuelly Tibor özvegyének, Kun Béla családjának, Hevesi Gyulának, Havas Andrásnak és másoknak. Majd amikor pártfogoltjai már nem maradhattak tovább Bolognában, részükre útleveleket szerkesztett (fényképátültetéssel és bélyegzőrajzolással) és átjuttatta őket Bécsbe, illetve Berlinbe.
Hitler uralomrajutása után azonban a baloldali értelmiségiek helyzete reménytelenné vált, ezért Komját Aladár előbb Svájcba, majd Párizsba ment, és ott is halt meg 1937-ben. Kenyeres Júlia a 30-as évek elején a Szovjetunióba költözött, ahol elvégezte a moszkvai Lenin-iskola aspirantúráját, majd ugyanott párttörténetet és marxizmus–leninizmust tanított. Korach mint olasz állampolgár gyakran hazajött szülei meglátogatására, ilyenkor Budapesten találkozott Marcell fiával is, aki érettségi után a József Műegyetem mérnöki szakára iratkozott be. A szülők Budán, a Vérmező melletti Attila utcában laktak, itt halt meg először édesapja 1939-ben, és két év múlva édesanyja is.
Olaszországban Korach Mór helyzete is tarthatatlanná vált, amikor Itália egyre jobban felzárkózott a náci Németország mellé. Ezért mint ipari szakértő a 30-as évek végén nyugati országokban – Hollandiában és Angliában – dolgozott. De a második világháború kitörésekor olasz állampolgár létére el kellett hagynia ezeket az országokat és visszatért Itáliába, ahol Milánóban egy kutatólaboratóriumban szigetelőanyagok gyártását irányította. Itt mintegy 15 szabadalmi bejelentése alapján újfajta nagyfrekvenciájú kerámiaszigetelőket állítottak elő.
A háború alatt együttműködött a németek ellen harcoló partizánokkal. Ezért – feljelentés alapján – elfogták és bebörtönözték. A milánó San Vittore fegyházban 1945 elején belépett a kommunista pártba. A felszabadult Olaszországban pedig Korach fontos feladatnak látta az emberek átnevelését, ezért az Olasz Kommunista Párt milánói művelődési központjának élére állította. A Casa della Cultura igazgatójaként 1945 és 1948 között Korach jelentős politikai felvilágosító munkát és publicisztikai tevékenységet végzett. Amikor azután megkezdődött az ipar újjászervezése, ismét átvette a Bolognai Egyetemen tanszékének vezetését, és a kémiai berendezéseket oktatta. Ipari tevékenységét is folytatta, például a világhírű Maseretti cég megbízására, versenyautók részére gyújtógyertyagyárat tervezett. Munkatársával, H. Dragóval pedig műszaki kemencetervező irodát létesítettek 1948-ban, közös szabadalmuk megvalósítására. Az általuk tervezett Drago–Korach-féle kemence volt az első, amely az iparilag megbízható, ún. „szendvics” égetés technológiáján alapult. Gazdag ipari tapasztalatok birtokában, a magyar kormány meghívására először 1950-ben egyhónapi tartózkodásra, majd 1952-ben véglegesen hazajött.
Itthon Apró Antal építőanyagipari miniszter szakmai tanácsadója, majd az 1953. május 1-jén megalakult Építőanyagipari Központi Kutató Intézet igazgatója lett. Visszahonosítása is megtörtént, és a 40 évi olaszországi távollét után, 64 éves korában hazatért Korachnak – aki ideiglenesen a Gellért Szállóban lakott – otthonra volt szüksége. Rövidesen, 1953 márciusában meg is kapta a Gellérthegy oldalán, az Orom utcában épült vöröstéglás várszerű villában háromszobás lakását, melyben több mint két évtizeden át, haláláig dolgozott. A nyugodt munkához szükséges harmonikus életet harmadik házassága biztosította. Új, fiatal felesége, Hegedűs Éva messzemenően gondoskodott róla, és nem csupán szerető élettársa lett, de nyelvtudásával és adminisztratív érzékével Korach munkájához is nagy segítséget nyújtott.
A villából gyönyörű kilátás nyílott a budai Várpalotára, a Dunára, a pesti Országházra és a mögötte épült, távolba vesző lakótelepekre. Ha dolgozószobája ablakából kitekintett, a csodálatos panoráma csak fokozta bölcsességét, hogy felülről nézze a világ dolgait, és a messzeségbe kémlelve, mindenkor a haladás perspektíváit keresse és találja meg. Otthonában hazai barátain kívül számos külföldi híres tudós is megfordult, kiknek sorát 1954-ben J. D. Bernal professzor nyitotta meg, aki a Tudományos Munkások Világszövetségének budapesti találkozóján járt nálunk. De ellátogattak hozzá például Derek de Solla Prince New Havenből, Nikolaj Szemjonov és Kitajgorodszkij professzor a Szovjetunióból, Gábor Dénes, Ch. P. Snow és Maurice Goldsmith Angliából, Pólya György és Polányi Károly Amerikából, illetve Kanadából. Természetesen gyakran látta vendégül olasz kollégáit, Bolognából Angelo Mangini professzort, vagy a faenzai T. Emilliani, G. Liverani és G. Veccbi professzorokat.
Évekkel később, egy lakásán készült tévériportban Korach így nyilatkozott: „Azért szeretem ezt a lakást is, mert a híd, amit innen látni, valahogy jelkép számomra. A század elején tanúja voltam az első Erzsébet híd építésének. Hazatérésem után, szemem láttára épült fel az új, a második. Ez a híd átível ifjúságom és öregkorom, meg hát a rombolás és az újjáépítés között. Gyűlölöm a pusztítást, és féltem a hidakat. Minden hidat, ami összeköti az embereket. Azt szeretném, ha ez is mindig ilyen ép és szép maradna.” És Korach maga is hídverőként munkálkodott nemcsak a magyar és olasz szilikátipari technológia, hanem az irodalom és az élet sok más területén, elősegítve, hogy hazánk egyik legfontosabb kereskedelmi partnere Nyugaton Olaszország lett.
Hazatérése után fiatalos lendülettel látott a munkához és több évig tartó szervezés eredményeképpen sikerült korszerű szilikátipari tudományos kutatóintézetet kialakítania. Szakmai tapasztalataival a kutatási irányok helyes kijelölését és végrehajtását biztosította, miközben eredményes kutatógárdát nevelt maga körül olyan szakemberekből, mint Albert János, Beke Béla, Bretz Gyula, Korányi György, Lőcsei Béla, Sasvári György és Takáts József. Az intézet igazgatóját a szilikátipar fő társadalmi szerve, az Építőanyagipari (mai nevén Szilikátipari) Tudományos Egyesület elnökének megválasztotta (1958), és az egyesület hivatalos folyóiratának, az Építőanyagnak is főszerkesztője lett. Ebben jelent meg tanulmánya 1953-ban az alagútkemence és a szendvics-gyorségetésről, amely témát még a hazai és külföldi folyóiratokban számos alkalommal kifejtette. 1957-ben a belgrádi, majd 1966-ban a tokiói Energia Világkonferenciákon e tárgyban franciául tartott előadásaiból a szakemberek megismerhették a szendvics-égetés hőtechnikai előnyeit és – a gyakorlat által is igazolt – eredményességét egyaránt.
E sokrétű tevékenységéért, melyeket a szilikátkémia és a szilikátipari kutatások terén végzett, magas tudományos elismerésekben részesült. Még 1952-ben a Tudományos Minősítő Bizottság az olaszországi eredményeiért a műszaki tudományok doktorává nyilvánította. 1956. május 30-ával a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lesz, majd 1958. november 28-án Korach Mórt a kémiai tudományok terén kifejtett munkássága elismeréseként az Akadémia rendes taggá választotta. Mint levelező tag székfoglaló előadását 1957-ben A technológia módszertanáról tartotta, lebilincselve hallgatóságát a téma újszerűségével és stílusának szellemességével. Hasonló sikert aratott az MTA Kémiai Tudományok Osztályának rendes tagjaként előadott székfoglalója, melyet 1959. október 23-án tartott A karborundum-készítmények vizsgálata technológiai módszerekkel címmel. A kormány pedig 1958-ban a Kossuth-díj második fokozatát adományozta részére. A kitüntetés indoklása szerint „Korach Mór egész életművéért és kervit néven világszabadalmat nyert csempegyártási eljárás kidolgozásáért kapott Kossuth díjat”.
Az 1956–57. tanévben megválik a kutatóintézettől, mert kinevezték egyetemi tanárnak a Budapesti Műszaki Egyetem vegyipari gépek és mezőgazdasági iparok tanszékére, 1957. szeptember 1-jei hatállyal pedig áthelyezték a BME Kémiai Technológiai Tanszék vezetőjének arra a katedrára, melyet nagynevű mestere, Wartha Vince alapított közel száz éve, 1870-ben, és ahol oly híres professzorok tanítottak, mint Pfeifer Ignác és Varga József. A kiváló elődök méltó követője volt Korach professzor, aki a mérnöki szemlélet gyakorlatias megvalósításáért küzdve kialakította az Általános kémiai technológia új tantárgyat, és sokat tett a félüzemi jellegű laboratóriumi gyakorlatok megvalósításáért, valamint az audiovizuális módszerek elterjesztéséért. Munkáját a legfelsőbb helyen is méltányolták és 1958. február 8-án Korach professzornak 70. születésnapja alkalmából tudományos, oktató és nevelő munkája elismeréséül a Népköztársaság Elnöki Tanácsa a Munka Vörös Zászló Érdemrendje kitüntetést adományozta.
Gazdag élettapasztalatát nemcsak a Műegyetem, hanem sok hivatalos szerv és szakegyesület is igényli. 1959-ben például tagja a Tudományos és Felső oktatási Tanácsnak, az MTA Kémiai Tudományok Osztálya vezetőségének, az MTA Szilikátkohászati Bizottság és a Szervetlen Kémiai Technológiai Bizottság elnöke, a Szilikátkémiai Albizottság tagja, a Szilikátipari Tudományos Egyesület elnöke, az MTA Kémiai Tudományok Osztályának Közleményei és az SZTE hivatalos folyóiratának, az Építőanyagnak főszerkesztője, az Építésügyi Minisztérium műszaki tanácsadója, az IUPAC Magyar Nemzeti Bizottság alelnöke, a Société Européenne de Culture és más külföldi egyesületek tagja.
Mindezekhez járult életműve új, egyben legmaradandóbb alkotása; kezdeményezésére 1960-ban felállítják az MTA Műszaki Kémiai Kutatóintézetet, amelyet alapító igazgatóként a katedra ellátása mellett másodállásban irányított 1963. július 31-ig, amikor is megvált a tanszéktől és mint műegyetemi professzor nyugállományba vonult. Búcsúzásul, a tanítvány hálájának méltó kifejezéseként, megfestette Wartha Vince arcképét. A nagyméretű, jól sikerült kép Warthát, az eozinmáz felfedezőjét a faenzaiak jelvényével, az astoréval díszített korsóval ábrázolja – ma is a tanszék professzori szobáját díszíti. Nyugalomba vonulása alkalmával ismét kitüntették a Munka Érdemrenddel, és az alma mater sem feledkezik meg kiváló tanítványáról: 1961-ben arany oklevéllel, 1971-ben gyémánt diplomával kedveskedett egykori hallgatójának, 1967. november 3-án pedig Korach Mórt a Budapesti Műszaki Egyetem tiszteletbeli doktorává avatta.
A 60-as években energiáját az általa létrehozott műszaki kémiai kutatóintézet megszervezésére és kifejlesztésére fordította. Ennek jelentőségét abban látta, hogy – mint mondotta – „Az MTA MÜKKI az első akadémiai szintű ilyen jellegű intézet volt a világon … Tény, hogy világszerte csupán művelettani és vegyipari gépészeti kutatások folytak a műszaki kémia területén és a módszertani, főleg pedig a vegyipari üzemek rendszertani problémáival tervszerűen sehol sem foglalkoztak”. Az intézet egyes osztályain, főként pedig a Korach vezetése alatt dolgozó elvi osztályon a kémiai technológia általános törvényszerűségeit vizsgálták, és sikerült néhány fontos fejlődéstörvényt megállapítani, így például az exponenciális ár- és önköltség számítást, melyet szakmai körökben Korach-féle törvénynek neveztek. Később a kutatómunka a kémiai technológiai folyamatok gráfelméleti leképezésére irányult. A témán Korach professzor Haskó Lajossal együtt dolgozott, eredményeikről több alkalommal beszámoltak a hazai és külföldi folyóiratokban. E kutatásokat foglalták össze a Kémiai technológiai rendszerek gráfelméleti vizsgálata című könyvükben, amely Korach halálának évében jelent meg (72.).
Korach igazgató a MÜKKI ötéves fennállása alkalmával adott interjúban az intézetet nevezte élete legizgalmasabb munkájának. Ezt azzal indokolta, hogy Magyarországnak sokkal több szellemi kapacitása van, mint nyersanyaga, és ezt akarta jól gyümölcsöztetni. Másik alapelve az volt, hogy munkatársait feltalálói tevékenységre serkentse, vagyis mindent elkövetett a műszaki fejlődés meggyorsulása érdekében. Az intézet működésének első öt évében valóban több mint 30 találmányt szabadalmaztattak, és száznál több publikációban számoltak be eredményes kutatásaikról. Így nyugodt lelkiismerettel adta át az intézet vezetését 1966. november 1-jén Polinszky Károly akadémikusnak. Ő maga azután mint tudományos főtanácsadó, élete végéig figyelemmel kísérte és tapasztalataival segítette a MÜKKI működését.
Műszaki tudását, feltalálói múltját továbbra is értékesítik országos szinten. Így tevőlegesen közreműködött az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság munkájában, az MTESZ kebelében alakult Társadalmi-, és az OMFB Műszaki tudományos film bizottságának is az elnöke, és a különböző országokban tartott műszaki filmek fesztiváljainak rendezésében is aktív részt vállalt. Emellett egyéb társadalmi feladatokat is végzett. Sokat foglalkozott például az eszperantó világnyelv problémáival, ezért a Magyar Eszperantó Szövetség első tiszteletbeli elnöke lett. Azt ajánlotta az illetékeseknek, hogy tegyék meg az eszperantót az ENSZ, majd a Szakszervezeti Világszövetség hivatalos nyelvének. Mint mindenben, ami a haladást szolgálta, ebben az ügyben is lelkesen igyekezett véleményének érvényt szerezni, vállalva a meg nem értést, sőt az ironikus lekicsinyléseket is.
Pedig már nyolcadik évtizedébe lépett, és e korban az emberek pihenésre vágynak és kerülik a harcot. Ezt a tulajdonságát emelték ki 1968-ban, Korach 80. születésnapi köszöntőjében a Szilikátipari Tudományos Egyesületben: „Ahogy elnézzük, mikor buzdító tanítása öregbíti a fiatalok tudását, mikor azt látjuk, hogy lelkes szavai fiatalos lendületbe hozzák a korosabbak öreges mozgását is – önkéntelenül felötlik a kérdés: valóság ez? A magyar tudományos élet »great old man«-je, a szilikátipar fiatalos doyenje valóban 80 esztendős lett?” Ez alkalommal ismét kitüntették a Munka Érdemrend arany fokozatával, és intézetének dolgozói pedig egyenesen a számára tervezett értékes porcelán vázával kedveskedtek szeretett alapító igazgatójuknak. Ennek legalább annyira örült, mint annak, hogy az MTA legmagasabb kitüntetését, az Akadémiai Aranyérmet 1969-ben neki adományozta.
Érdemeit külföldön is elismerték, például a Leningrádi Technológiai Főiskola tiszteletbeli doktora lesz (1968), továbbá 1968-ban a londoni Science of Science Foundation (SSF) J. D. Bernallal, W. L. Bragg Nobel-díjassal, valamint J. Huxley-val negyediknek Korach Mór professzort tiszteletbeli tagjának választotta. Ennek előzménye az volt, hogy amikor Bernal tiszteletére emlékkönyvet állítottak össze, a felkért tudósok között Korachnak a The science of industry című tanulmánya a könyv egyik legérdekesebb fejezete lett. Az emlékkönyvet Londonban, Japánban, New-Yorkban és Moszkvában is kiadták, így Korach az ipar tudományáról vallott nézeteit a világ minden táján olvasták és értékelték (55.).
Erről tanúskodnak újabb nemzetközi tisztségei: a Logikai és Összehasonlító Tudományok Központjának (Bologna) magyarországi tanácsadója, és a Nemzetközi Kerámiai Akadémia (Genf) tiszteletbeli tagja lett 1971-ben. Levelező tagjának választotta a Bolognai Tudományos Akadémia 1972-ben, s ugyanebben az évben az Olasz Kerámiai Egyesületnek is elnyerte tiszteletbeli tagságát.
Ez időben Európa-szerte foglalkoznak a Science of Science komplex jellegű tudománnyal, hazánkban is a 60-as évek második felében széles körű vita bontakozott ki az új diszciplínáról. Ezek után jött létre Korach Mór elnökletével a Tudományok Tudománya Kör az MTESZ kebelében 1970-ben. Rövidesen megjelent a Kör időszaki kiadványa, a Tudománytani Szemelvények, melynek szellemi irányítója és a cikkek többségének szerzője maga a Kör elnöke. A Kört az SSF igazgatója is meglátogatta, előadásokat tartottak többek között Csanádi György, Szalai Sándor, Farkas János, Paczolay Gyula. Az 1974. április 8-i ankétra, amelyen Szakasits D. György adott elő a technikai haladás feltételeiről, Korach telefonon külön is felhívta a figyelmemet. A Textilipari Tudományos Egyesület (VI. Anker köz 1.) termében tartott ülésen Korach akadémikus elnökölt, és első hozzászólóként szenvedélyesen síkra szállt a fizikai dolgozók kulturális elmaradásának felszámolása érdekében. Hivatkozott az e témával foglalkozó László-Bencsik Sándor Történelem alulnézetben című szociográfiájára, és annak realitását maga is alátámasztotta. A többiek hozzászólását is figyelmesen hallgatta, majd a háromórás ülés végén mosolyogva elköszönt és barátságos integetésekkel távozott. Akkor még nem tudtuk, hogy utoljára láttuk körünkben; rövidesen ágynak esett, melyet már sajnos nem hagyott el többet … Emlékezetemben így maradt meg a 86 éves Korach akadémikus, amint teljes szellemi frissességgel elnökölt, és a fiatal felszólalókat is egyenrangú partnernek tekintve atyai bölcsességgel válaszolt kérdéseinkre.
Kezdetben gerinccsigolya fájdalmakra panaszkodott, ezért az ORFI reumakórházban iszappakkolással próbálkoztak. Kiderült azonban, hogy betegsége nem reumatikus, és akkor a Kútvölgyi úti kórház Budakeszi úton elhelyezett részében kezelték, mivel csonttébécére gyanakodtak. Mindent elkövettek gyógyítására és fájdalmai enyhítésére, családtagjai, barátai naponta meglátogatták. Bár hosszabb ideje őrizte ágyát, szelleme érintetlenül friss maradt, rajzolt, korrektúrát javított. Még élt és eszméleténél volt, amikor a Népszabadság 1975. november 26-i számában a Magyar tudós olasz kitüntetése című híradásból értesült arról, hogy Faenza város díszpolgárrá választotta és a város aranyérmével tüntette ki.
Másnap, 1975. november 27-én Korach Mór professzor eltávozott az élők sorából. Az újságok közlik a gyászjelentést, és a Magyar Nemzet a jelentéshez fűzött kommentárjában elsőnek így méltatta Korach Mórt: „Ha szabad ezt a szót használni, igazi reneszánsz tudós volt. Sokoldalú, örök érdeklődő, mindenről tudni akaró, és politikus alkat … Tanítványok serege, a szocializmust építő ország gyászolja, amelyért oly sokat tett.”
Egy korán téliesre fordult napon, 1975. december 5-én, pénteken 15 órakor kísértük utolsó útjára a Mező Imre úti temetőben. Ravatalánál díszőrséget álltak a politikai, tudományos és kulturális élet ismert képviselői. Az MSZMP KB, a kormány, az MTA és az oktatásügy munkatársainak búcsúszavait Polinszky Károly oktatási miniszter tolmácsolta. Áttekintette életművét, amelynek könyvtárnyi alkotása egy polihisztor tudós életének remeke. Most, hogy elment, szegényebb lett a magyar tudományos világ egy nagyszerű ember szellemének sugárzásával – mondotta. A Műegyetem képviseletében, professzortársai és tanítványai nevében Pungor Ernő akadémikus búcsúztatta. A zenekar gyászindulójának dallamára kísértük koporsóját a temető művészparcellájában lévő sírhelyig, ahol Korach Mór a magyar kultúra kiválóságainak – Bortnyik Sándor, Domanovszky Endre, Ék Sándor, Kisfaludy Stróbl Zsigmond és mások – szomszédságában piheni alkotásokban gazdag, eseménydús, hosszú életének fáradalmait.
