RENDSZEREZÉS
RENDSZEREZÉS
„Az immár kottalapokon őrzött népzenei anyagot valamiképpen használhatóvá kell tenni. Ez a munka a systematológia… Mindeme rendszereknek az a célja, hogy a dallamok s azok variánsai, valamint a rokondallamok egymás mellé kerüljenek… Bartóknak igaza volt abban, hogy egyetlen rendezési rendszer sincsen, amely alkalmas lenne minden népzene osztályozására.”
(Réflections sur la méthade… 1962)
(Réflections sur la méthade… 1962)
Amikor Lajtha 1918 őszén kétségbeesett kísérletet tett katonai szolgálata alóli felmentéséért, kérvényében Bartók már akkoriban folyó rendszerezési munkálataira hivatkozott, amelyhez a múzeumi gyűjtemény rendbetételével szándékozott segítséget nyújtani. A tervezett eseményeket másképpen rendezte el a történelem. Annyi bizonyos, hogy amikor 1920–21-ben a kutatásba újra bekapcsolódott, már folyamatban volt Bartók rendszerező munkája. Az 1924-ben megjelent A magyar népdal c. gyűjteményben már a magyar népzenét stíluscsoportjai szerint osztályozta.
A magyar népzene rendszerezési munkálataiban szemmel láthatóan később sem vett részt. Ennek ellenére voltak javaslatai és törekvései némely történeti összehasonlítást szolgáló szisztéma kialakítására, később pedig a népzene előadásmód szerinti vizsgálatára és rendszerezésére. E tudománytörténeti adalékok kevéssé ismertek.
Első, szisztematizálásra vonatkozó kezdeményezése igen korai, egy 1927-ben publikált tanulmányban jelent meg. Gyűjtő-kutató munkája során lett figyelmes a gregorián dallamfordulatok és a népdalok közötti melodikus jellegű összefüggésekre. Úgy vélte, hogy e kapcsolat történeti, stiláris tanulságai a vonatkozó dallamok szótárszerű rendezése és összehasonlítása révén felkutathatók lesznek, mint írta: „teljes fényt deríthetnek a két stílus közösségeire, s így az egyházi zene hatására”. (A magyar népzene kora. 1927.) E fél évszázada tett javaslat tudománytörténetileg egyik legkorábbi előzménye azoknak az összehasonlító zenei vizsgálatoknak, melyeknek eredményei napjainkban váltak kézzelfoghatóvá.
A másik idevágó kezdeményezése a magyar népzenei gyűjtemény egészére vonatkozott. Elgondolását évtizedeken át érlelte magában. Már 1936-ban, 1938-ban megjelent publikációiban hangsúlyozta, hogy a népdal egyik lényeges vonása az előadás. A tudományos hangrögzítés előmozdításának érdekében újból és újból szóvá tette, hogy a leírt „kótakép” önmagában nem ad kellő tájékoztatást a dallamról: „…az előadás mikéntje a népdalnak szinte fontosabb alkotóeleme, mint a kótaképe.” „Az előadási sajátosságok, melyek a népdal életét teszik … javarésze hangjegyekkel leírhatatlan.” (A gramofonlemezre való népdalgyűjtés. 1938.)
Az 1940-es években folytatott erdélyi gyűjtések ismeretében tovább érlelte az előadásmód szerinti rendszerezési terveit. Az intenzív gyűjtés tapasztalatai és főként az a tény, hogy a gramofonfelvételek lehetővé tették az előadás apró részleteinek vizsgálatát, Lajthának további ösztönzést adtak. A népdal „életének”, „életmódjának” sajátos értelemben vett vizsgálatára tett kísérletet Szépkenyerűszentmártoni gyűjtésének közzétételében. Az a szándék vezette, hogy egy „zárt területen együtt élő … két nemzetiségű lakosság mit, mikor és hogyan énekel, hogy s mikor él nemcsak a maga, hanem a másik muzsikájával is”. Újszerű megállapításai az összehasonlítás első stádiumát jelentették: pontos, tudományos adatokat szolgáltattak egy község dallam- és tánchagyományának gyakorlati használatáról, továbbá az egyes dalok, zenék nemzeti hovátartozásáról. Az összehasonlítást a háború befejeztével nem tudta folytatni. Pedig mindkettőt tervezte. S minthogy „az ilyen kutatásnak nem lévén methodikája” – írta a kötet előszavában –, a kutatás folytatásában megakadályozva, annak kialakítására sem volt lehetősége.
Párizsban, 1962-ben tartott előadásában újra visszatért korábbi terveihez, melyet ekkor már saját terminus technikusával „biológiai” rendszernek nevezett. Tervét ekkor fogalmazta meg legvilágosabban. „Az eddigi népzenei gyűjtésekben … nagyobb súlyt helyeztünk magára a zenei anyagra, egyszóval az »amire«, mint az »ahogyan«-ra, azaz arra, amikép azt előadják. Míg tökéletes gépek nem álltak rendelkezésre, erre gondolni sem lehetett. A megszólaló zenei hang képzése, az előadás mikéntje legalább olyan fontos, mint maga a melódia vonal. A gépi felvételek adják meg a lehetőséget arra, hogy a népzene életreválását, életének mikéntjét pontosan megfigyelhessük s az ez adta eredményeket rendszerezhessük.” (Réflections sur la méthode … 1962.)
A népzenekutatás első periódusában az elvégzendő feladat tárgya szükségszerűen az „ami” volt. Lajtha tevékenysége is alapvetően e tárgy minél teljesebb feltárására és közzétételére irányult. A ráháruló elvi-gyakorlati, módszertani szervezői munkák végzésével egyidejűleg évtizedeken át foglalkoztatta a népzene előadásmódjának, azaz a legsajátosabb zenei szubsztanciájának – mint mondotta: „életének, lelkének” – megismerése. Mintha ezt a részletek által fellelhető „lényeget” keresve tartotta volna fontosnak a lejegyzés során is, az előadói sajátosságok minél pontosabb regisztrálását. Több ízben tett kísérletet ennek megközelítésére, megismerhetőségének kialakítására.
1962-ben világosan látta terve időbeli távlatait: „Még jó ideig kell a klasszikus módszerekkel dolgoznunk, de ugyanakkor egy újabb módszerrel is kísérleteznünk kell.” Sem 1960-ban, sem ma, több mint húsz év elteltével nem érkezett el az összehasonlító népzenei előadásmód-kutatások ideje. Viszont az általános zenetörténeti kutatások terén folyó hasonló tárgyú kísérletek arról győznek meg, hogy a Lajtha által szorgalmazott kutatásnak távlatokban van létjogosultsága. A munka következő időszakai igazolhatják elvárásait: az előadói részletsajátosságok összehasonlító vizsgálata további történeti összefüggések felismerésével gazdagíthatja a tudományt.
