A BUDAPESTI ÉVEK
A BUDAPESTI ÉVEK
Ortvay tevékenységének az volt a legnagyobb eredménye, hogy lehetőséget és légkört teremtett a korszerű magyar elméleti fizika számára. Ehhez a megfelelő színvonalú egyetemi képzésen túl szakemberek elegendő szélességű köre is szükséges, akikkel és akiknek az érdekes, az új eredményeket be lehet mutatni, akiket egy változatos, eleven fizikusi közélet kialakításában érdekeltté lehet tenni. Ehhez akkor Budapesten kívül az ország egyéb városaiban nem voltak meg a feltételek. Budapest már a múlt század végén az egyetlen magyar nagyváros volt, és hegemóniája az évek során csak erősödött. Az ipari, kulturális és adminisztratív koncentráció következtében a két háború között az elméleti fizikát komoly szerephez juttatni csak Budapesten lehetett. A kolozsvári és szegedi éveket már csak emiatt is előjátéknak kell tekinteni Ortvay pályáján.
Kolozsvári professzorságának két éve előadásai kimunkálásával telt el. Erre utal, hogy ekkor írja egyetlen didaktikai indítékú cikkét (a mágnesezési elektronok szerepéről). Annyi külföldi kapcsolata van ebben az időben, amennyit tanulmányútjain szerzett: Debye és Sommerfeld, illetve néhány vele egykorú müncheni kutató.
Szegedre már kialakult előadási elképzelésekkel érkezik. Be kell látnia azonban, hogy a legcsekélyebb továbblépéshez, akár egyetlen asszisztensi álláshely megszerzéséhez részt kell venni az egyetemi közéletben. És Ortvay hamar beletanul ebbe a feladatkörbe is. Már 1922-ben szép eredményeket ér el a társadalom egyetemfejlesztő áldozatkészségének felderítésében és hasznosításában. Dékánként még szélesebb körben mozgósíthat: „…becses soraid folytán nem maradtam tétlen, hanem Szeged város főispánjához fordultam különösen a Ti fakultásotok fölszerelésének kiegészítése iránt társadalmi adakozás megszervezése iránt … De emellett organizatorikus lépések tudományos előkészítésehez is hozzáláttam, mert nézetem szerint karotok fönntartására és különösen kifejlesztésére nem elégséges az, hogy kizárólag középiskolai tanárok nevelésével foglalkozzék, hanem az gyakorlati irányban kiépítésre vár, mely irányban aztán létjogosultsága valóban nem vonható kétségbe.” Az intézkedések éppoly nehézkesen születnek, ahogy csikorognak gróf Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter idézett mondatai, azonban néhány év alatt a szegedi egyetem valóban sokat fejlődik.
Ortvay a szegedi években más területeken is aktív. Dolgozatot közöl a Sagnac-kísérlet általános relativitáselmélet szerinti értelmezéséről, népszerűsítő cikkeket ír, két terjedelmes írását jelenteti meg az Athenaeumban a modern fizika filozófiai vonatkozásairól. És mert ezek az évek a kvantumelmélet kialakulásának évei, rengeteg fizikát olvas, és öt hosszú cikkben szinte azonnal továbbadja az új eredmények lényegét. Megírja a Bevezetés az anyag korpuszkuláris elméletébe című könyvét, majd évekig kilincsel kiadása érdekében.
Tanító és szervező munkájának intenzítása, kialakított életmódja mellett az önálló kutatómunkáról le kell mondania. Úgy tűnik, elfogadja levelező tagságra ajánlóinak mentegetve dicsérő véleményét: „Odaadó komoly munkálkodása révén maga iránt kiváltott reménységek teljesültek is. Bőven igazolják ezt a szakirodalomban megjelent dolgozatai, jóllehet terjedelem, kivált pedig számosság dolgában szerény helyen vannak, ami azonban részben az önbírálat szigorúságának is tulajdonítható.”
Ajánlói között most is ott találjuk Tangl Károlyt, aki leginkább ismerhette Ortvay képességeit, és eddig is, később is jó szövetségesnek bizonyult. Tanglnak köszönhető a pesti tanszékre szóló meghívás is, bár ebben Ortvay sokat segít, amikor kivételesen saját érdekében mozgósítja a világ fizikusait. Erre utal Hevesy György Ortvayhoz intézett leveléből e néhány kiragadott sor: „Sommerfeldet már bizonyára mozgósította. Ha kívánja írhatnék Fajansnak és kérhetném, hogy informálja Sommerfeldet. Planckhoz nincsenek közelebbi összeköttetéseim. Schrödingernek kívánságára írhatnék, ebben az esetben úgy ajánlanám a dolgot csinálni mint Grüneisennel, vagyis Tangl prof levelére, mint megtörténtre hivatkoznék. Ha azt hiszi, hogy Kramers szakvéleménye használna, neki is írhatnék.
Virágzó egyetemi élet előfeltétele az a mit itten »Berufungs-morálnak« neveznek. Enélkül nem megy a dolog. Akármilyen szép is a tudományfejlesztő programm.”
Tangl akciója sikeres, és Hevesy már így kezdheti következő levelét: „Gratulálok a kitűnő szavazási eredményhez és remélem, hogy a dolog most már simán fog menni. A budapesti egyetemnek is jó lesz, Önnek is jó lesz.”
Farkas Gyula nem állja meg, hogy egy kis kétértelműséget ne csempésszen gratuláló soraiba: „Fogadja legmélyebb örvendezésem nyilvánítását abban a bizonyosságban, hogy a legjobb választást tette a miniszter Úr a különben is egyedül kínálkozó lehetőségben.”
1928 őszén tehát Ortvay az elméleti fizika nyilvános rendes tanára a Pázmány Péter Tudományegyetemen. Tizenkét évi kolozsvári és szegedi professzorság után az elméleti fizika előadásához kész programmal és kialakult szokásokkal láthatott hozzá. A pesti egyetem hallgatóinak azonban a tematika és az előadásmód is szokatlan volt. Fröhlich nem sokat változtatott tanársága ötven éve alatt előadásai anyagán. Míg Farkas Gyula Kolozsváron 1909-ben azzal kezdte elektrodinamika előadását, hogy „az elmúlt 35 év alatt harmadszor vagyok abban a helyzetben, hogy az előadásaimat új alapokra fektettem”, Fröhlich még 1927-ben is a Maxwell előtti elméletet tanította. Nyugdíjazásakor 75 éves volt, ami érthetővé teszi, hogy évről évre kevesebbet adott elő. Így történhetett meg, hogy Ortvay az első héten többet mondott el, mint elődje egy egész szemeszter során.
A lényeges különbséget mégis Ortvay előadásainak tematikája jelentette. A mechanika anyagát négy, az elektrodinamikáét két félév alatt adta elő. Egy-egy féléves tantárgyak voltak a Bevezetés az anyag korpuszkuláris elméletébe és a Bevezetés a kvantummechanikába. Ehhez járultak az első időkben az egy féléves relativitáselmélet, a negyvenes években pedig az ugyancsak egy féléves kvantumelektrodinamika előadások. Két alkalommal A spektrumok elmélete a csoportelmélet szempontjából címen két féléves előadást tartott. Anyagszerkezeti és kvantumelméleti előadásaiban a kutatókat foglalkoztató kérdésekig tudott eljutni – az elméleti fizikában ritkán lehetséges szép bravúrként.
A kortársi visszaemlékezések szerint Ortvay ideges, hadaró előadásmódja ugyancsak próbára tette a hallgatóság figyelő- és jegyzetelőképességét. De képes volt lelkesedést is kiváltani. Ottlik Géza így ír erről Próza c. könyvében: „Az elméleti fizikát a zseniális Ortvay Rudolf adta elő. Ha reggel, hétfőn – szerdán – pénteken órája volt – Elektrodinamika (de Vektoranalízis is lehetett a címe, vagy Lineáris algebrák) –, az ember aznap már jókedvűen ébredt, tele boldog várakozással.”
Gondot jelentett, hogy ezekben az években a pesti egyetemen hiányos volt a matematikai alapozás. Az elméleti fizika számára fontos területek – differenciálegyenletek, valószínűségszámítás – maradtak fehér foltok. Az érdeklődő hallgatóság a műegyetemre járt Kürschák és Rados előadásaira. Ortvay Szegeden olyan matematikaoktatáshoz szokott, amire nyugodtan építhetett előadásaiban. Mihelyt részleteiben megismerte a pesti feltételeket, javaslatot terjesztett a kar elé a matematikaoktatás eredményességének fokozása érdekében.
A maga részéről a kezdet kezdetén megindította a repetitóriumokat, azokat a foglalkozásokat, amelyeken az előadások anyagának egyes kérdéseit lehetett feldolgozni, valamint az elhangzottak alkalmazásaként feladatokat kellett megoldani. Ezeket az akkoriban egyáltalán nem magától értetődő ismétlő-gyakorló foglalkozásokat azok számára is megszervezte matematikából, akik ezt a tárgyat még nem nála hallgatták.
1929 februárjában megindult az elméleti fizikai szeminárium. A szemináriumon tárgyalt témákat elsősorban a legújabb fizikai felfedezések köréből választották ki, mindenekelőtt a kvantumelmélet különböző megközelítéseiről és alkalmazásairól volt szó. De helyet kaptak a termodinamika, a statisztikus mechanika és a relativitáselmélet egyes kérdései is. A jól felkészült előadók, a meggyőzően felépített előadások láthatóan örömet okoztak Ortvaynak, aki kérdéseivel, megjegyzéseivel segített a gyakorlatlanság tipikus hibáinak legyőzésében. A zavaros előadás és a lényeges kérdésekben jelentkező tájékozatlanság azonban teljesen kihozták a sodrából, ideges természete elsöpörte a tanári türelmet és a könnyűnek talált előadást. Végül is igazságtalanság ilyenkor sem történt, és aki szenvedő alanyként képes volt túltenni magát a hangerő szokatlan mértékű megemelkedésén, a vihar csillapultán akár tanulhatott is kudarcából.
Ősszel és tavasszal szinte rendszeresen vitte a szemináriumi hallgatóságot kirándulni a budai hegyekbe. Így emlékszik ezekre a kirándulásokra Ortvay első pesti tanítványainak egyike, a későbbi híres csillagász, Balázs Júlia: „A hallgatókat, szemináriumának tagjait, tanársegédeivel és esetleg itt tartózkodó külföldi fizikusokkal együtt gyakran vitte kirándulásokra. Sőt nem egyszer még gavallérosan vendégül is látta az egész társaságot valamelyik zöldvendéglőben.
A szerző emlékeiben élénken él egy ilyen kiránduláson történt epizód. A csoporttól elmaradva, illetve, tekintve, hogy éppen Tellerről van szó, az ő egyéniségének megfelelően előre rohanva, egy csoport, Schütz-Harkányi Mici (Teller későbbi felesége), Teller, és e sorok írója szenvedélyes vitatkozásba merültek a természettudományok haladásának nagyszerűségéről, céljáról, értelméről, ilyesmiről, már ahogyan ifjú emberek rajongani, lelkesedni szoktak. Egy idő után ismét a csoporthoz csatlakozva, Ortvay odafigyelt vitánkra, odajött és szenvedélyesen, idegesen arról kezdett beszélni, hogy veszélyeket is hordozhat magában a tudomány haladása, ha az emberiség nem elég érett arra, hogy okosan tudja felhasználni, amit a lángelmék produkálnak.
– Ilyen rettegések miatt csak nem szabad talán lefékezni a haladást? – kiáltott fel Teller.
– Ó nem, ó nem, hiszen nem is lehet. Csak tudatában kell lenni, kellene lenni ilyenféle veszélynek. De sajnos – tette hozzá eltűnődve, egy rá jellemző mozdulattal fejét rázogatva –, sajnos ez nagyon nehéz probléma.”
Az oktatáson kívül számos tennivalót jelentett Ortvaynak pesti kinevezése. Az elméleti fizikai tanszergyűjtemény (intézet később lett) könyvtárát évtizedes elhanyagoltság állapotából kellett megújítani. Ami a régi könyv- és folyóiratanyagból használhatónak bizonyult, azt köttetni és rendszerezni kellett, és össze kellett állítani a legfontosabb beszerzendő könyvek listáját. Kunfalvi Rezső, Ortvay első pesti tanársegédje írja erről a munkáról: „Ortvay maga is nekigyürkőzött, és részt vett mázsányi összegyűlt, elavult papírtömeg, egyéb szemét eltávolításában és a használható könyvanyag kibányászásában. Beszerzés évtizedek óta nem volt. Olyan alapvető irodalom hiányzott, mint pl. a Zeitschrift für Physik (a kvantumelmélet nagy korszakában a legfontosabb folyóirat!), a Proceedings of the Royal Society vagy a Handbuch der Physik. Ezek akkor Budapesten máshol sem voltak hiánytalanul hozzáférhetők. Régebbi folyóiratok számai hiányosan és kötetlenül hevertek szerteszét rendetlenül. Már a második héten közel 200 folyóiratot és könyvet adtam kötésbe. A modern irodalom beszerzése, folyóiratok előfizetése, a hiányok külföldi antikváriumok útján történő beszerzése napokon belül megindult. Az Intézet szerény dotációjának növelésére, rendkívüli dotáció megszerzésére Ortvay minden követ megmozgatott az egyetemi és kormányhatóságoknál. Így az 1928 októberében összeszámolt 850 kötet 1931 áprilisáig 1250 kötetre növekedett, és a korszerű igényeket teljes mértékben kielégítette. Minthogy Ortvay a fontosabb irodalmat magánkönyvtára számára is megvette, az intézeti anyag a hallgatóság és a kutatni vágyók részérc hiánytalanul rendelkezésre állt. Tisza, Teller, Wigner, Neumann budapesti tartózkodásaik alkalmával gyakran felhasználták a könyvtárat és dolgoztak az Intézetben.”
Ortvay szervező munkájának legfontosabb eredménye a kollokviumok megindítása volt. Ezek a két-három hetenként sorra kerülő előadóülések lehetővé tették, hogy a fizika hazai művelői megismerkedjenek a legújabb kutatási eredményekkel. Léteztek olyan fórumok elsősorban az Eötvös Loránd Mathematikai és Physikai Társulat, – ahol előadások hangzottak el a fizika különböző területeiről, ezek azonban a szervezeti körülményesség, lomhaság következtében nem tölthették be azt a szerepet, amit a fontos témák iránti nagy érzékenységgel szervezett Ortvay-kollokviumok. A kollokviumok hallgatóságának összetételét így jellemzi Kunfalvi Rezső: „Ortvaynak sikerült személyes kapcsolatai alapján a kollokviumba bevonnia a külföldön élőket (Wigner Jenő, Neumann János, Teller Ede, Polányi Mihály, Lánczos Kornél, Tisza László), az iparban dolgozó és az egyetemmel nem túlságosan jó viszonyban levő, kisszámú fizikust (Selényi Pál, Békéssy György, Bródy Imre, Czukor Károly, Patai Imre, Glasner Imre), továbbá azokat a középiskolai tanárokat, akik lépést szerettek volna tartani a tudomány fejlődésével (Novobátzky Károly, Mikola Sándor, Mende Jenő, Erdős Lajos, Nagy József). Az Egyetem és a Műegyetem fizika professzorai (Tangl Károly, Rybár István, Pogány Béla), adjunktusai, ill. tanársegédei (Császár Elemér, Baintner Géza, Schmid Rezső, Barnóthy Jenő, Forró Magdolna) mellett megjelentek a csillagászok (Kövesligethy Radó, Tass Antal, Lassovszky Károly, Móra Károly, Harkányi Béla), a meteorológusok (Steiner Lajos), a fizikai kémia művelői (Buchböck Gusztáv, Erdey-Grúz Tibor, Schay Géza, Lengyel Béla) és természetesen az egyetemi hallgatóság érdeklődő része. Így a rendszeres hallgatóság száma általában 50–60-ra rúgott.”
Ortvay az 1929 októberében tartott első kollokvium megnyitójában a kvantummechanika eredményeinek nyomon követését jelölte meg célként. A kollokviumok tartották magukat ehhez a programhoz, aminek illusztrálására elegendő felsorolni az első évben tartott előadások némelyikének címét: A radioaktív bomlás kvantummechanikai tárgyalása (Tisza László), Dirac-egyenlet, elektronspin (Neumann János), Heisenberg-féle reláció (Ortvay), A kétféle hidrogén (Sehay Géza), A Dirac-féle fényelmélet (Neumann János), Fémek elektronelmélete (Bródy Imre), Stark-effektus erős mágneses térben (Lánczos Kornél), Perturbációelmélet Schrödinger szerint (Neugebauer Tibor), Kétatomos molekulák felépítése (Teller Ede), A kémiai kötés kvantumelmélete (Wigner Jenő). A sorrend kronológiai és a felsorolás az 1929 őszétől 1930 őszéig elhangzott beszámolók többségét magában foglalja.
A kollokviumok mindvégig jól tükrözték Ortvay rendkívül széles hazai és külföldi ismeretségi körét, tanítványi majd munkatársi, tanári eredetű kapcsolatait és barátságait. Az Elméleti Fizikai Intézetben állandósult a vendégjárás, és mind nagyobbra nőtt a levelezés. Ortvay életművének lényeges része levelezése. Túl az utókor önzésén, amely kénytelen többre becsülni a dokumentumokat a legszebb legendáknál, ennek a levelezésnek alapvető funkciója volt a szervezésben és a tudományos színvonal kialakításában. Sajnos a hozzáférhető levelek többségét mások írták Ortvayhoz, és ritka kivételnek számít, ha Ortvay levelei is rendelkezésre állnak. Szerencsére elfoglalt emberek informális levelezése olyan, hogy bármelyik félből rekonstruálható az egész.
A levelezésből derül fény Ortvay munkatársai, tanítványai érdekében kifejtett irányító, szervező, segítő tevékenységére.
Az Elméleti Fizikai Intézet személyi állománya még a kísérleti tanszékekhez képest is kicsi volt – az igazgatón (Ortvayn) kívül egy tanársegédből és legjobb esetben egy díjtalan tanársegédből vagy díjtalan gyakornokból állt.
Ortvay kitűnő érzékkel ismerte fel a tehetséget, és asszisztensei közül a magyar fizika jelentős egyéniségei kerültek ki. A rendkívüli képességek azonban gyakran fokozott érzékenységgel járnak együtt, az Ortvayval való együttműködés pedig az ő érzékenységének tudomásulvételét kívánta meg. Azonban a személyes kapcsolat alakulásától függetlenül Ortvay korrektségére, támogatására mindig számítani lehetett.
Szegedi asszisztense, Kudar János Ortvay segítségével jutott Németországba szóló kultuszminisztériumi ösztöndíjhoz. Az ösztöndíj révén Hamburgba utazott Paulihoz, ahol relativisztikus hullámegyenletre vonatkozó kutatásai igen jól indultak. Sokat ígérően kapcsolódott be a szemináriumi munkába, és ahogy Ortvayhoz írt hosszú leveleiből kiderül, Dirac által is méltányolt ötletekkel közelített ehhez az igen fontos kérdéshez. Néhány hónap múlva azonban kedvét vesztette – nem csekély része volt ebben az alacsony ösztöndíj miatti megélhetési gondjainak –, és nem egészen fél évvel odaérkezése után Pauli panaszkodó levélben kénytelen Ortvayhoz fordulni. Ortvay négy hónapon keresztül türelmesen intézi a különböző ösztöndíjváltoztatási és segélykérelmeket, de amikor arról értesül, hogy Kudar öngyilkossággal fenyegetőzve Sommerfeldet zaklatja, akkor már a közbenjáró Szilárd León keresztül is csak a kijózanodást és a tanári vizsga letételét javasolja.
Három évvel később azonban még mindig Kudar ügyével foglalkozik. A Kudar érdekében Koppenhágából hozzá forduló Pál Gyulának felajánlja, hogy szívesen előkészíti Kudar pesti habilitációját, és segíti egy Rockefeller-ösztöndíj megpályázásában.
„Szíves elnézésedet kérem, hogy csak most válaszolok kedves leveledre és csak most köszönöm meg önzetlen szívességedet, mellyel Kudar érdekében a ministeriumban közbenjártál…” – írja Wigner Jenő 1930 utolsó napjaiban. Neumann János pedig arról számol be néhány hónappal később, hogy „Kudar … visszatért Koppenhágába, ahol Bohr ezen semester tartamára egy kisebb dán stipendiumot biztosított neki. Hogy, a semester vége után mi lesz vele (tehát augusztusban) azt Schrödinger nem tudja. Én részemről azt hiszem, hogy mivel mindeddig nem tűnt fel Berlinben vagy Pesten, feltehető, hogy a sorsát Bohrra bízta.”
Bay Zoltán, a későbbi magyar hold-echo kísérlet vezetője, volt Ortvay első tanársegédje a pesti egyetemen, azonban valójában sohasem dolgoztak ily módon együtt, mert ebben az időben Bay Angliában, majd Berlinben volt ösztöndíjas, és a hosszú távollét miatt helyét mással kellett betölteni. Annál nagyobb szerepe volt Ortvaynak abban, hogy Bayt kinevezték Szegeden az elméleti fizikai tanszékre. Ortvaynak kellett ui. szakvéleményében részletesen megindokolnia, hogy a kísérleti fizikus Bay miért alkalmas az elméleti tanszék betöltésére. A későbbiekben kevés szóból értő kapcsolat alakult ki közöttük, amit legeredményesebben világháborús mentőakcióik során kamatoztattak.
Ortvay különösen büszke volt két tanársegédjére, Neugebauer Tiborra és Gombás Pálra, a későbbi Kossuth-díjas professzorokra. Kettőjük közül Neugebauer volt a „rangidős”, de egyúttal a kevésbé kiegyensúlyozott természetű is, aki néhány évi közös munka után megvált az Elméleti Fizikai Intézettől.
Gombás Pál, a statisztikus atomelmélet később iskolát teremtő mestere 6 éven keresztül volt Ortvay díjtalan tanársegédje, akinek Ortvay „fáradságot és munkát nem kímélve négy ízben szerzett belföldi tudományos kutatásra szóló ösztöndíjat. Ez az akkori időben szinte a lehetetlennel volt határos”. Így emlékszik vissza Gombás, és a levelezésből kiderül, hogy Ortvay egy amerikai ösztöndíj érdekében is latba vetette kapcsolatait.
1935-ben Wigner kevés esélyt ad a princetoni ösztöndíj elnyerésére: „Gombás ajánlásával úgy áll a dolog, hogy csak azért nem írtam, hogy Te írd meg az ajánlólevelet, mert nem akartalak erre quasi kényszeríteni. Hogy Gombás minket megad-e ajánlóknak, az teljesen mindegy, mert minket úgyis megkérdeznek. Így ez tulajdonképpen céltalan. De ha volna Rajtad kívül még egy ajánlója, akár Magyarországról, akár máshonnan, az csak használhatna.” A kellő ajánlások ellenére 1936 áprilisában Neumann János arról számol be, hogy „Gombás dolgában sajnos nem tudok, amint szerettem volna, kedvezőt jelenteni. Sajnos egy csomó elég erős helyi és környékbeli jelölt volt, és így nem volt a stipendiuma megszerezhető. Leveledből azonban némi megnyugvással úgy látom, hogy az elhelyezkedése 1936/37-re így is biztosítva van”.
Három évvel később Ortvay számolhat be Neumannak egy olyan eredményről, amelynek elérésében nem kis része volt. „Itthon végre eldőlt a szegedi tanszék ügye Gombás kinevezésével, aminek igen örültem. Igen erős nyomás volt különböző helyekről Széll érdekében, de végre oly megoldást találtak, hogy Gombás megy Szegedre és Debrecenben felállítottak egy elméleti fizikai tanszéket, amelyre Széllt fogják kinevezni.”
A kinevezés hátterére jellemző Gelei József Szegedről Ortvayhoz intézett levele, amelyben beszámol Gombás érdekében Szily államtitkárnál tett látogatásáról. Gelei megütközve tapasztalta, hogy a másik jelölt mellett csak a korára és az egyházi támogatásra vonatkozó érvek szólnak. „Ti is vegyetek igénybe mindennemű egyházi támogatást is … Karunkban ma egyetlen katholikus ember sincs, csupa protestánsok vagyunk. Tehát menjetek el Serédyhez és mozgassatok meg mindent, hogy Hómannál a Gombás kinevezését a legerélyesebben szorgalmazza.”
A tanszékek betöltése ritkán megy simán, és Ortvay részt vesz ezekben a harcokban – a szakmailag inkább megfelelő jelölt oldalán, váltakozó sikerrel. 1940-ben, Tangl halála után így számol be Neumannak: „A tanszék körüli kellemetlen küzdelem különben megkezdődött, főképp Császár és Fröhlich mozognak, és hírek terjednek el, melyek a komoly jelöltek helyzetét aláásni igyekeznek, t.i. Békésyt, Gyulait, Barnóthyét. Rybárral teljes egyetértésben vagyok, úgy hogy mégis remélem fog sikerülni megfelelő betöltést kivívni.” A remény megvalósult, és egy évvel később Hevesy György már azt írhatja, hogy „örömmel értesültem leveléből, hogy Békésy professzorban kellemes kollégát nyert”.
A magyar egyetemek fizika tanszékei kívülről nem annyira vonzóak, ezért vall kudarcot Ortvay szakadatlan törekvése, hogy hazatelepítse barátait. Már a pesti tanszék elnyerésekor ajánlja Wignernek, hogy pályázza meg az üresen maradt szegedi katedrát, azonban eredménytelenül.
„Félek, hogy Szeged kissé el van zárva a világtól és nagyon is hiányozna ott számomra az úgynevezett »tudományos atmoszféra«. Ehhez járulna még az a körülmény is, hogy leendő kollegáim legnagyobb részének akarata ellenére kerülnék oda, ami nem teremtene éppen kellemes helyzetet számomra.
Esetleges szegedi működésem eredményes voltáról sem lehetek sajnos minden további nélkül meggyőződve. Miután pályázaton való résztvevésről van szó, a feltételek megszabását a ministerium teljesen magának tartotta fenn. Így nem volna lehetséges az elméleti fizikai intézet számára bármit is biztosítani és minden tekintetben a ministerium jóakaratára lennék utalva.
Ne haragudjál, hogy ilyen részletesen sorolom fel azokat az okokat, melyek a pályázat mellőzésére indítanak, de nem akarom, hogy az a színezete legyen a dolognak, hogy az itteni magyarok nem törődnek azzal, hogy mi történik odahaza.”
Hét évvel később, amikor Bay Zoltán távozásával a szegedi tanszék újra pályázható lesz, Wigner már sokkal lakonikusabban érvel. „Azt kell mondanom, hogy éppen azon, nem tudományos szempontok uralkodása, amelyek jelenleg úgyis kizárttá teszik az én kilátásaimat erre az állásra, egyszersmint igen kevéssé kívánatossá is teszik.”
Ugyanerre az 1936-os szegedi lehetőségre Wignerhez hasonlóan reflektál Neumann is. „Amit Szegedről írsz, igen érdekelt, tényleg kár volna, ha Széll kapná meg. Én azt hiszem, hogy a praktice leghatékonyabb ellenrendszabály az volna, a) elhatározni, hogy ki a legjobb belföldön élő jelölt, akinek a ma »elfogadott« axioma-rendszer mellett chancea van sikerre, és aztán b) minden erőfeszítést oda koncentrálni, hogy az illető megkapja az állást – azt hiszem, hogy ez hatékonyabb volna, mint több névvel operálni. Ami az én személyemet illeti, én az a) feltételnek nem felelek meg, és amellett azt hiszem, hogy hibát követnék el, ha Európa mai állapotában oda visszatérnék.”
Neumannak már volt tapasztalata az elutasítottságban. A Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészeti Karának 1933 június elsejei jegyzőkönyve szerint: „A bizottság 4 szavazattal 2 ellenében elvetette Ortvay Rudolf ny. r. tanár azon előadói javaslatát, hogy a Kar Neumann Jánost, jelenleg a princetoni matematikai intézetnek research professzora, hívja meg” (a kozmográfiai-csillagászati tanszékre).
1934-ben Ortvay kezdeményezésére az Akadémia kilenc tagja akadémiai tagságra ajánlotta Neumann Jánost. „Nem is tudom kellően kifejezni, hogy mennyire örülök annak, hogy az idei Akadémiai választásoknál javaslatba fogsz hozni. Az objektív kitüntetéstől eltekintve is subjektíven végtelenül jól esik nekem a bizalmadnak ez a kifejezése!” Sajnos a III. Osztály nem tette magáévá az ajánlást, és Neumann nem lett tagja a magyar Akadémiának. Azt azonban még az 1938-as politikai helyzetben is sikerült elérni, hogy az Eötvös Loránd Mathematikai és Physikai Társulat Neumann Jánost, a princetoni Institute for Advanced Study professzorát, tiszteleti tagjai sorába válassza.
Mint a Középiskolai Tanárvizsgáló Bizottság kinevezett tagjának, Ortvaynak hivatalból foglalkoznia kell a tanárokat érintő kérdésekkel. Ortvay ezen túlmenően fordít gondot a tanárok továbbképzésére – előadásokat tart a középiskolai tanárok továbbképző tanfolyamain –, valamint a tudomány iránt érdeklődő tanárok támogatására. A kollokviumokon azonnal felfigyel Novobátzky Károly – Ortvay utóda az Elméleti Fizikai Intézet élén – szinte művészien felépített előadásaira, és hozzásegíti, hogy a Tanárképző Intézetben relativitáselméleti kollégiumot tarthasson. Kezdettől fogva megelégedéssel nyugtázhatja Novobátzky dolgozatainak nemzetközi sikerét, így egyebek között Max Born véleménykérő sorait, amihez egy 1938-as cikk szolgált alapul: „I think it is a very brilliant paper as this man has solved on the most straight-forward way a problem which has puzzled people like Pauli, Heisenberg and Fermi. And I think that his new commutation laws for the electromagnetic vector potentials may have serious consequences. I should like to know something about this man…”
Ortvay szervező munkája körébe vonja a publikációkat is. Hazai dolgozatokat küld külföldre, és intézi az ezzel járó levelezést, Wignerrel tisztázza pl. Tisza dolgozatának megfelelő végső formáját. Saját írásait csak az észrevételek, a megfelelő színvonal ellenőrzése kedvéért küldi el barátainak, hiszen pesti tanársága alatt csak itthon publikál. És ami a legfontosabb, cikkeket kér magyar folyóiratoknak, hogy a fontos eredmények közvetlenül és késedelem nélkül jussanak el a hazai érdeklődőkhöz, elsősorban azokhoz a középiskolai tanárokhoz, akik a vezető nemzetközi folyóiratoktól el vannak zárva.
Ortvay mindennapi munkájáról tudunk meg jellemző apróságokat a Wigner majd Neumann leveléből kiemelt sorokból, amelyekhez hasonlót jó néhányat idézhetnénk:
„Mellékelten bátorkodom az Akadémiai Értesítő számára írt megjegyzésemet Neked elküldeni és előre is hálásan köszönöm ennek benyújtása stb. körüli fáradozásaidat. Félek, hogy a dolgozat magyarsága nem kifogástalan. Ha ezt Te is úgy találnád, úgy igen kérnélek, légy szíves Tisza urat a dolgozat kikorrigálására megkérni, biztos vagyok, nem fogja kérésemet megtagadni. Különben is igen érdekelne, hogy mennyire van kilátásba helyezett újabb dolgozatával?” (Wigner)
„Nagyon köszönöm leveledet és az értesítést, hogy a dolgozatomat bemutatod az Akadémiának. Borzasztóan sajnálom, hogy a kézirat legépeltetésével még külön fáradságot okoztam Neked, … (Neumann).
Ortvay 1940-től az Eötvös Társulat titkára, valamint a Matematikai és Fizikai Lapok fizikus szerkesztője. Erőteljes szervezési stílusára a társulatnak szüksége van, mert a mind szegényesebb pénzügyi ellátottság miatt egyre kevesebbre telik – évek óta fele terjedelemben jelennek meg a Matematikai és Fizikai Lapok is. Ortvayban még egy Amerikában inditandó gyűjtés lehetősége is felmerül, holott a háborús helyzetben tudja, hogy ez reménytelen. „Én most átvettem a Társulat ügyvezető titkárságát – írja Neumannak 1940 végén – és szeretném a társulatot anyagilag kissé talpra állítani, hogy a folyóirat két nyomorúságos füzet helyett ismét kellő terjedelemben jelenhessen meg. Ezért több nagy vállalathoz fordultam, és ennek volt is némi eredménye, úgyhogy talán egykét évig bővebb terjedelemben jelenhetnek meg a lapok. Hosszabb időre való szanálásra a kapott összegek nem elegendőek. Most azt kérdezném, lehetne-e Amerikában ilyen célra pénzt kapni? 1–2 ezer dollár szinte teljesen rendbe hozná a társulatot. Azt is fel lehetne említeni, hogy a Társulat mindig távol tartotta magát a napi politika hangulati hullámzásaitól, és azok sohasem tudtak érvényesülni, kik erre fel akarták használni, ezeket Te biztosan a legjobban tudod. Ma is Rados elnök és Fejér alelnök. Félek ugyan, hogy Amerikában most egy ilyen gyűjtés számára nem kedvező a hangulat, de szeretném véleményedet hallani és ha sikerre remény van, igen hálás volnék, ha közreműködnél.”
Ortvay személyiségének, lankadatlan szervező munkájának és gondos levelezésének köszönhetően a fizika – és érthetően elsősorban az elméleti fizika – legnagyobbjai fordultak meg Budapesten és tartottak előadást a kollokviumon, az Eötvös Társulatban, az egyetemen vagy az Akadémián. A húszas évek végén, a harmincas évek elején Lánczos, Neumann vagy Wigner néha hetekig időztek Budapesten, előadásaikra úgy lehetett számítani, mint a többi hazai fizikuséra. Házassága révén tiszteletbeli magyarnak lehetett tekinteni Diracot is, akit arra már nem sikerült rávenni, hogy díszdoktorrá avatásába beleegyezzen. Ez nem Ortvayn múlt, hanem Diracon, akit adott szava kötött, hogy addig nem fogad el sehol ilyen címet, amíg alma materének, a bristoli egyetemnek nem lett díszdoktora.
Ortvay kezdeményezésére a III. Osztály ajánlása alapján lettek az Akadémia tiszteleti tagjai Sommerfeld 1930-ban, Eddington 1932-ben, Raman 1937-ben, Bohr 1938-ban, Debye és Planck 1940-ben.
Ortvay nagy tisztelője volt egykori tanárának, Arnold Sommerfeldnek, és 1930-ban pesti tartózkodása alkalmából terjedelmes cikkben méltatta munkásságát a Pester Lloydban. Nem meglepő, hogy szokatlanul nagyszámú hallgatóság gyűlt össze Sommerfeld előadásán.
Ugyancsak a Pester Lloydban ismertette Ortvay Planck munkásságát 1936 májusában, Plancknak a pesti egyetemen tartott előadása alkalmával. Planckkal ezután is leveleket váltottak, és a 84 éves tudós 1942-ben ismét Budapestre látogatott: „…különös fénnyel ragyog fel újra a budapesti szép napok emléke is, melyet az Ön szívélyes vendégszeretetének köszönhetünk, megérkezésünk pillanatától egészen az Ön házában, tisztelt Nagynénjével együtt elköltött kellemes ebédig … – írta planck 1943. januári levelében, majd áttért Ortvay előadási kéziratának elemzésére.
A matematika néhány újabb szempontjának fizikai vonatkozásai című előadást – amelynek kéziratát Planck is megkapta – Ortvay 1942 januárjában tartotta meg Lipcsében, ahol Heisenberg meghívására töltött néhány napot. Ortvay a matematika legutóbbi időkig öncélúnak tartott egyes területeinek fizikai alkalmazásait vizsgálja, rámutatva a felhasználás csaknem korlátlan lehetőségeire.
Ortvay rövid lipcsei, illetve berlini tartózkodását Heisenberg 1941 áprilisi budapesti látogatása előzte meg, amelynek során az egyetemen és a társulatban is tartott egy-egy előadást. Heisenberg előadása, amely később a Matematikai és Fizikai Lapokban Goethe és Newton színelmélete a modern fizika megvilágításában címmel jelent meg, a természettudományok és a társadalomtudományok igényeit hasonlítja össze, és arra a következtetésre jut, hogy „a nem túl távoli jövőben megtörténhetnek az első lépések abban az irányban is, hogy a természettudományok és a humán tudományok területeinek kapcsolatát megértsük”.
Heisenberg és Ortvay irodalmi igényességgel kimunkált előadásaiban rendhagyó módon nem a fizika az igazi főszereplő. Adódik ez érdeklődésük és látókörük nyitottságából, de nem csekély mértékben a háború okozta rezignációból. A háborús pszichózis tünetei között a parttalan elmélkedés mellett azonban a határozott, gyakorlatias lépéseknek is helyük van. Ez tükröződik Ortvay 1940-ben Neumannhoz írt leveleiből: „Itt Kerékjártó foglalkozik nagy buzgalommal a lengyel menekült tudósok ügyeivel, alábbi információim is tőle erednek: W. Sierpinski Varsóban van, címe: Marszalkowska 73, Warszawa. Kerékjártó szeretné kihozni, azt mondja, ő tudna akár Magyarországba, akár Svájcba beutazási engedélyt szerezni, de nehézséget okoz a német kiutazási engedély, kérdi, hogy ti tudnátok-e valami nyomást ez irányban kifejteni?”
„A kollokviumban előadott egy Péter Rózsa nevű mathematikus nő az axiómatika határairól, valóban sokat tanultunk, oly világos és mégis elég beható volt. Ezt a nőt most az új törvény alapján elbocsátották, úgy hogy állás nélkül van. Igen szomorú, mert kitűnő tanár lehetett! Azt mondják, hogy tudományos működése is igen jó és egy külföldi szaklap szerkesztőségében is bent van. Mit gondolsz, lehetne-e valahogy segíteni rajta?”. „Kerékjártóval fogom közölni leveled megfelelő részeit, és ha még aktuális, úgy ő, vagy én írunk. Barnóthyék állása nincs veszélyben, mert felesége is a törvény szerint árjának számít, de tanszékre a mai hangulat mellett nincs kilátása. A Tangl tanszékre én és Rybár egyértelemben Békésyt akarjuk és evvel minden komoly fizikus egyetért (Bay, Pogány, Gyulai), de aknamunka folyik ellene, mert az egyik nagyszülő születési okmánya hiányzik és ebbe kapaszkodnak.”
A korszak legvisszataszítóbb sajátsága, a hatalmasra szított fajgyűlölet jelei és következményei elől régóta lehetetlen kitérni. Polányi Mihály már 1935-ben így ír: „Annál inkább sajnálom, hogy felszólításának munkáim jegyzékét illetőleg nem tudok eleget tenni. Nem adhatok alkalmat a budapesti egyetemnek, mely oly ellenséges a zsidókkal szemben, arra a félreértésre, hogy én kéréssel járulok elé.”
1944 nyarán a cselekedni kész jóindulat már legtöbbször kevés. Ez a helyzet Bródy Imre, a kriptonlámpa felfedezője esetében, akit júliusban hurcoltak el az Egyesült Izzóból. Bródy Béla július 15. és augusztus 18. között nyolc levélben fordul Ortvayhoz öccse megmentése érdekében, és a boritékokon Ortvay szálkás betűivel telefonszámok, helységnevek, hogy „levelet írtam Freyernek”, azonban mindez nem járt eredménnyel. Bródy Béla leveleinek néhány mondata kronológiai sorrendben jeleníti meg a növekvő reménytelenséget.
„Legyen szabad emlékeztetnem méltóságodat, hogy Professzor úr Rybár István és Bay Zoltán professzor urakkal együtt a közelmúltban levelet intézett öcsém érdekében a Magyarországi Zsidók Szövetségéhez és ezzel kapcsolatban kérvény terjesztetett be a M. Kir. Haditechnikai Intézet nagy tekintetű parancsnokságához…” (1944. július 15).
„Ezek túlnyomó többsége – úgy hallom – a krakkói kormányzóságban Auschwitz helységben van. A svábhegyi hatóság ott is tud diszponálni…” (július 22.). „…biztos és azonnali felvilágosítást a svábhegyi illetékes hatóság csak Eichmann Obersturmbannführer engedélyével ad. Forrásom szerint, ha Freyer professzor úr a kellő indoklással (kiváló gyakorlati fizikus, vegyész és a családja is az) oda fordul, meg fogja kapni a választ, sőt nagyon valószínű, hogy a német hatóságok igénybe fogják venni az ő munkájukat.” (1944. július 25.)
Július végén a Haditechnikai Intézet hivatalosan kikérte Bródy Imrét, mint nélkülözhetetlen, hasznos munkaerőt.
„Esetleg a Deutsche Physikalische Gesellschaft sürgönyi beavatkozását lehetne igénybe venni…” (1944. augusztus 18).
Egy héttel később már egy másik üggyel kell Ortvaynak foglalkoznia. Egy augusztus végén megjelent rendelet értelmében a kormányzó kimagasló érdemeket szerzett zsidó személyeket kivételezésben részesíthet. A rendelet megjelenése után öt nappal Patai Imre levelében köszönetet mond Ortvaynak az alábbi nyilatkozatért: „Alulírottak a Mathematikai és Physikai Társulat alelnöke és ügyvezető titkára tanúsítják, hogy társulatunk eddigi választmányi tagja, Dr. Patai Imre a technikai és fizikai tudományos irodalom terén számottevő működést fejtett ki. Tudományos munkáinak jegyzéke a következő: …”
„Dr. Patai munkássága a külföldi irodalomban megérdemelt visszhangot keltett, eredményeit tankönyvekben és kézikönyvekben idézik és azok további kutatások tárgyait képezték. Munkásságával hazai műszaki-tudományos élctünk számára kimagasló érdemeket szerzett.”
