A TUDÓS ÉS AZ EMBER
A TUDÓS ÉS AZ EMBER
Mindannak ismeretében, amit a családi hagyomány Melich János szüleiről, különösen pedig édesapjáról megőrzött, nem lehet meglepő számunkra, hogy Melich János még országos hírű tudósként is olyan puritán egyszerűséggel, takarékosan, pontos időbeosztással élt, olyan lankadatlan buzgósággal végezte nap nap után tudományos és hivatali teendőit, mint ahogyan szarvasi ősei éltek és végezték a paraszti munkát. Reggel négy órakor vagy fél ötkor kelt fel, s hamarosan íróasztalához ült. Mire nyolc órakor megkezdte előadását az egyetemen, aznapi tudományos penzumának jó részét már maga mögött tudta. Nulla dies sine línea! Előadása befejeztével, tíz órától fél tizenkettőig főleg a Tanárvizsgáló Bizottság és a Tanárképző Intézet ügyeivel foglalkozott. Pedáns hivatalnokként kezelte az aktákat, szinte örömét lelte az ügyintézésben. Legkésőbb fél egykor hazaindult ebédelni Baross utcai lakására, illetőleg – 1928tól kezdve – Család (későbbi nevén: Reguly Antal) utcai házába. Ebéd után ismét munkához látott, s este nyolc óra körül, vacsora után nyugovóra tért. A munkanapoknak ebbe az állandó ritmusába csupán keddenként hozott változatosságot a nyelvészek asztaltársaságának, a „kruzsok”-nak a felkeresése, meg nyaranta a mátrafüredi nyaralójában való – munkával egybekapcsolt – üdülés. Szinte zsarnoki módon sajátította ki Melich János hosszú életének úgyszólván valamenynyi óráját a nyelvtudomány. Szabó Dezső, „Az elsodort falu” írója közel járt az igazsághoz, amikor Melich Jánost, akit „lelkiismeretes és kitűnő szaktudású” tanárának tartott, önéletírásában a következő szavakkal jellemezte: „Széles készültséggel, sok friss meglátással, és eleven, megfogó erővel adott elő […]. De […] csak csupán nyelvész volt, mintegy szerzetese a nyelvészetnek és azonkívül világ, ideák, problémák nem léteztek számára.” Melich, a nyelvészet szerzetese azonban a legkevésbé sem fájlalta, hogy élete teljesen a nyelvtudományé volt. Igáját édesnek, terhét könnyűnek találta.
Gyakran keveredett Melich János éles polémiába, és harciasan bírált meg nagy hírű tudósokat is. Ma már szinte értetlenül csóváljuk a fejünket azoknak a gorombaságoknak az olvasásakor, amelyeket századunk elején nemzetközi hírű nyelvészeink vagdostak egymás fejéhez. Az efféle éles hangnemű polémiákból Melich is alaposan kivette részét. 1913-ban Asbóth Oszkárról kijelentette: „irodalmi működését tizenöt esztendő óta túlnyomó részben nekem köszönheti, mert csak olyankor ír, ha én valamely kérdést felvetvén, világosságot gyujtok agyában”. (Magyar Nyelv 1913: 468.) A legszigorúbb kritikusa azonban saját magának, önnön korábbi nézeteinek volt. Egy-egy kérdésről vallott felfogását szüntelenül csiszolta, tökéletesítette, s ha szükségét látta, újjal cserélte föl. Nem félt, hogy ettől csorbát szenved tudományos reputációja. Például 1905-ben a „Szláv jövevényszavaink”-ban Melich is elfogadta „Miklosichnak azt a tételét, hogy a helységeknek a hét azon napjáról vett elnevezése, amelyen benne vásár tartatott, pannóniai szlovén eredetű.” A probléma azonban később is nyugtalanította. Ötvenkét év elmúltával, 1957-ben Melich visszavonta előbbi véleményét, s azt vallotta, hogy a Kéthely (< Keddhely), Magyarszerdahely, Szombathely-féle helynevek eredeti magyar elnevező módra vezethetők vissza. Önmagára is kiterjesztette tehát a szentencia érvényét: amicus Plato, sed magis amica veritas. Tudományos igazságkeresését jól jellemzi Anonymus „rivulus Turmas”-ával kapcsolatos megnyilatkozása: „Ez a tény igen-igen izgatott, s nem nyugodtam, míg a kérdést minden oldalról meg nem vizsgáltam, engem megnyugtató módon meg nem világítottam. Hosszú és fáradságos volt a munka; hiszem azonban, hogy Anonymus »rivulus Turmas«-ónak kérdését sikerült tisztáznom.” Nem annyira másokat akart az igazáról meggyőzni, mint inkább önmagát, saját érzékeny tudományos lelkiismeretét akarta megnyugtatni.
1923 novemberében érkezett Párizsból Budapestre Aurélien Sauvageot nyelvész azzal a feladattal, hogy a Báró Eötvös József Collegium francia szakos hallgatóit bevezesse a jelenkori francia kultúrába. A magyar nyelvtudomány tekintélyei egyéniségüknek megfelelően fogadták a párizsi vendéget. Személyiséglélektani szempontból is fölöttébb tanulságos, hogyan oldódott fel vele szemben Melich Jánosban a Trianontól kiváltott gallofóbia, és hogyan lett Melich a törekvő fiatal francia tudós őszinte támogatója, sőt jó barátja. Idézem Sauvageot szavait: „[A magyar nyelvészek kruzsok-nak hívott kötetlen összejövetelén] Szinnyei, a veterán, szívélyes szavakkal üdvözölt. Ezután Melich János professzornak, a szlovák születésű magyar nyelvtörténésznek és szlavistának mutattak be. […] Kezet nyújtott nekem, de azt mondta: »Uram, én gyűlölöm Franciaországot mindazért a rosszért, amit a hazámnak tett, de mivel ön azt mondja, azért jött, hogy a nyelvünket megtanulja és megtudja, kik is vagyunk, megteszek mindent, hogy küldetését megkönnyítsem.« Meghökkentem. Milyen képet vágjak erre? Ebben a pillanatban felemelkedett asztalszomszédja, egy alacsony, zömök férfi, mongol hercegre emlékeztető tar koponyával, kezet nyújtott nekem, és kifogástalan franciasággal azt mondta: »Uram, bocsássa meg Melich barátomnak szókimondását! Az ön hazája, mint hallotta, mostanában nem nagyon népszerű minálunk. Felelőssé teszik a trianoni szerződésért. De higgye el, kollégám csupa szív ember, ön is meg fogja látni nemsokára.« Nem is tudom, mi volt a varázsa ennek az embernek, az egyetlennek a társaságban, aki igazán elegánsan volt öltözve, és aki modorával kivált mindannyink közül. Gombocz Zoltánnak hívták. Az első pillanattól éreztem, hogy rendkívüli személyiség: ‘ „Meghívtak előadást tartani a Magyar Nyelvészek Társaságába [x Magyar Nyelvtudományi Társaságba] is, és mivel a tudományos nyelvnek nemigen voltam még ura, megengedték, hogy németül beszéljek. Szerény hozzájárulásommal megnyertem a félelmetes Melich János kegyeit, aki annak idején olyan kurtán furcsán fogadott. Gratulált, amiért megmutattam: van képzelőerőm, mely nélkül semmiféle tudomány nem létezhetik, és hogy bebizonyítottam: egy francia tud németül is beszélni.” „Megtudtam, hogy Eckhardt javaslata (egy egyetemi francia nyelvtörténeti előadássorozat tartására] a legjobb fogadtatásra talált az egyetemi tanácsban, és ezt figyelemre méltóan alátámasztotta, hogy szót emelt értem Melich János is, aki már nem vette zokon francia polgár mivoltomat, és akiben végül oltalmazóra és jó barátra leltem.” (Aurélien Sauvageot: Magyarországi életutam. Fordította Várady-Brenner Mária. Bp., 1988. 2930, 53, 89-90.)
