FÁRADHATATLANUL A SÍRIG
FÁRADHATATLANUL A SÍRIG
Szinnyei József javaslatára 1910-ben a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává választja a bel- és külföldön egyaránt elismert tudóst. Székfoglalójában Munkácsi így nyilatkozik: „Mélységes hálám illeti a Magyar Tudományos Akadémiát, amely nemcsak hogy minden munkámat, amellyel csak hozzá fordultam, folyóiratokban s önálló kiadványokban kiadta, hanem kellő segítséggel gondoskodott Káma vidéki és szibériai tanulmányútjaimról is. Támogatta a szerkesztésemben megjelent folyóiratokat, sőt öt ízben pályázat nélkül nyújtott jutalmakkal is kitüntetett.” (Munkácsi Noémi: Egy nagy magyar nyelvész. 202.)
Munkájának élő, szerény tudós volt. Hálás az elismerésért, visszaemlékezéseiben is csak ritkán üt meg keserű hangot: „Idestova harmincöt esztendeje immár, hogy dolgozom ennek a tudománynak a mesgyéjén, amelynek művelését magasztos hivatásnak tekintem korai ifjúságom óta.
Nem adta kenyeremet ez a munkásság, mégis hű kitartással szorgoskodtam benne az élet sok viszontagságai között. Hozzá való lelki erőm az a tudományos erkölcs edzette, amelynek Budenz volt előttem ragyogó példaképe, és amely egyrészt megóvott a csüggedéstől és lankadástól, másrészt távol tartott a versengő szaktársak közt gyakran burjánzó vétségektől. Törtetés, kapzsiság, irigység s a határmesgyék eltolása nem terhelték soha lelkiismeretem, s már természettől fogva megáldott Isten azzal, hogy gyűlölni még határozott ellenfeleimet sem tudtam.
Könnyű lélekkel s panasz nélkül viseltem el, hogy amidőn egyre-másra tapasztaltam, hogy ifjabb s nálam kisebb tudományos készséggel fölszerelt pályatársaim megtisztelő körülmények közt jutottak tanszékhez, hozzám Budenz elhúnyta óta illetékes helyről még csak magántanári működésre nézve sem intéztek felhívást.” (I. m. 204.)
A Magyar Nyelvtudományi Társaság megalakulása és folyóiratának, a Magyar Nyelvnek megindulása önmagában örvendetes esemény volt, de sajnos megosztotta a magyar nyelvtudósok táborát. A Magyar Nyelvőr és az új folyóirat írógárdája lassan elkülönült egymástól. Nem nyilvánult meg az ellentét tudományos vitákban, sőt még felfogásban sem. A magyar nyelvtudomány számos művelője megpróbálta az értelmetlenül két táborra szakadó kollégákat újból egyesíteni, de hiába. A megosztottság az első világháború után továbbra is fennmaradt és csak a második világháború után oldódott fel.
A huszas és harmincas években Munkácsi főleg az első világháború hadifogolytáboraiban végzett szöveggyűjtéseinek feldolgozásával foglalkozik. A „csütörtöki asztaltársaság”-nak Simonyi Zsigmond halála után ő lett a középpontja. A Duna-parti Modern-kávéházban gyülekeztek a társaság tagjai csütörtök esténként. Állandó tagok voltak ebben az időben Balassa József, a Nyelvőr szerkesztője, Beke Ödön, Fokos Dávid, Kertész Manó, Vikár Béla, Radó Antal, Kallós Zsigmond, Rubinyi Mózes és mások. A csütörtöki asztaltársaságot a külföldi tudósok megbecsülték, és ha Magyarországra látogattak, hozzájuk is elmentek, így A. Kannisto, L. Kettunen, Y. Wichmann, H. Paasonen, E. N. Setälä és A. Saareste.
Munkácsi igyekszik a tanfelügyelőségtől megszabadulni, hogy lassan fogyatkozó munkaerejét felgyűjtött anyaga feldolgozására fordíthassa. Ez az igyekezete azonban meghiúsult, mert csak nem sokkal 70. születésnapja előtt köszönhetett le negyven esztendeig viselt tisztségéről.
Hetvenedik születésnapján az Akadémián Berzeviczy Albert, az MTA akkori elnöke köszöntötte, a Magyar Néprajzi Társaságban Hóman Bálint, a Társaság elnöke, az Országos Néptanulmányi Egyesületben pedig Balassa József üdvözölte, és ő nyújtotta át neki a Magyar Nyelvőr különszámát, a Munkácsi Emlékkönyvet. A Nyelvőr az évi elég szerény terjedelmének háromnegyed részét áldozta erre a célra. Az emlékkönyv (Magyar Nyelvőr 59: 33–184.) közli Fokos Dávid több mint másfél íves tanulmányát Munkácsi Bernát életéről és munkásságáról, valamint számos külföldi és hazai tudós egy-egy tisztelgő cikkét.
A külföldi tudósok közül kiemelhetjük a következőket: Emil Nestor Setälä volt a finnugor nyelvtudomány legnagyobb tekintélye akkor a világon, Yrjö Wichmann, Artturi Kannisto, Yrjö Heikki Toivonen és Jalo Kalima egyetemi tanárok a helsinki egyetemen a finnugor nyelvészet, illetőleg a szlavisztika kiváló kutatói, Kai Donner a déli szamojéd nyelvek legnevesebb helyszíni gyűjtője és szakértője, Aurélien Sauvageot, a francia finnugrisztika megalapítója, a nagy magyar–francia és francia–magyar szótár szerzője. Vaszilij Lytkin szovjet–zürjén tudós kazani egyetemi tanár (1930-ban meglepően kivételes jelenségnek számított egy szovjet tudós cikke magyar folyóiratban), Ernst Lewy berlini, majd dublini egyetemi tanár, a nyelvtipológia és az areális nyelvészet egyik megalapítója.
A hazai tudósok közül Fokos Dávid, a permi nyelvek kiváló ismerője, Mészöly Gedeon és Horger Antal, a szegedi egyetem finnugor, illetve magyar nyelvészeti tanszékének vezetője, Kardos Albert debreceni nyelvész, Kertész Manó nyelvész, a magyar szólások egyik legkiválóbb ismerője és feldolgozója, Beke Ödön finnugor nyelvész, a cseremisz nyelv világhírű kutatója, Balassa József magyar nyelvész, fonetikus, Zolnai Gyula pécsi egyetemi tanár, magyar nyelvész, Bán Aladár, az észt nemzeti eposz, a Kalevipoeg fordítója, Vikár Béla népzenekutató és műfordító, a Kalevala művészi magyar tolmácsolója, Solymossy Sándor néprajz professzor, az Ethnographia szerkesztője és még sokan mások méltatták.
Ebből a névsorból a fejezet elején említett sajnálatos megosztottság miatt számos budapesti nyelvész neve – főleg az egyetemi tanároké – hiányzik. Szerepelnek viszont nem nyelvész tudósok is szép számban. Elismerő kitüntetésben is részesült az államfő részéről a jubileum napján.
Munkácsi különös pályafutásában ez az elismerés is mutatja bonyolult helyzetét. Magyarország egyik legkiválóbb és legsokoldalúbb tudósa nem volt politikus. Becsületes, humánus egyénisége – sok hasonló társával együtt – zsidó vallásával jól össze tudta egyeztetni magyarságát és egyben nemzetköziségét. A magyar nemzeti tudományokat művelte egész életében, munkáit mindig magyarul írta, igen szép magyarsággal. Egész életében magyarnak érezte magát. Mint tudós mindig az igazságot kereste. Ezért került ellentétbe egykori tanárával, Vámbéry Árminnal is. Rosszul esett neki, hogy nem jutott számára egyetemi tanszék vagy kutatóhely, hiszen fizetését nem azért kapta, hogy tudományos munkát végezzen. Szíve a tudományhoz húzta mindig, de éppen puritán becsületessége miatt tanfelügyelői kötelességeit is lelkiismeretesen teljesítette. Külföldi kollégái fenntartás nélkül elismerték érdemeit, hazai tudóstársainak egy része talán becsülte, de távol tartotta magát tőle. A Magyar Tudományos Akadémia taggá választotta, kiadta műveit, de a budapesti egyetem nem hívta meg előadónak, és nem tudom, vajon a vidéki egyetemeken szóba került-e a kinevezése.
A többi magyar és külföldi folyóirat közül a Magyar Nyelvben Zsirai Miklós, a budapesti egyetem finnugor tanszékének vezetője (26: 81–83.), az Ethnographiában Solymossy Sándor, egyetemi tanár, szerkesztő (41: 1–4.), a Kőrösi Csoma-Archivumban Németh Gyula turkológus professzor (2: 331–337.) a Nyugatban Kúnos Ignác orientalista tudós (XXIII/2. 65–67.), az Ungarische Jahrbücherben pedig Ernst Lewy, berlini egyetemi tanár, általános és finnugor nyelvész emlékezett meg a hetvenéves tudósról (10: 282–283.). Solymossy Sándor így jellemzi: „Munkácsi Bernát… buvárkodó természet, akinek egész világa a tudomány; közéleti szereplésre soha nem vágyott, sőt szinte szándékosan kerülte, mint akinek csendes, elmélyedésre hívó köreit a nyilvánosság zaja csak zavarhatja. Ám ott, a maga birodalmában elemében van: ott agilis, friss életű, bámulatosan munkabíró, produktív egyéniség.”
A votják és a vogul nyelv iránti szeretetét megtartja az első világháború után is. Már korábban utaltam rá, hogy az orosz tudományt nagyra becsülte, személyes jó viszonyban volt I. N. Szmirnov tudós kazáni professzorral, sürgette a tudományos kapcsolatok felvételét az orosz tudományos intézetekkel. Jó orosz kapcsolatainak köszönhető, hogy a szovjet korszakban is hozzájutott a huszas évek végén votják, a harmincas években pedig vogul nyelvű irodalmi termékekhez, amelyeket a Munkácsi tudományos érdemeit nagyra értékelő fiatal szovjet tudósok és tanítók küldtek meg neki. Örömmel üdvözli a szovjet korszakban meginduló nemzeti újjászületést: „A népműveltség fejlesztésével a régi orosz kormányzat a votjákokat illetőleg vajmi keveset törődött. Az anyanyelven való tanítás jóformán alig terjedt túl az elemi első osztály fokán s ott is az orosz nyelvbe való bevezetés célját szolgálta. Az egész votják nyelvű hazai irodalom a háború előtt csak néhány kezdetleges iskolai, főleg vallásismertető és imádságoskönyvre szorítkozott.
Mint a votják mezőkön a pázsit megjelenik s pár nap alatt magasra nő, úgy látjuk a szabadság verőfényében bámulatos gyorsasággal életre kelni s kifejlődni a votják népnek századok óta mélyen letiport s félreismert tehetségét.” (Magyar Nyelvőr 56: 18–19.) Örömmel számol be arról, hogy a votják már a tanácskozásokon és a közigazgatásban egyenrangú nyelv, hogy a hivatalokban már sok száz votják tisztviselő működik, hogy az alsófokú iskolákban votják a tanítási nyelv, megindult a votják nyelvű tankönyvírás, hírlapirodalom és könyvkiadás. Ismertet tizenöt új votják könyvet, ír a votják nyelvújításról, és azt a reményét fejezi ki „hogy a nemzeti nyelv felkarolásával megindult művelődési mozgalom biztosítani fogja a votjákok népének fennmaradását és fejlődését” (Uo. 64: 27.).
Ifjúkorának mestereit, elsősorban Budenzet, de Hunfalvyt, Simonyit egész életén át tisztelte, szerette, mindig mély hálával emlékezik meg róluk. A hetvenéves Munkácsi így szól Budenzről: „Kegyelettel emlékszem meg azokról a különös, megbecsülhetetlen jótéteményekről, melyekkel személyileg elhalmozott, midőn évekig tartó magánelőadásokkal bővebb tudományos kiképzésemen munkálkodott s tömérdek fáradalommal tanulmányútjaim előkészítéséről s anyagi alapjairól gondoskodott. Röviden összefogva ezentúl (egyetemi hallgató koromtól fogva] ő volt a nap, mely körül éltem pályája keringett. Ő volt az ki ifjú hevületemnek Barkó Pál képzetével gomolygó ködös ábrándját reális eszmévé alakította s jövőre vonatkozó terveimet célirányos, határozott útra térítette.” (Magyar Nyelvőr 59: 204.) Budenz iránti háláját több alkalommal is kifejezésre juttatta (Budapesti Szemle 87., Emlékbeszédek a M. T. Akadémia elhunyt tagjairól 15/11: 1., Magyar Nyelvőr 58: 165., 59: 200., 204., 65: 51., 107., 66: 5.). Utolsó írása is, amely már halála után jelent meg, a Budenz-ereklyék c. cikksorozatának befejező közleménye. Akadémiai székfoglalóját Hunfalvy Pál emlékének szentelte. A 12 lap terjedelmű monográfia Hunfalvy tudományos pályájának eddig legterjedelmesebb és legteljesebb méltatása (Emlékbeszédek a M. T. Akadémia elhunyt tagjairól 15/11.). Vámbéry Ármin munkásságát is több helyen méltatta, de a megfelelő kritikával (Keleti Szemle 12., Budapesti Szemle 162.; Ungarische Rundschau 3., Magyar Nyelvőr 59: 205–206.).
Az agg tudós szinte utolsó órájáig dolgozott. Még hetvenedik születésnapja után is számos szófejtése és más értékes cikke jelent meg. A Nyelvtudományi Közlemények 50. kötetében pedig – amely Budenz születésének századik évfordulójára (1936-ban) jelent meg – megkezdi a Vogul Népköltési Gyűjtemény III. kötetéhez való nyelvi és tárgyi magyarázatok közlését. A halál azonban kicsavarta kezéből a tollat. 1937. szeptember 21-én, életének 78. évében elhunyt a fáradhatatlan kutató, a lelkes tudós. Sírjánál csángó útjának utitársa és későbbi szerkesztőtársa, a jeles turkológus: Kúnos Ignác és egy fiatal tanítványa: Knöpfler László mondott beszédet. Az Országos Néptanulmányi Egyesület 1938-ban közgyűléssel áldozott Munkácsi Bernát emlékének (Magyar Nyelvőr 67: 59–70.). Az ott felolvasott levelek közül hadd idézzek egy részletet a finn Artturi Kannisto részvétnyilvánításából: „Munkácsi Bernát egyike volt tudományunk legbuzgóbb és legszerényebb munkásainak… A tudományok iránt érzett forró szeretete annál is dícséretesebb volt, mert teljesen önzetlenül és minden anyagi előnytől mentesen végezte kutatásait. Szerény és őszinte személye már találkozásunk első pillanatában meghódított. Ezért érzek most oly mély gyászt melegszívű barátom elhunytával.” (Uo. 60.)
