VÁZLATOK EGY TÁRSADALMI ETIKA FELÉPÍTÉSÉHEZ
VÁZLATOK EGY TÁRSADALMI ETIKA FELÉPÍTÉSÉHEZ
„Korszakunk filozófiai feladatai között nincsen fontosabb, mint a társadalmi etika elveinek tudományos megállapítása… A tudományos etika, amennyiben az ember és ember közti viszonyok, a társadalmi életrend igazságos szabályozásának elveit nyomozza, nem mellőzheti a társadalomtudományi vizsgálatok eredményeinek figyelembevételét és értékesítését, sőt éppen ezáltal nyer tudományos irányt és alapot. Másfelől e tudományok rendszerét a társadalmi etika egészíti ki és fejezi be. A társadalomtudományok ez elvek alapján bírálják a haladó jogtudat és adott viszonyok közti egyenetlenségeket, és ez alapon jelölik ki a haladás irányát.” Ezekkel a mondatokkal kezdődik Medveczky Frigyes levele, amelyet az Akadémia „filozófiai, történet- és társadalomtudományi osztályának” küldött 1883 decemberében. További soraiból kitűnik, hogy kutatómunkája ekkor egy tudományos etika megalkotására irányul, s bizonyos előmunkálatokkal már elkészült. „Az egyes etikai főproblémák rendszeres kifejtése még hátra van – írja –, de a már meglévő, a társadalmi etika tulajdonképpeni alapjáról és elvi kérdéseiről szóló, azaz a »Bevezetés a társadalmi etikába és az etikai tanulmányokba« című fejezetet – tekintettel a hazai könyvkiadásnak a téma iránti érdektelenségére” – a tisztelt osztálynak kívánja felajánlani. Ugyanebben az ügyben 1887-ben ismét levéllel fordul most már az Akadémia főtitkárához, újra eredménytelenül. A munka, rövid kivonatának németországi megjelenését leszámítva, azóta sem látott napvilágot.
Medveczky előmunkálatai tehát kéziratban maradtak; egyes fejezetek letisztázva, a többi nyersen, sokszoros javítgatással. A hagyatékban föllelt mintegy 300 oldal terjedelmű írás összekuszálódott, részben számozott, többnyire pedig számozatlan lapjai között nem könnyű eligazodni; a szerző azonban részletesen beszámol tervezett munkájának felépítéséről a már idézett levélben.
Dolgozatának vázlata a következő:
| – | A társadalmi etika problémája és visszapillantások az etikai probléma fejlődésére |
| – | A társadalmi etika viszonya a valláshoz és teológiához, a metafizikához, a tudományos filozófiához és a természettudományokhoz |
| – | A szociális etika állása a filozófiai tudományok körében |
| – | A társadalomtudományok és az etika (nemzetgazdászat, politikatudomány, szociológia) |
| – | Materiális és formális elvek alkalmazása az etikában |
| – | Kötelesség, autonómia |
| – | A morál szankciója |
A vázlat és a kéziratos anyag összevetése alapján megállapítható, hogy Medveczky vállalkozása egy tudományos társadalmi etika megalkotására félbemaradt. Csak a „hogyan” kérdéséig jutott el, így írásának java részét metaetikai megfontolások alkotják.
Medveczky a társadalmi etika alapjára és fő elveire vonatkozó fejtegetéseit történeti visszatekintéssel indítja. A kéziratban elsősorban az ókori görög filozófia néhány jelentős képviselőjének erkölcsbölcseleti nézeteit ismerteti, igen tényszerűen. Kevésbé részletező, inkább csak utalásszerű megjegyzéseket találunk a középkor, illetve az újkor néhány morálfilozófusáról. Az erkölcsi eszmék fejlődéstörténetének, a morális kérdések keletkezésének, megoldásának, a helytelen válaszokhoz vezető téves előfeltevések tanulmányozásának az ad jelentőséget Medveczky szerint, hogy a jelenkor gondolkodói tanulhatnak a múlt tévedéseiből, elkerülhetik az elméleti buktatókat; elsajátíthatják azt a módszertani elvet, miszerint az egyes korok törekvéseit, a megoldandó aktuális feladatok jelentőségét a történeti feltételekből kell megérteni. E módszertani elv hangoztatása azonban legtöbbször nem több puszta kinyilatkoztatásnál, hiszen Medveczky az egyes bölcselők etikai nézeteinek bemutatásakor szinte még érintőlegesen sem utal azokra a társadalmi-történelmi összefüggésekre, amelyek ismerete mondjuk a platóni vagy epikuroszi erkölcsbölcselet mélyebb megértéséhez vezetett volna. Ha mégis kérdez, kizárólag immanens okokra bukkan, amennyiben az etikai problémák megoldását az adott filozófus általános metafizikai elveire, vagy „a valóságtól elrugaszkodott költői hajlamok túltengéseire” vezeti vissza. A tudományos erkölcsfilozófia kidolgozásához támpontokat kereső etikatörténeti előzményekből természetszerűen azokat az irányzatokat és gondolkodókat tartja figyelemre méltónak, amelyek, illetve akik valamilyen formában saját metaetikai koncepcióját elővételezik. Ennek megfelelően részesíti előnyben például a tapasztalati tényekkel, valóságos viszonyokkal, az emberi természettel számot vető, azaz empirista alapokon nyugvó, de ugyanúgy a kollektivisztikus, nem eudémonisztikus stb. felfogásokat. A kézirat egy további fejezetében még egyszer visszatér az etikatörténet nagyobb vonulatainak – újabb szempontú – összefoglalásához: az erkölcsfilozófiai gondolkodás történetében több csomópontot is megjelöl, de végül az etika történetét alapvetően Kant előtti és utáni korszakokra osztja.
A modern szaktudományos kutatások 19. századi – extenzív és intenzív értelemben vett – kiteljesedése nyomán mindenekelőtt az ismeretelméleti-tudományelméleti-logikai problémák kerültek a filozófiai érdeklődés homlokterébe: az elméleti filozófia részterületeinek művelése mellett jóval kevesebb figyelem irányult a gyakorlati filozófia kérdéseire. A múlt század nyolcvanas éveitől Medveczky mind gyakrabban fejezi ki elégedetlenségét ezzel az általa „egyoldalúnak és rendellenesnek” tekintett fejlődéssel. Az erkölcsi élet jelenségei iránti érdeklődés beszűkülése a bölcseletben éppúgy, mint a mindennapi életben, mindez – úgy ítéli meg – az erkölcsi tudat újjáteremtésére irányuló felhívást igazolja. Egy új, tudományos etika kidolgozását sürgető feladattá teszi az is, hogy a modern kor új tudományos világképe bebizonyította a korábban konstruált filozófiai és etikai rendszerek tarthatatlanságát. S ha az etika új „kódexét”, új törvényrendszerét nem sikerül időben megalkotni, a régi normák helyett újakat felmutatni – olvashatjuk Medveczkynél a Spencerre emlékeztető gondolatmenetet –, olyan erkölcsi vákuumhelyzet állhat elő, ahol veszélyes következményekkel kellene számolni. Az új feladatok megoldásához Medveczky új alapvetést tart szükségesnek: mint vallja, a problémákat a megismerés mindenkori adott szintjén, a legkorszerűbb tudományos ismeretek birtokában kell megoldani. A konkrét, tartalmilag nehéz problémák részletes kidolgozása előtt – amely feladatot végül is a jövő nemzedékére hárítja – a metodikai szempontoknak, azaz a kutatás kiindulópontjának, irányának, segédeszközeinek, alapjainak a tisztázását kell szerinte elvégezni.
Etika és teológia viszonyának elemzése kapcsán Medveczky megállapítja, hogy e kérdés régóta foglalkoztatja a morálfilozófusokat, hiszen itt „az etikai elvek ultima ratiója, az általános érvényű erkölcsi szabályok forrása, a morálelmélet tudományos alapja forog szóban”. (Társadalmi etika) A reneszánsz, a humanizmus és a reformáció érdemének tekinti, hogy a morált függetlenítették a vallási dogmáktól: így ezek a törekvések végeredményben az etika emancipációjáért vívott küzdelemben egy tudományos etikának egyengették az utat. Védelmébe veszi Kantot, akit azzal támadtak, hogy etika és teológia között ismét föltételezettségi viszonyt létesített. Úgy érvel, hogy Kant esetében nem a morál alapul a valláson, hanem épp fordítva: a vallás tételei következnek a morálból. Épp Kant volt az a filozófus, hangsúlyozza, aki a morál autonómiáját a szó legszorosabb értelmében követelte: „A tudományos etika álláspontjának is csak a vallás és morál közti viszony olyan felfogása felel meg, mint Kanté, mely szerint az erkölcsi szabályok jogcíme nem a kinyilatkoztatásban vagy teológiai dogmákban található; de a vallási formák és teológiai rendszerek igazi becsmérője etikai elveikben áll. Az értelmi fejlődés magasabb fokán álló, a mélyebben gondolkodó ember kedélyszükségletét csak olyan vallás elégítheti ki tartósabban, melynek tulajdonképpeni súlypontja és életereje a morálban rejlik.” (Uo.) E sorokból az is kitűnik, hogy a tudományos etika elveinek képviselete nem zárja ki annak lehetőségét, hogy értéket tulajdonítsunk olyan – jelen esetben vallásos – meggyőződésnek, amely természetszerűleg nélkülözi ugyan a tudományos alapokat, de elemi erkölcsi normái révén az emberi magatartás szabályozásában pozitív szerepet játszhat.
A tudományos etika alapvetéséről értekezve a szerző azt is megvizsgálja, igaz-e az a még a múlt század második felében is gyakran hangoztatott állítás, miszerint szilárd metafizikai alapvetés nélkül az etikai elvek gyökértelenek. Polemizál mindazokkal, akik épp Kantra hivatkozva hangoztatják metafizika és etika kölcsönös kapcsolatát; többek között Schopenhauer és Herbart ellenében bizonygatja, hogy épp Kant tette a legtöbbet az erkölcsfilozófiának a metafizikától való függetlenítéséért. (Uo.) Az ‘erkölcsök metafizikája’ – írja – új terminológia, amelyen azt kell értenünk, hogy a természetfilozófiához hasonlóan az etikának is szüksége van a priori észelvekre: így az erkölcsök metafizikája nem más, mint az etikai elvek tana. Éppen Kant volt az tehát, aki filozófiájában nem tűrt meg semmiféle transzcendenst, tapasztalaton túlit – folytatja –, erkölcstanában az emberi ész a normaadó, s a közönséges emberi tudatban található a cselekvés erkölcsi mértéke. A normák tehát nem egy érzékfölötti valóságból származnak.
A tudományos etikát Medveczky a tudományos filozófia szerves részének tekinti. Ez többek között azt jelenti, hogy mindkettő kutatásának tárgyát kizárólag a tapasztalati valóságban jelöli meg: meggyőződése szerint tehát a tudományos etika nem alapozható metafizikára, és nem is terjedhet ki ilyen jellegű kérdések boncolgatására. Tudományos filozófián pedig mint láttuk, azt az ismeretkört érti, melynek legfőbb tartalmi jegyeit a Grundlegung… I. részében, az antropológiai filozófia Prolegomenájában foglalta össze. Ezt a „kritikai antropológiát” a többi filozófiai diszciplína alaptudományának tekintette. „A tudományos etika ugyanazon tudománykörhöz vagy rendszerhez tartozik, mint az ismerettan, logika és pszichológia. Mindezekben az emberi természet, nevezetesen az ember szellemi életének általános törvényei képezik a vizsgálat tárgyát.” (Társadalmi etika) A felsorolt diszciplínák és az etika között a következő érintkezési pontokra mutat rá: a morálfilozófia is a tudományok közös metodológiai alapjára támaszkodik, amelyet az ismeretelmélet foglal magában; a logika által megállapított gondolkodási szabályok az etikában is alkalmazandók; logika és etika között speciális kapcsolódási pontok is vannak, ilyenek például mindkét diszciplína normatív jellege, továbbá az elvek formális karaktere, tehát a konkrét tartalomtól független alkalmazhatósága; mindkét szakterület közös jellemzője az is, hogy a tények puszta leírása helyett valamilyen ideált mutatnak fel, s a megvalósítás eszközeit is kutatják. Az etikában, éppúgy, miként az ismeretelméletben is, a pszichológiai kutatások eredményeinek felhasználását tartja szükségesnek, mivel e tudomány az emberi gondolkodás és akarás folyamatát, illetőleg általános törvényszerűségeit írja le.
Medveczky a „tudományos etika” szinonimájaként gyakran él az antropológiai, illetve szociális etika elnevezésekkel is. Előbbivel azt kívánja jelezni, hogy a valóban tudományos igényű morálfilozófiának az antropológiai meghatározottságú ember életének alakulása számára kell általánosan érvényes alapelveket megállapítania: ezeket az erkölcsi szabályokat azonban – sem eredetüket, sem végcéljukat, sem érvényességi tartományukat tekintve – nem teológiai dogmákkal, nem metafizikai előfeltevésekkel hozza összefüggésbe, hanem e világi, emberi érdekekkel, célokkal és törekvésekkel. A tudományos etika további jellemzője az, hogy csakis társadalmi lehet. Medveczky érvelésmódja azt bizonyítja, hogy elveti a módszertani individualizmus elvét. Megállapítja ugyanis, hogy az ember természetére nézve közösségi lény, létezésmódja a társadalom, ezért az etikai vizsgálódás nem indulhat ki a szociális közösségtől elszakított egyénből: „Nem az izolált egyén, nem a természettörténeti típus, nem a faj, sem az elvontan felfogott emberi szellem, hanem a társadalmi egyén, a társadalmi közösség tagja alkotja a vizsgálódás tárgyát…” (Einige Gedanken über Ziele und Wege der Ethik, 60.) Medveczkynek a fentiekből következő tétele az, hogy erkölcsi törekvés, erkölcsi motiváció csak a közösségi élet keretei között lehetséges. Ezért a tudományos etika feladatát abban jelöli meg, hogy az adott közösség legmagasabb céljainak megfelelő maximákat, az emberi társadalom közös erkölcsi feladatait és az egyén belőlük származó kötelességeit kell meghatároznia. Felfogása szerint az igazán magasszintű erkölcsi tudat számára a perszonális etika elvei és posztulátumai elfogadhatatlanok, olyannyira, hogy a társadalmi etika kifejezés egyenesen pleonazmusnak tűnhet. A következőket írja: „Családi kötelékek, törzs- és népközösség, állami élet, társadalmi helyzet azok a döntő tényezők, melyek az egyén fejlődésének irányát megszabják. Működésbe lép az előző nemzedékek öröksége, tapasztalja az őt körülvevő emberek és viszonyok befolyását, és alkalmazkodik egy nagyobb egész alakulásához és mozgásához; hat másokra és mások határozzák meg. E nagy és szövevényes forgatagban az egyes ember céljainak és érdekeinek nincs döntő szava.” (I. m. 66.) Ebben a megállapításban talán benne rejlik a herderi antropológia hatása, ti. annak egyik mozzanataként az ember külső, (természeti és) társadalmi környezete általi meghatározottsága. Nem zárható ki azonban annak a szemléletmódnak az érvényre jutása sem, amely a korabeli, mind jobban kibontakozó társadalomtudományi vizsgálatok nyomán vált általánossá, hiszen szociológusok, közgazdászok, statisztikusok igyekezték feltárni a társadalomnak az emberi magatartást irányító mechanizmusát. Elemzéseik többnyire azzal a megállapítással zárultak, hogy a társadalomban is objektív törvényszerűségek hatnak, minden tekintet nélkül az egyének önelhatározására. A cselekvés látszólagos káoszában valójában egy mélyen rejlő rend létezik, mely teljesen érthetetlen lenne, ha mindenki a személyes önkénye szerint működne. Így a morál sem magánügyként jelentkezik – vélték –, hanem mint egy kölcsönhatás alapján működő közösség élete. Különösen A. von Öttingen, múlt századi német morálstatisztikus képviselte ezt a meggyőződést – őrá Medveczky számtalanszor hivatkozik: „Nincs már puszta magánerkölcs többé – hangoztatja szenvedélyesen. – Egy ilyen gondolat maga bűnelkövetés a közösségi szellem, a szolidaritás eszméje ellen!” (I. m. 67.)
Medveczky mindamellett óvatosabb annál, semhogy a szabad akarat „metafizikai” kérdésére szimplifikált, szélsőségesen determinista választ adjon; hogy egyáltalán magával a kérdés ilyetén megfogalmazásával egyetértsen. Mégsem mondhatjuk, hogy egyén és közösség viszonyának egyoldalú szemlélete távol állt volna tőle: az egyénre ő is úgy tekint, mint a kollektíva érdekeinek alávetett lényre. Az etikának – hangzik további érvelése – általános érvényű, azaz a közösség minden tagjára nézve kötelező normákat kell megfogalmaznia, amelyeket nem vezethetünk le az egyén különös céljaiból és érdekeiből. Fenn kívánja tartani a morális törvény általános érvényűségének követelményét, de ennek érdekében az egyént megfosztja szabadságától – noha egy adott emberi kollektíva érdekeire hivatkozva. „Az erkölcsösen cselekvő mások céljait saját céljaivá teszi -érvel tovább –, és embertársainak célját mint sajátjait támogatja. Egyéni érdekeink feladása vagy méginkább korlátozása mások javára, az egyetemes célok iránti odaadás, az önzés legyőzése jellemzik leginkább az erkölcsös cselekvést” – írja. (I. m. 65.)
Medveczky mint pozitivista gondolkodó a morál tudományos elméletének felépítéséhez a reális előfeltételeket az emberi természet törvényeiben és a társadalmi élet alaptényezőiben jelöli meg. Az etikai vizsgálat ne valamely eszményített emberképből induljon ki – javasolja –, hanem az egész emberből, ennek valós tulajdonságaival, reális érdekeivel és céljaival, úgy amint a társadalomban, kisebb vagy nagyobb közösségekben másokkal együttműködni látjuk. „A szerves és társadalmi fejlődés természeti feltételeiről nem szabad megfeledkezni. Azokat a metafizikai előfeltevéseket és posztulátumokat, amelyek a biológia és főleg a pszichológia, valamint a szociológia biztos tényállásainak és eredményeinek ellentmondanak, határozottan el kell vetni.” (I. m. 61.) Különben megvalósíthatatlan ideálokat teremtünk, s így homokra építjük erkölcsi törvényeinket – figyelmeztet. A szociológia „mint a társadalmi tudományok általános alaptana” fontos anyagot szolgáltat a gyakorlati filozófiának – írja Medveczky. Azzal, hogy „vizsgálja a társadalmi szervezet alkatrészeit, funkcióit, a társadalmi viszonyok genezisét, a társadalmi fejlődés törvényeit; kimutatja a különböző társadalmi testek közös és sajátos jellemvonásait, ezeknek befolyását a társadalmi viszonyok és a erkölcsi állapotok alakulására”. (Társadalmi etika) Röviden szólva, szerzőnk nélkülözhetetlennek tartja a társadalmi valóság empirikus vizsgálatából eredő tények és törvényszerűségek hasznosítását az etikai elmélet kidolgozásában. A fenti idézetből is kitűnik azonban a szociológia tárgyának meghatározása kapcsán, hogy mennyire általánosságokban mozgó összefüggésekkel, objektív, tudományos kategóriákat nélkülöző megállapításokkal, a fogalmak tartalmát sehol ki nem bontó megjegyzésekkel szól a társadalomról. Az a törekvése pedig, hogy etikájának szociológiai megalapozottságát biztosítsa, kettős hatású lesz. Egyrészt hordoz egyfajta metafizikaellenességet, ugyanakkor azonban rejtett módon behoz a szociológiában nem tisztázott eszmei, filozófiai előfeltevéseket is. Medveczky itt H. Spencer gondolatait idézi, aki szerint az erkölcsfilozófia feladata azon cselekvési formák leírása, amelyek egyaránt megfelelnek mind az egyénnek, mind a társadalom összességének. Bizalommal fogadja az angol filozófusnak azt az előfeltevését, miszerint a szociológia egyszer majd képes lesz megismerni azokat a feltételeket, amelyek között a társadalom erői olyan irányban hatnak, ahol egyén és közösség érdekeinek optimuma, egyiknek a másik általi előmozdítása valósul meg; s hogy ebből a szempontból kell megközelíteni az emberi tevékenység legtökéletesebb formájának, az önkéntes együttműködésnek a szabályait. Szociáletikájának megalapozása céljából Medveczky részletesen megvizsgálja korának társadalomtudományi diszciplínáit: milyen hasznosítható szempontokhoz, adatokhoz juthat az egyes részterületeket átfogó vizsgálatok eredményeiből. Már az 1880-ban megjelent recenziója is arról tanúskodik, hogy figyelmét nem kerülik el a hatvanas évek táján kiszélesedő morálstatisztikai vizsgálatok sem. Valóságfeltáró funkciójuk miatt nem tekinti feleslegeseknek az említett elemzéseket, ugyanakkor súlyos kétségei vannak afelől, hogy a társadalom empirikus vizsgálatának eredményeiből, a morálstatisztika adataiból közvetlenül cselekvési normákhoz lehetne jutni, és viszont, hogy velük erkölcsi törvényeket lehetne igazolni. Medveczky tehát nem elégszik meg a jelenségek puszta leírásával, az esetlegesen elhamarkodott általánosításokkal, s világosan felismeri, hogy a pozitív tények és az erkölcsi normák között nem egyszerű levezethetőségi, hanem többszörös áttételek által közvetített, bonyolult kapcsolat áll fenn. Épp emiatt tarthatjuk megalapozatlannak a tanítvány, Kornis Gyula idevonatkozó megjegyzését, miszerint „noha Medveczky tisztán látta a szociális etika normatív természetét, nem tudta kivonni magát a kor pozitivisztikus szellemének hatása alól, mikor azt hitte, hogy a társadalmi etika puszta tényvizsgálat alapján megszerkeszthető; mikor nem vette észre, hogy itt is eszményekről van szó, melyek a tényektől független értékek hordozói, ezek felismerésének pedig sajátos módjai vannak”. (Kornis, Medveczky Frigyes pedagógiai törekvései, 243.) Kanttal és a badeni neokantiánusokkal ellentétben Medveczky számára nem evidencia, hogy eszményeink forrását nem kereshetjük a valóságos emberi életben.
Etikájának megalapozásához ezért empirista kiindulópontot választ, de tudja, hogy a tapasztalati viszonyokban valóban csak kezdőpontot talál. Külön megoldásra vár majd számára is az a kérdés: hogyan lehet eljutni a „van”-tól a „kell” világába; hogyan juthatunk olyan etikai normák és eszmények birtokába, melyek az adott viszonyok meghaladására hívnak fel.
Medveczky még nem több, mint huszonnyolc éves, amikor társadalmi etikájának első vázlatát papírra veti. A mély és szilárd erkölcsi meggyőződésű fiatalember igen korán számot vet a társadalmi életet, annak ellentmondásos szerkezetét tükröző antinómiákkal. Már a 18. század közepétől jelen van a polgári etikai gondolkodást végigkísérő dilemma: vajon föloldható-e homo oeconomicus és homo moralis ellentéte? Vajon összeegyeztethető-e egyén és közösség, erény és érdek, értelem és érzelemjavak értékei és erkölcsi érdek? Ahogyan a racionalizmus szellemében fogant világképben már nem jut hely Istennek, ugyanígy a következetesen individualista gondolkodás számára az általános érvényű erkölcsi normák is elvesztik létalapjukat. Az egyébként sok tekintetben kantiánus nézeteket valló erkölcsfilozófus Medveczky nem von áthághatatlan határvonalat érdek és erény közé, hiszen, mint eddig is utaltunk rá, számára egyértelmű volt, hogy az erkölcs csak így őrizheti meg valóságos társadalmi cselekvésorientáló szerepét. Homo oeconomicus és homo moralis ellentétét a fennálló gazdasági és társadalmi rend alapzatán, az egyik „oldal” alárendelésével, az erkölcsi értékek és törekvések, az egyéntől megkövetelt altruista magatartásmód dominanciájával vélte megoldhatónak.
Szociális etikájának idevágó szakaszában abból a megállapításból indul ki, hogy a megszerezhető anyagi javak mint az értelmi és erkölcsi fejlődés föltételei ugyan fontos eszközei, de nem végcéljai az emberi életnek, ezért a gazdasági tevékenységet is végső soron az etikában meghatározott társadalmi kötelességek ismerete kell hogy szabályozza és vezérelje. Ezzel függ össze az a meggyőződése, hogy a nemzetgazdaságtan a „moráltudományok” egyike, illetve a tudományos fejlődés magasabb fokán egyszersmind az etikai diszciplínák közé fog majd számítódni. Medveczky számára e tekintetben – mint láttuk – egyértelműen pozitív példakép Adam Smith elméleti tevékenysége, „aki morálfilozófiai előadásaiban tüzetesen foglalkozik gazdasági kérdésekkel, illetve etikai művének alapeszméi érvényesülnek híres nemzetgazdászati művében is”. (Társadalmi etika) Medveczky meggyőződéssel vallja a gazdasági folyamatoknak a jó és az igazságosság nevében történő erkölcsi és jogi szabályozhatóságát. Nem kétséges, írja, hogy egy jó gazdasági rendszer elemei között első helyen állnak az olyan tényezők, mint béke, biztonság, jó szokások, jó intézkedések, jó törvények, a nemzet jólétét (vö. „wealth of nation”), hatalmát, függetlenségét szolgáló gazdasági intézkedések, az önmérséklet, megbízhatóság, jog és igazság tisztelete stb. Joggal utal rá, hogy Smith iskolája még természettörvényeknek tekintette a gazdasági törvényeket; saját felfogása szerint azonban a gazdasági tevékenységet nem a mechanikaihoz hasonló változtathatatlan természettörvények, hanem a jogi és társadalmi rendben gyökerező feltételek határozzák meg. A gazdasági törvények tehát nem az emberi akarat fölött álló, tőle abszolút független, „hanem az emberi akarat emanációi közé számlálható törvények”. Ebből gondolkodónk számára az is következik, hogy módosíthatók.
Medveczky úgy látja, a gazdaságtan nem állhat meg ott, hogy pusztán leírja a termelés, elosztás, fogyasztás folyamatát, egyáltalán a gazdasági tevékenység anyagi-technikai feltételeinek körébe tartozó tényeket, hanem tovább kell lépnie, s a konstatált tényekből olyan szabályokat és elveket kell levezetnie, amelyek alkalmazása az emberek jólétét és tökéletesedését előmozdítja. A követendő szabályok és eszmények megalkotásában jut szerephez a társadalmi etika. Ebben a folyamatban realizálódik tehát – elgondolása szerint – az erkölcsfilozófia és a társadalomtudományok kapcsolata. Ez az együttműködés jelenti azt az etikára nézve, hogy valóban gyakorlati filozófiaként funkcionál.
Medveczky említést tesz egy újonnan keletkező szaktudományról, a társadalom-gazdaságtanról (Socialökonomie) is. Ezt olyan diszciplínának tekinti, amely a civilizált társadalmak fejlődésének magas fokán szükségszerűen jelenik meg, s a társadalom egészének közös érdekeit szem előtt tartva indul ki vizsgálódásaiban. E tudomány léte igazolja számára, hogy a gazdaságtannak épp a közérdek érvényesülésére való tekintettel kell a gazdasági élet összes – anyagi és emberi – tényezőit számításba vennie, s konkrét megoldási javaslattal élnie. Egy alkalommal úgy fogalmaz, hogy a legfőbb jó a közösség tagjainak harmonikus együttműködése, „a társadalmi béke, melynek külső jele és támaszoszlopa a rend mint a komoly haladás egyik alapfeltétele…, melynek biztosítása nélkül a többi etikai jónak fenntartása és gyarapítása is kétes,…s melynek megóvása legelső elutasíthatatlan társadalmi kötelességünk”. (Az ethicai tanulmányok korszerű fontossága) Hasonló megközelítési módot tapasztalhatunk azokban az elgondolásaiban is, amelyeket politika és erkölcs, politikatudomány és etika kölcsönhatásáról vet papírra. Szociális etikájában megkülönbözteti egymástól a politikai gyakorlatot és az erről szóló tant vagy tudományt. Kortárs német gondolkodókhoz (Mohl, Holtzendorf, Bluntschli) hasonlóan a politikáról szóló tant Medveczky is az államtudományok egyikeként értelmezi. A politikatudományt egyrészt leíró jellegűnek, másrészt bizonyos megismerő és kritikai funkcióval rendelkezőnek is tekinti. Felfogása szerint az állam céljainak szem előtt tartásával a haladást és reformot szolgáló, a jövőre irányuló útmutatást is adnia kell. Ily módon a politikáról szóló tudomány ugyancsak normatív természetű lesz, amelynek távlati céljai, eszményei végső soron etikai ideálok.
Hogyan kapcsolódik össze politika és morál, politikaelmélet és etika? Medveczky azt a nagyon szimpatikus kijelentést teszi, hogy a gyakorlati politikának nem szabad ütköznie a morál alapelveivel, sőt arra kell törekednie, hogy mindinkább alkalmazza őket. Bár tudja, hogy a politikai gyakorlatot az etikai elvek nem önmagukban és nem egészében határozzák meg, mégis mélyen ellenszenves számára a gyakran dicsőített és a távolabbi célokkal, kívánatos eszményekkel keveset törődő ún. „reálpolitika”. Medveczky felfogása szerint minden államban van egy távolabbi, nem szembeszökő, általános és közös cél, amelynek tartalma olykor ellentétben áll az ún. aktuális politika, az egyes egyének, pártok, társadalmi csoportok külön céljaival, partikuláris érdekeivel. A politikatudomány feladata volna ennek a közös célnak a megállapítása, annak az eszménynek a megadása, amely egyben a tényleges politikai alakulatok és törekvések értékmérőjének szerepét tölti be. „Az ésszerű, jó politika feladata – írja – a társadalom jólétének, a közjónak az előmozdítása, a társadalmi élet folytonos tökéletesítésére törekedni, a célnak megfelelő eszközöket kijelölni.” (Társadalmi etika) Ennek a magasabb értelemben vett célszerűségnek a vizsgálata a feladata tehát a politikatudománynak, az etikai vizsgálódás pedig csak e távlati, „magasabb célszerűségre” terjed ki.
Medveczky politikai nézeteiben az a jellegzetes felfogásmód nyilvánul meg, miszerint az állam a különböző társadalmi osztályok, rétegek, csoportok fölött álló, mintegy azok érdekeit integráló szervezet, amelynek mindenkori kötelessége a társadalom egésze céljait szolgáló intézkedések megtétele. Fejtegetéseiből kitűnik, hogy azon 19. századi mérsékelt liberális gondolkodók közé tartozik, akik polgári szabadság, tulajdon és rend összeegyeztetésével, a múltból az arra érdemes intézmények fenntartásával s a szociális problémák megoldásának elősegítésével a paternalista állam beavatkozását sürgetik. Ezzel a klasszikus liberalizmushoz képest egy olyan változatot képvisel, amelyet szokás a szakirodalomban szociális liberalizmusnak is nevezni. Medveczky a modern állam által kezdeményezett társadalmi reformintézkedéseket (szociálpolitikai és gazdasági reformokat) mint az általános emberi érdekekről való gondoskodást, az általános haladást, békét, kulturális fejlődést szolgáló erkölcsi kötelességteljesítést
fogja fel, olyan intézkedésekként, amelyek az egész társadalom, az összesség jólétét, progresszív fejlődését és szabadságát eredményezik. Nyomatékkal hangsúlyozza, hogy a társadalmi kérdések erőszakos, a kulturális értékek pusztulásához vezető „megoldása” helyett a modern államnak békés eszközöket kell választania: materiális és kulturális javak arányosabb elosztásával, szociálpolitikai törvényhozással kell elejét vennie a társadalmi forradalomnak. Mindezen intézkedésekben Medveczky végső soron etikai szempontok érvényesítését látja, mert – érvelése szerint – az állam nemcsak elvekben engedélyezett szabadságot és jogegyenlőséget biztosít a társadalom összes tagjának, hanem az anyagi, értelmi, erkölcsi haladás tényleges feltételeit is. A szociálpolitika végső célját a társadalom erkölcsi életrendjének tökéletesítésében jelöli meg. Ebben az értelemben mondja, hogy a szociálpolitika az alkalmazott etika részét képezi.
Időben nem túlságosan távol azoktól az évektől, amikor Balzac az „eszmék” helyett a „képek” művészetében jelölte meg esztétikai krédóját, Medveczky rezignáltan írja: „A realizmusnak korszakában élünk. Ennek… következményeiről az erkölcsre és művészetre nézve hosszan értekezni nem tartozik föladatunkhoz. De számba kell venni azon befolyást, melyet a szellemi törekvések általános irányára gyakorol.” (A bölcsészet anthropológiai alapja, 94.) Ő ugyanis soha nem elégedett meg a van világában megragadó, az elszürkült valóság elemeit leltározó, a perspektívát nélkülöző szemlélettel. Az adott tényekkel számot vető, de egyszersmind a jövőre orientált, új célokat és eszményeket kínáló filozófiai gondolkodásban látta annak feltételét, hogy az etika valóban hatékony, a mindennapi élet alakulását számottevően befolyásoló gyakorlati tudomány lehessen. A korabeli, kiszélesedő metodikai kutatásokra hivatkozva, melyek éles különbséget tettek deskriptív és normatív diszciplínák között, a Kanthoz való visszatérést sürgette mindazokkal szemben, akik ellenezték az etika szabályadó és a normáknak kötelezettséget kifejező felfogását. A továbbiakban azonban látni fogjuk, hogy Medveczkynek a kanti erkölcsfilozófiához való kapcsolódása korántsem ellentmondásmentes. Gondolkodónk, akire alapvetően nem a késői Kant etikája hatott, az erkölcsi élet tényeire vonatkozó vizsgálatok elmulasztása miatt marasztalja el példaképét, noha az, mondja, a megismerés elméletében még jó érzékkel teremtett összhangot empirizmus és racionalizmus egyoldalúságai között. Épp ezért ő maga kívánatosnak tartja, hogy a tudományos etika felépítését tekintve két: egy leíró és egy normatív rész kapcsolatából álljon. Az előbbi egység a tágabb értelemben vett morálfilozófiában a morálpszichológiai és erkölcstörténeti vizsgálatok eredményeit tartalmazná; az utóbbi rész pedig az etikai elvek tana lenne, melynek feladata általánosan kötelező szabályelvek és követelmények megfogalmazása a gyakorlat számára.
További lényeges eleme Medveczky programjának, hogy Kant „formális” morálelvét materiális elvekkel kiegészítse. Megállapítja, hogy a formális alapelv – noha szükséges – közvetlenül a gyakorlatban – elvontságánál és úgymond tartalmi ürességénél fogva – nem alkalmazható. Méltán veti föl azt a kérdést is, hogy ha elvonatkoztatunk a cselekvés konkrét eredményétől (ahogyan azt Kant tette), honnan ismerjük fel, hogy cselekvésünk megfelel-e a kategorikus imperatívusz követelményének? E kérdésre újfent csak a tapasztalat adhat választ. Abban, hogy Medveczky az etikai elvtanban mind a formális, mind a materiális elvek kifejtését nélkülözhetetlennek tartja, részéről az az igény fogalmazódik meg, hogy az erkölcsi szabályok egyrészt, miként A gyakorlati ész kritikájában is, általánosak, szükségszerűek, feltétlenek és közérvényűek legyenek; másrészt pedig az élet változatos, konkrét életviszonyaira is kiterjedhessenek. Megállapítja, hogy e tekintetben a kanti kategorikus imperatívusz megfelel rendeltetésének, s elutasít minden olyan nézetet, mely a kanti formális alapelv, a kötelességelv lényegének ellentmond. Mesterének álláspontját (a kategorikus imperatívusz dedukcióját) azonban helyesbíteni kívánja, ezért hangsúlyozza, hogy az etikában az emberi célok elemzése a lehető legnagyobb jelentőséggel bír. Felfogása szerint az általánosan kötelező szabályok csak általánosan érvényes célok folytán nyernek jelentőséget, vagyis az erkölcsi követelmények forrása önmagában nem lehet a tiszta törvénytisztelet. Egy valóban hatékony erkölcsfilozófiának ugyanis tekintettel kell lennie a különböző embercsoportok, közösségek valóságos viszonyaira, feladataira, célkitűzéseire.
Ezek figyelmen kívül hagyásával csak életképtelen követelményeket állíthatunk az ember elé. Mivel a cselekvést motiváló célok különfélék, általános formulában nem fejthetők ki – épp ezért ismét csak a materiális elvek jogosságának és szükségességének elismeréséhez jutunk vissza.
Medveczky eddig ismertetett gondolatmenetéből kitűnik, hogy – legalábbis deklaráltan – az etikát társadalmi, így szociológiai alapokra kívánja helyezni. Törekszik az ember általánosságának mivoltát megragadni, mely általánosságot a társadalmi viszonyok összességének önmagunkban hordozása biztosítja. Medveczkynek azonban, mint már utaltunk rá, nincs átfogó társadalomontológiája, nem tisztázza világosan az ember, a társadalom valódi mibenlétét, s ennélfogva nyilván szociológiai felfogása is gyökértelen. Deklarált kijelentése ellenére tehát etikájának megalapozása ismeretelméleti felfogására mutat vissza, amennyiben az általános emberit, ahogyan a logikában is, az emberi akaratra általánosan jellemző pszichikai folyamatokban véli fellelni. Úgy látja tehát, hogy ha az etikában az emberi akaratra általában és feltétlenül érvényes szabályok megállapítását tűzzük ki feladatul, mindenekelőtt a „milyen pszichikai aktusok zajlanak le?” kérdésre keresendő a válasz, hiszen ennek ismerete elengedhetetlen a „minek kell történnie?”, „miként kell cselekednünk?” kérdések megválaszolásához. A pszichológiai kutatás feladatkörébe utalja az olyan problémákat, mint a célképzetek eredete, a célok elfogadásának vagy elvetésének oka. Mivel azonban az effajta elemzés az emberi cselekvést meghatározó tényezőknek csak egyikével foglalkozik; kockázatos dolog az etikai elvek tanában megfogalmazandó szabályokat a pszichikus törvényszerűségek vizsgálata alapján konstruálni. A pszichológiai elemzés, noha nem felesleges, egyrészt azért sem elegendő, mert csak a közvetlenség szintjén marad (Medveczky nem veszi figyelembe e közvetlenség közvetített mivoltát), másrészt formális annyiban, hogy különböző tartalmú, irányú és következményű cselekvésnek lehet azonos a pszichikai lefolyása.
Az etikát Medveczky a morál elméletének tekinti, s morálon a köznapi erkölcsi tudatban meglévő, általánosan érvényes szabályokat, ítéleteket, eszményeket érti. Ezek leírása, tapasztalati megismerése a morálpszichológia feladata. Kanttal ellentétben azt vallja, hogy a legfőbb erkölcsi elv a tapasztalati viszonyokban gyökerezik. Ő is szembe találja azonban magát egy korábban főleg Hume által megfogalmazott problémával: a „van” és a „kell” viszonyával, azzal, hogy adott viszonyok között hogyan juthatunk egyáltalán olyan etikai normák és eszmények birtokába, amelyek az adott viszonyok meghaladására hívnak fel? A következő módon gondolkodik: a normatív elvek szellemi képződmények, s az erkölcsi élet gyakorlatában fejlődnek ki. Az etikai elvtan nem más, mint a morál elmélete, vizsgálódásának kiindulópontja is ilyen módon az általános erkölcsi tudatban lévő erkölcsi fogalmak, eszmények, szabályok stb. összessége. Az etikai elméletnek – vallja – az a dolga, hogy a legelvontabb, legáltalánosabb elveket, tehát az alapelveket felállítsa. Ezek természetesen a mindennapi erkölcsi tudat megnyilvánulásaiban ilyen általános formában nem, csak konkrét, speciális életviszonyokra vonatkoztatva vannak jelen. Az elméleti reflexió tehát analízis és általánosítás útján a konkrét természetű követelményeket és kevésbé általános normákat a legáltalánosabb alapelv(ek)re vezeti vissza. Medveczky ezt a műveletet nevezi redukciónak. A kapott alapelvek: normák vagy normatív elvek, s az erkölcsi cselekedetek megítélésének általános mércéi – implicit módon olyan követelményeket fogalmaznak meg, amelyek eredetileg konkrét ítéletekben és elvekben fogalmazódtak meg.
Az etika, jelzett alapfeladatán túl, más funkciót is teljesít. Ez abban jelölhető meg, folytatja a szerző, hogy a redukció útján nyert legáltalánosabb alapelveket konkrét helyzetekre, adott körülményekre és célokra alkalmazza, ami speciális normák megállapításához vezet. Az alkalmazott etika tehát a konkrét viszonyokra való tekintettel feladatokat, kötelességeket fogalmaz meg, úgy, hogy dedukálja az alapelvből következő, illetve annak ellent nem mondó speciális szabályokat vagy materiális elveket. Kanthoz hasonlóan hangsúlyozza Medveczky, hogy nem arról van szó, miszerint az elmélet önmagától, „a priori” hoz létre normákat. A normák nem tekinthetők valamely elmés fő találmányának. Ellenkezőleg: az elmélet csak formulázza őket a szellemi élet bizonyos tényeinek tapasztalati vizsgálata alapján. Az etika feladata nem a normák létrehozása, inkább csak az alapelvekből származó követelmények tudatosítása. Medveczky tehát úgy vágja át a Hume által „kötött” gordiuszi csomót, hogy az etikai normák felállításához nem tényítéletekből, hanem a köznapi erkölcsi tudatban már létező értékítéletekből, szabályokból és normákból indul ki. S noha hangsúlyozza, hogy egyes teológiai és filozófiai erkölcstanok olyan elveket is megfogalmaznak, amelyek minőségileg fölötte állnak az aktuálisan elismert szabályoknak, azaz a létező morálnak, s így egy „ideális” morál normáit és eszményeit emelik érvényre, mégsem látja át, hogy új eszményeket és új értékekre utaló cselekvési szabályokat nem nyerhetünk pusztán a meglévőkből való redukció és dedukció műveletével. Az új konstruálása ugyanis mindig feltételezi a meglévő szféráján való túllépést. Az aktuálisan létező erkölcsi szabályok „mögött” álló értékeket minőségileg meghaladó új értékekhez csakis alkotó gondolati aktus eredményeként jutunk.
Medveczky a továbbiakban az általános erkölcsi tudatra, részint a korabeli metodikai kutatásokra támaszkodva hangsúlyozza: a morál kötelességek rendszere, s az erkölcsi szabályok cselekvési normák, azaz valamely cselekedet megtételére hívnak fel. Következésképpen – állítja – az etika fundamentális elvét a kötelesség fogalmában kell keresnünk. (Ma ezt a felfogásmódot deontológiai irányzatnak nevezzük.) Mivel a kategorikus imperatívuszok általánosan kötelező és objektív érvényességű szabályok, szemben állnak minden, az önérdek követését megengedő felfogással. Medveczky erkölcsi rigorizmusa e tekintetben feltétlen örököse a kanti erkölcsfilozófiának. Úgy véli: a normák általános érvényűsége feltételezi, hogy mindenki az adott viszonyok között ugyanazon elv szerint, ugyanazon cél után törekedjék, tekintet nélkül az egyén saját érdekeire, vágyaira, hajlamaira. Egoisztikus morál, önérdekre épülő kötelességtörvények, ez contradictio in adiecto: a kötelező normák forrása tehát a mindenkori közösség érdeke. Hangsúlyozza ezenkívül, hogy a cselekvés közhasznú eredményével magunkat még nem érhetjük be. Csak a kötelességérzetből fakadó, a kitűzött céllal bensőleg is azonosuló ember cselekvését tekinthetjük igazán erkölcsösnek. Kell, hogy általános érvényű szabályokban jelölt célokra kötelességérzetből, egyéni vágyainkra és hajlamainkra való tekintet nélkül minden erőnk megfeszítésével törekedjünk. Medveczky abból az alaptételből indul ki, hogy kötelesség és autonómia nem egymást kizáró, inkább szorosan összetartozó fogalmak. Empirikus kutatásokra alapozva utasít el kategorikusan minden, az eredeti autonómiára támaszkodó, illetve az eredeti erkölcsi érzések, ösztönök létét hirdető etikai elméletet. Megállapítja, hogy a társadalomban élő egyén erkölcsi tudata az eredetileg heteronóm elveket először mint külső tekintély, mint valamely kényszerítő hatalom törvényeit fogadja el, melyekkel azután fokozatosan azonosul, s végül már szívesen teljesíti a rárótt kötelességeket. Ezt az állapotot nevezi Medveczky szerzett autonómiának. Felfogása az, hogy tudományos alapon álló etikai elmélet csakis az autonómia eme fajtája mellett és az eredeti autonómia ellen szólhat. Voltaképp az erkölcsi szocializáció folyamatára hivatkozik itt, s ebből adódóan állítja: nincs kész, kezdettől fogva velünk született erkölcsiség. Az erkölcsi autonómia – hangsúlyozza – nem eredeti tény, hanem feladat. Csak szerzett tulajdonunk lehet, olyan vívmány, mely folytonos gyakorlat, küzdelem, önvizsgálat, nevelés és önnevelés eredménye, s benne rejlik erkölcsi szabadságunk lényege. E szabadság – figyelmeztet – nem azonos a metafizikai szabadsággal, s nem is egyenlő a teljes korláttalansággal. Ellenkezőleg, mint Goethe szavaival vallja: „Ezt a szabadságot csak a törvény adhatja, csak a közérvényű szabályoknak vezérelvekül való elfogadása létesítheti.” (Társadalmi etika)
Szociáletikájának utolsó fejezetében Medveczky újból felteszi a korábbi fejtegetésekben oly gyakran érintett kérdést: „miben található végelemzetben a legfőbb elvek és általános erkölcsi szabályok alapja, mely forrásból származik ezeknek kötelező ereje?” (Uo.) A kérdésre a következő választ adja: ha nem akarjuk azzal beérni, miszerint a nevelés, a szokás, a közvélemény, a hagyomány által szentesített cselekvésmódok önmagukban jók, akkor mélyebben rejlő Okokat, az etikai követelmények eredeti forrását kell keresnünk. Az erkölcsi cselekvés szabályainak szankcióján – a szó szokásos jelentése helyett – a morál fundamentumának problémáját érti. Keresi tehát azt, amitől az erkölcsi szabályok általánosan kötelező erejüket nyerik. Meggyőződése, hogy az emberi kötelességek alapját egy e világi, földi viszonyokra irányuló etika a különböző emberi közösségek (család, nemzet, állam, egyéb társadalmi közösségek) együttmunkálkodásában keresi és találja meg. A szociális etika tehát a jó cselekvés elveit társadalmi szankcióra vezetheti vissza. A morál ugyanis – érvel Medveczky – mindig a közösség ügye. Etikai kritériumok csak társas törekvésekre alkalmazhatók. A társadalmi viszonyokban rejlenek az erkölcsi képességek, hajlamok fejlődésének alapföltételei, itt jönnek csak létre az erkölcsi célok és feladatok. Így az erkölcsi követelmények forrását nem elvont eszmékben, nem absztrakt formulákban, hanem emberi közösségek szempontjából a másik ember vagy a többi ember ügye iránti feltétlen odaadásban jelöli meg. (Persze Medveczkynél maga a közösség fogalma éppoly problematikus, mint egyén és közösség viszonya, ezzel összefüggésben pedig sem
az egyén, sem az ember autonóm lényként való felfogása nem megoldott a számára.) Egy alkalommal kitér az erkölcsi eszmények előremutató, a haladás irányába mozgató, nélkülözhetetlen szerepére. Ezeket nem illúzióknak és álomképeknek tekinti, mint ahogyan azt – úgymond – a realizmus, a materializmus vagy a pesszimisztikus filozófia képviselői teszik, hanem az erkölcs lényegének, mely „a lélek szükségletéből fakad”. Emberi cselekvésünk vezérlő csillagainak tartja őket, amelyek túllendítenek a meglévő viszonyok korlátain, egy olyan világ felé, amely magában rejti egy mind teljesebb emberi lét lehetőségeit.
