NYELVEMLÉKEINK ÉS RÉGI SZÓTÁRAINK VILÁGÁBAN
NYELVEMLÉKEINK ÉS RÉGI SZÓTÁRAINK VILÁGÁBAN
Elsőnek az a dolgozata jelent meg nyomtatásban, amelyet 1893-ban, másodéves egyetemi hallgató korában írt a Finály Henriktől kiadott Besztercei Szójegyzékről. Magabiztosan helyesbítette benne Finálynak, az akkor már hatvannyolc éves, tekintélyes kolozsvári tudósnak nem egy tévedését.
Régi szótáraink, glosszáink és egyéb nyelvemlékeink közzétételében Melich maga is tevékenyen részt vett. Az ő nevéhez fűződik a Gyöngyösi Szótártöredéknek, a Brassói Szótártöredéknek, Szikszai Fabricius 1590. évi szójegyzékének, Calepinus 1585. évi szótárának, továbbá a két legrégibb magyar nyelvű nyomtatványnak: Christoph Hagendorff német, lengyel és magyar értelmezéssel ellátott latin nyelvtanának, valamint Sebald Heyden német, lengyel és magyar értelmezéssel ellátott latin beszélgetéseinek a kiadása. A Gyöngyösi Glosszákat és a róla nevet kapott Melich-glosszákat meg éppenséggel Melich fedezte fel.
Mindez kiváló előkészület volt ahhoz, hogy Melich megírja a magyar szótárirodalom történetét. E kétrészesre tervezett monográfiának Melich csupán az első felét készítette el, mégpedig a legrégibb szójegyzékektől Pápai Páriz szótáráig bezárólag. A magyar szótárírás történeti fejlődésének megrajzolásában Melich jól kamatoztatta széles körű lexikológiai, bibliográfiai és művelődéstörténeti ismereteit.
A nyelvemlékekkel való foglalkozás átvezette Melichet a helyesírás kérdéseihez is, s megérlelte benne azt a meggyőződést, hogy régi emlékeinkben „nagyjában mindent úgy kell olvasni, ahogy írva van „Latin betűs helyesírásunk eredetével kapcsolatban a „Szláv jövevényszavaink”-ban azt tartotta, „hogy
a magyar népet a kereszténységnek, a latinbetűn írásnak a dunántúli, pannóniai szlovének térítették meg”, s hogy a helyesírásunkban fellelhető „román nyelvi: franczia és olasz hatás… mind a XI. századnál későbbi.” Évtizedek múltán visszatérve erre a tárgyra Melich a Tihanyi Alapítólevél vizsgálata alapján módosította véleményét, s helyesírásunk kezdeteit franciaországi ejtésű latin gyakorlatra vezette vissza.
Értékes részeredményekkel gazdagította Melich János a magyar történeti hang- és alaktant „A tővégi magánhangzókról”, „Adatok a történeti magyar nyelvtanhoz”, „Egy fejezet a történeti magyar hangtanból”, „A magyar tárgyas igeragozás. (Alaktani fejtegetés)” című és több más dolgozatában. Igaz, hogy a tárgyas igeragozás kialakulását az újabb kutatók némileg másképpen magyarázzák, mint Melich. Mégis érdemes idéznünk Melich e tárgyú értekezésének summázatóból egy részletet, mert jól rávilágít Melich János módszertani eljárására, nyelvészeti elveire: „Meggyőződésem, hogy sikerült bebizonyítanom, hogy a magyar tárgyas igeragozás és a birtokos személyragozás azonos eredetű. Egykor a kettő közt semmi különbség sem volt. A mai különbségek nyelvtörténeti fejlődés eredményei. Külön kiemelem; hogy bizonyításomban sohase indultam ki olyan változásokból, amelyek megtörténhettek, hanem csakis olyanokból, amelyek tényleg megtörténtek. Bizonyításomat ezzel tapasztalati: positiv alapra fektettem.”
