ANYAGGYŰJTÉS A HADIFOGOLYTÁBOROKBAN
ANYAGGYŰJTÉS A HADIFOGOLYTÁBOROKBAN
Munkácsi Bernát aligha sejtette, hogy ötvenöt éves korában ismét alkalma lesz nyelvi gyűjtést végeznie. Ezúttal azonban nem kellett több ezer kilométert utaznia, hogy a votjákokhoz és az oszétokhoz eljuthasson, elég volt az Esztergom melletti Kenyérmezőmajorig.
Az első világháború második évében ugyanis nagyszámú orosz hadifoglyot szállítottak oda. Ott derült ki, hogy a hadifoglyok egy része valamelyik finnugor, török vagy iráni nyelvet beszéli anyanyelveként. Így mód nyílt a fővároshoz közel tanulmányozni az említett nyelveket. A Magyar Tudományos Akadémia rögtön intézkedett e cél érdekében. A fogolytábor parancsnoka engedélyezte a nyelvtudósok munkáját. Így Munkácsi a votják majd oszét, Beke Ödön a cseremisz, Klemm Antal a mordvin, Fokos Dávid a zürjén, Kúnos Ignác pedig a tatár hadifoglyokkal foglalkozhatott.
1915 májusvégén kezdődött meg Munkácsi ismerkedése a votják nemzetiségű hadifoglyokkal, akik természetesen nem tudták – mint a többi katona sem – miért és kik ellen harcoltak. Ekkor már csak 11 votják maradt a 39-ből, mert a többit mezei munkára vitték. A jóindulat megnyerésére Munkácsi a harminc év előtti gyűjtéséből olvasott fel nekik egy mesét és egy éneket. Ezzel bizalmukba is férkőzött, és hajlandók voltak maguk is különféle szövegeket elmondani és dalokat elénekelni. Szótárát kérdezés útján gyarapította. Június végén újabb votjákok érkeztek, így további adatokkal bővült a szöveg- és szógyűjtemény.
A munka reggel 7-től délután 1/2 5-ig tartott, de előbb még ki kellett utazni a táborba, majd esztergomi szállására vagy haza, Budapestre. Ez a megerőltető mindennapi munka hat hét alatt úgy kimerítette a betegeskedő és már nem is fiatal Munkácsit, hogy július közepén Trencsénteplicre utazott pihenni, de oda is vitt átírandó votják szövegeket, és csak augusztus végén tért vissza.
1915 augusztus végétől 1916 január közepéig ismét a táborban dolgozik, de csak heti három napot a foglyok között. Február közepén sikerül áthelyeztetnie nyolc votják hadifoglyot a budapesti gázgyárba, és április végéig minden délután fölkeresi adatközlőit, így nem kell már az esztergomi táborba utazgatnia. Mikor votjákjait egy kertészetben helyezik el, Munkácsi már befejezettnek tekintette a szöveggyűjtést, de hetenként még találkozik velük, hogy szótári anyagát kiegészítse. Még 1917-ben is, mikor már főleg az oszétokkal foglalkozott, júniusban elutazott az esztergomi fogolytáborba, és még följegyzett néhány votják dalt.
Összesen 25 votják adatközlővel dolgozott. A votják nyelvterület minden tájáról volt embere, keresztény és mohamedán vegyesen. Kezdetben diktálás alapján írt szövegeket, majd áttért a szóanyag kérdezésére. Votjákjait a nyelvjárások szerint csoportosítva ültette le (egyszerre legfeljebb 11 adatközlője volt). Ezután oroszul tette föl nekik a kérdést: „Hogy mondják a ti nyelveteken azt, hogy száz… szekér… ló… nyereg?” Ekkor a votjákok egymás után, sorban válaszoltak ki-ki a maga nyelvjárásában. Alapul Munkácsi korábbi szótára szolgált. A szókérdezésben azonban a fogalomkört is kikérdezte (rokonságnevek, lószerszámok, madarak stb.). Mikor rájött, hogy votjákjainak egy része írástudó, leíratta velük a népköltészeti és néprajzi szempontból érdekes anyagot. Ezt bekérte tőlük, átírta latin betűs fonetikus írásra, lefordította, majd a következő alkalommal ellenőrizte a leírást, és nyelvi, néprajzi magyarázatokat fűzött hozzájuk.
E módszernek kétségtelenül voltak előnyei és hátrányai. Előnye az volt, hogy az adatközlőt a többi votják anyanyelvű társa ellenőrizhette, ha pedig hiányos magyarázatot adott, akkor kiegészíthette. Előnye volt még, hogy lényegesen megrövidítette a gyűjtésre fordított időt. Másrészt viszont könnyen megesett, hogy a harmadik vagy a negyedik közlőt már befolyásolhatta az előzők válasza. Ezenkívül maga az a tény, hogy a különböző nyelvjárást beszélő votjákok hetekig-hónapokig együtt jártak, egymással sűrűn beszélgettek, bizonyos kiegyenlítődést okozhatott nyelvükben. Mivel pedig az írástudatlanok elbeszéléseit is az – esetleg más nyelvjárást beszélő – írástudók jegyezték föl, könnyen előfordulhatott a nyelvjárási keveredés. Ennek egy részét persze kiszűrte az újra elmondatás saját anyanyelvjárásban, de előfordulhatott, hogy valaki – jóhiszeműen – elvállalt olyan adatot is, amit nem annakidején otthon, hanem valamelyik fogolytársától hallott a táborban. Ne feledkezzünk el arról sem, hogy az adatközlők több ezer kilométerre szülőföldjüktől beszéltek anyanyelvükön hiedelmeikről, szokásaikról és gyakran egymagukban képviseltek egy-egy nyelvjárást. Az adatközlőként felhasznált votjákok, tatárok, zürjének stb. nemcsak kevesebb nehéz testi munkát végeztek, mint nem tanulmányozott társaik, hanem még bizonyos díjazást is kaptak, amelyből sovány hadifogoly-kosztjukat feljavíthatták. Ha tehát saját dal- és mesekészletük kifogyott, máshonnan kellett pótolni. Így még az is előfordulhatott, hogy tatár vagy orosz hadifogolytársaiktól hallott meséket, néprajzi adalékokat írtak le vagy beszéltek el votjákul. E szövegek nyelvi anyagként továbbra is értékesek, de némelyik néprajzi, népköltészeti értéke kétes.
A vesztett háború és a megalázó békeszerződés után az egyharmadára zsugorodott ország súlyos válságok sorozatát élte át. A pénzromlás ugyan meg sem közelítette a második világháború utánit, de a gazdasági helyzet ingatag volt. A kormányzat jobbra tolódott, a társadalmi feszültségek nem enyhültek. A tudományos élet nehezen indult meg. A Tanácsköztársaság kulturális életében részt vett nyelvészek kiszorultak a vezető helyekből. Munkácsi, – noha egész életében a magyar tudományt szolgálta – most sem kapott sem katedrát, sem neki kijáró megbecsülést. Mégis kötelességének érezte az 1915–17-ben gyűjtött kötet sajtó alá rendezését. Számos más tennivalója mellett hozzáfogott hát az anyag letisztázásához.
Szöveggyűjtésének kisebb része állt a diktálás után leírt szövegekből, ezeknek főképp orosz vagy votják magyarázataiból. A többség az írástudó votjákoktól leírt szöveg volt, amelyet megpróbált a sorok közt latin betűs fonetikus lejegyzéssel átírni. Az ellenőrzéskor javította a homályos vagy nehezen olvasható részeket, és jegyzeteket fűzött hozzájuk. A votjákoktól lejegyzett szövegek írástudóktól származtak ugyan, de elég gyakorlatlanul és következetlenül alkalmazták az orosz betűket anyanyelvükre. A papírral is takarékoskodtak, a rossz minőségű papírra gyakran sűrűn és nehezen olvashatóan írtak. Munkácsi tehát nekifogott az ilyen állapotban levő szövegek és jegyzetek letisztázásának, a főleg orosz nyelvű jegyzetek alapján a magyar fordítás elkészítésének. A munka nehéz volt, a már följegyzéskor sem fiatal tudós fölött múltak az évek, munkaereje fogyott. A munka vontatottságának további oka volt a kiadás teljes reménytelensége.
Az 1935. év hozott fordulatot. A budapesti egyetem háromszáz éves évfordulójára hazánkba érkezett Artturi Kannisto, a kitűnő finn tudós, aki meg ígérte, hogy a művet – ha a német fordítás rövidesen elkészül – a helsinki Finnugor Társaság elé terjeszti kiadásra. A német fordításra Fokos Dávid vállalkozott. Hamarosan megérkezett a Finnugor Társaság beleegyező válasza. Így Fokos hetenként kétszer felkereste Munkácsit otthonában. Ott közösen átvették a szövegeket, megbeszélték magyarul a nehezebben érthető részeket. Fokos a megbeszélt szövegeket otthon lefordította, majd a következő alkalomkor a fordítást ellenőrizték és újabb szövegeket beszéltek meg. Mikor Fokos volt munkával túlterhelve, Munkácsi fordított, Fokos ellenőrizte. A gyümölcsöző együttműködést Munkácsi súlyos betegsége szakította meg. Felgyógyulása után folytatták a munkát, de Munkácsi 1937. szeptember 21-én váratlanul elhunyt.
Munkácsi volt az a nyelvész, aki talán a legtöbbet foglalkozott a finnugor–iráni kapcsolatokkal. Ha talán a szükségesnél kevesebb előkészülettel és a szükségesnél nagyobb fantáziával írta is meg az Árja és kaukázusi elemek… c. nagy művét, idevágó tanulmányait nem hagyta abba. És mikor kiderült, hogy a fogolytáborokban kaukázusi iráni nyelvű oszétok is vannak, először Budapesten, majd a csehországi Égerben (ma: Cheb), majd ismét Budapesten tanulmányozta a magyar őstörténet szempontjából olyan jelentős nyelvet. 1917. júliusában három oszéttal foglalkozott Munkácsi Égerben egy hónapig reggeltől alkonyatig, és jelentős anyagot gyűjtött össze. 1918-ban sikerült a három oszét hadifoglyot Budapestre helyeztetnie, és ott folytatta velük a munkát. Értékes szóanyaga, akárcsak szövegei, a keleti nyelvjárásból valók.
Oszét szövegei még megjelentek élete végén Blüten der ossetischen Volksdichtung címen. (Keleti Szemle 20–21. [1927., 1932.])
Az oszét (saját elnevezéssel iron, irata) az egyetlen fönnmaradt észak-iráni nyelv: a szkíta, szarmata és alán néven emlegetett régi iráni népek nyelvének folytatója. Minthogy kerültek a magyarba a honfoglalás előtti időkben (IV – VI. sz.) iráni, főleg alán jövevényszavak, a kunokkal együtt a XIII. században nálunk letelepedett jászok eredeti nyelve pedig rokon volt az alánnal, így a magyar nyelv története szempontjából fontos ennek a Kaukázus lejtőin élő mintegy félmilliós lakosságtól beszélt nyelvnek a tanulmányozása. Az egykori érintkezést az is bizonyítja, hogy néhány szó az oszétban kétségtelenül ugor vagy magyar eredetű, mert a többi iráni nyelvben nem fordul elő. Munkácsi öt oszét adatközlőtől igen tekintélyes mennyiségű szöveget (német fordítással és jegyzetekkel együtt 207 lapnyit) jegyzett föl. Ebből mintegy kétharmadrész a 13 mese, elbeszélés, egyharmada pedig a 18 ének és a mintegy 20 lapnyi néprajzi és vegyes feljegyzés. Az oszét nyelv mindkét fő nyelvjárásából (tagauri és digori) vannak szövegei. Mint nyelvi és népköltészeti anyag nagyon becses forrás ennek a viszonylag kevéssé ismert iráni nyelvnek tanulmányozására.
„Munkácsi Bernát számára a finnugor nyelvek iráni kapcsolatainak kérdése nem elszigetelt kérdést jelentett. Szinte azt mondhatjuk, hogy ez a probléma egész életművét átszőtte, s nemcsak azokban a munkáiban áll előtérben, amelyeket az iráni jövevényszók kérdésének szentelt, hanem felbukkan csaknem minden tanulmányában. Így találkozunk lépten-nyomon az iráni-finnugor kapcsolatokra vonatkozó megfigyelésekkel a Vogul Népköltési Gyűjtemény bevezető tanulmányaiban és kommentárjában is. Ilyen irányú munkásságának utolsó termése a Tzetzcsnél (XII. század) fennmaradt alán nyelvemlék megfejtése volt (Kőrösi Csoma-Archivum I. kieg. 167–281.). Ebben a tanulmányában teljes mértékben láthatjuk érvényesülni nagy kombinatív készségét és kitűnő oszét nyelvismeretét.
Munkácsi Bernát nem érhette meg azt a korszakot, amelyben a finnugor hangtörténeti kutatások és a múlt homályából egyre nagyobb számban előbukkanó régi iráni nyelvek – most napjainkban éppen a baktriai nyelv emlékei kerültek napvilágra – lehetővé tették volna a tőle felvetett kérdések helyesebb és időállóbb megoldását. De az önfeláldozó úttörő munka, amelyet a cél elérésében végzett, maradandó megbecsülést biztosít számára tudományszakunk történetében.” (I. m. 397.)
Nem érte meg a második világháborút, sem pedig az akkori magyar kormány behódolását a hitleri fasizmusnak. A német fajelmélet gyászos emlékű magyarországi hatása sem érte már el. Kéziratos hagyatékának (jegyzékét l. Magyar Nyelvőr 66: 100–103.) sorsára azonban a világpolitikai események mégiscsak hatással voltak annyiban, hogy megjelenésüket évtizedekre visszavetették. Följegyzései a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárába kerültek. A háborús események következtében az értékes kéziratok évekre a pincébe jutottak.
Lényegükben meg is menekültek a pusztulástól, mindössze néhány cédulaköteg esett szét vogul szótári anyagából.
Oszét szógyűjtése és szójegyzéke máig is kiadatlan, érintetlenül áll az MTA kézirattárában! Ugyancsak kiadatlan jarkendi-török szójegyzéke, valamint nyelvészeti és néprajzi jegyzetei. Kiadatlan a hadifoglyoktól gyűjtött votják szótári anyaga is.
Tekintélyes votják szöveganyaga (1915–17), amelyet jórészt Fokos Dáviddal együtt dolgozott fel, Fokos kiegészítő munkálatai után 1939-re elkészült, de a háború következtében csak 1952-ben jelenhetett meg Finnországban, a Mémoires de la Société Finno Ougrienne 102. köteteként. A vaskos könyv 37 külön számozott lapján Fokos Dávid számol be az első világháború hadifogolytáboraiban végzett nyelvi gyűjtésekről általában, majd Munkácsi 1915–16-os votják tanulmányairól, 25 adatközlőjéről, munkamódszeréről, ennek előnyeiről és hátrányairól, majd a gyűjtemény viszontagságairól a második világháború alatt, végül saját kiadási eljárását, az átírást és a csoportosítást indokolja meg.
Munkácsi családja a tudós elhunyta után Fokos Dávidot javasolta a helsinki Finnugor Társaságnak, hogy a félbemaradt munkát befejezze. 1937 szeptemberében a prózai szövegek néhány kivétellel le voltak fordítva és ellenőrizve. Hiányoztak a dalok fordításai. Ezeknek látott neki először Fokos. 1938-ban Finnországba utazott, megbeszélte az átírás kérdéseit Kannistóval, 1939-re készen állt az egész fordítás. Fokos még egy másolatot akart készíteni, de kitört a háború, Kannisto pedig 1943-ban elhunyt. Több mint tíz évvel Munkácsi halála után lett kész Fokos a teljes szöveg leírásával – hiszen közben a háború poklának szenvedéseit is átélte. 1948 végére a kötet nyomdára készen állt. A Finnugor Társaság kész volt nagy anyagi áldozatot is vállalva, soron kívül kiadni a művet. Az előszó 1949 márciusára készült el és 1952-ben került ki a nyomdából. A szövegek, német fordítások és a jegyzetek 715 lapot tesznek ki. Tartalmaznak 120 prózai szöveget. Van köztük néprajzi vonatkozású: születés, házasság, szórakozás, temetés (1–14.), néphit (14–33.), medvekultusz és vadászat (34–40.), áldozat és imádság (41–66.), varázslat (67–76.), mese, monda, elbeszélés (77–99.), találós kérdések (100.), közmondások (101–4), függelék (105–120.). Az 566 ének általában rövid (4–10 soros). Utána személy- és helynevek következnek, végül 173 lapnyi jegyzet zárja le a kötetet. Mindmáig az egyik legfontosabb forrás a votják nyelv tanulmányozásához.
Mostohább sorsra jutott Munkácsi kéziratos vogul hagyatéka. A Vogul Népköltési Gyűjtemény III. kötetének jegyzeteit és magyarázatait e sorok írója rendezte sajtó alá. Meg is jelent a votják gyűjteménnyel egy esztendőben az Akadémiai Kiadónál: Manysi (vogul) népköltési gyűjtemény, III. kötet, Medveénekek. Második rész: Az obiugor medvetisztelet, tárgyi és nyelvi magyarázatok, szómutató. Munkácsi Bernát hagyatékának felhasználásával sajtó alá rendezte Kálmán Béla. Bp., 1952.
Az előszót (7–12.) és az obiugor medvetiszteletről szóló tanulmányt (15–164.) magam írtam, a szómutatót (363–436.) K. Sal Éva állította össze. Aki az e kötetben megjelent jegyzeteket és magyarázatokat átnézi, rögtön észreveszi az egyes részek közti egyenetlenségeket. Ennek az az oka, hogy élete végén Munkácsi már hozzáfogott a III. kötet második részének sajtó alá rendezéséhez. Ezért az első tizenhat énekhez való magyarázatokat (167–259.) már kidolgozta és le is másolta. A munkának ezen a részén már csak az elhunyt szerző iránti kegyeletből sem változtattam. Csak néhány kisebb technikai módosítást hajtottam végre, hogy a kötetet egységesebbé és áttekinthetőbbé tegyem. A 17. énektől kezdve azonban Munkácsi kidolgozatlan jegyzeteire voltam utalva. Ezeknek egy részét a szerző Berjozovban letisztázta, más részéhez csak a helyszínen odavetett, nehezen olvasható, többnyire a szöveg mellé sebtében ceruzával írt jegyzetek álltak rendelkezésemre. Három elég terjedelmes énekhez (18., 23. és 36.) semmiféle jegyzetet nem találtam. Tekintetbe vettem még a vogul népköltési gyűjtemény III. kötetének egy olyan példányát is, amelybe Munkácsi néhány javítást bejegyzett. Hogy meg lehessen különböztetni, melyik magyarázat származik Munkácsitól, melyik tőlem, a magamét szögletes zárójelbe tettem. Így a 39-ből az első 16 énekhez alig kellett pótlás, a Berjozovban letisztázottaknak mintegy fele az én pótlásom, de például a 26. énekhez a gyűjtőnek csak 7 sornyi jegyzete volt, a kötetben pedig 122 sort tesz ki, a három említett énekhez pedig minden jegyzet tőlem származik. Jegyzeteit Munkácsi rendszerint oroszul írta, néhány helyen vogul magyarázatot vetett oda a sorok közé. Magyarul csak ritkán jegyzett néhány szót. Az orosz és vogul nyelvi jegyzeteket a kötetben lefordítottam és kiegészítettem. Sokszor éreztem természetesen, milyen tökéletlenül és hiányosan bírom csak elvégezni azt a munkát, amelyre vállalkoztam; hiszen sem vogul sem orosz nyelvi tudásom, sem pedig tárgyi ismereteim nem voltak összemérhetők az elhunyt tudóséval.
A IV. kötet második része ugyanúgy készült, mint az előbbi kötetnek a 17. énektől kezdődő része. A kézirat 1961-re készen volt, de a könyv csak 1963-ban hagyta el a sajtót. A kötet történetére vonatkozó előszó (13–14.) után fejezeteket tettem közzé az obiugor népköltészetből (sorsénekek, medveünnepi színjátékok), valamint másolat alapján közöltem Munkácsi Bernát és Pápai Károly térképét az Ob-vidékről. Ez a vízrajzon kívül jelöli az akkori vogul, osztják, szölkup és orosz falvakat ezen a vidéken (28–69.). Ezt követik a IV. kötet szövegeihez fűzött nyelvi és tárgyi magyarázatok, Munkácsi alapján kiegészítve a szögletes zárójelbe tett saját jegyzeteimmel (73–258.). Ugyanitt közlöm Munkácsi szövegeinek a mintegy félszáz vogul adatközlő szerinti megoszlását (259–262.). Az orosz nyelvű magyarázatok nyelvi sajátságairól Dombrovszky József számol be (263–269.). A kötetet a II. és III. pótkötethez hasonlóan szómutató (271–314.) zárja le.
Részben már a III. és IV. pótkötet munkálatai közben megkezdődött Munkácsi szótáranyagának feldolgozása és sajtó alá rendezése. A gyűjtő a helyszínen külön ívekre és jegyzetfüzetekbe jegyezte 1888–89-ben szótári gyűjtését. Tárgykörök szerint kérdezgetett, és igyekezett példamondatokat is följegyezni. Szövegeinek I–III. kötetéből Szilasi Móric (Nyelvtudományi Közlemények 25.), IV. kötetéből pedig Trócsányi Zoltán (uo. 39.) készített szójegyzéket. Mivel ezek kellő vogul nyelvi tudás nélkül és csak ideiglenes használatra készültek, elég gyakori bennük a tévedés és a sajtóhiba. Munkácsi azonban saját maga másolta ki nyelvjárásonként különböző színű cédulákra (kockás papír: északi, sárga: középlozvai, fehér: alsólozvai, zöld: pelimi, kék: kondai, rózsaszín: tavdai) a szótári adatokat, rendszerint a példamondatokkal együtt. A középlozvai anyag zömét Knöpfler László írta ki, de Munkácsi átnézte és kijavította. A két írás tökéletesen elkülöníthető. A cédulákon vagy a szó, vagy a mondat le van fordítva oroszra és a megfelelő szó alá van húzva. A szócédulák nyelvjárásonként elkülönítve és többnyire első betű szerint voltak papírdobozokba berakva, de mintegy kétezer cédula „ömlesztve” került egy nagyobb dobozba (főleg sárga, középlozvai cédulák).
Ezeket vagy nem válogatta szét Munkácsi, illetőleg Knöpfler, vagy pedig a pincéből való felhozatalkor esett szét némelyik doboz, és ezek tartalmát rakták egybe egy új dobozba. Több – szeletekre szétvágott – szövegkötet segítette volna a szövegek szóanyagának bedolgozását. Mivel ezek a keskeny papircsíkok nehezen voltak kezelhetők ömlesztett állapotban, meg sem lehetett állapítani mennyire teljes az anyag, így saját magam a cédulaanyag rendezéséhez láttam, munkatársaim pedig kicédulázták évek folyamán a szójegyzékeket, a szövegeket és Munkácsi nyelvészeti és néprajzi szövegeinek szóanyagát. Az Akadémia kézirattárának így az egyesített nyelvjárási-etimológiai csomókba és betűrend szerint besorolt anyagához fokozatosan hozzávettem a körülbelül azonos számú újonnan elkészült cédulákat. Mikor a cédulák már mind együtt voltak, megkezdhettem a szócikkek írását. Ez a munka éveken át folyt változó ütemben, hiszen a szótár szerkesztője számos egyéb elfoglaltsága és kétszer teljes egy-egy évi, máskor hosszabb-rövidebb külföldi tartózkodása miatt csak nagyon váltakozó erővel vehetett részt a munkában. Így is nagyjából elkészült első fogalmazásban a szótár, le is van gépelve, már csak az előszó, a mutatók és utalócikkek vannak hátra. A szótár a származékokkal együtt mintegy húszezer vogul szót tartalmaz majd.
Ha Munkácsi vogul szótára elkészül, ez lesz a vogul nyelv eddigi első tudományos szótára, de egyben kissé nyelvtörténeti is, hiszen anyaga 1888–89-ből való gyűjtés, az adatközlők java része pedig az idősebb korosztályból került ki. Pótolhatatlan annyiban, hogy ma már a Munkácsitól tanulmányozott közép- és alsólozvai, valamint a tavdai nyelvjárás kihalt, az ottani vogulok nyelvileg eloroszosodtak és néhány beszélőre korlátozódott a pelimi. Ma már csak az északi és talán még a kondai nyelvjárás tekinthető élőnek, de a vogul anyanyelvű beszélők száma mindkét helyen veszedelmesen kevés. Munkácsi szótári anyagánál csak Kannistoé nagyobb. A finn Kannisto szövegeit Matti Liimola adta ki, szótári anyagát is haláláig ő rendezte, majd Vuokko Eilas kezdett neki a sajtó alá rendezésnek Turkuban.
