VITAM IMPENDERE VERO (Pályakép)
VITAM IMPENDERE VERO (Pályakép)
„A belső meggyőződés ereje, és az a feltétlen hit és tudás, ami küldi az embert … ezek adják azt az utat, ami az életek igazsága.”
(1915)
(1915)
Lajtha László 1892. június 30-án született Budapesten. Édesapja, Lajtha Pál egy kisebb méretű bőrgyár tulajdonosa volt. Az anya családja Erdélyből, az Udvarhely megyei Szolokmáról származott. Wiesel (Visel) székely származású családját Lajtha László kora fiatalsága óta magához közelállónak érezte. A székely ősökkel való rokonszenvének kifejezéseképpen második fiának az Ábel keresztnevet adta.
Lajtha Pál és Wiesel Ida házasságából három gyermek született: László, György és Anna. Az első fiú eredetileg János László nevet kapott, melyek közül egész életén át csak a Lászlót használta.
A családban mindkét szülő muzsikált. Az édesanya zongorázott és énekelt, az emlékezet szerint az apa hegedűn játszott, és kedvtelésből komponálgatott. Bár kedvelték a zenét, László fiuk élethivatásként választott zenei pályáját komolyan ellenezték. Ebből eredt, hogy László fiatal korában, míg önállóságát kivívta, szembehelyezkedésre kényszerült, s a szülőkkel való kapcsolatában az elszakadás törekvése erősebb volt a ragaszkodásnál. A pályaválasztás kérdése végül úgy dőlt el, hogy László zeneakadémiai tanulmányaival egyidejűleg – szülei akaratának megfelelően – jogi tanulmányokat is folytatott. Államtudományi doktorátusát 1918. szeptember 28-án szerezte meg. Jogi doktori végzettségének eredményeképpen a húszas-harmincas években hivatalos, múzeumi okmányokon a dr. Lajtha László aláírást használta. Tudományos publikációinak és kompozícióinak szerzőségét jelölve a doktori címet sohasem tüntette fel.
Zeneakadémiai tanulóéveiről nem sokat nyilatkozott a későbbiekben. 1909-től zongora-és zeneszerzői tanulmányokat folytatott egyidejűleg. A zongoratanszakon Szendy Árpád növendékeként kiemelkedő előrehaladást tett. A szakmabeliek éveken át ösztönözték a zongoraművészi pályára. Döntéséről egyik, fronton írt levelében így szólt: „…nem értette senki, miért nem lettem actív zongorista, mikor mindenünnen csak siker és korlátlan művészi szabadságom teljes biztosításával, pompás szerződési ajánlatokkal kínálkoztak … És én mégis abbahagytam. A komponálás kedviért. És az igazságom kedviért. Az utak igazságáért.” (Hollós Rózának, 1915.)
Kellő önismerettel döntött a zeneszerzői pálya javára. A mesterséget a Zeneakadémián Herzfeld Viktortól tanulta. Zárkózottsága a zeneszerzésórákon is érvényesült. Kiforratlan, be nem fejezett műveit senkinek sem mutatta meg. Mint írta: „ . , soha senkit be nem engedtem műhelyembe, – soha senkinek sem mutattam, csak kész opust…” (Hollós Rózának, 1916.)
Zeneszerzői diplomáját 1913. július 16-án kapta meg. Tudta, hogy zeneszerzői tudását nem tekintheti befejezettnek. Még főiskolai tanulmányainak idején több ízben alkalma nyílt a nyugat-európai kortárs zene megismerésére. Anyai nagybátyja segítségével kijutott Genfbe, Lipcsébe, Münchenbe és többször Párizsba. A francia zene új hulláma, főként Debussy hatása mély benyomásokat hagyott benne. Emlékében őrizte a Le martyr de St. Sebastian bemutatóját, amelyen növendékként személyesen jelen volt. Egyik hosszabbra nyúlt párizsi tanulmányútja alkalmával a Conservatoire-ban Vincent d’Indy-nél folytatott zeneszerzési tanulmányokat. Az 1910-től kezdődő párizsi tanulmányutak Lajtha műveltségére, művészetszemléletére életre szóló kisugárzásként hatottak. A kapcsolat mélységét és tartósságát életének következő évtizedei igazolták; hiszen a magyar kultúra egyre határozottabban német befolyás alá kerülő tendenciájában igen csekély, de annál erőteljesebb törekvésként jelentkezett a francia művészettel való közvetlen érintkezés igénye. Zenei, zeneszerzői szempontból e téren Lajtha elhatároló jelentőségű szerepet vállalt.
Zeneszerzői diplomájának kézhezvételével egyidejűleg, 1913 júliusában jelentkezett szolgálatra a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Tárában. Ekkor már három éve részt vett a népdalgyűjtésben. Ő maga „5–6 évvel Bartók és Kodály után” csatlakozott a történelmi jelentőségű elhatározáshoz. Akkoriban Lajtha volt a legfiatalabb a gyűjtők között, alig 17 éves, amikor először indult Erdélybe népdalt gyűjteni. A múzeumot minden bizonnyal Bartók tanácsára kereste fel, akit már korábbi kapcsolat fűzött a Néprajzi Tárhoz. De lehetséges, hogy más támogatója is akadt itt Bartucz Lajos személyében. Ugyanis az ő ajánlatára vették fel Lajthát már 1911-ben a Néprajzi Társaság rendes tagjai közé. (Ethnographia 1911.)
A mai Néprajzi Múzeum népzenei gyűjteményében Lajtha első lejegyzései 1911 áprilisi keltezésűek. Ismereteink szerint első gyűjtéseit Erdélyben, Csík, Háromszék, Maros-Torda megyékben folytatta. A terület megválasztásában arra törekedett, hogy a kevéssé ismert, ősi hagyományokat kiváltképp őrző Székelyföld népzenei emlékeit kutassa.
Gyűjtőmunkájának lendülete hamarosan megtört. Az első világháború kitörésekor megalkuvást nem tűrő igazságérzete a frontra kergette. 1914 októberében a cs. kir. 6. vártüzérezredhez vonult be szolgálatra. Bevonulásának belső indítékáról egyik, menyasszonyának szóló levelében így vallott. „Mikor eljöttünk, tán szívesen jöttem is, – … de hisz szívesen, hisz millió ember, igen milliók és mind halálra küldöttek, és mind emberek és életek, szenvedtek; – fájt volna az erkölcstelen kivételezés, ha én otthon maradtam volna, – mégha indokolta volna is a különbnek tudás … önzése is.” (Hollós Rózának, 1915.)
Keserves négyéves frontszolgálat következett. 22–26. éves koráig „a muzsikálás lehetősége nélkül”, testi és lelki szenvedések özönét élte át. 1916/17-ben földbe ásva „csúf Galícia legalsó csücskében” Dosztojevszkijhez és Beethovenhez menekülve érlelte élete emberi-etikai igazságait. A francia irodalom, a német filozófia eredeti nyelvű olvasása, a partitúrák tanulmányozása tartotta a lelket benne. A frontról küldött mintegy kétszáz levele megrendítő bizonyítékul szolgál a huszonéves Lajtha emberségének, műveltségének. Ekkoriban fogalmazta meg önmaga számára életfilozófiáját: „…az élettel minden dolgunkat csak a legmagától értendőbb nyíltsággal, legelszántabb becsületességgel kell a legvégsőkig menő konsekventiákat levonni. Ez az egyedüli módja, hogy szabadon és tisztán élhessünk.” (Hollós Rózának, 1915.)
Az évek multával testi ereje és lelki összeszedettsége nehezen állta a szenvedések végeláthatatlannak tűnő sorát. 1917-ben már egyre többet panaszkodott, olykor mély elkeseredés vett erőt rajta. „Igen fáradt vagyok, nem bírom már lelkileg ezt a háborút, és néha olyan szomorú, hogy vagyok” – írta menyasszonyának 1917 őszén.
A Néprajzi Tár visszavárta. 1915. július 4-én hivatali esküt tett, és távollétében fizetéstelen segédőrré léptették elő. A frontról levelezett Bartókkal. 1917 decemberében Bartók úgy próbált segíteni rajta, hogy a magyarországi katonadalok összegyűjtésének és feldolgozásának munkájához Lajtha személyében munkatársi támogatást kért. 1918 őszén Lajtha újból megkísérelte frontról való hazatérését. Kérelmet nyújtott be a múzeum vezetőségéhez, melyben Bartók rendezési munkálataira hivatkozott, amelynek folyamatosságát a kapcsolódó gyűjteményrészek rendjével kívánta előmozdítani. Sem egyik, sem másik kérvény nem járt eredménnyel, csak a háború befejezésével szabadulhatott a frontról.
Miután leszerelt, egyik tervét sem valósíthatta meg, a katonadalok gyűjteménye és a rendezési munkálatok is megszakadtak a forradalom viszontagságos hónapjaiban. A polgári és a proletárforradalom idején Lajtha Bartókkal és Kodállyal együtt elérkezettnek vélte az időt régóta tervezett elképzeléseiknek megvalósítására. Elsősorban egy önálló népzenei gyűjtemény felállításán fáradoztak, amelyben Bartók irányításával Lajtha végezte volna a szakmai feladatokat. Tervük megvalósítására nem kerülhetett már sor, „a fonogramm hengereknek a Margit körúti Emmer-palotába való átszállítására” nem volt lehetőség. (Múzeumi felterjesztés, 1920.)
A kommün alatti magatartásáért a múzeum fegyelmi eljárást indított ellene. Az 1920. május 5-én lefolytatott házi fegyelmi vizsgálat azonban felmentette Lajthát, csupán rosszallását fejezte ki, „hogy az ú.n. tanácskormány révén viselt állása javára … hivatali és kollegiális kötelezettségeit túl lazán és könnyelműen fogta föl”. (Múzeumi okirat, 1920.)
A háború befejezését követően igen nehéz, szűkös esztendők következtek a múzeumban is. A néprajzi-népzenei gyűjtés folytatására gyakorlatilag nem volt mód. A kutatók a már meglevő gyűjtemény rendezési, lejegyzési feladataival foglalkozhattak. A megcsappant munkalehetőségek között lelkesítően érintette Lajthát, hogy Haraszti Emil utódaként a Nemzeti Múzeum hangszergyűjteményének gondozásával őt bízták meg. Igen jelentékeny kezdeményezéseket hozott a hangszertörténeti gyűjteményben töltött néhány éves munkálkodása. 1921–1929-ig publikációs tevékenysége tetemes részében hangszertörténeti kérdésekkel foglalkozott. E témakörben tartotta első előadását a Néprajzi Társaságban, továbbá ő rendezte meg az első nemzeti múzeumbeli hangszerkiállítást is. Máig útmutató nézeteket vallott a történeti hangszerek előadóművészetben való alkalmazásáról, hangszergyűjtési akciót kezdeményezett, javasolta az országos hangszerleltár összeállítását. Sürgette a magyar zenei ikonográfiai kutatások megindítását, és erre vonatkozó kezdeményezéseket is tett.
A frontról hazatérve 1919 áprilisában feleségül vette a már évek óta menyasszonyának tekintett Hollós Rózát. Közös életüket Lajtha korábbi, Miksa utcai kis kétszobás lakásában kezdték. Helyzetük gondokkal volt terhes, a szülők akarata ellenére kötött házasságban támogatás nélkül, saját erejükből kellett fenntartaniok magukat. Lajtha minden kereseti lehetőséget elfogadott. 1919 őszétől Kern Aurél pártfogásával szerződéses mellékállást vállalt a Nemzeti Zenedében. Kamarazenét, zeneszerzést, zeneelméletet és karéneket tanított hetente három délutánon. Átmenetileg újságírással is foglalkozott. Hangversenykritikákat, beszámolókat írt az Új Nemzedékben néhány hónapig, Kern Auréllal megosztva, míg a lap 1920 májusában megszüntette zenekritikai rovatát.
1920-ban megszületett első fiúk, László, két évvel később Ábel. A család megélhetésének biztosításáért és saját szakmai előrehaladásáért bámulatos energiával dolgozott. Hetente három-négy délelőttjét a múzeumban, három délutánját a Nemzeti Zenedében töltötte. Közben, ha rövid szabad ideje maradt, „szokásához híven a könyvtárban dolgozott”. 1912 telén kelt naplószerű beszámolójában időbeosztásáról így írt: „Péntek: reggel hivatal délig, s aztán Zenede estig … Szombat: délelőtt hivatal. Vacsoráig zongora mellett ültem … Hét után hazajöttem. Keveset komponáltam, s annál többet játszottam Bachot … Vacsora után is zongoráztam még.” (Feleségének, 1921.)
Zeneszerzés, múzeumi munka, tanítás, publikálás és mindehhez alkalmanként vidéki gyűjtőútjai is csatlakoztak. Szerette ezeket az utakat a felfedezésért, a szívéhez szorosan hozzátartozó dallamokért, a természethez, a faluhoz kötődő élményekért, a lelkében tisztázást hozó csendért, a belső megújulást adó változások kedvéért. Sok rajongó, természetközelben inspirált levelet küldött korai gyűjtőútjairól. Van köztük reálisabb hangú, fáradtságról panaszkodó is. Egyik, 1923-beli Somogy megyei útjáról így írt: „Meglehetős későn feküdtünk le és nagyon korán keltünk; – délelőtt a rekkenő hőségben még gyalogolni is kellett egy jó másfél órát (gyűjtés), ebéd után meg hol kocsin, hol vicinálison döcögtünk a döglesztő kánikulában; most este érkeztünk meg Pestre, bizony fáradt vagyok.” (Feleségének, 1923.)
A túlfeszített munka, s a már korábbi, a fronton töltött évek is megviselték egészségét. A katonaság idején szerzett súlyos gyomorfekélye kiújult. 1924 őszétől múzeumi munkáját nem tudta teljesíteni, hosszabb időre betegszabadságra ment. 1925. januárjában, harminckét évesen nyugdíjazását kellett kérnie. „1925. évi január 1-től további intézkedésig havonta előlegesen 97 aranykorona 20 fillér nyugdíjat” kapott. (Nyugdíjazási okmány. 1925.)
Egészségi állapota még a következő évben sem javult. 1926 nyarán a Graz környéki Maria Trost-i szanatóriumból testi-lelki állapotáról így írt: „… a sok robot, hajsza után … valahogy semmi cselekedetre sincs energiám, néha olyan furcsán nézem magam a tükörben … Ki ez az ember itt velem szemben? … – de fura, hát hol van az a sok kereső akarat, gondolkodó kutató makacsság, az erő, az energia, az a bizonyos, ökölcsapás, a düh, a repülnitudás, … a hit, a cél, az élet … – semmi erőm, semmi akaratom, … olyan messze morajlik minden.” (Feleségének, 1926.)
A múzeum népzenei gyűjteményével ekkoriban évekig nem volt kapcsolata. Időközben változatlanul figyelemmel kísérte a kutatás legfrissebb eredményeit. 1925-ben Bartók megjelent köteteit a közvetlen munkatárs örömével üdvözölte. „Mint az épület szerény munkása nem tudok megilletődés nélkül gondolni arra, hogy … elsőként teremt rendet a magyar muzsika sajátosságairól való vélemények káoszában.” (Ethnographia 1925.)
Első népzenei tárgyú írásait az 1925–1927. években publikálta. A Debreceni Szemle, a Zenei Szemle, az Ethnographia és az Iskolánkívüli Népművelés hasábjain közzétett cikkek a korabeli tudományos ismeretterjesztés funkcióját voltak hivatottak betölteni. Akkoriban a közvéleményben komoly tájékozatlanság uralkodott a népzene, népies műzene, cigányzene fogalmairól. Lajtha személyes feladatának érezte a népzenei kutatással kapcsolatos ismeretek közlését. Történeti, stílusismereti áttekintéseiben olykor személyes terveinek is hangot adott. (A magyar népzene kora. 1927.)
1928-ban, egészségét visszanyervén, mint nyugalmazott múzeumi őr, újbóli, fizetéstelen szolgálattételre jelentkezett. A korábbi évekhez viszonyítva a konszolidáció hatását tapasztalhatta, s nyilvánvalóan látta, hogy az általa több mint tíz éven át kezelt népzenei gyűjteménynek távozása óta nem akadt tudományos gondozója. A múzeumnak fokozott mértékben szüksége volt munkájára, annál is inkább, mert a Néprajzi Tár időközben a városligeti Iparcsarnokból az Elnök utca és a Könyves Kálmán körút sarkán levő gimnázium épületébe költözött. Az átköltözés utáni kicsomagolást már Lajtha végezte.
Az átköltöztetett népzenei gyűjteményről és állapotáról a Néprajzi Tár igazgatóőre, dr. Madarassy László részletes beszámolót írt. Jelentése az egykorú gyűjtemény állományáról, elhelyezéséről, a munkaszobáról és munkakörülményekről részletes tájékoztatást nyújt. „A népzenei gyűjtemény fonogrammhenger-állománya 2408 drb. henger, amelyen kb. 7000 dallam van följegyezve; a hengerek az irodafolyosón … 5 szekrényben vannak elhelyezve. A gyűjteménynek két leltára van. Mindkét leltárhoz támlapok tartoznak. Az egész gyűjteményről tokokban elhelyezett hely- és szövegmutató készült. Mindezek az Elnök utcai bejáró-folyosóból nyíló kis szobában, jobbára házilag készített állványokon vannak elhelyezve. Ugyanitt a kezelő részére egy íróasztal és két szék van beállítva … A gyűjteményt ideiglenesen dr. Lajtha László ny. m. n. múzeumi igazgatóőr kezeli, aki … hetente három délelőttön foglalkozik a gyűjtemény folyó munkáival. Ilyen módon nemcsak a gyűjtemény anyagának tudományos földolgozása, hanem szakszerű hozzáférhetősége is nagyjában biztosítva van.” (A népzenei gyűjtemény állapota. 1928.)
Az 1928/29-es év fordulópontot hozott kutatói pályáján. Többszöri megtorpanásra kényszerült népzenekutatói munkássága ekkortól már töretlenül folytatódhatott. Tudományos érdeklődése, kutatási témái és tudományszervezői feladatai a II. világháború kitöréséig folyamatosságukban egyre teljesebbé váltak. A vonatkozó időszakban tevékenységi köre a következő feladatokból állt: az egyidejűleg végzett népzene-néptánc gyűjtésből és ezzel összefüggően a kutatásmódszertani kérdések kidolgozásából, a népzenei hanglemez-felvételezés gyakorlati, szervezői feladataiból, továbbá a külföldön kifejtett szervező-irányító munkából, melyet a népzenekutatás nemzetközi szervezetében – főként Párizsban – végzett.
A támogatóan ható külső körülmények sorában az 1928-as prágai népművészeti kongresszus hozta a legszembetűnőbb változást. Lajtha, aki első ízben vett részt nemzetközi tudományos tanácskozáson, igen komoly figyelmet keltett. Sikeres előadása és jelentékeny részvétele következtében a Szellemi Együttműködés Nemzetközi Bizottsága (Coopération Intellectuelle de la Société des Nations) rendezésében összehívott további népzenei és néptánc tárgyú konferenciákra személyesen is meghívást kapott. 1929-ben Rómában, 1930-ban Antwerpenben, 1931–39-ig Párizsban az időközben létrejött Institut-ben (Institut de Coopération Intellectuelle) vett részt tudományos konferenciákon. A megalakult CIAP (Comission Internationale des Arts et Traditions Populaires) népzenei szervező munkájában 1939-ig vezető szerepet töltött be.
Nemzetközi tudományszervező tevékenysége pozitív visszhangot váltott ki a magyar tudományos körökben is. 1929-ben a Néprajzi Társaságban elismerően méltatták Bartók és Lajtha kiemelkedő jelentőségű kongresszusi részvételét. Előadásaikat a következő évben az MTA publikálta. (Jelentések a … magyar népművészetről. 1929.) Lassanként szavának, kezdeményezéseinek a korábbinál nagyobb súlya lett, s nem kevés küzdelem után megindult azon az úton, amely a „szürke, jobbágyi tengődésből” fokozatosan kiemelte. (Feleségének, 1923.)
Pályájának kibontakozásához zeneszerzői munkásságának első nemzetközi eredményei is csatlakoztak: 1929-ben Coolidge-díjat kapott, 1930-ban létrejött az első kiadói szerződése a párizsi Alphonse Leduc zeneműkiadóval.
Lajtha tudományos szemléletében létrejött gazdagodás legszembetűnőbben abban az itthoni küzdelemben jutott kifejezésre, amelyet több mint egy évtizeden át a népzenei gramofonfelvételek bevezetéséért folytatott. Más oldalról viszont a Néprajzi Múzeum kutatóinak körében eltöltött éveknek, a múzeum tudományos szellemének volt köszönhető, hogy Lajtha, aki a tízes-húszas években főként a dallamgyűjtés es lejegyzés területén dolgozott, a harmincas évektől kezdve a népzenei jelenségek vizsgálatát a néphagyományok egyre szélesebb körében (néptánc, népszokások) végezte. Felismerése alapján több tanulmányában hangsúlyozta a néprajzi-népzenei jelenségek szoros összefüggését, a „határformák” vizsgálatának fontosságát. (Népzenei formaproblémák. 1929.)
A néptánckutatás jelentőségére minden bizonnyal Bartók hívta fel figyelmét. Gyűjtőútjain már 1921–23-ban figyelemmel kísérte a táncokat, s a lehetőséghez képest azok lejegyzésére is törekedett. Publikációit e tárgykörben csak a húszas évek végén tette közzé. Ekkoriban már látta, hogy az elvégzendő kutatások között a néptánc mennyire háttérben marad, s hogy kollegáit más munkaterületek kötik le. Feladatának tekintette, hogy e téren is minél hamarabb munkához lásson. A húszas évektől kezdve a néptánc kérdése kutatói tevékenységének szerves részévé vált.
A második világháborút megelőzően Lajthának nem volt lehetősége nagyobb dallamközlő gyűjtemények kiadására. Bár tervezett effélét, egy mintegy 300 népdalt tartalmazó kötet formájában, gyakorlatilag csupán egy-egy gyűjtés vagy műfajcsoport tanulmányszerű publikálására volt lehetősége. A harmincas években újból fellendülő gyűjtőmozgalom idején néhány Ethnographia-beli közleményben (Az 1930. évi népzenei gyűjtések. 1931., Népdalgyűjtés Szatmárban. 1934.), valamint egy gyermekjátékokat közreadó kötetben – dr. Molnár Imrével közösen – (Játékország. 1929.) vált kézzelfoghatóvá gyűjtőmunkássága.
A harmincas évektől számbelileg is megszaporodó publikációi a közlés rendeltetése szerint csoportosíthatók. Ezek egyikét azok a tudományos összefoglaló kiadványokban közzétett tanulmányok képviselik, amelyek a zenetörténet és a néprajztudomány terén a harmincas évek közepén első ízben tettek kísérletet az ismeretek szintézisére. Az első magyar Zenei Lexikonban Lajtha a népzenekutatás metodikájával foglalkozó Népdalgyűjtés című fejezetet írta, az ötkötetes Magyarság Néprajzában a Néptánc fejezetet (Gönyey Sándorral) a Magyar Muzsika Könyvében a Népzenegyűjtést (Veress Sándorral), valamint a Néptánc tárgykörök összefoglalását.
Írásainak másik, igen jelentékeny csoportja a korszerű kutatási segédeszközök bevezetésének ügyével foglalkozó cikkek, tanulmányok, melyek közül alapvető fontosságúak voltak: A gramofonlemezre való népdalgyűjtés múzeológiai jelentősége (1938), valamint egy Néprajzi Társaságban tartott előadás (Ortutay Gyulával) A Magyar Néprajzi Múzeum néprajzi hanglemezei és azok népzenei tudományos értéke (1940).
Publikációinak további kisebb körét jelentik azok az Ethnographia-beli kis terjedelmű közlemények, melyek egy-egy népzenei, néprajzi felfedezést tártak fel (Kiszejárás a Hontmegyei Ipolybalogon. 1933., Kispaládi pünkösdölő. 1935.).
Idegen nyelvű írásai részben a külföldi szakemberek tudományos tájékoztatását, részben a magyar népzene-néptánc történetének összefoglalását kísérelték meg. A sort egy francia nyelvű kiadvány népzenei fejezete kezdte (Hongrie et la Civilisation. 1929.). Jelentőségükben kiemelkedik a CIAP kiadásában a Dossiers de la Coopération Intellectuelle sorozatban megjelent két kötet (1934. 1939). melyek egyikében egy történeti bevezetést (Préfate. 1934.), a másikban a magyar népzenekutatás gyűjteményeinek és irodalmának bibliográfiáját tette közzé. A későbbiekben egy Ungarn (1940) című német nyelvű kiadványban a néptáncról szóló fejezetet, 1941-ben pedig a Nouvelle Revue de Hongrie folyóiratban három népzenei tárgyú tanulmányt jelentetett meg (Qu’est que l’art populaire, Les origines de l’art populaire, La danse hongroise).
A második világháború kitörésétől itthon komoly szerepet vállalt az ellenállásban. Amíg csak tehette, élelmiszercsomagokat küldött Franciaországba, s barátainak szóló leveleiből megrendült részvét és a feltétlen összetartozás vállalása sugárzott.
„Náciellenes” magatartása nyilvánvaló volt. Szókimondó, meghunyászkodásra képtelen természete nehezen viselte el a nemzet és a társadalom megpróbáltatásait. Munkájában még céltudatosabban összpontosította figyelmét a nemzeti-népi hagyományok megőrzésére. A komoly veszélyben felelőssége, munkabírása is megnőtt. Bartók emigrálása után személyes feladatának tekintette a népzenei hanglemez-felvételezés intenzív folytatását. Intézményesen is szorgalmazta a gyűjtők munkáját. Az erdélyi megyék visszacsatolása ellenállhatatlan ösztönzéssel hatott rá. A harminc évvel korábbi lelkesedéssel indult útnak.
Munkája páratlan eredménnyel járt; a kutatás által még alig érintett hangszeres népzene hagyományának alapvető ismereteivel tért vissza. Erdélyi falvak három-négy hangszerjátékosból álló cigányegyütteseinek repertoárját és játékmódját kutatta. Hallatlan erőfeszítések árán még sikerült neki az 1940–43-ig felgyűjtött zenei anyagot hanglemezfelvételen rögzíteni. Munkája e tekintetben is előzmény nélkül állott.
Nevezetes szépkenyerűszentmártoni, széki és kőrispataki gyűjtéseit 1943 nyarán be kellett végeznie. Szándékában állt itt megkezdett terveinek további folytatása, de életének hátralevő húsz évében erdélyi kutatásainak teljesebbé tételére már nem volt lehetőség.
A háború kitörése előtti néhány hónapban más területen akadt sürgető feladata. A hanglemezfelvételezés terén szívós küzdelmeivel kiharcolta, hogy a sokasodó gátló intézkedések ellenére a munkát 1944 januárjáig folytathatták.
A múzeumi népzenei gyűjtemény biztonságba helyezése ugyancsak az ő útmutatásával, irányításával történt. A több ezernyi fonográfhengerből álló gyűjteményt és az addig elkészült hanglemezfelvételeket előrelátóan kellett védelembe helyezni a közeledő veszély elől.
Az ostromot a fővárosban élte át. Amikor a végső hónapokban Váci utcai lakásukat frontterületté nyilvánították, idősebbik fia javaslatára – aki az Élettani Intézet tanársegédje volt – a család az intézet pincéjébe menekült. A harcok lezárulásával testi épségben térhettek vissza otthonukba, amely azonban tűz és pusztítás áldozata lett. Az ott levő szellemi értékek a kéziratok és levelezése tetemes, részben elpusztult. Lajtha a lényegest a kevésbé fontostól megkülönböztetve, 1946 őszén így írt volt munkatársának. „Életünk itthon nem rózsás. Fizetésünkhöz mérten minden drága. De azért együtt vagyunk és dolgozunk itt a múzeumban és otthon a családban is.” (Dincsér Oszkárnak, 1946.)
A következő hat évben sorsa igen különbözőképpen alakult. A háborút követő három év mintha minden korábban megérdemelt elismerést együttesen hozott volna el. Az újjászerveződő zenei és tudományos élet Lajtha irányító részvételére alapvetően épített.
1945 tavaszán a Rádió zeneigazgatójává nevezték ki. Új tisztségében a legkitűnőbb kollégák segítségével próbálta elképzeléseit megvalósítani. Szándékában állt a korábbinál igazságosabb és igényesebb zenei műsorpolitika kialakítása. Terveit nem valósíthatta meg, megbízatása az 1946-ban bekövetkezett intézményes átszervezés során megszűnt.
Még ugyanabban az évben a Nemzeti Zenede igazgatója lett. Kinevezése itt is viszonylag rövid ideig, az 1949-es fordulatig maradt érvényben.
A Néprajzi Múzeum történetében lefolyt, háború utáni igazgatóváltozások során átmeneti időre – 1946 augusztusától decemberig – Lajtha megbízott igazgatói kinevezést nyert.
1947 tavaszán újabb megtiszteltetésben volt része. A Magyar Néprajzi Társaság (melyben 1913 óta rendes, 1938 óta választmányi tagként szerepelt) egyik alelnöki tisztségének betöltésére kérte fel. Egyidejűleg az elnök Ortutay Gyula, az ügyvivő alelnök dr. Tálasi István volt. A kétévenként választott tisztikar szabályainak megfelelően megbízatása 1949-ig szólt.
1939–1947-ig Lajtha nem járhatott külföldön. Oly nehezen várt látogatásának alkalmául In Memoriam című zenekari művének párizsi bemutatója szolgált. 1947 márciusában nagy várakozással és sok feszültséggel indult el a háború pusztította Európába, vajon ki és mi maradt meg, a barátok, kollégák, a zeneműkiadó, a párizsi Institut emlékéből mi lesz még viszontlátható? Kintlételekor lépten-nyomon tapasztalta a francia kulturális és művészeti élet mindennapi gondját, nehézségeit. Látta a zeneműkiadás szünetelését, az anyagi szükség teremtette kényszerhelyzetet.
A kollégák, barátok a régi szeretettel fogadták. Tárgyalt zeneműkiadójával, találkozott a Francia Rádió igazgatójával, a régi baráttal, Henry Barraud-val, meglátogatta Nadia Boulanger-t, ebédvendég volt Honeggernél, az UNESCO-ban Huxley-val értekezett a háború éveiben felszámolódott CIAP népzenei bizottságáról. Egy korábbi filmvállalkozásból rendező-kollégaként részt vett Hoelleringtől T. Eliot Murder in the Cathedraljének filmzenéjére kapott megbízást.
Hazatérése után tudományos tapasztalatainak meghonosításán fáradozott, és csakhamar hozzálátott filmzenei megbízatásának megfelelően egyéves távollétének gyakorlati előkészítéséhez. A múzeumi gyűjteményt Rajeczky Benjáminra bízta.
1947 őszén családjával együtt Londonba utazott. Békés, idilli környezetben dolgozott. Kintléte idején intenzív kapcsolatban volt a francia és angol népzenekutatói központokkal, az újjászerveződő CIAP-pal és az alakulóban levő International Folk Music Councillal (IFMC).
1948 októberében hazatért. Nem élt a lehetőséggel, hogy külföldön telepedjék le. Akkor döntött így, amikor a tudományos és művészeti élet igen sok képviselője hagyta el az országot. Erről a kérdésről már korábban, egyik 1946-ban írt levelében így nyilatkozott: „…elmenni? külföldön élni? hazajönni? Olyan kérdések, amit mindenki saját magával kell elintézzen. Nem lehet és nem szabad tanácsot adni. Sorsvállalásról van szó.” (Dincsér Oszkárnak, 1946.)
Vállalta az itthoni sorsot. Nem tudhatta, hogy a londoni kertes házban kizárólagosan komponálásnak szentelt év után életének új korszaka kezdődik. Nem sejthette, hogy London volt szinte az utolsó lehetőség számára, amikor Európával még közvetlenül érintkezhetett. Nem gondolhatta, hogy igazgatói megbízásai, sőt állásai is hamarosan megszűnnek, s hogy sem a Nemzeti Zenede, sem a múzeum nem fog többé igényt tartani személyes munkájára. Hogyan is képzelhette volna 1948 perspektívájában, hogy 1–2 éven belül minden hivatalos megbízatása megszűnik, s hogy lesz még olyan időszak is, amikor nyugdíjától megfosztottan, fölöttébb nehéz anyagi körülményekkel kell majd küszködnie.
Míg a fenti események lassanként bekövetkeztek, Lajtha 1949–50-ben még a korábbihoz hasonló körülmények között folytatta múzeumi erőfeszítéseit. Külföldi tapasztalatai újra ösztönözték az abbamaradt népzenei hanglemez-felvételezés folytatására. Kérvényei, előterjesztései eredményeként 1949 őszén sikerült biztosítania a felvételezés újbóli megindításához szükséges anyagi támogatást. 1950-ben Rajeczky Benjámin és Domokos Pál Péter társaságában megkezdték a felvételezést az áttelepített csángók körében. A múzeum adattárában őrzött dokumentumok, jelentések, levelezés szinte semmi jelét nem mutatják a közelgő változásnak. Csupán egy elutasított útlevélkérelem lephette meg, amely az 1949. évi genfi és párizsi népzenei konferenciákon való részvételéhez nem járult hozzá. Lajtha kézírásával két szót vezetett az iratra: „Tudomásul vettem.” E két szó élete hátralevő időszakának mottójául is szolgálhatna.
Az iratok bekövetkezett állásvesztéséről sem árulnak el tényeket. Az viszont így is, a pontos dátum, az ok ismerete nélkül egyértelműen megállapítható, hogy 1951-ben Lajtha a népzenei osztály munkájában már nem vehet részt. Ám addigi munkáját mindenképpen folytatni akarta, s minthogy ehhez gépi felszerelésre volt szüksége, a korábbi évtizedek gyakorlata szerint továbbra is bejárt a múzeumba. Nem hagyta akadályozni magát, „hetenként háromszor kijárt egykori munkahelyére”, ahol „azokon a napokon nyolcan-tízen sürgölődtek körülötte, mind olyanok, akiknek ő, a kegyvesztett, az állástalan harcolt ki különböző … alkalmi keresetet”. (Vargyas Lajos, 1968.)
Lajtha már ekkor kitűnő segítőtársaival együtt erdélyi gyűjtésének lejegyzésein dolgozott. Rendkívüli munkával, lassított forgású lemezjátszón, ismételt megfigyelések során kísérelte meg rögzíteni a „három-négy hangszerből álló cigánybanda heterofóniáját, kemény disszonanciákkal, áthangolt hangszereken … amit partitúralejegyzésben, teljes terjedelmében akart közölni”. (Vargyas Lajos, 1968.)
Az erdélyi gyűjtések lejegyzését kialakult publikációs lehetőség tudatában végezte. Örömmel vállalta a kötetek kiadásának előkészítését. 1954-ig teljes fizikai-lelki erőfeszítéssel dolgozott máig példátlan színvonalú lejegyzésein. 1953 nyarán írta: „…alig várom, – kicsit belefáradva – hogy a három kötet kijöjjön.” (Feleségének, 1953.)
Időközben, 1951 tavaszán népzenekutatói munkásságáért Kossuth-díjat kapott. Az őt ért méltánytalanságok sorozata után eleinte úgy vélte, hogy nem fogadhatja el e magas kitüntetést. Végül hosszas rábeszélés hatására mégiscsak átvette a díjat, de azzal a belső kötelezettséggel, hogy azt a nálánál még nehezebb körülmények között élők körében szétosztja. Elhatározását megvalósította.
A Kossuth-díj körüli dilemmával lényegében lezárult az utóbbi évek viszontagságos eseménysorozata. 1951-ben a Népművelési Minisztérium zenei osztálya Ujfalussy József javaslatára támogatást ajánlott fel Lajthának népzenei tevékenysége folytatására; mintegy havi 2000 Ft átlagos összeget folyósított számára a Népművelési Intézeten keresztül. Még további támogatásban részesült azáltal is, hogy a minisztérium népdalfeldolgozásokra és más kompozíciókra szóló megrendelésekkel bízta meg. A Népművelési Intézethez mintegy külső munkatársi kapcsolat fűzte; vezetője, Széll Jenő messzemenően támogatta Lajtha gyűjtő-felvételező munkáját.
Ugyancsak 1951-ben jött létre igen rövid élctű zeneakadémiai tanári megbízása. Az év őszén a főiskola kérésére vállalta társadalmi munkaként a zenetudományi tanszakon a népzenei lejegyzés tanítását. Máig emlékezetes óráit a népzenei tagozat hallgatói csupán egyetlen tanév folyamán hallgathatták, mert egy igazságtalan döntés hatására Lajtha végképp beszüntette működését a Zeneakadémián.
Elszigetelődése az évek folyamán elkerülhetetlen volt. Nem leplezte, mennyire távol áll tőle az ötvenes évek tudományos és művészeti életének szemlélete. Hajlíthatatlan volt, sokan merevnek érezték meggyőződéséhez való konok ragaszkodását. Az ellentét olykor drámai feszültségűvé vált, így nemegyszer a Zeneművészek Szövetségében lezajlott szakmai-ideológiai vitaüléseken, ahol Lajtha magatartása komoly értetlenségbe ütközött.
Lassanként a múzeumból is elmaradt. A minisztériumi támogatás lehetővé tette, hogy néhány munkatársát maga köré gyűjtve folytassa munkáját. Éveken át mellette dolgozott Avasi Béla, őt követően pedig kutatócsoportjának állandó tagjaként Tóth Margit és Erdélyi Zsuzsanna. Segítőtársai voltak még: Marosi György, Katanics Mária, Gábor Éva, Nónai Katalin és még sokan mások.
Hatvanéves korától egy évtizeden át folytatott gyűjtőútjait már az említett munkatársak társaságában járta. Útjait elsősorban az ország nyugati megyéire koncentrálta. 1951–57-ig főként Sopron megyében, 1958–63-ig többnyire Vas megyében gyűjtött. Két témát vizsgált tüzetesen: egyrészt „az egyházi énekek sorába menekült, valamikor népi énekek világát”, másrészt a szöveg nélküli hangszeres táncok és darabok zenetörténeti, népzenei összefüggéseit. Az első témakört a Sopronmegyei virrasztó énekek című kötetben, a másodikat a Dunántúli táncok és dallamok I. kötetében adta közre.
Mindkét gyűjtemény a már 1954-től megjelent Népzenei monográfiák című sorozat keretében jelent meg. Az első három kötetben az 1940–1943-ig Erdélyben gyűjtött, jobbára hangszeres népzenei anyagot tette közzé a következő sorrendben: Szépkenyerűszentmártoni gyűjtés (1954), Széki gyűjtés (1954), Kőrispataki gyűjtés (1955). A még életében megjelent ötkötetes sorozatban népzenekutatói munkásságának 1940–1960-ig terjedő időszakát összegezte. Még útmutatásával kezdődött el a sorozat hatodik kötetéül szánt Dunántúli táncok és dallamok II. kötetének lejegyzése. Halála után – több próbálkozás ellenére – napjainkig nem volt lehetőség a gyűjtemény kiadására.
Az utolsó évtized zeneszerzői, népzenekutatói teendői megfeszített, emberfeletti munkát követeltek a már hatvanadik életévét meghaladott Lajthától. E túlfeszített munkatempóban töltött éveknek nem maradt cl a káros reakciója sem, 1957-ben szívtrombózis jelezte már a veszélyt.
Felépülése után Lajtha még a következő években is változatlan energiával dolgozott. Életmódja szinte teljesen a munkára szorítkozott, emberi kapcsolatai lassanként az egyre kisebb baráti körre zsugorodtak. Lajtháné egyik 1960-ban kelt levelében így írt az utolsó évek bezárkózottságáról: „Úgy élünk mi ebben a zenei atmoszférában, mint valami elefántcsonttoronyban. Alig megyünk valahova, s magányunkat csak kevés baráttal osztjuk meg.” (Esteban Feketének, 1960.) A kedvelt kevesek közé tartozott Tamási Áron, akihez érzelmi kötődésük közös témájául szolgált az Erdélyhez való tartozás, s néhány, barátságuk nyomán készült közös zenei-irodalmi vállalkozás.
Lajtha nem könnyen viselte el kényszerű elzártságát a világtól, Párizstól, francia barátaitól, kollégáitól. 1949-től csak intenzív levelezés útján tudta fenntartani a kapcsolatot velük. Nem vesztette el őket. 1955-ben érkezett a hír, hogy az Institut de France George Enescu halálával megüresedett helyére tagjainak sorába egyhangúan a magyar zeneszerzőt, Lajtha Lászlót választották. A megtiszteltetés, amelyben azóta sem volt része magyar zeneszerzőnek, hihetetlennek tűnt számára. Köszönetül egy francia muzsikusok emlékének hódoló kompozíciót küldött, mígnem 1962-ben személyesen is kifejezhette háláját.
A francia művészeti és tudományos élet részéről megnyilvánuló megbecsülést és tiszteletet élete hátralevő éveiben is tapasztalhatta. Végül 1962-ben hatékony külső és belső támogatás igénybevételével sikerült újra Európába utaznia. Kint élő barátai többszöri meghívásokkal szorgalmazták útját, Nadia Boulanger egy zeneszerzői verseny zsüritagjául hívta, Prof. Chailley a Sorbonne meghívását tolmácsolta, de még Skandináviából, az oslói egyetemről is előadásra szóló felkérés érkezett. Franciaországban, Angliában, Skandináviában járt; ahol megfordult, tudományos előadásokat tartott.
Útjával több mint egy évtizede várt reménye teljesült: halála előtt még viszontláthatta fiait, megismerhette menyeit, unokáit.
Hazatérését követően folytatta zeneszerzői, gyűjtői feladatait. 1963 februárjában egyik Vas megyei gyűjtőútjáról hazatérve érte a második szívtrombózis. Menthetetlen volt, néhány nap múltán, 1963. február 16-án befejezte életét.
Tizenhét évesen megkezdett gyűjtőmunkáját hetvenéves korában, halála zárta le. Az önmagától is a legteljesebb következetességet megkövetelő Lajtha népzenekutatói küldetése így maradéktalanul teljesült; a kezdet és a befejezés összhangban maradt.
Pályaképünk – célkitűzésünknek megfelelően – tevékenységének csak egyik részét, a kutatóútját követte. Azt is csak töredékesen, hiszen munkánk csak a leglényegesebb tények körvonalait népzenekutatói munkásságának legfőbb törekvéseit és azok megvalósítását tárta fel.
Sorsának lényegét egykori barátja, munkatársa, Veress Sándor fogalmazta meg egy Juvenalis-idézetben; „Vitam impendere vero.” Életét az igazságnak szentelte.
