TALÁLKOZÁS A KORABELI EVOLUCIONIZMUSSAL: HERDER És DARWIN HATÁSA
TALÁLKOZÁS A KORABELI EVOLUCIONIZMUSSAL: HERDER És DARWIN HATÁSA
Medveczky Frigyes filozófiai munkásságában alapvetően két szakaszt különíthetünk el. Az 1890-es évekig megjelent, illetve kéziratban maradt írásainak problémafelvetései, a válaszkeresés irányai a magyarnál fejlettebb, a polgári fejlődésben előrébb járó nemzetek gazdasági-társadalmi-kulturális viszonyaiban gyökereznek. Nézeteinek formálódásában (a már említett családi tradíciókon túl) mindenekelőtt a bécsi környezet, majd a Németországban töltött évek játszanak döntő szerepet. Írásainak jelentős részét Friedrich von Bärenbach néven jegyzi.
Medveczky e pályaszakaszában egy preparadigmatikus, majd egy ún. metafizika-kritikus pozitivizmus képviselője. Noha pozitivista korszaka csak 1890 után zárul, filozófiájának jól kitapintható jegyei alapján a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján is indokolt egy jelentősebb cezúra megállapítása. Az itt húzódó törésvonal és elbizonytalanodás jelentkezésében feltételezhetően az játszott szerepet, hogy Medveczky, aki épp ekkor készül el kritikai filozófiája pszichologisztikus-antropologisztikus alapvetésének első részével, szembesülni kényszerül az általa egészében talán föl sem ismert politológiai-szociológiai összefüggésrendszerbe illeszkedő új filozófiai (ismeretelméleti) törekvésekkel.
Azokba a heves eszmei küzdelmekbe, amelyek Németországban a hetvenes évek második felében tetőztek, Medveczky a Herder-tanulmánnyal lépett be (Herder als Vorgänger Darwin’s und der modernen Naturphilosophie). Az 1876 őszén keletkezett írás, mely előszava szerint is még az osztrák szellemi hatások „lecsapódása”, a modern evolúciós elmélet melletti igen bátor kiállás bizonyítéka. A mű Berlinben jelenik meg (1877), a szabadgondolkodás jogát, a szekularizált oktatás- és tudománypolitikát védelmező liberálisok által is támogatott bismarcki „Kulturkampf” utolsó évében. Az ifjú Medveczkynek meggyőződése volt, hogy a modern tudományokban való jártasság nélkül a 19. század második felében lehetetlen a filozófia beható tanulmányozása és művelése. Miként az életrajzi vázlatban jeleztük, már bécsi diákévei alatt elmélyülten foglalkozott természettudományokkal. Meglehetősen nagy és korszerű ismeretanyag birtokában nyúl tehát a filozófia kérdéseihez. Ha első munkáinak tematikáját, illetve bibliográfiáját áttekintjük, szembetűnő, hogy főként a biológia egyes tudományágai (zoológia, antropológia) és tudományszakai (fiziológia, pszichológia) iránt érdeklődik: Herder, Darwin, Haeckel, Wallace művei, Qučtelet antropometriája, Laplace, Kant „általános természettörténete”; továbbá a természettudományos antropológiából hirdetett egyetemi előadásainak kéziratos jegyzeteiben olvasható nevek (mint Kepler, Newton, Buffon, Lamarck, A. Humboldt, P. Broca, Claude Bernard, Thomas Huxley) arra utalnak, hogy fiatal gondolkodónkban az élettelen és élő természetről és benne az emberről egy, a pozitivizmushoz közel álló, szcientikus meggyőződés alakult ki.
A felvilágosodás és a klasszikus német filozófiai gondolkodás egyik jellemző sajátossága ugyanakkor, hogy érdeklődése egyre inkább a társadalom, az ember felé fordul. A 19. századi új tudományos eredmények nagy része szintén a gondolkodás emberre irányultságát erősítette. Az ún. filozófiai antropológiai kérdéskörrel így a fiatal Medveczky is szembe találja magát, mindenekelőtt Herder Eszmék az emberiség történetének filozófiájáról című műve kapcsán, s az ember természettörténeti eredete tézisének elfogadásával megteszi az első lépést később kifejtendő antropológiai filozófiájának megalapozásában. Herderről szóló munkáját adaléknak szánja a fejlődéselmélet 18. századi történetéhez, s minden arra utal, hogy alaposan áttanulmányozta Kant, Laplace, Lamarck, Linné, Goethe, F. Wolff, Geoffroy de Saint-Hilaire, E. von Baer, Oken és Haeckel, C. Vogt, Darwin, Th. Huxley, Lyell idevágó munkáit. A korai írások alapján pontosan dokumentálható az is, hogy a teljes herderi életművet (sőt Rudolf Haym nagymonográfiáját is) ismerte.
Könyvének tárgya annak tényszerű kimutatása, hogy „milyen közel került a deista Herder, kutatás és elmélkedés útján, a darwini természetszemlélethez, hogy mennyire közeli rokonságban vannak a ‘kiagyaltság’ gyanúja fölött álló következtetései és a haeckeli elmélet legvégső konzekvenciái”, s hogy végül is a „fejlődéstan herderi formája mennyiben készítette elő a talajt a darwini elmélet győzelme számára”. (Herder als Vorgänger… 26.) A 19. századi evolucionizmus elmélettörténetét vizsgálva Medveczky éles szemmel veszi észre, és lépésről lépésre, részletes szövegelemző-összehasonlító módszerrel is bizonyítja, hogy „…minden, ami a darwini elmélet magvához tartozik, a létért való küzdelemtől az őssejtig, az Eszmékben világosabban megtalálható, mint az elmúlt idők bármely művében”. (I. m. 24.)
Amellett, hogy Herder roppant termékeny, bár végső soron „metafizikai elvre”, az „organikus erők” dinamikus koncepciójára alapozott fejlődéselgondolását (a fajok egymásból való kialakulásának gondolatát) a 19. század tudományos forradalma valóban győzelemre vitte, maga a Medveczky által kitűzött probléma- és feladatkör magyarázza, hogy vizsgálódását szerzőnk Herder Eszméire, annak is döntően az I. részére korlátozza, arra, amelyre még a prekriticista Kant természetszemlélete volt hatással. Azokat a részeket elemzi tehát, amelyekben a nagy weimari gondolkodó átfogó természetképéről (pl. geogóniájáról), továbbá az ember kozmikus helyének meghatározásával foglalkozó, a természeti organizációk különböző, az emberig emelkedő formáiról, az ember természeti és antropológiai sajátosságairól szóló nézeteiről értesülhetünk. A tulajdonképpeni történelemfilozófiai problematika (amely csak az Eszmék II. részében merül föl) ismertetésére Medveczky nem szán teret tanulmányában. Törekvéseinek egyike, hogy ráirányítsa kortársai figyelmét a méltatlanul elfeledett, illetve szellemi teljesítményeihez képest rangon alul értékelt Herderre, aki – miként a szerző hangsúlyozza – csak alacsony származása miatt lett lelkész, s valójában teológiai munkásságán kívül eső tevékenységével gazdagította az emberi kultúrát! Univerzális szellem volt – mondja Medveczky –, „aki nemcsak irodalmárként, hanem nyelvészettörténeti és természettudományos-filozófiai írásaival is számottevően hozzájárult a modern kutatáshoz és gondolkodáshoz”. (I. m. 16–17.) Herderhez fordulását azonban nem pusztán a tisztelet diktálja: másik, nem titkolt szándéka az, hogy a darwinizmust mint tudományos elméletet mintegy történeti előzményeiből levezetve fogadtassa el korának művelt közvéleményével.
Ehhez az eredeti darwini művek ismeretét és a nagy angol természettudós tanításából következő új világszemlélethez való eljutást mintegy előfeltételként szabja az olvasó számára. A Herdertől Darwinig és Haeckelig ívelő út gondolati bejárása a szerzőnek úgymond „szigorúan a tudomány és annak fejlődéstörténete, illetőleg a század szellemi reformációjának érdekében” vállalt és teljesített kötelessége. Medveczky tehát nyíltan hangoztatja, hogy a modern evolucionizmus (és a benne szintetizálódó, azt történetileg is előkészítő empirikus kutatási eredmények és elméletek) gyökeres szemléleti fordulatot követelnek a század emberének világfelfogásában. Ő maga megtette ezt a fordulatot, és ezért emellett száll síkra; – társadalmi hatásában egyébként e fordulat olyan, állítja; mint a maga idejében Rousseau Contrat socialja volt. Ismételten hangsúlyozza: „Egy tudomány története – megértésének conditio sine qua nonja.” (I. m. 20.)
Amikor Medveczky a modern evolúciós elmélet történetének teoretikus és empirikus előzményeiről (pl. a Kant-Laplace-féle elméletről vagy Goethe e tárgyat érintő munkásságáról), illetve ezek darwini összekapcsolásáról beszél, nemcsak azt kívánja prezentálni, hogy „a természetben, a tudományban és annak történetében hogyan szövődik minden egységes egésszé”, azaz nemcsak a tudományos elméletalkotás jogosultságát védi, hanem a természet egységességének tézisét s az ennek megfelelő, egységes elveken nyugvó természetmagyarázat szükségességét is hangsúlyozza. Medveczky tudomány és filozófia kölcsönös egymásrautaltságát vallja, azaz a tudományos alapokon nyugvó természetfilozófia, illetve az olyan, filozófiailag is képzett természetkutató az eszményképe, mint amilyen – felfogása szerint – Darwin és Haeckel volt. A tanulmányban több alkalommal is vállalja a konfrontációt, a filozófiát megvető vagy nyíltan filozófiaellenes pozitivista tudósokkal. A tudománytörténeti út rekonstruálása egyben a darwini, illetve haeckeli tanításra rárakódott tévképzetek eloszlatását és a tan úgymond „önkényes” interpretációinak visszautasítását is lehetővé teszi Medveczky számára.
Már az eddigiek alapján is érthető, ha filozófusunk kortársának érzi a német felvilágosodás jeles alakját. Herder föllépése a felvilágosodás idején, szembefordulása a spekulatív filozófiával, egyszersmind engesztelhetetlen szembenállása „a kriticizmus szellemtelen szajkózóival, rögeszmeszerű apriorizmusuk miatt” Medveczky szerint üzenetet hordoz a modern szellemiség számára is. Ennek az üzenetnek a tartalma: „Egy valamit feltétlenül el kell ismernünk, ha Herder filozófiai írásairól, különösen ha a Metakritik és a Kalligone című műveiről van szó. Minden bizonnyal ezen a területen is úttörője egy új típusú filozofálásnak, amely elválaszthatatlan az indukciótól és a természettudományos kutatástól.” (I. m. 19.) Továbbá: noha Herder egyrészt a kriticizmus szellemtelen követőit célba vevő támadása révén „kíméletlenül és igazságtalanul egyben a kritikai filozófia megalkotója ellen is fellépett, másrészt mégis sikerült a Kant óta oly száműzött empirizmusnak újra híveket szereznie, és a formálfilozófusok önmagába gubózó eszét a természet és világtörténelem által kijelölt útra visszavezetnie”. (I. m. 28.) Végül: „Ha a königsbergi világbölcs több vívmányát félreismerte és hevesen támadta is, mégis, kortársai számára utat mutatott (ha azok meg akarták volna érteni őt) a felfedezések és igazságok egy új világába….Herder előharcosa és úttörője a modern kutatásnak, az új természetfilozófiának és az általuk teremtett világnézetnek, amelynek következményei a társadalmi és tudományos életben napról napra mindinkább igazolódnak.” (I. m. 29,19.)
Filozófusunk mint az Otto Liebmann által „Kant-epigonoknak” titulált nagy metafizikai rendszeralkotók után föllépő és azokat kíméletlenül bíráló nemzedék tagja szólal meg. Az 1850–70-es évek újkantiánusainak törekvéseit képviseli, akik egy pozitivisztikus Kanthoz fordulás jegyében, az előítéletek nélküli, szabad vizsgálódásra, a spekulativitással szemben a tudományos kutatásra, ezen belül a tapasztalatiságra, a filozófiai gondolkodásban a természettudományok felé való orientálódásra helyezik a fő hangsúlyt.
Medveczky látásmódját tehát egészében meghatározza a korabeli pozitivizmus tudománycentrikus szemlélete, haladáspátosza, a metafizika végső kérdéseitől való elzárkózása. E korai írásokban Medveczky egyszer sem mulasztja el, hogy a kriticizmus „magaslatáról” lepillantva ne nyilatkozzék megvetően Fichte, Schelling, Hegel „őrült elképzeléseiről” (Wahnstellungen), vagy a divatos schopenhauerianizmusról és E. von Hartmann rendszeréről…
A tiszta ész kritikája szerzőjének tanítványaként Medveczky két irányban is eszmei küzdelmet folytat. Ennek az a célja, hogy a tudomány és a tudományos alapokon nyugvó filozófia függetlenségét egyrészt a teológiával szemben megvédje, másrészt a Lange által metafizikának nyilvánított materializmus (ateizmus) irányába az utat elvágja. Számára Herder azért is példaszerűen vonzó személyiség, mert – miként írja – „noha figyelemre méltó erőfeszítéseket tesz vallási szükséglete és kutatói szabadságvágyának egyesítése érdekében,…célja mindenekfölött, melyet követ – az igazság, egy olyan cél, melyért gondolkodók és kutatók különböző úton fáradoznak. Egyetlen, a kor természetéből fakadó előítélet, alapvetően istenhívő lelkének egyetlen tradíciója sem erősebb, mint igazságszeretete.” (I. m. 30.)
Az 1848-as bukott forradalmak után kialakult korviszonyok szinte kényszerítették a filozófiát a világnézeti kérdésektől való tartózkodásra. Ennek tudomásulvétele nyilvánul meg Medveczky alábbi soraiban: „Ha ő [ti. Herder] egyrészt az »Eszmék…«-ben gyakran sokkal inkább korlátozza is önmagát deisztikus nézetei által, mint filozófiai műveinek bármelyikében, vagy költői ihletettséggel elragadtatja magát, akkor – másrészt – ugyanebben a művében az utána jövő nemzedékeknek azt is megmutatja, hogy a legnagyobb intellektuális előrelépések, a legjelentősebb természettudományos vívmányok mennyire nem alacsonyíthatják le magukat, hogy puszta eszközzé váljanak, sem az istenhit szolgálatában, de még kevésbé annak ellenében.” (I. m. 25.) Az utolsó tagmondatra eső mellékhangsúly megerősítheti azt a véleményünket, hogy Medveczky témaválasztása egyben szerencsésnek is mondható, hiszen nézeteinek „szalonképessé” tételében (gondoljunk a kitartóan támadó egyházi dogmatizmusra) nem lényegtelen Herder vallási feddhetetlensége sem. Ugyanakkor azonban utalnunk kell azokra a szarkasztikus „oldalvágásokra” is, amelyeket szerzőnk a Büchner–Vogt-féle „népszerű filozófusok” irányában tesz. Ők azok, írja Medveczky, „akik a kutatás eredményeit arra használják fel, hogy a félműveltek nagy tömegét az Isten, a szabadság és halhatatlanság nemlétének ama fényes parafrázisaival és bizonyítékaival elkápráztassák, melyek Platon és Kant legnagyobb tévedéseivel ellentétben mindig csak egy szofisztikusan argumentáló ész pigmeusteremtvényeiként ismerhetők el”. (I. m. 21.) Tehát az ún. dogmatikus materializmus nyit ateizmusa Medveczky szerint tarthatatlan álláspont, és számos tekintetben nem is kívánatos: ugyanis újabb hivatkozási alapot teremthet a mindenkori tudományos kutatások korlátozására – a tudomány ellenfelei számára. Másrészt szerzőnk megfogalmaz egy meglehetősen tradicionális álláspontot, a dogmatikus materializmus úgymond eléggé el nem ítélhető erkölcsi, elméleti és gyakorlati hatásáról (theoretische und praktische Selbstverthierung) is: „A felvilágosodás hamis prófétái mindazonáltal félhomályban dolgozhatnak tovább, és csakis a kutatás útján megszerzett igazságról egyik városból a másikba utazva tarthatnak népszerű előadásokat, és készíthetnek tárcaszerű irományokat, amelyeknek iránya minden hagyományosnak szétzúzása, minden vallási és filozófiai erkölcstan kiirtása, egy cinikus-szkeptikus korcsfilozófia propagálása; ezek a még csírájában lévő műveltséget és tudományosságot ki fogják pusztítani, azok nélkül, akik a tudománytól valami magasabbat követelnek, akik a fentiektől tartózkodni, és a tudományt, annak történetét legkomolyabb jelenségeiben tanulmányozni képesek.” (I. m. 22.)
Ez az ifjúkori Herder-kép valójában a weimari gondolkodó pre-paradigmatikus pozitivista megközelítése. Ezt láthatjuk többek között Medveczky azon törekvésében, hogy a tudománytalan, teista világmagyarázat vádja alól Herdert mindenképpen fölmentse. Épp ezért érthető, ha a német természetfilozófusról a következőket írja: „Deista” ő, mint a világtörténelem legnagyobb férfiai szinte kivétel nélkül, anélkül, hogy bárhol inkább lándzsát törne a teizmus mellett, mint a természet nagyszerűsége fölötti költői lelkesedésében. A deizmus és teizmus különbsége elégséges magyarázati alap ahhoz a tényhez, hogy a deista Herder azoknak az embereknek a »Mózese« lehessen, akik később Darwin és Haeckel számára utat mutattak az igazsághoz.” (I. m. 25.) Medveczky nincs könnyű helyzetben. Ezt gyorsan beláthatjuk, ha arra gondolunk, hogy számos Herderfilológus jelzi: a nagy német bölcselő pályájának különböző szakaszain, de egyes műveit tekintve is rendkívül ellentmondásos gondolkodó volt. Medveczky maga is következetlenségnek, a korábbi írásokhoz képest (l. esszéjét a nyelv keletkezéséről) visszalépésnek (netalán óvatosságból eredő megfogalmazásnak) tekinti az Eszmék… Herderének deizmusát – „Wenn er sich… in den Ideen… oft von seinen deistischen Anschauungen hemmen… lässt…” – bár ő csak az I. részről nyilatkozik. „Már azonban az Eszmék… első szakaszaiban kimondja [ti. Herder], hogy az önmagában mindenütt elégséges természet számára a porszem ugyanolyan értékes, mint a mérhetetlen Egész, és hogy a föld sokféle forradalmon esett át, mielőtt az lett volna, ami ma. Nem döntötte el ezzel… a bibliai teremtéstörténet legvitatottabb pontjainak egyikét?” (I. m. 29.)
Medveczky számára az Eszmék… az önfejlődésre képes természet képét prezentálják, ahol a mozgás, a fejlődés motorja a „láthatatlan”, „belső erő”, amelynek materialisztikus értelmet ad: „Ezután a spiritualisták ellen fordul [ti. Herder], és megmutatja, hogy nincs a természetnek erője szerv nélkül, s hogy azonban a szerv sohasem az erő maga, amelyik rajta keresztül hat. Amit egy teremtmény keletkezésének első pillanatától kezdve észreveszünk, azok működő organikus erők.” (I. m. 50.) Medveczky, Herder nyomán, ezeknek az erőknek és természeti formáknak az összefüggését mint a természeti folyamat előrehaladását, mint a szervek tökéletesedésének törvényét ragadja meg. Okkal mutat rá, hogy ez a koncepció Ernst Haeckel – materialista-panteista – felfogásával mutat rokonságot. Érzékelteti, hogy a herderi empirikus elvű természetfilozófiában ez az erő a kriticizmus értelmében véve metafizikai fogalom, s melynek, mint tudjuk, forrásvidéke a prekriticista Kant kozmogóniája volt: „Erőinek belső birodalmába nem láthatunk bele – idézi Herdert. – De a természet erőinek hatása és formái előttünk vannak, azokat tehát össze tudjuk hasonlítani, s valami keveset a természet menetéből lehetőségünk van kikövetkeztetni, az összes uralkodó hasonlatosságból reményt gyűjteni.” (I. m. 49–50.) Ez a Kant által tudományelméleti aspektusból méltán bírált fogalom azonban Medveczky szerint mégsem telítődik misztikus tartalommal. A föntebbi fragmentum filozófusunk értelmezésében egyébként azt jelenti, hogy a természettudomány a lélek halhatatlanságának kérdésére – a weimari gondolkodó szerint – sem tud metafizikai bizonyítékot adni, s tőle nem is lehet ilyent kívánni. Medveczky egyetért mind Goethével, mind Herderrel abban, hogy az élő természeti jelenségek működését nem lehet a mechanikus determinizmus alapján kielégítően megmagyarázni. Ugyanakkor azonban azok számára, akik e kérdést illetően utóbbinak mégis egy transzcendens vagy dualista-teleológiai szemléletet igyekeznek tulajdonítani, nyomatékkal jegyzi meg: „Én magam nem vagyok azon, hogy felrójam Herdernek, ha ő visszautasítja, hogy eszközként felhasználják a tudomány eredményeit az istenben, szabadságban és halhatatlanságban való hit legyőzésére… Mindazonáltal mégsem fogom megengedni, hogy Herdert a teozófiai célszerűség propagátoraként értelmezzék.” (I. m. 69.) A természeti, ún. szerves célszerűségről részletesen egy másik munkájában értekezik Medveczky; a herderi természetfilozófia előremutató és később a modern szaktudományok által megalapozott elméletekkel összhangban álló tételei közül itt a weimari tudós geogóniai, továbbá az élet keletkezéséről, így az első őssejtről szóló nézeteit emeli ki. Ez utóbbival kapcsolatosan az általa nagyra becsült tudós, Ernst Haeckel „Természeti teremtéstörténeté”-nek sorait meggyőződéssel idézi: „A Föld és Organikus lényeinek fejlődésmenete teljességgel kontinuus volt, semmiféle erőszakos forradalmak nem szakították meg. Az élet nem más, mint fizikális jelenség. Minden életjelenség mechanikai, fizikai és kémiai okokra vezethető vissza, olyanokra, amelyek magának az organikus anyagnak a minőségében rejlenek.” (I. m. 52.) A természet önfejlődő képességének elismerése, de különösen az élet mibenlétének antiteologikus értelmezése, helyesebben emez álláspont védelmezése Medveczkynek feltétlenül érdeme – ezt mindenképpen hangsúlyoznunk kell az „életerőelv” ellenzői, illetve a vitalisták/neovitalisták között évtizedeken át húzódó heves eszmei harcok ismeretében.
Medveczky szcientikus-pozitivisztikus világszemléletének lényeges eleme az örökké változó, fejlődő, történetiségében és törvényszerűségeiben megragadható természetnek a képe. Az ember számára a legcsodálatosabbnak épp az irreverzíbilis létfolyamatok végtelenségét, a természet szüntelenül előrehaladó és egyre magasabb létformák felé irányuló evolutív fejlődését véli: „Ez a »magasabb életformákba lépő transzformáció«, ez a magasabb képződményformákba való folytonos átmenet, ez a mássálevés, miközben az Egész ugyanaz és változatlan marad, az »örök keletkezés garanciája«;…mi más is ez, mint ama alaptörvénye a természetnek, amelyen Darwin és Haeckel tudományuk büszke építményét emelték?” (I. m. 51.)
Medveczky tanulmányában fontos még az ún. antropológiai kérdéskör. E kis történeti munka – egyik célkitűzésének megfelelően – arról kíván bennünket meggyőzni, hogy a genetikus-problématörténeti út alapos ismerete a tudományos eredmények megértésének valóban elengedhetetlen föltétele. Szerzőnk számára tehát ezúton alkalom nyílik rá, hogy tiltakozzék az ellen a – főként Carl Vogt által széltében-hosszában terjesztett – „hamis tanítás” ellen, amely az embernek közvetlenül a majomtól való származását olvasta ki Darwin elméletéből. Az egyébként jóval távolabbi múltra visszatekintő tévtannal szemben – figyelmeztet Medveczky – már Herder is fölemelte szavát, annak ellenére, hogy sohasem tagadta az ember és az állatok szervezetének közeli rokonságát. Sőt, éppen ő volt az, akinek összehasonlító elemzései, részletekre kiterjedő analízisei a minden élő közös eredetét állító tétel megfogalmazásához vezettek. Kortárs olvasói meggyőzésére Medveczky a leghatározottabban állást foglal amellett, hogy a természetkutatás új eredményei, amelyek az ember származásával, az élőlények között elfoglalt helyével kapcsolatosak, nemcsak tudományosan igazoltak, de emberi méltóságunkat sem sértik. A modern természettudomány és annak Herder által is elővételezett emberképe a 19. század polgárától a tradicionálissal radikálisan szakító szemléleti fordulatot követel. Medveczky azonban meggyőződéssel vallja: „Vétek lenne egy Darwin, egy Haeckel szellemi vívmányai ellen, ha azt feltételeznénk, hogy az emberiséget ők megvetették, és nem valami tiszteletreméltó, szent lénynek is tekintették. Az a világszemlélet, amelyet mi a darwinizmus társadalmi hatásának köszönhetünk, miként ez már gyakran igazolódik – ideális; olyan, amelyik az emberiség méltóságát kevésbé sérti, mint bármely felekezeti morál. Nincs már szükség arra, hogy megmagyarázzuk a herderi lény látszólagos paradoxonát.” (I. m. 40.)
De milyen paradoxont rejt magában az ember herderi ábrázolása? Medveczky olvasatában az Eszmék… szerzője egyrészt azt bizonyítja, hogy a többi élőlénnyel egyetemben az ember sem más, mint a természet fejlődésének spontán produktuma. (Épp ezért a weimari gondolkodó számára sem elfogadható nemünk önteltsége és kiváltságosságának tudata.) Másrészt azonban: mégis ő az egyedüli létező, aki – Herder szavaival – „kiválasztott lény a szabadságra, hitre, halhatatlanságra”. Szerzőnk ezúttal is figyelmeztet: a patetikus hangvétel miatt ne tulajdonítsunk a német bölcselőnek valamiféle metafizikai szemléletet. Nagyjából ugyanis a következőképpen rekonstruálhatjuk a herderi emberkép Medveczky számára föltáruló tartalmait. Az Eszmék,.. I. részének szerzője az ember természettörténetét tárja elénk, s fölfogásában természeti törvények alapozzák meg nemünk lényegét. Az állati és emberi organizmus összehasonlítása nyomán az analóg jegyek, majd az anatómiai és fiziológiai különbségek bemutatása azt a következtetést erősítik meg, hogy az élők egymással rokonságban állnak, ugyanakkor az ember csak rá jellemző, specifikus jegyekkel rendelkezik. Az egyenes testtartás, ennek következményeképpen további anatómiai különbségek, sőt intellektuális és erkölcsi fejlettsége; a kezek elhelyezkedése, finomsága, az artikulált hangképzés képessége azt bizonyítja, hogy az ember művészetre, nyelvre-beszédre (így egyszersmind gondolkodásra) van „organizálva”. Az empirikus anatómiai jegyek azt prezentálják, hogy a specifikus emberi képességek számunkra a természet által, mintegy „egy csapásra” vannak adva. Ebben egyezés mutatkozik a korai művek radikális antropológiai felfogásával, s erre Medveczky is tesz utalást. Nincs szó tehát paradoxonról: az ember szabadsága a természetből nő ki, lényünk a természet által rendeltetett szabadságra. A humanitás is végső fokon a természeti ösztönök korlátozásából eredeztethető, vagy miként egy adott helyen Medveczky idézi: „Ellentétben Kantnak az emberiség fogalmától elszakíthatatlan morálról szóló tanításával, helyenként olyan nézeteket fejtett ki [ti. Herder], amelyek Darwin állításaival majdnem azonosak voltak, hogy ti. az erkölcsi érzület folyománya lenne a társas ösztönnek, a közösség ellentétes szükségletei felismerésének, ezzel együtt az intelligenciának.” (I. m. 34.) Az emberiség fejlődése, az emberi kultúra kibontakozása és folytonos gazdagodása, vagy a humanitás mint az emberiség etikai fejlődésének csúcspontja, tehát a történelmi folyamat Herder történelemfilozófiájában lényegében nem más, mint a természet előrehaladása, a természet céljainak emberi célkitűzések és emberi munka révén történő megvalósulása. Miben is áll mármost az az új világszemlélet, amelynek elfogadtatása érdekében a fejlődéselmélet történetén olvasóját Medveczky végigvezette? Filozófusunk értelmezésében a darwini elmélet társadalmi hatásának nem más „a következménye, mint – az emberi méltóság és szabadság sérelme nélkül – a »Világmindenség töredékének« és az összes teremtmény természeti egyenlőségének alázatos tudata; eme egyenlőség alapja a természet által számukra kiszabott korlátokban és feltételekben rejlik.” (I. m. 55.) Medveczkynél bizonyítottá vált tehát, hogy az ember nem a „teremtés koronája” többé, legalábbis nem a bibliai értelemben. Az ember nem „Isten gyermeke”, hanem a természet fejlődési folyamatában történetileg kialakult, spontán produktum. E tétel elfogadásának Medveczky filozófiájában (megalapozásában, módszerében, ismeretelméletében és etikájában) önmagán túlmutató jelentősége lesz. Miként a felvilágosodás kora, majd a múlt század pozitivista gondolkodása, a fiatal Medveczky is nemleges választ adott arra a kérdésre, hogy az a lény, aki mindeddig antropocentrikus világnézetével önmagát állította a mindenség középpontjába, vajon kivonhatja-e magát a természetet kormányzó egyetemes és szükségszerű törvények hatása alól. Antropológiai filozófiájában többször is hangsúlyozza: a megismerésben és akarásban, a cselekvésben és gondolkodásban lehetőségeink és határaink végső alapjai természeti eredetünkben rejlenek.
