AFRIKÁBAN
AFRIKÁBAN
Magyar László tudatosan és tudományos alapossággal csak a dél-amerikai felfedezésekre készült. Afrika-kutatóvá – előzetes szándék nélkül – életének sajátos alakulása tette.
Miután nyilvánvalóvá vált, hogy dél-amerikai expedíciós terve keresztülviteléhez a Magyar Tudományos Akadémiától anyagi segítségre nem számíthat, tengerésztiszti képesítésének megfelelő kenyérkereső foglalkozást keresett. De az Argentin Köztársaságtól nyert okmányokkal tiszti rangban sem az angol, sem a francia, de még az észak-amerikai hadi flottánál sem vállalhatott szolgálatot. „…lóról szamárra ülni nem tartám jónak, azért Afrika nyugati partjaira hajóztam, hol a Kalabári néger király Trudodati Dalaber Almranzor flottillájánál mint parancsnok szolgálatot vettem.” „…egy shoonernek, mint hadnagy, parancsnoka vagyok. Tiszteltetve hivatalomban, szeretve barátaimtól, s ellátva azzal, mi az életre szükséges…”
Mintegy két esztendőn keresztül viselte e hivatalát Magyar László, „a fekete felségnek egész megelégedésével, míg végre egészségem annyira megrongálódott az öldöklő klíma befolyása miatt, hogy itt tovább maradni, életem bizonyos veszte miatt, lehetetlen vala; azért őfelségétől, egy hosszas pipázás után, határozatlan időre szabadságot nyerve, elbúcsúztam, és mintegy 15 gradussal délre, a portugáliai gyarmatokra utaztam, egészségem helyreállítása végett”.
A kalabári uralkodó szolgálatában eltöltött időszakra esik Magyar László felhajózása a Kongó, vagy Zaire délafrikai folyamon 1848. május 9. és július 1. között. E vállalkozását hat kabendai bennszülött hajós segítségével hajtotta végre. Kiinduló állomása Ambriz portugál telep volt. A Zaire torkolatát május 12-én érte el a Ponta de Padrao hegyfoknál. Útinaplója – sajnos – csak nem egészen két hónap megfigyeléseit tartalmazza, mert a július elsejei bejegyzés után, ismeretlen okból, megszakad. E napló azonban töredékes állapotában is elsőrendű forrás az afrikai folyammenti települések, a késői rabszolgakereskedelem, valamint a törzsi szervezetek és igazgatási rendszerek tanulmányozásához.
Magyar László töredékes kongói útinaplója J. K. Tuckey 1818-ban Londonban megjelent tudósítása után a második tudományos információ Afrika e területéről. (Figyelmen kívül hagyva itt a Kongó felfedezőjének, Diego Cao kapitánynak 1482-ben kelt feljegyzéseit, amelyek kizárólag földrajzi helymeghatározásokra szorítkoznak.) Történelmi forrásértékét nagyban növeli az a körülmény, hogy az általa közölt adatokat személyesen és a helyszínen ellenőrizhette, ami gyakran nem csekély veszéllyel járt, különösen amikor behatolt a Ponta de lenha (Erdőfok) közelében rejtőző rabszolgakereskedő központba.
„Képzeljék olvasóim állapotomat: én egyedül, nemzetségemre magyar, csaknem egészen ismeretlen utakon keresztül, váratlanul, mintegy 30 különféle nemzetből alakult pirátaéletmódú rabszolgakereskedő között, kiknek többnyire portugál és spanyol nyelvét beszélem is, de conditiomra nézve, mint ex-haditengerészeti tiszt kétség kívül esküdt ellenségüknek tartottak. – Mit keres itt ez az ausztriai magyar kutya? – kérdezték egymástól a durvábbak. Mások, mint bizonyost, az állíták, hogy én nem lehetek egyéb, mint valamely angol cirkálóhajó spionja, ki búvóhelyeiket akarom felderíteni, megvásárolt rabszolgáik számát, azoknak behajózási idejét és helyét, mely esetben könnyű leend az angoloknak, nemcsak a tengeren behajózott rabszolgákat elfogdosni, hanem megismervén a folyami hajózást, portékájuk itteni depóját is megsemmisíteni.
Mindez nem volt titok előttem, ezért csaknem egészen elvesztettem reményemet innét tovább felfelé utazhatni, de szerencsémre különfélék voltak irántam a vélemények, annál is inkább, hogy volt alkalmam itt némely sympathiákat találhatni, egy ismerősömnél a la platai vizekről, kit itt ismét feltaláltam.”
Rendkívüli jelentősége volt a kongói útnak Magyar László életében azért is, mert ez az utazás serkentette további kutatásokra, és ez az út adta vissza a dél-amerikai expedíció meghiúsulása után felfedezői hitét, szándékait és önbizalmát.
A két esztendei tartózkodás Nyugat-Afrika partvidékén erősen megrongálta a különbem edzett tengerész egészségét. Ekkor kért „bizonytalan időre szabadságot” munkaadójától, a „Kalabári fekete felségtől”, és Benguelába utazott, ahol – hallomása szerint – egészséges és európai ember számára jó éghajlati viszonyok uralkodtak. Megtakarított pénzéből európai árukat – szöveteket, fegyvereket, szerszámokat, olcsó ékszereket, szeszes italokat és különböző csecsebecséket – vásárolt, azzal a szándékkal, hogy ezek segítségével majd kutatóutakat szervez Afrika fehér ember által még nem látott területeire.
Benguela éghajlata azonban alig különbözött a Guineai öböl gyilkos klímájától. A fehér ember itt is csak szenvedett.
„Kivált március és április hónapokban tapasztalják az európaiak az itteni éghajlat öldöklő befolyását, azért azon évszakot közönségesen, »Carneirado«-nak, azaz húsnyúzónak nevezik. Ez évszak alatt minden testi mozgás és munka, az égető napsugároknak kitett helyeken, az európai emberre nézve nagyon veszélyes, azért az itt lakozó európaiak akkor ki sem járnak a házból… Itt tartózkodásom ideje alatt volt alkalmam tapasztalni a nagy nyereséget az afrikai belföldi kereskedésben (elefántcsont, gumi, urzella, viasz stb.), úgyszintén tapasztalt emberektől értettem, hogy mintegy 80–90 geographiai mérföldre az ország belsejében, egy nagy síkságon, gyönyörű tartományok léteznek, a legjobb és egészséges klímával. A lakosok bátor pogányok, de Afrika belsejére kiterjedt kereskedésük következtében, minden nemzetekkel kapcsolatban vannak, és természetileg kosmopoliták, minden jövevényt keblökre fogadnak, bátor utazók, és ügyes elefánt-vadászok. Pénzemen – mintegy tízezer frank értékben – belföldi kereskedésre alkalmas árut vettem. Benguelában több kereskedőházakkal ismeretséget és levelezést váltva, 1849. január 15-én, az első utazó karavánnal Bihé országba utaztam.”
Az utazásnak ekkor már nemcsak egészségügyi, hanem – mint már említettük – tudományos célja is volt. Magyar László Benguelában meggyőződött arról, hogy szerény vagyonának értéke a belső területeken sokszorosára növekszik, amit ügyes kereskedéssel még tovább gyarapíthat, s ily módon a beljebb fekvő tartományok beutazására is lehetősége nyílik. A belsőbb területekre irányuló utazásra azonban alaposan fel kellett készülnie.
„Kitűzött célomat, Délafrikát beutazni, csak úgy remélhettem jó sikerrel elérni, ha elébb a lakosok nyelvével és szokásaival tökéletesen megismerkedem. Erre pedig sehol jobb alkalmat nem találhattam volna, mint az ügyes, kereskedő szellemű bihéiek között. Azért kötelességemnek tartottam általában népszerű magamviselete által a nép kedvét megnyerni, s különösen a fejedelemnek is barátságát megszerezni.”
A tervezett előtanulmányok ideiglenes letelepedést igényeltek. A bihéi uralkodó székhelyétől mintegy kétnapi járóföldre, a Kuitu folyó partján elterülő Masisi-Kuitu nevű falu közelében kívánta Magyar László ideiglenes szálláshelyét felépíteni. A választás – a természet lenyűgöző szépségén, a föld termékenységén és a lakosok jóindulatán kívül – azért is esett éppen e területre, mert itt lakott „Kiszongo”-ja, illetve ennek népes rokonságot számláló családja, amely a fiúkat Magyar Lászlóhoz fűző szolgálati viszony révén az európai utazót is családtagnak tekintette.
Magyar Lászlónak e jelképes incorporatiója az afrikai társadalomba rövidesen valóságossá változott, és döntően meghatározta a kutató további életét és munkáját. A bihéi uralkodó, Kajája Kajángula ugyanis egyik leányát, Ina-Kullu-Ozoro hercegnőt feleségül ajánlotta Magyar Lászlónak.
Az uralkodói kegy ezen nyilvánítására azután került sor, hogy Magyar László 1849. április elején tisztelgő látogatást tett az uralkodónál. A bihéi uralkodó már korábban felismerte, hogy a fehér ember jelenléte az igazgatása alatt álló tartományban növeli tekintélyét a többi afrikai főnök és uralkodó körében. Ezért az ideiglenes tartózkodási szándékkal érkezett Magyar Lászlót végleges letelepedésre igyekezett rábírni. Először a ganguella népek ellen tervezett hadjáratban való részvételre szólította fel, majd miután Magyar László ezt, felhasználva az afrikaiak babonás hiedelmeit, ügyesen elhárította, leányát küldte feleségül az idegennek. A felajánlott családi kapcsolat elutasítása súlyos következményekkel járt volna. Ezért Magyar László 1849. május 23-án házába fogadta a számos rabszolga kíséretében érkezett tizennégy esztendős hercegnőt.
E szándékán kívüli házasság és az uralkodócsaláddal létesült rokoni kapcsolat előnyösen hatott Magyar László tervezett kutatóútjainak arányaira, növelte azok biztonságát, és lehetőségét kiterjesztette olyan területek és népek megismerésére is, amely területekre előtte soha senki sem juthatott el.
Az új családi állapot lényegesen megrövidítette a kutatóutak előkészítésének időszükségletét is. Míg korábban „hogy tolakodó kérdéseimmel gyanússá ne váljak az afrikaiak előtt, azt adám okul, hogy szokásaikhoz és törvényeikhez nagyon ragaszkodom”, a megváltozott helyzetben a megismerés szándékának ilyen álcázására nem volt szükség. Az afrikaiak semmiféle kételyt vagy bizalmatlanságot nem tápláltak többé az idegen iránt, aki házassága révén nemcsak társadalmuk tagja, hanem előljárója is lett.
Ina-Kullu-Ozoro kíséretéhez mintegy 300 gyakorlott testőr elefántvadász tartozott. Ezek társaságában, az egyébként számos veszélyt rejtő utazás biztonságossá vált. Növelte a kutatás lehetőségét és biztonságát Kajája Kajángula messze földön ismert és rettegett hatalma.
Mindezek a körülmények Magyar László helyzetét – minden más Afrika-kutató mozgási és megfigyelési korlátaival szemben – egyedülállóan előnyössé tették, noha, amint 1853. december 25-én apjának írta: „…engem semmi európai hatalmas kéz vagy tudományos egyesület nem segített… ennek ellenére azt hiszem, hogy még eddig semmi európai utazó Afrikában nagyobb térséget nálamnál be nem utazott.” Mindehhez afrikai nővel kötött házassága segítette hozzá. E nélkül „kitűzött célomat soha el nem érhettem volna, és most midőn az sikerült, mondhatom: Nincs európai hatalom, vagy kincs, mely magában egyedül lehetséges lehetne a legbátrabb utazót is arra képesíteni, hogy ezen vad és sivatag világrészen keresztül vándorolhasson. Nőmnek fegyveres rabszolgái voltak öt esztendőn át egyedüli kísérőim, engedelmes műszerek parancsaim teljesítésében, bátran előre haladva velem mindenütt, merre utunk célja vezetett.”
Ezen utak főbb állomásai, időrendben, az alábbiak:
1. útja: 1848. május–július. Felhajózás a Zaire folyamon és kutatások a folyó alsó szakaszának partvidékén.
2. útja: 1848. november–december. Kalabárból Benguelába. (Az indulás ideje és helye bizonytalan. Benguelába 1848. december 9-én érkezett meg.)
3. útja: 1849. január–február. Karavánnal Benguelából Bihébe.
4. útja: 1849. április. Útja lakhelyéről Masisi-Kuituból Bihébe, s vissza. (Lakóhelyét az általa készített térképen „Magyarszállás” néven jegyezte be.)
5. útja: 1850. február–augusztus. Felesége és a felesége testőrségét alkotó több száz (235) fegyveres kíséretében Afrika belső területeinek feltárása. Ezen út jelentősebb állomásai az alábbiak: Kujó, a Kvazna forrásának felderítése, Karingó, a Kvango folyó forrásvidéke, Olovihenda őserdő, Gyiokoe (Kibokoe) tartomány, Yak-Quilem helység, Kassai folyó.
6. útja: 1850. augusztus–1851. május. Felfedező utak Yak-Quilem környékén. Magyar László nyolc hónapot töltött e helységben, ami valószínűleg összefüggött azzal, hogy itt született első gyermeke. A kényszerű pihenőt Magyar a helység környékének felderítésére használta fel.
7. útja: 1851. május–1851. nyár vége. Yak-Quilemből vissza Bihébe, Muata Jamvo birodalmán keresztül. Ezen út során meglátogatta Kabebét, Muata Jamvo fővárosát, és találkozott magával a rettenetes hírű uralkodóval is, aki háromszáz – a testőrök szerepét is betöltő – felsége társaságában fogadta a magyar utazót.
8. útja: 1851 őszén Bailundó országot, Kibala, Ambuim, Szumbe, Libollo, Kiszáma és Mupinda tartományokat járta be, és Novo-Redondo helységet érintve, a tengerparton közelítette meg Benguelát.
9. útja: 1852 májusa és 1854 nyara között hajtotta végre nagy délkeleti kutatóútját, melynek fontosabb állomásai a következők: Gambosz (1852 június), érkezése az Affei sivatagon át Kámba ország területére (1852. július eleje), átkelés a Kunéne folyón és érkezés Oukanyáma országba (1852. július 21.), Námbámbi (1852. augusztus 10–1852. szeptember 20-ig). Magyar László negyven napon keresztül vendégeskedett Oukanyáma (vagy Kanyáma) ország fővárosában, Námbámbiban, Haimbiri király udvarában. Oukongári ország (1852 október), átkelés a Kubango folyón, Libebe (1852. október vége). Itt értesült arról, hogy azon fehérek egyike, akiknek közelben tartózkodásáról már Námbámbiban tudomást szerzett, David Livingstone. Magyar László ezért Linyántiba, Livingstone tartózkodási helyére indult, de a találkozásra – Magyar László segítőkész és jóindulatú szándéka ellenére – nem került sor. A meghiúsult találkozás után Magyar László visszatért Libebébe, majd Haimbiri király udvarába, ahová 1852 végén érkezett meg.
1853 elején a mosszamédeszi portugál kormányzó felkérésére a Kunéne folyó mentén végzett kutatásokat, majd Humbe tartományon keresztül Gamboszba utazott (1853 március). Ohila tartományba 1853 őszén érkezett meg, és itt időzött 1854 tavaszáig. A tavaszi hónapokat Kakingi tartományban töltötte, és 1854 nyarán tért vissza Bihébe.
10. útja: 1855 folyamán: kutatóút 30 fegyveres kíséretében Lobál országig és vissza.
1856 folyamán otthonában elkészítette Délafrikai utazásai első kötetének kéziratát, és 1857. február 20-án a munkát a portugál hatóságok közvetítésével elküldte a Magyar Tudományos Akadémiának. Közben fejedelmi apósát politikai ellenfelei meggyilkolták. E helyzetben Magyar László, mint idegen fehér ember, nem érezte magát biztonságban Bihé ország területén, és Arthur nevű fiával Benguelába ment. Felesége – politikai fordulatra várva – nem akart messze eltávolodni a fejedelmi székhelytől, ezért nem követte férjét a portugál fennhatóság alatt álló tengerparti területekre.
11. útja: 1857–1864. Magyar László Lucirában telepedett le. Innen számos alkalommal hatolt be a tartomány belsejébe. E területről és korszakból származó írásai azonban egyetlen kivételével – A dél-afrikai Munda-Evámbo, Lungo és Kapota tartományok általános földirati vázlata – hagyatékában megsemmisültek. Az elpusztult írások között volt a Délafrikai utazások II. és III. kötetének kézirata is.
Páratlanul gazdag életmű mérföldköveit jelzi e vázlatos felsorolás. S Magyar nem ösztönös kutató volt. Ő képes volt tárgyilagosan mérlegelni tevékenységének tudományos jelentőségét, és már öt esztendei afrikai tartózkodása után is olyan jelentős eredményeket mondhatott magáénak, ami egy egész élet számára is óriási teljesítmény lett volna. „Követni akartam Mungo-Parkot, Denham, Claperton nevezetes afrikai utazókat, s őszintén megvallva állíthatom, hogy anyagilag utazásom kiterjedésével többet tettem, mint ők.” E vallomását 1853-ban mostoha fivéréhez írott levelében tette, melyet ekként folytatott: „…lelkem magasan lobog midőn nézem Délafrika mappáját, mely annyi századok óta az erősen haladó civilizátió ellenére is még mindig üresen áll, mert az isteni gondviselés úgy akarta, hogy azt én töltsem be.”
Kimagasló tudományos eredményein túl leginkább lenyűgöző Magyar Lászlónak az a töretlen alkotni akarása, amely csalódások és a mostohára forduló körülmények ellenére is, élete utolsó percéig, csodálandó erénye maradt.
A csalódások sorozata hazatérési tervének meghiúsulásával kezdődött. A hazatérés vágya 1851-től szinte minden hazájába küldött levelében visszatér: „Írod édes atyám, hogy bízol ügyességemben, hogy ezen barbár országokból valahára megszabadulok és magyar hazámba visszajutandok. Oh, hiszem és reménylem, hogy koszorúzva fáradságom gyümölcseivel és tisztelve a földleírás tudomány kedvelői által, térendek vissza.”
Fiát is magával akarta vinni, hogy „legalább Hazám nyelvét megtanulhassa”.
A hazatérés súlyos anyagi akadályait elhárítandó, Magyar László kéréssel fordult I. Ferenc József császárhoz: „Tizenkét esztendő óta távol Hazámtól és már hét évek óta elszakadva a művelt világtul, dél Afrika sivatag vadonaiban létezek, elszántan annak esmeretlen belsejét megismerni. De már most célomat elérve, egyedüli óhajtásom Hazámba visszatérhetni… De ezen óhajtott áldást, csak egyedül Felséged nagylelkű kegyelmétől várhatom. Azért egész alázatossággal bátorkodok Felséged kegyes szíve elebe járulni, esedezve, hogy személyem eltartására nekem évenként egy kegyelempénz segítséget rendelni méltóztasson, melynek következtében magamat meghúzva egyedül munkám tudományos szerkesztésével működhessek…”
A császár válasz és intézkedés nélkül hagyta a beadványt. S bár Magyar László hivatalosan nem értesült az elutasításról, jó ösztönnel megérezte, hogy az uralkodói kegy nem teszi lehetővé számára azt, hogy otthon, anyagi gondoktól mentesen készíthesse elő kiadásra munkáját, amellyel megelőzte volna Livingstone 1857-ben publikált művét, ezért 1856 folyamán, Masisi-Kuituban levő otthonában elkészítette a Kimbundu tartományok leírását. E munka miatt a hazatérés időpontját ismételten elhalasztotta, majd amikor elkészült munkájával, a bihéi fegyveres puccs nyomán kialakult és családját fenyegető bizonytalan helyzet késztette arra, hogy Afrikában maradjon. „…a bihéi népek pártos belháborúskodása következtében, javaimban tetemes veszteséget szenvedvén, jónak véltem Bihé országot legalább egy időre elhagyva, biztosabb tájakra húzódni.
1857. év utolján tehát odahagyva Bihét, Benguelától délre több fokon keresztül elterülő sivatagokra fordítám figyelmemet, hol az önként bőven tenyésző urzella (lichen rocella) mely éppen ez időszakban lett oly kívánt árucikk az európai vásártereken, nekem megélhetést biztosított.”
E növény összegyűjtéséből és értékesítéséből eredő jövedelem lehetővé tette a „független életmódot” Magyar László számára, ami pontosabban azt jelentette, hogy módja volt új szálláshelyének környékét és távolabbi szomszédságát tudományos alapossággal felderíteni.
Családja – egy fia kivételével – a régi otthonukban maradt. „…nőm Ozoro, családom egy részével még mindig az országban létezik, várva a jó alkalmat, hogy rokonai valamelyikének sikerül az elvesztett hatalmat kézhez keríteni, de én nem tartom tanácsosnak a dühöngő pártos felek között fellépni.”
Az 1857-ben végrehajtott bihéi fegyveres puccsot követő belháború még 1861-ben is oly erővel tombolt, hogy a visszatérést Magyar László számára lehetetlenné tette. Családját nem is látta többé.
Utolsó évei óriási arányokban emésztették fel életenergiáját. Ő maga ugyan abban a hitben élt, hogy a létfenntartás küzdelmei megedzették: „Közel sem vélnéd édes Atyám, mily jó és állandó egészséggel bírok én ezen fáradságos és a művelt emberre nézve oly sok nélkülözésekkel környezett életmód mellett, egyedül friss, vagy szárított vadhússal, és hozzá legfeljebb mézzel élni a sivatag belsejében, hol egyedüli italom a víz és még ez is többször zavaros, sós ízű és kevés. Mindezen kemény nélkülözéseket örömest eltűröm, mert ily módon tökéletesen élvezhetem lelki és testi szabadságomat, a legbecsesebb és szentebb apanagiumát az emberi jognak… Életmódomat egészen a bennszülöttek módjára intézem el, mely sistema, mint tapasztaltam, a legjobb, mely által az európaiak itt Afrikában tartós egészséggel és élettel dicsekedhetnek.”
A tartós élet és egészség titkát – sajnos – nem fedezte fel. Nagy tettekre és kitartásra ösztönző lelkiereje is lassan elfogyott. Utolsó levelét, melyet 1862. június 9-én írt a Magyar Tudományos Akadémia főtitkárának, a tőle mindaddig idegen elkeseredés és panasz szavaival fejezte be: „…itt létezni valódi tantaluszi kín.”
Utolsó sivár éveiben egyetlen öröm érte csupán. Három esztendei hányódás után, 1861. decemberében értesítést kapott arról, hogy a Magyar Tudományos Akadémia 1858-ban levelező, a Bécsi Császári és Királyi Geographiai Társaság pedig rendes tagjává választotta. Megkapta egyúttal saját művét az 1856 folyamán Masisi Kuitu-ban írott Délafrikai utazások első kötetét, amely a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában 1859-ben jelent meg.
Talán, ha korábban értesült volna akadémiai taggá választásáról, még időben hazatérhetett volna, hogy az akadémiai tagság által biztosított munkafeltételek mellett készítse el a Délafrikai utazások II. és III. kötetét, azt a munkát, amelyet élete utolsó éveiben, száműzetésszerű afrikai magányában kényszerült megírni, de amely alkotójával együtt nyomtalanul elveszett.
Az a három esztendő viselte meg leginkább Magyar László lelki- és fizikai erejét, amíg a Tudományos Akadémia küldeménye késlekedett. Élete tudományos eredményeit összegező kéziratát elveszettnek, afrikai kutatásait pedig haszontalannak hitte. Eredménytelennek, értelmetlennek érezte életét!
S míg e kétségek kínozták, a nagy elismerés ott volt szomszédságában. Alig kétszáz kilométerre lucirai szálláshelyétől, a benguelai kikötő vámhivatalában lapult hosszú idő óta. Az akadémiai tagságról szóló okmányt, tulajdon művét és több más könyvet ládába csomagolva küldte el számára a Magyar Tudományos Akadémia. „…bár a ládácskára ragasztott felirat világosan tartalmazta nevem, mely egész Benguela lakosaitól ismeretes, de a csak hasznot leső, és a gyakori forróláztól enervált benguelai vámtisztek (kik engem mind személyesen ismernek) a legnagyobb egykedvűséggel hagyták a ládácskát egész éven által a vámházban heverni, anélkül, hogy csak egy is közülük nékem, annak ottlétéről tudósítást küldött volna. – Egy váratlan eset által jutott a ládácska híre hozzám… anélkül még most is ott heverne, míg végre a fehér hangyák emésztették volna azt fel.”
A reméltnél jóval nagyobb elismerés hatására – amint ez a Tudományos Akadémia elnökéhez, gr. Dessewffy Emilhez, 1861-ben írott leveléből kitűnik, egy időre újra fellobbant régi alkotókedve:
„Excellenciás Elnök úr! Hozzám intézett, s Pesten, december 20-án 1858. évben kelt, felette becses hivatalos levelét folyó hó 16-án, és így kelte napjától három évek lefolyása után volt nagy szerencsém kezemhez venni és abból érteni a kitűnőleg díszes megnevezésemet: mint a Tekintetes Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. – Örömöm a legnagyobb pontra hágott ezen nem várt és nem érdemlett megtiszteltetésen és amelyet én inkább a Tekintetes Magyar Tudományos Akadémia tagjai személyem iránt kegyesen résztvevő meleg pártfogásának, mint tulajdon érdemeimnek köszönök.
Megvallom Excellenciás Úr, hiányzik nálam a díszes ranghoz megkívántató talentum: de higyje el, nem hiányzik a jóakarat és szilárd lélek. – Én mindig szent kötelességemnek tartottam édes Hazám javát és díszét a tőlem minden kitelhető módra előmozdítani. Ezen hazafiúi kötelességemnek most már kettőzött erővel akarok megfelelni: csekély ismereteimet a délafrikai föld leírása körül, híven és szorgalmatosan feljegyezve, és mint a közös tudományok birtokát fogom a Tekintetes Magyar Tudományos Akadémiának általadni.
Magamat szorosan a Tekintetes Magyar Tudományos Akadémia rendszabályaihoz tartva, és a 32. § tartalmának megfelelni kívánván, bátorkodok a Tekintetes Magyar Tudományos Akadémiát megkérni, méltóztasson székfoglaló munkámnak délafrikai utazásom leíratját elfogadni.”
Sajnálatos, és a tudománnyá szerveződött afrikanisztika óriási, örök és pótolhatatlan vesztesége, hogy Magyar László életművének csak csekély töredéke maradt fenn. Munkájának gerince, melyben a 3–20. szélességi és a 19–27. hosszúsági fokok által bezárt területen végzett kutatásainak eredményeit közölte, halála után, ismeretlen körülmények között eltűnt. Az Osztrák–Magyar Monarchia kormánya által a Magyar-hagyaték felkutatására felkért portugál gyarmati hatóságok – akiknek érdeklődése Magyar László életműve és kutatási eredményei iránt közismert volt – több, egymásnak ellentmondó változatban ismertették a Magyar-hagyaték sorsát. Ezek közül az utolsó, 1872. december 4-én kelt, és arról tudósít, hogy a Magyar-hagyaték gondnokává kinevezett portugál Esteves d’Araujo házát tűzvész pusztította el, mely alkalommal elégett két, Magyar hagyatékához tartozó láda is, „melyek közül az egyikben könyvek, a másikban irományok voltak”.
A pótolhatatlan tudományos veszteséget jelentősen enyhíthette volna, ha Magyar László életművének fennmaradt része a XIX. század második felében bekapcsolódhatott volna a világ tudományos vérkeringésébe. Ismeretlen adatokkal, elemző gondolatok sokaságával és mély emberi humanizmussal termékenyíthette volna meg Afrika megismerésének éppen születőben levő tudományát, amelyen már kibontakozásának első korszakában foltot ejtettek a kontinens felosztására készülő gyarmatosító hatalmak Stanley-féle erkölcsi normákhoz igazodó ügynökei.
A Magyar-életmű azonban – sajnos – homályban maradt. Ritka becsű adatainak tudományos közkinccsé válását nyelvi és politikai okok egyaránt gátolták.
A nyelvi okok nem igényelnek különösebb magyarázatot. Afrikából édesapja és a Magyar Tudományos Akadémia címére küldött tudósításait és tanulmányait többségükben csak magyar nyelven megjelenő újságok és folyóiratok közölték. A csaknem félezer oldalnyi Délafrikai utazásai és még néhány tanulmánya megjelent ugyan német nyelven is, ezek azonban elismerés helyett érthetetlen vagy talán tudatosan támasztott kételkedést váltottak ki. Többen még azt is kétségbe vonták, hogy Magyar László valóban járt azokon a területeken, amelyekről származó tudósításait későbbi utazók rendre megerősítették. Itt kívánjuk megkockáztatni azt a véleményünket, hogy a XIX. század közepén – noha akkor információáradatnak még nyoma sem volt – a kor egyes vezető tudósai nem sok figyelmet fordítottak a különösebb igénybevétel nélkül áttekinthető szakirodalomra. Ezért fordulhatott elő, hogy a mu-kankala vagy kaszekel népről, e világosabb színű, sokak által fehér vagy sárga négereknek nevezett nomád vadász törzsekről szóló, Magyar Lászlótól származó tudósításokat, melyek Petermann Geographische Mitteilungjában német nyelven is megjelentek, figyelmen kívül hagyták, és e nép felfedezőjének Serpa Pintót tudják, aki több mint két évtizeddel Magyar tudósításainak megjelenése után írt e népekről. A Magyar László munkájával és személyével szemben kialakult kedvezőtlen hangulatot valamelyest ellensúlyozta a korszak legelismertebb földrajztudósának, August Petermannak nagyra értékelő véleménye, és Richard Burton kapitány, aki Magyar László tudományos eredményeit a livingstone-i életmű fölé helyezte, valamint több más, angol, német és francia tudós elismerése.
A XIX. század második felének politikai viszonyai két szempontból sem kedveztek a Magyar-életmű széles körben való elterjedésének. Az egyik gátat Magyarország és a Habsburg-birodalom 1849 után kialakult viszonya emelte. Az 1848–49-es magyar polgári forradalom és nemzeti szabadságharc leverése után a bécsi udvar gyarmati igazgatási rendszert vezetett be Magyarországon. A Habsburg kormányszervek kíméletlenül és megfontolt alapossággal üldözték a közélet, a tudomány és művészetek területén minden olyan megnyilatkozást vagy eredményt, amely alkalmasnak látszott a magyar nemzeti öntudat serkentésére. Magyar Lászlónak az osztrák birodalom határain messze túlnövő híre és felfedezéseinek jelentősége az emberiség tudományos ismereteinek gyarapításában, mindenekfelett hatásos ébresztője lehetett volna a nemzeti büszkeségnek. Ehhez járult Magyar László politikai meggyőződésének ismertté válása, azáltal, hogy 1857-ben könyv alakban is kiadták családjához írott leveleit. E levelekben az 1849 utáni magyarországi viszonyokat „gyászos állapotoknak nevezte, a szabadságharcban elesett József öccsének halálát pedig „dicső” áldozatnak.
Mindezek a hivatalos osztrák hatóságok elutasító magatartását váltották ki a magyar Afrika-kutató világjelentőségű eredményeivel szemben. Az elutasítás mindennemű anyagi és erkölcsi segítség megtagadásában és személyének „agyonhallgatásában” fejeződött ki. Jellemző a Magyar személye körüli értesültséghiányra, hogy az ugyancsak Afrika-kutató osztrák katonatiszt, A. E. Lux főhadnagy, aki 1875–76-ban bejárta ama utak egy részét, melyeket Magyar László tárt fel a tudomány számára, Magyar Lászlót osztráknak tudta.
A másik politikai ok, amely kizárta, illetve korlátozta annak lehetőségét, hogy Magyar László a XIX. század második felének ismert, elismert vagy éppen „divatos” felfedezője legyen, abból az ellentmondásból alakult ki, amely a Magyar-életmű tartalmi és szemléletbeli sajátosságait a gyarmatosító hatalmak Afrikával kapcsolatos terveiben meghatározott „tudományos” igényekkel szembeállította.
A XIX. század utolsó negyedében ténylegesen megkezdődött Afrika felosztása. E katasztrofális eseményt azonban megelőzte a kontinensen a gyarmatosító hatalmak intenzív természeti, földrajzi és katonai szempontú tájékozódása. A régi felfedező utak klasszikus céljait a XIX. század második felében az „imperial mission” feladatai váltották fel. A földrész tudományos megismerése helyébe nyersanyagbázisok feltárása, az azonnali magas haszonnal járó kereskedelmi kapcsolatok létesítése és a katonai birtoklás előkészítésének igénye lépett. Ennek megfelelően a XIX. század második felének „felfedezői” kereskedők és katonák voltak.
Az általuk támasztott követelményeknek az afrikai népek életét és társadalmát vizsgáló Magyar László fennmaradt művei egyáltalán nem vagy csak kismértékben feleltek meg, s ily módon törvényszerűen a kor és a politikai célok törekvéseit kifejező közlemények árnyékába szorultak még azon művei is, amelyeket nyelvi okok egyébként nem kárhoztattak volna feledésre.
A vázolt sajátos helyzet az afrikai népek múltjával és társadalomtörténetével foglalkozó tudományt ritka becsű, hitelesség tekintetében páratlan és tartalmilag is egyedülálló forrásbázistól fosztotta meg.
A kor legkiválóbb tudósai közül sokan – mint említettük – megértették Magyar László munkásságának az egyetemes tudományt érintő jelentőségét. Az 1850-es évek közepén, amikor a Délafrikai utazások első kötetének kézirata még nem érkezett meg a Magyar Tudományos Akadémiához, Hunfalvy János ekként fejezte ki várakozását: „…mennyi dicsőség háramlana nemcsak Magyar Lászlóra, hanem egész hazánkra, s különösen nemzeti irodalmunkra, ha utazási naplója, mely Afrikának éppen legösmeretlenebb vidékeit tárgyazza, kezünkbe kerülne, s magyar nyelven közre bocsátathatnék…”
S bár a mű nemcsak magyar nyelven, hanem a tudományos felhasználhatóság szempontjából teljes értékű német fordításban is megjelent, sőt napjainkban egy régen lappangó, angol nyelvű kézirat létezésére is fény derült, a kortársak sajnálattal tapasztalhatták, hogy a mű tudományos értékei veszendőbe mennek, ama érdektelenség és azon objektív okok folytán, amelyek a mű iránt megnyilvánultak és amelyek e forrásmunkát mindeddig kizárták Afrika történelmének legfontosabb forrásművei közül.
Habent sua fata libelli!
Magyar László írásainak, a hallatlan szorgalommal és hősies erőfeszítéssel összegyűjtött adatoknak az a sors jutott, hogy nem gazdagíthatták a modern tudománnyá formálódó afrikanisztikát.
Hasonló, kegyetlen véletlen és az Osztrák–Magyar Monarchia kormányának felelőtlensége fosztotta meg a tudományt Magyar László életművének további – mennyiségileg és tartalmi sajátosságai szerint – talán az ismertnél is jelentősebb részétől.
A magyar hatóságok csak négy évvel Magyar halála után, 1868 őszén szereztek tudomást a kutató elhunytáról. Ahelyett azonban, hogy azonnal expedíciót szerveztek volna irodalmi hagyatékának felkutatására, meddő levelezésbe kezdtek az angol és portugál hatóságokkal, ezekre akarván áthárítani a kutatás fáradságos és költséges munkáját.
A Magyar Tudományos Akadémia részéről Magyar László irodalmi hagyatékának felkutatását, a tudomány iránti nagyfokú felelősség érzésével, de annál kisebb intézkedési joggal és minimális anyagi lehetőségekkel Hunfalvy János levelező tag irányította. Lelkesedése azonban – sajnos – nem pótolhatta az annyira szükséges, de hiányzó anyagiakat, mely körülmények között csak sorozatos kudarcokról számolhatott be, míg 1873-ban ő is feladta a hatóságok közönyével vívott harcot, melynek meddőségéről ekként nyilakozott: „Miként hazánkfia életében alig tehettünk valamit törekvései előmozdítására, úgy halála után sem tehettünk semmit könyvei és irományai megmentésére.”
Akadtak ugyan olyan bizakodó személyek is, és nem is kevesen, akik még évtizedekkel Magyar László halála után sem adták fel a reményt, és töretlenül hittek a hatalmas tudományos jelentőségű Magyar-hagyaték feltalálásában. E reménykedők várakozását fejezte ki harminc esztendővel Magyar halálhírének vétele után Tóth Kálmán forradalmár költő fiának, Tóth Bélának a Pesti Hírlap 1898. május 19-i számában megjelent tárcája: „A fő dolog az, hogy a mi nagy kutatónk nyomai még nem veszhettek el teljesen. Szóval van mit keresni. Élhet felesége, élhet fia és »népes családja« melyet említ; élhetnek portugál és bennszülött ismerősei. Sőt, lehetetlen, hogy elpusztult mindenki, akinek valaha Magyar Lászlóhoz köze volt. Ama titokszerűen elveszett iratoknak, a Kongó-vidék első leírásának nyomozása sem oly képtelenség, hogy eleve lemondhassunk róla. A Benguelában és Biheországban való kutatásnak még a legkedvezőtlenebb esetben is meglenne az a foganatja, hogy megismernénk Magyar László utolsó éveit és halálának körülményeit; végére járhatnánk, mi lett hagyatékával (mert a hivatalos jelentések ellentmondóak, nem állják ki a legelemibb kritikát) és megtudhatnánk valamit családjáról, melynek talán szintén joga van egy parányi érdeklődéshez.”
Sajnos, e felhívás is eredménytelen maradt, és az ismételten elhangzó sürgetésre a XX. századtól sem érkezett válasz. Egyedül dr. Thirring Gusztáv, a kiváló statisztikus és földrajztudós tett kísérletet az 1930-as években a Magyar-életmű tudományos rendszerezésére. E mű, mely alcíme szerint Kritikai adalék a magyar földrajzi kutatások történetéhez, Magyar László földrajzi felfedezéseire helyezte a hangsúlyt, és ily módon éppen azt az adathalmazt kezelte másodlagosan, amely a Magyar-életmű legértékesebb része, amely az afrikai népek társadalmára és múltjára vonatkozik.
A Magyar Tudományos Akadémia 1873. november 23-án tudományos ülést szentelt a nagy Afrika-kutató emlékének. Ezen az ülésen – Hunfalvy János beszédében – hangzott el az a következtetés, hogy Magyar László életműve akkor lépheti át az elszigeteltség korlátait és válhat a tudomány részévé, ha érintkezésbe kerül „Európa tudós köreivel”.
Ezzel kapcsolatban önként és természetesen adódik a kérdés: felhasználható, aktuális értéket képviselnek-e a 110–125 esztendővel ezelőtt keletkezett forrásművek a jelenkori afrikanisztika, a modern szempontú társadalomtörténeti kutatás számára, vagy a Magyar-életmű már csak tudománytörténeti jelentőséggel bír?
Magyar Lászlónak az angolai partvidék mögöttes területein élő népek múltjáról és társadalmáról közölt adatai nem az utazó egyszeri, esetleg felületes megfigyeléséből vagy hangulati elemek által befolyásolt élményeiből származnak, hanem másfél évtizedes, megszakítás nélküli afrikai tartózkodás bázisán, az afrikaiakkal való teljes élet- és sorsközösség önkéntes vállalásából születtek. Magyar László – minden más európai kutatóval szemben – belülről vizsgálta az afrikai társadalmat. Nemcsak a jelenségeket figyelte meg, hanem ismerte azok keletkezését, következményeit és társadalmi jelentőségét. Egyszerű életével, humanizmusával és az afrikaiak iránt tanúsított tiszteletével megnyerte azok bizalmát, ami az ismeretszerzésnek ugyancsak lényeges feltétele. Ily módon lehetősége nyílott az afrikai népek életének, társadalmának, intézményeinek és szokásainak komplex vizsgálatára. E lehetőséget szinte korlátlanná növelte az Angolában használt valamennyi alapnyelv és nyelvjárás ismerete, valamint a bihei uralkodóhoz fűződő rokoni kapcsolata. Mindezekhez nagyfokú ösztönös készség járult, amely Magyar Lászlót képessé tette a társadalom lényeges jelenségeinek a lényegtelentől való helyes elkülönítésérc.
A modern társadalomtudomány a komplex elemzésre és összehasonlításra való alkalmasság igényét támasztja a társadalom életjelenségeire irányuló mai alapkutatásokkal és forrásművekkel szemben. Ezen elvek és módszerbeli sajátosságok a fejlődés és útkeresés korszaka után csak a legutóbbi évtizedekben öltöttek határozott formát. Éppen ezért meglepő, hogy Magyar László művei – tartalmi, szerkezeti és módszerbeli jellemzőiben is megelőzve korukat – teljes értékű választ képesek adni a modern társadalomtudományt érdeklő problémákra. Növeli e forrásbázis értékét adatainak az élettel való eleven kapcsolata, eredetisége, és az a körülmény, hogy a világ tudományos körei által az afrikai társadalmak fejlődésének kevéssé vagy egyáltalán nem ismert részleteire irányítja a szakemberek figyelmét. Ily módon Magyar László művei az ismeretlenségből a modern afrikanisztika elsőrendű forrásaivá lépnek elő, amellett, hogy „megismertetésük Európa tudós köreivel” tudománytörténeti szempontból is igen jelentős!
Mindama tudományos célok és megfontolások mellé, amelyek Magyar László tudományos hagyatékának feldolgozását és népszerűsítését sugalmazták, 1974 tavaszán egy történelmi jelentőségű politikai tényező is járult: a portugáliai forradalom.
E történelmi esemény új korszakot nyitott az akkor már tizenhárom esztendeje zajló angolai nemzeti felszabadító háború menetében. Hamarosan megszületett a független Angola!
A gyarmati sorból szabadult népek különös ragaszkodással fordulnak mindig kulturális értékekben és hagyományokban gazdag múltjuk felé. Nem egyszerű történelem iránti érdeklődés ez az afrikai népek esetében, hanem a „létjogosultság”, a „nemzeti múlt” igazolása, a hajdani függetlenség emlékeinek ébresztése, az ősi civilizációk, kultúrák és mindazon értékek visszaperelése, amelyekkel az afrikaiak járultak hozzá az emberiség fejlődéséhez. A nemzeti öntudatot, az alkotóképesség hitét és a cselekvő önbizalmat növeli a múlt ismerete azokban a népekben, akiket nemcsak földjüktől, hanem történelmüktől is megfosztottak a gyarmatosítók.
Angola népei is keresik múltjukat!
És történelmük egy darabja annak a magyar kutatónak műveiben él, akinek teste Angola földjében pihen.
