SZERVES KÉMIA
SZERVES KÉMIA
Általános vélemény szerint a hazai szerves kémia azért fejlődött ki olyan lassan, a nyugati országokhoz viszonyítva annyira elkésve, mert az a két ember (Than és Lengyel), akik az első egyetemi tanárok voltak, a szerves kémia gyors kifejlődésének idején nem mutattak különösebb érdeklődést e tudományág iránt.
Ennek ellentmond az az adat, hogy Lengyel szerves kémiai téren kezdte el tudományos működését, hiszen első dolgozata a búzaelemzésekről szól, s érdeklődésének a későbbiekben is több tanúbizonysága van.
A szerves vegyületek körébe sorolhatjuk a foszgént is, amelynek képződéséről és sajátságairól a Heidelbergben megismert A. Emmerlinggel társszerzőségben több német és egy francia tudományos folyóiratban értekezett. Az aceton egy új, általa előállított amin-származékáról, a diamino-acetonról 1872-ben az Akadémián emlékezett meg. Nem érezte lezártnak ez irányú kutatásait, kilátásba helyezte az általa „először alkalmazott módszert általánosítani, valamint ezen új amint és annak átalakulásait tanulmányozni”, ezt a tervét azonban – mint annyi mást – nem volt ereje megvalósítani.
1873-ban H. Schiff mesterséges coniin-szintéziséről számolt be a Természettudományi Társulat szakülésén, s láttuk, hogy a szén új szulfidjával kapcsolatosan ugyancsak szerves kémiai kérdéseket érintett.
Ugyanebben az évben az aceton egy újabb aminját vetette vizsgálat alá. Acetonból ammóniával és klórral jól kristályosodó amin-sót kapott. Úgy gondolta, hogy eljárása további szintéziseknek lehet alapja.
Az tény, hogy a későbbiekben szerves kémiai jellegű kérdésekkel nem foglalkozott, ha ugyan a szén új szulfidjával kapcsolatos szerves kémiai következtéseit nem számítjuk ide.
Szerves kémiai érdeklődését bizonyítja azonban, hogy ismeretterjesztő és oktató munkájában nagy teret nyitott e tudományág számára. 1877-ben a Természettudományi Társulatban előadássorozatot tartott, ennek szövege, mint előadási minta, nyomtatásban is megjelent: A szénről és fontosabb vegyületeiről címmel. Népszerű, mai szemmel túlságosan is népszerű ez a füzet, de a korai hazai szerves kémiai irodalmunk szegénysége miatt ezt is úttörőként kell értékelnünk.
A szerves kémia szeretetét mutatja az a körülmény is, hogy, miként már említettük, amint csak, tehette, átvette a szerves kémia oktatását.
Előadásainak korszerű színvonalát bizonyítja az azok alapján Kazay Endre (a későbbi neves gyógyszerész) 1903-ból és Balás Pál 1909-ből származó kőnyomatosan sokszorosított, az előadások alapján készített jegyzete. Egy másik tanítványa, Varságh Zoltán is úgy emlékszik rá, hogy „kedvenc tárgya a szerves kémia volt”. Talán a családi vonatkozások is irányították egyben (mint említettük, a család a Küküllő menti Ebesfalváról származott) az akkori idők egyik legnagyobb szerves kémikusát, Kekulét – amint Kazay feljegyezte – Lengyel úgy szerette említeni, mint aki „elődeit – saját vallomása szerint – egy Küküllő vidéki magyar családból származtatta”.
Ha a szerves kémiának nem maradt is kitartó művelője Lengyel, nem szűnt meg támogatója lenni. Than halála után, amikor ő maradt a kémia magyarországi legidősebb professzora, e tudományág megbecsülése érdekében javasolta, hogy külön szerves kémiai tanszéket állítsanak fel, hiszen „olyan népességű egyetemeken, mint minő a budapesti, a szerves chemiának 2–3 tanszéke van, nem is számítva a rendkívüli és magántanárokat, a kik szintén szerves chemiát tanítanak és a kik nem ritkán magánlaboratóriumokat tartanak fenn, melyekben e tudományágon növendékeiket megfelelő gyakorlatokkal is foglalkoztatják”.
Nem tehetett arról Lengyel, hogy javaslatát az országot vezető „jogászok” nem vették figyelembe, s az első hazai szerves kémiai tanszék felállításáig még több évnek kellett eltelnie, s hogy az első szerves kémiai tanszék nem is a tudományegyetemen, hanem – a gyakorlattal szorosabb kapcsolatban álló – Műegyetemen létesült 1912-ben.
Az előbbiek, úgy hisszük, kellően bizonyítják, hogy Lengyel Béla nevét a szerves kémia hazai történetében is számon kell tartani, s ha ez eddig nem történt meg, azt részben annak tulajdoníthatjuk, hogy nem követte azt az irányzatot, amely legalább egy fél évszázadig uralkodott a szerves kémiában; amely céljául tűzte ki újabb és újabb vegyületek előállítását, még ha a legfontosabb felhasználási területek: a festék- és a gyógyszeripar pillanatnyilag nem is igényelték azokat.
