LEJEGYZÉS
LEJEGYZÉS
„A népdal tudományos és művészi értéke két tényezőből tevődík össze Az egyik a kótakép – maga a dallam –, a másik pedig a melódia megszólaltatása, az előadás. Mindkettő egyaránt fontos.”
(Magyar muzsika könyve. 1936)
(Magyar muzsika könyve. 1936)
A gyűjtőutakon fonográffal, később fejlettebb eszközökkel rögzített dallam vagy hangszeres zene lekottázása a munka második fázisa. Lajtha első gyűjtéseit hangrögzítő eszköz nélkül, hallás után jegyezte le. 1913-tól már fonográffal járt. Ugyanezen évtől kezdve évtizedeken át egyik jelentős múzeumi feladata volt a népzenei fonográfgyűjtemény lekottázása.
Dallamjegyzései az évtizedek folyamán egyre differenciáltabbakká váltak. Az 1920–30-as években már szükségesnek vélte, hogy korábbi lejegyzéseit tudása új szintjén ismét lekottázza, revideálja. A múzeumi gyűjteményben átragasztott, újraírt lejegyzések tanúskodnak időközben egyre igényesebbé vált lejegyzői gyakorlatáról. Feladata nemcsak saját gyűjtéseinek lekottázása, hanem más gyűjtők dallamainak lejegyzése és revideálása is volt.
A lejegyzés módszertanával, elméleti, gyakorlati részletkérdéseivel népzenei publikációiban gyakran foglalkozott. Nézeteit így foglalta össze: „A népzenegyűjtő folklóristának a dallamok lejegyzésénél két igen nagy nehézséget kell … legyőznie. Az egyik dallami. A melódiák, különösen a régi stílushoz tartozók, tele vannak ékítményekkel, apró csúszásokkal, – egy vagy több szótagra énekelt – melizmákkal, a szótagok közé beékelt nazális és gutturális hangokkal … Mindez egyszeri hallásra le nem jegyezhető. Viszont, ha a dallamokat fonográfhengerre vesszük fel, akkor a kész felvétel a lejegyzéskor többször is lejátszható, a kérdéses hely külön is megvizsgálható … A másik nehézség, ami a fonográfot nélkülözhetetlenné teszi, a ritmika … egy régi stílusú parlando-rubato melódia komplikáltabb ritmusait mai kótaírásunkkal néha még a gépfelvétel alapján sem tudjuk teljes pontossággal lejegyezni … A pontos lejegyzések mutatták ki »az előadói sajátságok« következetes törvényszerűségeit. Csupán az ilyen hű lejegyzések segítségével tudjuk elválasztani az egyénieskedést az átlagos jellegzetességektől.” (Népdal, népzenegyűjtés. 1936.)
A sokéves gyakorlati munka szülte a tapasztalatokat, és az elvi tisztázás visszahatott a lejegyzés módszereire. A harmincas évek derekán egyre differenciáltabb kottaképekben rögzítette a hallott zenét.
Csak aki a gyakorlatban együtt dolgozott vele, az tapasztalta, milyen jelentősége volt egy-egy ritmikai képletnek vagy más jelölési módnak. Mint korábbi munkatársa a Néprajzi Múzeumnál, Bartók jól ismerte Lajtha kottajegyzéseinek módszerét, jelölései mögött rejtőző dilemmáit. Ő viszont ekkor már a Magyar Tudományos Akadémián dolgozott. Bartók egyik ottani segítőtársának – Rácz Ilonának – feladata volt, hogy Lajtha gyűjtéseit a Néprajzi Múzeumból áthozza, és róluk másolatot készítsen. Az áthozott és lemásolás után visszavitt kottalapokon az egykori munkatársak apró szakmai megjegyzésekkel évődtek egymással. Témául legtöbbször egy-egy lejegyzési részlet szolgált. Egyszer kérdőjel, másszor konkrét javaslat szerepelt a kérdéses helyen. E szakmai üzenetváltás háttere régi, élcelődést sem kizáró kollegiális kapcsolatuk volt, amely ekkoriban a lejegyzések kicserélése során újra feltámadt. Mint mesélték, Lajtha játékos izgalommal várta Bartók megjegyzéseit, hogy azokat azután a magáéval megtűzdelve újra visszaküldhesse. A szemtanú szerint Bartók elismerő véleménnyel volt Lajtha zeneszerzői népkutatói munkásságáról, s az említett széljegyzetek kapcsolatuk közvetlenségét, s korántsem egymás iránt megnyilvánuló kritikájukat jelzik.
Lajtha a lehetőségek határán belül a tudományos értékű, pontos lejegyzés híve volt. Elméletileg már a harmincas években felismerte a népzenei lejegyzés és kottaírási rendszerünk közötti alapvető ellentmondást. „Kótaírási rendszerünk a népzene jelölésére tulajdonképpen egy idegen technikának jobb híján való alkalmazása. Bármilyen pontosan igyekszünk is írni minden kis ornamenset, apró ritmikai eltérést a metrumtól, teljesen pontos és hű képet mégsem tudunk adni róla és az ilyen lejegyzésből csak az bírja magának rekonstruálni a népdal valóságos képét, aki sokat hallgatott népzenét eredetiben, falun, a megfelelő és szükséges miliőben.” (Népdal, népzenegyűjtés. 1936.)
1940–1944-ig Erdélyben folytatott hangszeres gyűjtéseinek eredményeképpen új lejegyzési feladatok előtt állt. Mint írta: „Először állottam szemben a partitúra lejegyzés nehézségeivel. Akármennyire is iparkodtam, hogy pontos legyek és minden részletet lekótázzak, kiderült, hogy nemcsak a lejegyzőn áll minden .. . A lejegyzés revízióját bizonyos rezignációval egyszer abba kell hagynunk.” Így vonta le a konkluziót önmaga számára 1954-ben Széki gyűjtésének előszavában.
1954-től megjelenő erdélyi köteteinek lejegyzésein már 1949 óta dolgozott. A gramofonról készülő lejegyzésekben több munkatárs is részt vett. A nyerslejegyzéseket főként fiatal munkatársa, Avasi Béla készítette, a végleges formát Rajeczky Benjáminnal folytatott megbeszélések-viták során döntötték el.
Az ekkoriban folyó közös lejegyzések emléke mindenkiben, aki valaha is jelen volt, kitörölhetetlen benyomást hagyott. Az egyik rövidebb ideig közreműködő munkatárs szerint: „A lejegyzés Lajtha számára egy felfokozott idegállapotot jelentett, lelki ráállást, amelynek során minden kvintola, szextola szenvedélyes ügy volt. Arcán sokszor az áhítathoz hasonló arckifejezés volt látható. Meggyőződését szenvedélyesen adta át növendékcinek, a ritmusok lüktetését a kézen-lábon kopogtatta ki, testtől-testig érzékeltetve adta át.” (Katanics Mária, 1980.)
Hasonló módszerekkel tanított lejegyzési gyakorlatot a Zeneakadémián. 1951 őszén a főiskola Kodállyal egyetértésben kérte fel Lajthát a megindult zenetudományi tanszak népzenei tagozatú növendékeinek oktatására. E rövid időszakban a növendékek szerint a zenei hallás, megfigyelés és rögzítés terén utolérhetetlenül magas színvonalat képviseltek Lajtha lejegyzési gyakorlatai.
Lajtha népdallejegyzési munkájában elsősorban zeneszerzői hallására, adottságaira támaszkodott. A kétféle tevékenység belső azonosságára Avasi Béla mutatott rá. „Lajtha lejegyzési gyakorlata a jó zeneszerző alkotásmódjához hasonlít. Komponálás közben a zeneköltő igyekszik a fülében megszólaló muzsikát a leghívebben és legrészletesebben kottára vetni. Tevékenysége állandó kritika: azt kell leírnia, amit belülről hall. A lejegyző ihlete kívülről jön, a fonográftölcsérből jövő hangokat kell hangjegyekké formálnia. Helyzete többé-kevésbé nehezebb is, mert e dallamok előadásmódjának alkalmi tökéletlenségeivel is úgy kell számolnia, mint a zene reális elemeivel, míg a zeneszerzőt csak az „ideális kép” érdekli. Lajtha részletező, alapos lejegyzéseiben ez a két munkamód szerencsésen egyesül.” (Új Zenei Szemle 1955.)
Lajtha erdélyi gyűjtéseinek partitúra lejegyzése a nemzetközi kutatás viszonylatában is egyedülálló teljesítmény. Falusi cigányegyüttes összjátékának hangzó, „reális” képét kísérelte meg rögzíteni annak sajátos, klasszikus értelemben vett „hamis” voltában. A munka fázisainak érzékeltetéseképpen párizsi barátjának így vázolta fel a lejegyzés folyamatát: „…megindítom a lemezt (lassított járású gépben) és ki kell hallani a melódián kívül a cimbalmost, a kontrást, a brácsást, a bőgőt és így lejegyezni a partitúrát. A kíséret furcsa, himbáló ritmusa, az ornamentált hegedűszólam ráadás. Ravellel együtt mondhatom: »Quel sale métier!« Pedig az övé nem is volt olyan »sale« mint ez. Az embernek minden figyelmét annyira oda kell koncentrálnia, a gyakorlatban kifinomodó hallását annyira igénybe kell vennie, hogy bizony belefárad. Néha egy-két hétre abba is kell hagyni. Különösen, ha valaki úgy napszámba csinálja, mint én, immár három éve.” (Harsányi Tibornak. 1953.)
Tudta, hogy a sok gyötrelemmel járó partitúra lejegyzéseket nem egy kolléga „hiábavalóságnak” ítéli majd. „Felesleges erőpazarlásnak fogja tartani azt a nem kis fáradságot, amibe lehető pontos lejegyzésük került. Sokakat el fog riasztani a »hamis« harmóniák és a »hamis« hangok tömege. E partitúrák közzétételének első és legfontosabb indoka, hogy híven megmutat egy néprajzi igazságot: azt, hogyan játszik egy olyan kis falusi banda, amelynek tagjai külön-külön »tisztán« játszanak ugyan, de együtt – azaz harmóniai szempontból – igen »hamisak«„. (Kőrispataki gyűjtés. Előszó. 1955.)
A néprajzi igazságot rögzítő, „tudományos hitelű” lejegyzés megvalósítására törekedett. Lejegyzői „fanatizmus”-sal, roppant erőfeszítések árán rögzítette pontosan azt a játékot, ami a lemezen hallható volt, a belejátszott hamis hangokkal együtt. Módszerében, tudományos meggyőződésében az emberileg felfogható, az érzékelés határáig vezető végpont megközelítése inspirálta. Nézete, teljesítménye a magyar népzenekutatás történeti érdemeinek sorát gazdagítja.
