A KÉMIA TANÍTÁSA
A KÉMIA TANÍTÁSA
Lengyel Béla végzettségére nézve nem volt pedagógus, egyetemi oktatói munkáját azonban a reá annyira jellemző alapossággal, teljes lélekkel végezte. Véleménye szerint „a tanítás nem olyan foglalkozás, a melyet csak úgy mellékesen, a szabad órákban lehet űzni”. Munkája közben igen sok tapasztalatot szerzett, s azokat igyekezett tovább is adni.
Fiatalabb munkatársai egybehangzóan bizonyítják, hogy igen nagy gondot fordított tanársegédei pedagógiai oktatására. Weszelszky Gyula jegyezte fel: ,,…többször, több órán át tanított, hogy hogyan kell jól tanítani.” Egy másik asszisztense, Berkó József így idéz Lengyel szavait: „A tanítás terén jó eredményt csak akkor érünk el, ha nem azt mutogatjuk a hallgatóság előtt, hogy mit tudunk, hanem ha azon nívóra helyezkedünk, melyen a hallgatóság tömegének tudása van.”
Az oktatási munkában szerzett pedagógiai tapasztalatok átgondolása alapján Lengyel sok olyan általános elvet vonhatott le, amelyeket a kémia, sőt továbbmenve a természettudományok mindegyikének tanítása során alkalmazni lehet; illetve kell is. Ezért vállalkozott arra, hogy 1874-ben a II. Egyetemes Tanítógyűlésen a vegytan tanításának módjáról adjon elő.
Ebben az előadásában a kísérletező oktatás mellett és a dogmatizmus ellen tört lándzsát: „Kísérletek nélkül tanítani a természettudományt – mondotta – annyit tesz, mint tudományos tények helyett, melyeket tisztán látni, megértetni s tudni lehet és kell, merő dogmákat tanítani, melyeket talán elhisz a hallgató, mert az, a ki azokat tanítja, előtte tekintély; de melyeket tudni… soha sem fog az illető.” Hozzátette, hogy „ott a hol a hit kezdődik, megszűnik a tudomány s a természettudományokban mindenütt a hit kénytelen elfoglalni a positív tudás és látás helyét, hol a kísérlet teréről lelépni kényteleníttetik”.
Hosszú elméleti fejtegetések helyett egy példán, a víz fizikájának és kémiájának ismertetésével mutatta be, hogyan kell ezt az elvet a gyakorlatba átvinni, ezzel akart „eszméket gerjeszteni a természettudomány tanítási módja iránt”.
Sok-sok egyetemi tapasztalata alapján 1908-ban az egyetemi oktatás kérdéséről szóló országos vitához az előkelő Budapesti Szemle hasábjain szólt hozzá. A vita közben abban minden vitatkozó egyetértett, hogy az egyetemi oktatás hatékonysága nem felel meg a követelményeknek, de eltértek a nézetek a kiút vonatkozásában.
Lengyel fejtegetéseire azért is érdemes odafigyelnünk, mert ezáltal jobban megismerhetjük gondolkodásmódját, igaz pedagógus lelkületét.
A tanítás sikere, szerinte, a következő tényezőktől függ:
1. A tanár és tanuló szigorú kötelességérzete. „Ha ez megvan, biztos a siker”. Tárgyilagosan kiemelte, s ebben mélyen demokratikus felfogása is tükröződik, hogy „a szorgalmas tanulók inkább a szegényebb osztályból kerülnek ki, semmint a vagyonosból”, a jobb módúak mulasztásaikat ugyanis gyakran – megfigyelése szerint – protekcióval igyekeznek pótolni,
2. Tanár–diák viszony. Gyakori számonkérésre van szükség, de számonkérnie csak annak van joga, aki maga is nyújt. Határozottan elítélte azokat, akik olvassák az előadásaikat, tehát akik saját példájukkal nem adnak lendületet a tanulásnak.
3. Tanulás–tanítási szabadság. A magyar egyetemi rendszer átvette a németországi tanulási–tanítási szabadságot, de már a szigorlati előírások tankényszert jelentettek. A két elv keveredését helytelenítette. A gyógyszerészképzésben szerzett tapasztalataiból azt látta, hogy a szigorúan meghatározott tanulási sorrend jobbnak tűnik.
Mindenesetre – szögezte le – „addig, míg társadalmi téren majdnem kizárólag a családi összeköttetések és nem a tudományos szakképzettség a fő tényező”, remélni sem lehet, hogy jobb lesz az egyetemi oktatás hatékonysága.
Igen nagyra becsülte Lengyel a természettudományok (s ezen belül természetesen a kémia) nevelő, társadalomformáló erejét.
Rendkívüli fegyelmezettsége sem akadályozta meg, hogy 1887-ben élesen szembe ne szálljon az egyetem akkori rektorának beszédével, amelyben „társadalmunk erkölcsi süllyedését a természettudományok befolyásának” tulajdonította. A rektor a természettudományok feladatát „csupán abban látja, hogy az emberiség jólétét előmozdítják”.
Ezzel a kemény, de a maga idejében nem szokatlan véleménnyel a Természettudományi Közlöny vezércikkében vitatkozott Lengyel. Fejtegetéseit is a saját korába helyezve értékelhetjük igazán, amikor az előbb idézett rektori vélemény nem számított ritkaságnak. Így ír: „A természet tanulmányozása legalább oly mértékben segíti elő az ember művelődését, mint a bölcseleti tudományok, melyek magukban véve – bármily bámulatra méltók is némely eredményei – a ma polgárosodásnak nem egyedüli alapkövei.”
„A természetben nincs hazugság, csak igazság: mindez bizonyára alkalmas arra, hogy az ember jellemét, erkölcsét nemesítse, szellemét, felfogását emelkedettebbé tegye:”
