EGY TUDOMÁNYOS ERKÖLCSFILOZÓFIA TÁRSADALOMELMÉLETI GYÖKEREI
EGY TUDOMÁNYOS ERKÖLCSFILOZÓFIA TÁRSADALOMELMÉLETI GYÖKEREI
Mint láttuk, Medveczky filozófiájának középpontjában az ember áll – „bölcseleti antropológiájának” megfelelően a nyolcvanas évek elején a következőképpen határozza meg a tudományos igényű filozófia feladatát: „Minthogy az ember nem csupán gondolkodó lény, hanem erkölcsi is, azért azon pszichológiai törvények és etikai indokok kipuhatolása, melyek a társadalmi életben uralkodnak, azaz az emberi akarat törvényeinek tanulmányozása is a filozófia hivatásához tartozik.” (A bölcsészet anthropológiai alapja, 97.) Az idézet, de az egész életmű is arról tanúskodik, hogy elméleti munkásságának két nagy területét körvonalazhatjuk; amint ő nevezte: az elméleti és a gyakorlati filozófiát. Előbbi tartalmazza a pszichológiát, ismeretelméletet és logikát; az utóbbin pedig nem értett mást, mint az etikát.
Medveczky mindig úgy tekint az emberre, mint ismeretekre törekvő és ugyanakkor akarattal rendelkező, erkölcsi eszmények megvalósítására, helyes magatartásra képes lényre. A mindennapok tapasztalatai azonban olykor arról győzik meg, hogy az említett tulajdonságok összhangja megbomlik, hogy értelmi és erkölcsi szükségleteinket mind nagyobb távolság választja el. Úgy látja – s ez különösen a 80-as évektől jellemző nézeteire –, hogy míg az ember tudása révén hatalmassá nő, és egyre jobban uralma alá hajtja a természetet, társaihoz való viszonyában mélyen lealacsonyodik: „A tények, a valóságos viszonyok megismerése, … ez minden. Az a meggyőződés, hogy mindenki annyit ér és arra képes, amennyit tud; hogy a valóságos viszonyok ismerete a legjobb fegyver a felettük gyakorolt uralomhoz, lassanként minden ember titkává lesz… Az elméleti és anyagi érdekek, az anyagi és intellektuális szükségletek az egyre inkább visszaszoruló erkölcsi szükségletek, követelmények, és eszmények létét is vitássá teszik.” (Einige Gedanken über Ziele und Wege der Ethik, 52.) Napról napra tapasztalja a modern kor civilizációs fejlődésének kézzelfogható jeleit, de a velük együtt járó árnyoldalakat is: a társadalom szétesésével fenyegető elanyagiasodást, a gátlástalan egoizmust, Comte szavait idézve: a legaljasabb individualizmust. Másrészt számot vet az újabb kori társadalmakat sorozatosan megrázkódtató szociális konfliktusok hatása nyomán a társadalom perifériájára szorított nincstelen tömegek elnyomorodásával, szakmai, kulturális, erkölcsi színvonaluk alacsony voltával. A század elejére emlékeztető zavaros történelmi, társadalmi, politikai viszonyok között hasonló következtetésekre jut, mint (nála néhány évtizeddel korábban) a pozitivista filozófia megalkotója, Auguste Comte. Medveczky nézetei – részleteit tekintve is – hasonlóságot mutatnak az általa nagyra becsült francia gondolkodó társadalomfilozófiai elképzeléseivel, sőt érvényes ez szellemisége változásának irányára is. Olyannyira, hogy végül maga is a vallásban, bár ő „a keresztény morál fenséges világában” találja meg az általános emberszeretet eszméjét, amelyet az erkölcsi élet nagy törvényének nevez. Ez a fordulat azonban csak két évtized múlva következik be: a múlt század nyolcvanas éveiben még egy tudományos igényű filozófia keretei között igyekszik kimunkálni az új etika alapjait.
Morálfilozófiai nézeteinek rendszeres kifejtését azonban munkásságában egy átvezető periódus előzi meg: bölcseletének programszerű antropológiai-ismeretelméleti alapvetése után témát vált. Szembesülni kényszerül a hetvenes-nyolcvanas évek Németországának forrongó, válságos viszonyaival is: ekkor fejezi be a strassburgi egyetemen jogi tanulmányait, s ott ismerkedik meg úgyszólván „első kézből” a jelentősebb német közgazdasági, szociológiai és államelméletekkel. Társadalmi nézeteit, problémafelvetéseit és javaslatait tehát ekkor is nagyban meghatározzák azok a valóságos mindennapi folyamatok és szellemi impulzusok, amelyek külföldi tartózkodása alatt érik. Hiszen úgyszintén kortársa volt – szavait idézve – a „Va banque játékosok üzelmeinek, akik azt remélték, hogy mindent megnyernek, bár nem volt semmi veszítenivalójuk”. (Die Socialwissenschaften in der Gegenwart, 234.) A huszonhárom éves fiatalember, aki a német társadalmi valóságot többnyire az egyetem padjaiból szemléli, s aki túl „messziről” érkezett ahhoz, hogy a mind jobban szervezkedő német munkásmozgalom céljait és indítékait igazán meg akarja érteni, kezdetben nem leplezett megvetéssel és türelmetlenséggel utasítja vissza a „katilinai hordák féktelen törekvéseit és felforgató indulatait”, amelyek miatt „az újkor nagy kulturális munkáin tevékenykedő nemzet polgári és állami fejlődését kivételes törvények és egy új elrettentéselmélet révén nem csekély mértékben kell gátak közé szorítani”. (Uo.) Elkerülhetetlen kényszerintézkedésnek tekinti ugyan, hogy az az államférfi (ti. Bismarck), „akibe a legfőbb vezetés és a nemzet bizalmát helyezte…a járványszerűen terjedő mozgalommal szemben vas-gátakat emelt”, de meggyőződése, hogy a rendőrbíráskodás éles szigora, az alkotmányos elveknek ellentmondó jogi formulákba öltöztetett erőszak nem oldja meg azokat a problémákat, amelyek a „szociális kérdés miszticizmusa” mögött rejtőznek. (I. m. 40.) A drákói intézkedések – figyelmeztet Medveczky – nem elégségesek, mert csak negatív garanciákat nyújtanak a társadalom- és jogrend pozitív kezességeinek és érdekeinek megleléséhez. A bajok gyökerét kell megragadni, amely viszont a gazdasági és politikai alakulatok reális viszonyaiban rejlik.
Medveczky úgy látja, hogy a kor politikai porondján a legszélsőségesebb irányzatok harcolnak egymással, s a hatalomért folytatott küzdelem, mely „gyakorlati érdekek” érvényesítését kívánja szolgálni, végül – mint állítja – elfogulttá teszi a feleket. Ez pedig a felmerülő kérdések irreális megoldását vonja maga után. Liberális gondolkodóként egyfelől elítéli a fennálló viszonyok megváltoztatása ellen fellépő, általa ultrakonzervatívnak és reakciósnak nevezett irányzatokat, melyek a meglévő, de idejétmúlt viszonyokhoz ragaszkodva „elnyomják a bírálat, a haladás, a reform szellemét, akik irtózva minden változástól a meglévő bajokat nem orvosolják” (Adalékok a tulajdon történetéhez és elméletéhez, 396.), másfelől meglehetősen élesen szemben áll „a túlcsapongó újítókkal is, akik nem fejleszteni, javítani, reformálni, hanem felforgatni igyekeznek a meglevő rendet”. Hegel tanainak adeptusai – ahogyan Marxot és követőit nevezi – „nem gondoskodnak a jó és üdvös intézmények fönntartásáról; nem a bajok orvoslására, hanem a meglévő rend megsemmisítésére törekszenek”. (Uo.) A társadalmi fejlődést ő csak mindenfajta megrázkódtatástól mentes, evolutív folyamatként fogadja el. Pozitivista meggyőződésre utal azon álláspontja, hogy a társadalomban jelentkező égető kérdések megoldását, a fennálló ellentétek közvetítését „csak egy tárgyilagos becsű, csalhatatlan vezérfonal segítségével érhetni el”. (Uo.) Felfogása szerint pedig ezt a vezérfonalat a tudomány nyújtja, amely az önzetlen igazságra törekvés folytán, a kutatás megvesztegethetetlen szelleme révén „elkerüli azokat a tévutakat, melyekre a szélsőséges politikai pártok álokoskodása vezet”. Medveczky feltétlenül bízik abban, hogy egyedül a tudomány képes elhárítani a modern társadalmakat fenyegető veszélyeket: ebből a munkából természetesen részt juttat majd a filozófiának, konkrétan az etikának is. A társadalomtudományokat olyan objektív ismeretek összességeként fogja fel, amelyek, maguk is tapasztalati tudományok lévén, a természettudományokra jellemző, tényeken alapuló, empirikusinduktív módszerek segítségével a társadalmi valóság egzakt leírását adják. Noha – miként A. Comte is – hangsúlyozza, hogy a társadalomtudományoknak mellőzniük kell mindenfajta spekulatív mozzanatot, a priori konstrukciót, s csak a pontos megfigyelési eredményekre, történeti és összehasonlító vizsgálatokra támaszkodhatnak, arra azonban nem ad választ, hogy melyek volnának azok a teoretikus-filozófiai előfeltevések, amelyeknek birtokában a kutató hozzáláthat a társadalmi valóság jelenségeinek vizsgálatához és a kapott szaktudományos eredmények értelmezéséhez, elméleti általánosításához.
A „hegeli recept szerint készült” marxi elméletet Medveczky mindenesetre tudományosan megalapozatlannak tartotta. A szocializmust és a kommunizmust mint úgymond a munkásosztály harcának távlati célját utópiának tekintette, „destruktív és forradalmi programját” pedig „a hatalomvágyó, a tömegösztönöket felkorbácsoló, gátlástalan agitátorok” eléggé el nem ítélhető machinációjának nevezte. Persze: amennyire Medveczky szórványos megjegyzéseiből következtetni tudunk rá, nem túlságosan mélyen ismerhette a marxi tanítást. Elutasító bírálattal illeti például Platón államutópiáját, amelyből szerinte a „modern kommunizmus különböző fajai ötleteket nyernek, hogy pótolják eszmei szegénységüket, és imigyen ékesítsék fel nyomorúságos toloncállamukat, ha a jövő államának részleteiről kérdezik őket”. (Die Socialwissenschaften in der Gegenwart, 41.) Miként Platón elképzelései, hasonlóképpen a legújabb kor szocializmuselméletei is Medveczky szerint egyenesen ellentmondanak a fejlettebb erkölcsi érzéknek. Gúnyt űznek a modern humanitáselvből: a vagyonközösség bevezetése az önálló akaratot, az egyéniség kibontakoztatását akadályozza meg; a teljes egyenlőség megvalósulása egy ponton diktatórikus vezetésbe fordul át; a kommunisztikus keretek között dolgozó ember a másik, a henyélő becsapottja lesz, aki őt így kizsákmányolja. A kommunista elvek esetleges megvalósulása továbbá a kultúra hanyatlását is tételezné. Medveczky szívesen hoz felfogásával egybehangzó véleményt a kortárs történész, A. Riehl írásából: „A társadalmi ellentétek teljes kizárása csak az általános ostobaság és egyetemes nyomorúság aranykora révén jöhet létre, de nem a teljesen azonos képzés és a teljesen azonos mértékű birtoklás révén.” (Társadalmi elméletek és eszmények, 156.) Fölényes iróniával nyilatkozik a korabeli német szociáldemokrácia politikai küzdelmeiről, személyi hibáktól sem mentes törekvéseiről. Franz Mehring könyvéről (A német szociáldemokrácia története és tanítása) írt recenziójában külön érdeklődésre számot tartó fejezeteknek tekinti azokat, amelyek Lassalle-nak az Általános Német Munkásegylethez való viszonyáról, agitációjáról és szatirikusan tragikus kisiklásairól, törekvéseiről szólnak; továbbá azokat, amelyek „Karl Marxnak, az Internacionálé vezérének szellemi diktatúrájáról, az ott folytatott agitációkról, az államvezetés türelmének kiaknázásáról és kigúnyolásáról értesítenek”. (Die Socialwissenschaften in der Gegenwart, 58.)
Az ún. „szociális kérdést” azonban Medveczky nem önkényes képzeletszüleménynek, hanem a történelmi fejlődés velejárójának tekinti. Mint írja, a civilizáció új formáival új kötelességek, új feladatok, megoldásra váró új kérdések keletkeznek. Számot vet tehát a történelmi folyamattal, amelyet úgymond meg nem szakíthatunk, de „vezető szellemek kezdeményezéseivel [azaz: felülről] befolyásolhatunk”. (Die Socialwissenschaften, 2.) A német liberálisok feltétlen optimizmusával tekint „a kor legnagyobb államférfiára”, Bismarckra, akiben – úgy látja –, megvan a bátorság az elodázhatatlan, szerves és állandó társadalmi reformok alkalmazására. Ugyanilyen örömmel üdvözli azt, hogy a társadalom jelenségeit, fejlődését és törvényeit kutató tudományok is hajlandóságot mutatnak gyakorlati feladatok megoldására, a reformtevékenység alapelveinek kidolgozására.
A már létező alternatívák közötti választást elősegítendő, szükségesnek tartja, hogy kora társadalomtudományi iskoláinak addigi eredményeit áttekintse, és a társadalom továbbfejlődési lehetőségeit számba vegye. Erről ad számot a Die Socialwissenschaften című kötetében, melynek megjelentetését – a szerző saját bevallott szándéka szerint – a szociális törvények körüli viták tették szükségessé. A könyv egyfajta összegzése Medveczky 1879–1882 között német, illetve részben magyar nyelven is megjelent tanulmányainak. Hangvétele jóval higgadtabb, mint az eddig idézett különálló írásoké. Az esszéisztikus, legtöbbször minden nagyobb gondolati mélységet nélkülöző, sokszori ismétlődésektől, olykor dagályos, nehezen érthető mondatoktól sem mentes, inkább történeti áttekintést nyújtó, mintsem eredeti elgondolásokat felsorakoztató írásokból érdemes kiemelnünk a társadalomtudományok megalapozásáról, a tulajdonviszonyok átalakításának mikéntjét vizsgáló modern polgári elméletekről, a társadalomtudományok és a „tudományos társadalmi etika” kölcsönös kapcsolatáról szóló fejtegetéseket.
Az eddigiek során már többször is érintett szociális kérdést, amely Medveczky szemében a polgári fejlődés, a békés haladás ügyének akadályozó tényezője, Comte-hoz hasonlóan olyan összetett problémaként értelmezi, melynek megoldásához elengedhetetlennek tartja a gazdasági, a társadalmi és a politikai viszonyok együttes átalakítását, természetesen a fennálló állami és társadalmi rend keretei között. Ennek végrehajtásához az említett három szféra tudományos igényű elemzését sürgeti, azaz a van világának feltérképezését, ezt követően pedig bizonyos értékítéletek megfogalmazását a fennálló kritikájával, a haladó jogtudat és a tényleges jogrend különbségeinek kiemelésével, az eredményes reformtörekvések célpontjainak, tehát a kell világának a megjelölésével. Mindehhez természetesen elveiben és módszereiben kidolgozott diszciplínákra volna szükség. Megállapítja azonban, hogy még nincs a természettudományokhoz hasonlóan fejlett, „kész, lezárt, vagy legalább elemeiben és elveiben rögzített társadalomtudományunk – és még soká tart a munkamegosztás révén differenciálódó tudományágak létrejötte”. (Die Socialwissenschaften in der Gegenwart, 38.) Mindenesetre sokat ígérő kezdeményekről beszél, melyeket az államtudományokban, így a legújabb német nemzetgazdaságtanban vél megtalálni. Példaként idézi az ún. katedraszocialisták műveit. Megjegyzi ugyan, hogy „elméletükbe sok tévtant is fölvettek, amennyiben a priori és dogmatikusan védett eszményekből indultak ki, azaz a társadalomtudomány új elvei esetükben utópikus követelményekkel keveredve jelennek meg”. Ennél azonban nagyobb az érdemük, az ti., hogy „a társadalmi kérdéseket a tudományos módszer szerinti, szenvedélymentes, objektív vita körébe vonják”. (I. m. 40.)
Medveczky nem tekinti feladatának a különböző, olykor egymással szemben álló gazdaságtani felfogások részletekbe menő bírálatát. Inkább azt kívánja kiemelni, ami egyikük számára sem kétséges: a gazdasági viszonyok, különösen a nép- és államgazdasági kérdések a társadalmi és politikai tényezőktől teljesen elszakítva nem tárgyalhatók és nem oldhatók meg. E téren kiemeli W. Roscher, G. Schmoller, L. von Stein, A. Wagner, L. Brentano, E. Knapp és E. Dühring nevét, vagyis szemmel láthatóan azokat a közgazdász-szociológus professzorokat, akik az újabb német történeti iskola és/vagy a katedraszocialisták táborába tartoztak. Nem meglepő azonban Medveczky azon megjegyzése, mely. szerint „a puszta kategoriális elemzésekre szorítkozó szocialista közgazdaságtan zavar és letérés a szociálpolitikai nemzetgazdaságtan helyes útjáról”. (I. m. 47.) Tehát ő is ökonomizmusnak fogja föl Marx elméletét, mely úgymond „a gazdasági problémákat leválasztotta elemzésében a társadalmi és politikai feltételek vizsgálatától”. (Uo.)
Medveczky felfogása szerint a nemzetgazdaságtan és a politikai gazdaságtan elmélete „nem annyira bizonyító vagy leíró, mint inkább normatív és kísérleti diszciplína, hiszen kiinduláspontja az etikában, és különösen a morálfilozófiában van, amely utóbbinak tárgya elsősorban nem a létező, hanem az, aminek léteznie kell”. (Uo.) Magyarán, a gazdaságtón egyrészt a tapasztalatilag valóságos és konkrét adatokat gyűjti össze és értékeli, s ennyiben eredménye eszközként szolgál az etika számára; ez viszont normákat, eszményeket konstruál és közvetít a gazdaságtudomány részére. Tehát a meglévő gazdasági viszonyokon való esetleges túllépés irányát és módját erkölcsi elvek alapján kell meghatározni. Ehhez a konklúzióhoz vezet Medveczky mindahány elméleti nekifutása. Mivel pedig a gazdasági viszonyok alakulását elválaszthatatlannak tekinti a mindenkori politikai, jogi és társadalmi viszonyrendszer jellegétől, ezért a következő programot fogalmazza meg: el kell végezni a politikai életnek és intézményeinek, valamint a társadalom szerkezetének, működésének és az emberi érdekviszonyoknak tudományos igényű vizsgálatát. Ebből következően kívánatosnak tartja, hogy Németországban is lépéseket tegyenek a francia mintát követő, egymással szorosan összekapcsolódó társadalom- és politikatudományok (sciences sociales et politiques) létrehozására és művelésére. (Itt nyilvánvalóan ismét Comte-ra utal.) Végül a tudományos kutatás eredményeit szükségesnek tartja a gyakorlati társadalomirányítás és a konkrét politikai intézkedések szolgálatába állítani.
Medveczky eme javaslatait nem szemlélhetjük az olyan elméleti törekvésektől elszakítva, amilyenek például a múlt század új tudományának, a szociológiának a fejlődésében is kimutathatók. A 19. század elejének nyugat-európai kutatói például matematikai-statisztikai módszereket alkalmaztak, és „társadalmi fizikáról” írták tanulmányaikat (Legoyt, Qučtelet stb.), majd pedig a biológia tudományában történt impozáns előrelépés jelentett e tekintetben új magyarázó elveket. Az őstörténeti és etnológiai kutatások az összehasonlító és történeti módszer követelményét erősítették meg, amely egyébként a biológiai evolucionizmus elméletéből is polgárjogot nyert. Ezek a körülmények magyarázhatják, hogy Medveczky is az egzakt módszereket alkalmazó társadalomkutatást részesíti előnyben, s a születőben lévő társadalomtudományok alapozó diszciplínáját a szociológiában jelöli meg.
E tudományág rendszeres alapvetésének előmunkálataival kapcsolatban H. Spencer írásait emeli ki első helyen, akinek művét 1875-ben fordították németre (Einleitung in das Studium der Sociologie címmel), illetve foglalkozik a német Schäffle társadalomelméletével is. Medveczky óva int attól, hogy a biológia természettudományos törvényszerűségeit mechanikusan alkalmazzák a társadalmi folyamatok értelmezésére. Így például az elsők között tiltakozik az ellen, hogy a darwinizmus egyes tételeinek érvényességét (az erősebb egyed fennmaradásáról stb.) az emberi viszonyokra is kiterjesszék. Az Organikus elvet inkább mint az egyes társadalmi csoportok együttműködését, az egyént a közösségnek, az egésznek alárendelő szemléletet fogadja el, illetve mint a társadalom evolutív, folyamatos reformintézkedések bevezetésével szabályozott haladásának gondolatát. (Esetében éles szembenállás tapasztalható a spenceri individualizmussal.) Bármennyire méltányolja is a korabeli biológiai szociológia jelentősebb műhelyeinek kutatási eredményeit, mégis úgy véli, hogy ez az új diszciplína „megérdemelt módon, de hiába fáradozik azon”, hogy a társadalomtudományoknak reális alapot és természettudományos módszert adjon. Felfogása szerint ugyanis az aktuális társadalmi problémák mélyebb megértését és ezzel együtt a társadalomtudományok alapelveit ezek előtörténetének tanulmányozásával lehet csak megkönnyíteni és megszerezni.
Megfogalmazza tehát, hogy a születőben lévő új tudományágak alapelveihez a kiindulópontokat a társadalomfilozófiai gondolkodás kezdeteinél találjuk. Comte-hoz hasonlóan, e tudományok számára specifikus, mégpedig a történeti és összehasonlító módszer alkalmazását tartja kívánatosnak.
A már föntebb is idézett 1879-es tanulmányában (melyet néhány év múltán, a téma mélyebb és részletezőbb feldolgozásaként, könyv formájában Társadalmi elméletek és eszmények címen Magyarországon megjelentet), Medveczky rövid áttekintést ad a nagyobb történelmi korok ismert és eszméikkel hosszú időn át ható gondolkodóiról, akik úgymond közösségük javát keresendő kutatták az ideális társadalmi berendezkedés törvényeit, s utópikus államaikban vélték megvalósíthatóknak az emberiség eszményi javait. Platón, Arisztotelész, Morus, Campanella, Cabet „apriorisztikus, konstruktív, metafizikus és dogmatikus, az emberi természet alaptörvényeivel (legtöbbször) számot nem vető rendszereinek” pozitivista aspektust érvényesítő bemutatására kerül itt sor. (Die Socialwissenschaften in der Gegenwart, 41.) Medveczky következetesen kitart ama felfogása mellett, hogy az emberi szükségletektől, képességektől, a társadalom „egyensúlyi és mozgástörvényeitől” elvonatkoztató népboldogító eszmények megvalósíthatatlanok. Ámde azt is figyelemre méltónak találja, hogy az ilyen utópikus eszmék egyben mindenkor a tényleges társadalmi bajokra utalnak vissza. Indokoltan mutat rá, hogy az ókor, a középkor és részben az újkor (különösen a felvilágosodás időszaka) társadalomfilozófiai gondolkodásának közös jellemzője a „finális” (célelvű) elmélkedés volt. Kérdésfeltevésük tehát arra irányult: minek kell lennie, nem pedig arra: mi van. Medveczky a francia felvilágosítók politikaelméletét sem tekinti mentesnek a fantazmagóriáktól, a spekulatív mozzanatoktól, mégis elismerendőnek tartja azt a hatásukat, amely a politikatudományok kialakulásában és a polgári alkotmányok módosításában érhető tetten: „Az újkori politikaelméletek készítették elő az utat a gazdasági és társadalompolitikai kérdések és viszonyok gondos tanulmányozásához, és megteremtették az első alapelveket a társadalomtudományok rendszeres és módszeres kialakítására (Helvetius, Rousseau, Montesquieu).” (I. m. 45.) A legkiválóbb – a szó tágabb értelmében vett – politikai elmélet szerzőjének az empirikus elvet alkalmazó Adam Smith-t tekinti, akinél úgymond a „mi volna helyes” kérdést már a „mi van” kérdése váltja föl: „Az államtudomány közgazdasági irányának ezen alapvetésével egyben adva vannak az első kiindulási pontok a társadalmi, társadalomgazdasági és társadalompolitikai kérdések és viszonyok tudományos kezelésére. Ennélfogva A. Smithnél megvannak a társadalomtudomány első tételei és kezdetei, mint azon alapozó tudományé, amelyből az egyes társadalomtudományos diszciplínák kiindulnak.” (I. m. 47.) A. Smith elméletében látja először megvalósulni a gazdasági problémáknak a társadalmi és politikai feltételekkel együtt történő tárgyalását. A társadalomtudományok feladatát éppen e tényezők kölcsönös kapcsolatának elemzésében jelöli meg, társadalomtudományi diszciplínákon a következőket értve: társadalom-gazdaságtan, társadalompolitika, társadalmi pedagógia stb. De végül a társadalomtudományok megalapozása is csak program marad Medveczky számára. Írásaiból kitűnik, hogy nincsenek pontos definíciói, kategóriái, s egyáltalában véve nincs átfogó társadalomelmélete sem: csak adalékok, kisebb-nagyobb mértékben hasznosítható fogódzók írhatók a javára.
Figyelmet érdemel azonban a továbbiakban Medveczky egy másik tanulmánya, amelyben rövid áttekintést ad a múlt század hetvenes éveiben megjelent, nyugat-európai és német szerzők tollából származó, a „tulajdonkérdést” középpontba állító írásokról. (Adalékok a tulajdon történetéhez és elméletéhez, 395.) Megállapítja, hogy a modern társadalmak politikai, gazdasági és társadalmi törekvéseinek gyújtópontjában ez a probléma áll. További lépésként azt az összefüggést emeli ki – noha részletes elemzésbe sehol sem bocsátkozik –, hogy a „tulajdonviszonyok és a gazdálkodási mód hatással vannak a társadalmi és politikai szerkezet fejlődésére”. A tulajdonviszonyok átalakulása a történelem folyamán eszerint mindig maga után vonta a tulajdon fogalmi tartalmának átalakulását. Így az újkor történetét mint a római jogban először kifejtett abszolút magántulajdon fogalmának és a neki megfelelő tulajdonrendszer győzelmének történetét értelmezi. Érthető tehát, ha „a francia szocializmus úttörőit (nyilvánvalóan az utópistákat), akik először vállalkoztak a római jogelv bírálatára és megváltoztatására, a tényleges viszonyokkal és fejlődési feltételekkel keveset törődő világboldogítóknak nevezi. Medveczky a maga részéről e tanulmányában is mint végső, kompetens fórumhoz, a tudományhoz fellebbez, amely objektív választ képes találni arra, hogy az új társadalmi feltételek között a tulajdonviszonyok miféle átalakítására volna szükség a zökkenőmentes továbbfejlődés érdekében. Szerinte a kérdést sem a történészek, sem az „önkényesen konstruált” eszményekre hivatkozó filozófiai megközelítés nem tudja önmagában megoldani, „mert vagy a filozófia nem veszi eléggé tekintetbe a további fejlődés adott feltételeit, vagy a történelem megakad a volt és meglévő tényekben, anélkül, hogy irányelveket, megvalósítható követelményeket állapítana meg.” (I. m. 397.)
A szerző az általa ismertetett elemzésekből azt a végkövetkeztetést vonja le, hogy az európai népek gazdasági fejlődése ugyanazon alapból indult ki és ugyanazon fázisokon ment keresztül; valamint, hogy a jog- és államtudományok összehasonlító-történeti kutatása „azt a meggyőződést eredményezi, hogy a törvények és társadalmi rendek nem az önkény szüleményei, hanem egyfelől bizonyos gazdasági szükségek, másfelől bizonyos erkölcsi eszmék következményei”. (I. m. 403.)
A nyolcvanas évek elejétől mind gyakrabban száll szembe az uralkodó individualizmus elvével és gyakorlatával. Egy kortárs történésszel, Lánczy Gyulával vitatkozva – aki szerint az öncél az egyéniség fejlődése marad, a szocialitás (közösségiség) elve viszont hátráltatja az egyén tökéletesedését – a következőképpen érvel: „Csak az a kérdés: vajon az abszolút individualizmus nem állja-e útját – az emberiség legnagyobb részére nézve – az egyéniség fejlődésének is. Vajon a nagy többség részesülhet-e a fejlődésben s miképpen? Vajon az individualizmus igen kevés választott számára nem akarja-e monopolizálni az egyéni fejlődés útját? Az általános társadalmi érdekek figyelembevétele legalábbis szükségessé teszi az elv kiegészítését, túlságainak elhárítását.” (I. m. 416.) Gondolkodásának pozitivista elemei a társadalomra vonatkozó kérdéskör elemzésében is megjelennek: elégedetlen lévén az apriorisztikus konstrukciókkal, folytonosan hangsúlyozza a valóságos viszonyok, emberi érdekek, szükségletek, képességek, a társadalmi, politikai, gazdasági viszonyok megismerésének jelentőségét; a társadalmi változások békés, szerves, folyamatos reformintézkedések útján történő elősegítését, a tudományoknak a társadalmi haladásban betöltött kiemelkedő szerepét és prediktív jellegét. A javító szándékú társadalomkritikai attitűd mögött a társadalom jó irányú változtathatóságában való megingathatatlan meggyőződés, egy meglehetősen erős aktivitásigény, egyfajta pozitivista pátosz húzódik meg, amelyben egyformán jelen van a monarchiabeli 80-as éveket jellemző új aufklérista elem és talán az egységes Németország táplálta liberális optimizmus is. Amikor Medveczky érdeklődése a társadalomtudományok felé fordult, kettős célt követett: a tudományokat a napi feladatok szolgálatába állítani, és szociális etikáját tudományosan alátámasztani. Már terjedelmes tanulmánykötetében, a Die Socialwissenschaften egyik fejezetében úgy foglal állást, hogy a tudományos igényű etika csakis szociáletika lehet.
