A KÖZÉLETI ÉS A MAGÁNEMBER
A KÖZÉLETI ÉS A MAGÁNEMBER
Közéleti szerepléseinek adatai korántsem olyan teljesek és pontosak, mint magánmérnöki, műegyetemi oktatói-nevelői, professzori, tudományos kutatói, szakírói szereplésének részletei. Ezért a következőkben csak mozaikszerűen foglalunk össze néhányat, de ezeket is átszövi a mindennapi ember humánus magatartása. Nála ugyanis a közéleti és a magánember sohasem volt szétválasztható.
Csonka Pál professzor az Autómotor 1975. évfolyamában megemlékezett édesapja gyáráról Egy magyar gyár bölcsőjénél címen [187]. Ebből idézünk egy részletet:
„A gépek 1925. január elsején már a kis műhelyben voltak. Ámde miként ötven évvel korábban a Műegyetem gépműhelyében, itt is nehézségek mutatkoztak az erőforrás körül. Ekkor Csonka János a Műegyetem neves professzorához, Pattantyús-Á. Gézához fordult tanácsért, aki mindig boldog volt, ha másokon segíteni tudott.
Pattantyús professzor azt javasolta, hogy Csonka építse meg gépeihez a rendes, háromfázisú vezetékhálózatot, vegyen egy szabványos háromfázisú motort, és kösse azt és a gépek motorjait a hálózatra. Azután az egyfázisú városi áram két vezetékét kapcsolja rá a kis műhely két drótjára. Nevezze ki a műhely egyik nagyobb motorját »anyamotor«-nak, és mielőtt azt megindítaná, hozza forgásba annak szíjtárcsáját a szíj megrándítása által.
És elindult az anyamotor. Ezzel 1925. január 22-én, Csonka János 73. születésnapján elindult a kis műhely is. És elindult az a folyamat, mely a későbbi Csonka Gépgyárat, majd annak jogutódját, az özvenedik születésnapját ünneplő Kismotor- és Gépgyárat létrehozta.”
A 30-as évektől – amint említettük – a Technika főszerkesztője volt, mai szóhasználattal társadalmi munkában. E munkaköre révén kapcsolatba került az akkori műszaki értelmiség tudományos kutatóival. Valószínű, hogy ezek a kapcsolatai segítették őt a Gépészeti zsebkönyv nagyszámú szerzőjének kiválasztásában.
Gyakran emlegette később, mennyire nehéz helyzetben volt – mint a Technika főszerkesztője –, amikor a még ma is emlékezetes Jendrassik–Schimanek gázturbina-polémia közlésére került sor a Technika hasábjain, amelyet – véleménye szerint – sikerült akkor mindkét fél számára elfogadható szövegezésben közzétennie.
Az ifjúsággal mindig nagyon jó volt a viszonya. Vállalt is különböző szerepeket. A felszabadulás után igazoló bizottság vizsgálta meg többek között Pattantyús professzor ilyen irányú tevékenységét, amelyet a bizottság tagjai pozitívnak minősítettek [193].
De visszatérve még professzori első éveire, álljon itt jellemzőül egy újabb epizód.
1931. március 21-én megválasztották a német mérnökegylet, a Verein Deutscher Ingenieure tagjának [198]. Ez külföldi mérnök számára elismerésnek számított. Valószínűleg ezen felbuzdulva írt egy cikket a VDI-Z. (Zeitschrift des Vereines Deutscher Ingenieure) számára a dugattyús szivattyúk légüstszámításáról. Hosszú hallgatás után – amint egy évtized múlva keserűen beszámolt róla–1933 derekán (vagyis már a fasiszta uralom idején) jelent meg egy cikk, de nem a beküldött formában és nem az ő neve alatt. Closterhalfen nevű szerző nevével jelent meg átdolgozott alakban a következő címen: Windkessel an Kolbenpumpen. Wirkungsweise und Berechnung. Nach einem Forschungsbericht von Pattantyús, Budapest” [67]. Ettől kezdve megszakította kapcsolatait a Verein Deutscher Ingenieurrel.
Csonka Pál professzor emlékezett vissza arra is [196], hogy az 1931/32-es tanévben a műegyetemen Pattantyús-Á. Géza professzor egy tudós társaságot, „kis Akadémiát” hívott egybe a műegyetem akkori fiatal oktatóiból. Hétről-hétre más és más (Anderlik Előd, Fényes Kornél, Csonka Pál, Stachó Tibor és mások) tartott kis előadást a maga témaköréből, amelyet aztán közösen megvitattak. A szellemi tornát kiegészítésként vívással vezették le, vagy közös kirándulást szervezett. Lelkesen tartotta össze a kis társaságot, amelynek minden tagját komoly kutatómunkára buzdította. A víváson és turistáskodáson kívül jól lőtt célba, jól úszott, teniszezett.
Különböző feladatokat vállalt az MMÉE-a belül. Ennek egy-egy állomása, hogy 1931-ben ő rendezte sajtó alá a III. Magyar Országos Mérnökkongresszus anyagát [53]; 1934–37 között a választmánynak volt a tagja; a második világháború alatt a gépészeti, elektrotechnikai és gyáripari szakosztálynak ő volt az elnöke.
A műegyetemen belüli két öntevékeny egyesülésnek is a tanárelnöke volt ezekben az években: a Műegyetemi Zenekarnak, majd 1941–44 között a Műegyetemi Sportrepülő Egyesületnek. Mindkettő az ő vezetésével érkezett a csúcshoz [179, 196].
A Műegyetemi Zenekar viszonylag sűrűn adott hangversenyt a műegyetem dísztermében. Az amatőr – zömében műegyetemi, akkori vagy volt hallgatókból álló – zenekart Kenessey Jenő, az Operaház karnagya vezette. Többször egész operákat előadtak hangversenyszerűen az Operaház magánénekeseinek közreműködésével. A közönség között megtalálhatók voltak az oktatói testület tagjai és a műegyetemi hallgatók. Pattantyús professzor jól zongorázott. Előfordult, hogy ő is játszott a zenekarban.
1957. június 17-én jubileumi hangversenyt rendezett a Műegyetemi Zenekar, fennállásának 60. évfordulója tiszteletére: A zenekart Kenessey Jenő és Cser Gusztáv vezényelte. Közreműködött Zempléni Kornél zongoraművész, Melis György és Radnay György, a Magyar Állami Operaház két szólóénekese. A fővédnök Kodály Zoltán volt. A műsoron Erkel, Liszt, Bartók, Kodály és Berlioz művei szerepeltek. A műsorfüzetben Ádám Sándor villamosmérnök-hallgató mint a zenekar ifjúsági elnöke megírta röviden a Műegyetemi Zenekar történetét [179]. Ebből idézünk:
„Amint zenekarunk 60 éves múltja első felének sikerei Tötössy professzor nevéhez fűződnek, úgy kapcsolhatjuk össze az utolsó 30 év történetét Dr. Pattantyús-Á. Géza, Kossuth-díjas professzor nevével. Ő volt az, aki a Tötössy professzor halálát követő visszaesésből a zenekari életet fellendítette és újabb sikerek felé vezette…
Elnöklete alatt… a Műegyetemi Zenekar az ország legkiválóbb zenekaraival volt összemérhető… Ezt a fejlődést csak alig másfél évre szakították meg a második világháború utolsó zavaros hónapjai, majd ezt követően az egyetem épületének használhatatlansága… Ennek ellenére 1950-ig folytatódott a zenekar sikersorozata helybeli és vidéki szereplések formájában.”
Helyiség hiányában azonban a 60 év utolsó hat évében „egy-egy tanévre alig jutott egy-egy hangverseny”. Mindez Pattantyús-Á. Géza professzor, a Műegyetemi Zenekar tanárelnöke halálát követően, kb. háromnegyed évvel jelent meg. Vagyis a tanárelnöki tisztséget haláláig ellátta.
A Műegyetemi Sportrepülő Egyesület (a továbbiakban: MSE) élére 1941-ben – az addigi tanárelnök, Bresztovszky Béla professzor tragikus halála után – hívták meg [196]. Ezt az újabb feladatát sem tekintette formálisnak, reprezentatív tisztségnek.
Utánjárásának eredménye volt, hogy az egyesület jövedelme rövid időn belül megkétszereződött. Mód volt tehát vitorlázó és kis, motoros repülőgépek tervezésére, készítésére, hangárok építésére, az utánpótlást biztosító ipariskola létesítésére, majd az „Emese” Kísérleti Repülőgépgyár Rt. nnegalapítására. Ennek az elnöke is Pattantyús professzor lett, természetesen ugyancsak társadalmi munkában.
A háború elpusztította a Ferihegyen épített létesítményeket és az MSE is megszűnt. Azok a mérnökök és szakmunkások, akik az MSE segítségével tudták megszerezni képesítésüket, diplomájukat, később különféle vezető állásokba kerültek, és gyakran fejezték ki köszönetüket Pattantyús professzornak, hogy a háborús évek alatt gyakorlatilag gondtalan tanulási lehetőséget biztosított az egyesületen keresztül számukra.
A háború befejezése után azonnal megindult az oktatás a műegyetemen az itthon maradt és újonnan felvett hallgatók számára. A körülmények nagyon mostohák voltak. Egyik későbbi munkatársa, Fáy Csaba 1946-ban kezdte meg gépészmérnöki tanulmányait. Elsőéves korának egyik epizódjára így emlékezett vissza [196]:
„A logarléc használatának megtanítása és megkövetelése akkor nagy előrelépés volt, hiszen nagyon nehéz volt logarléchez hozzájutni. Én is egy idősebb mérnök ismerőstől kaptam egy olyan lécet, amelynek hiányzott a tolóablaka, és azt használtam, bár így kissé lassabban tudtam vele számolni, de még mindig sokkal gyorsabb volt, mint a középiskolában megszokott logaritmustáblázatok.
Pattantyús professzor felismerte, hogy milyen gond a logarléchiány, és ezekben az években primitív, de használható logarléceket állított elő a tanszéken, amit 10 Ft-ért árusítottak, hogy minden diák hozzájuthasson. Egy asztalossal csináltatott csúszókás léceket, egy külföldi lécet lefényképeztetett és a fotókat sokszorosíttatta. Ezt a képet felragasztatta a lécekre, majd a tolóka két szélén borotvapengével végigvágatta. Celluloid-szalagot melegen meghajtva olyan tolóablak készült, amely az egész lécet körbefogta, elöl egy tuscsík volt rárajzolva, hátul volt összeragasztva. Nem volt szép, de célszerű és olcsó, akkor, amikor egy logarléchez 200–300 Ft-ért lehetett hozzájutni, kéz alatt, véletlenül.”
De ezen az apró, rá annyira jellemző epizódon túl is azt lehet mondani, hogy a második világháború utáni alig több mint egy évtizedben, amit a sors számára kiszabott, bonatkozott ki közéleti és magánemberi teljes sikere.
A Mérnökök és Technikusok Szabad Szakszervezete pl. őt kérte fel a Magyar Technika főszerkesztői tisztségének ellátására [191]. Vezető szerepet vállalt a Magyar Hidrológiai Társaságban. Az 1949. február 19-én megalakult Gépipari Tudományos Egyesületnek ő lett az egyik alelnöke. Sorba jelentek meg új könyvei vagy a régebbiek újabb kiadásai. Tanszéke a kettéválás ellenére nagyra nőtt. Áramlástechnikai gépekkel kapcsolatos kutatásai a tiszai vízlépcsők építésének megkezdésével a gyakorlatban alkalmazásra kerültek.
Első feleségének 1948-ban történt elvesztése feletti fájdalmát úgy próbálta enyhíteni, hogy a tanszék volt és akkori tagjait időnként meghívta vagy a tanszékre, vagy a lakására.
Előkerült pl. egy 1949. május 19-i feljegyzés [197], amely szerint azon a megbeszélésen 32-en vettek részt, egy 1949. június 11-én tartotton pedig 31-en. Köztük Eőri Fintor Zoltán és Bodnár László, akik a 30-as években voltak Pattantyús professzornak közvetlen munkatársai, továbbá az akkori munkatársai közül Fáy Csaba, Füzy Olivér, Kisbocskói László, Klatsmányi Árpád, Pápai László, Polonszky György, Sváb János, Vankó Richárd, Ziegler Károly, és még sokan mások, köztük e sorok írója.
A feljegyzések a naggyá nőtt tanszék szervezési kérdéseivel, a felelősi rendszer kiépítésével, a vállalt feladatok teljesítéséről szóló rövid beszámolókról szóltak. Esetenként a feljegyzés humoros hangvételű. Ezek a plenáris összejövetelek „hidraulikai gyakorlatokkal” (magyarul: szolid sörivással) záródtak.
Néha a lakására volt a tanszék néhány tagja „hivatalos”: tarokk-partira. A kártya persze csak keret volt ahhoz, hogy a tanszéki oktatási és kutatási feladatokat „oldottabb” formában is meg lehessen tárgyalni.
Az is jellemző volt, hogy ábrahámhegyi nyaralója mellett a vendéglőben kibérelt néhány szobát, és így munkatársainak lehetősége volt a nyári nyaralást megoldani. Ő pedig ott se maradt egyedül. Ott voltak gyermekei, unokái és közvetlen munkatársai. Ezt a lehetőséget e sorok írója is kihasználta. De saját élménye helyett álljon itt ismét Fáy Csaba visszaemlékezése [196]:
„Egyetemi tanulmányaim vége felé, 1950 nyarán a végszigorlatra készültem, amikor Pattantyús professzor felajánlotta: meghív Ábrahámhegyre, ahol nyaralója volt, hogy befizeti szállásomat, étkezésemet a szomszédos Tar vendéglőben, készüljek ott nyugodtan a végszigorlatra. Közben kikapcsolódás a strandon úszással, evezéssel és tenisszel a nyaraló melletti pályán. Sok könyvvel leutaztam, s erősen tanultam, bár közben elmentünk kirándulni a Salföldi kolostorromhoz is, de közben mindig folyt az agytorna. Egyszer Pattantyús professzorral kettesben eveztünk ki a Balatonra, s nekem evezés közben bizony le kellett vizsgáznom több óra alatt az egész egyetemi tananyagból…”
1950. december 2-án – a budapesti gépészprofesszorok közül elsőként – ellátogatott az akkor új NME-re, és tartott A korszerű vízerő gazdálkodás távlata a Szovjetunióban és hazánkban címen nagy sikerű előadást [188]. Az előadás a mai miskolci Földes Ferenc Gimnázium tornaterméből átalakított „nagyelőadóban” hangzott el az egyetem akkori hallgatói (még csak két évfolyam volt) és akkori oktatói előtt. Akkoriban olvashattunk a hazai napilapokban a Szovjetunió nagy természetátalakító terveiről, amelyeknek célja: folyóduzzasztások, folyómedrek megváltoztatása volt vízenergia nyerésére. A téma „fel volt dobva”, és erről hallhattunk pontosan 60 perces, lenyűgözően érdekes előadást.
A padsorokban érdekes, suttogó beszélgetések zajlottak le. Az egyik akkori tanársegéd, mint nemrégen Budapesten végzett gépészmérnök azt súgta a mellette ülő, a tudományegyetemen végzett matematikus kolléganőnek: „Most figyelje meg, Patyi bácsi még tízszer fel-alá fog sétálni, s utána krétát vesz a kezébe, azt kettétöri, majd a tábla jobb felső sarkára felír egy betűt.”
Mit tesz a sors vagy a megszokás? Valóban pontosan így történt minden, és egyszer csak felíródott a tábla jobb felső sarkára egy kis p betű.
A jól sikerült előadást követően az Avas (akkor Kossuth, a háború előtt Korona) Szálloda éttermében szűkebb körben, vacsora közben jelentette be, hogy rövidesen újra megnősül. Életének utolsó öt esztendejében tehát megváltoztatta addigi életét, budapesti Piroska u. 7. sz. alatti lakásából új feleségéhez a Szamuely u. 47. sz. alá költözött.
Megható az 50-es években, ahogy munkatársainak eredményeiről a nyilvánosság előtt beszámolt. A már idézett, 1953-ban megjelent A vízgépkutatás korszerű feladatait című mérnöktovábbképző kiadványban a lábjegyzetekben vagy a szövegben sorra hivatkozott pl. Fáy Csaba, Füzy Olivér, Gruber József, Szabó Ákos és e sorok írójának eredményeire [138]. Vagy később, az 1955-ben megjelent, felsőoktatási szemlebeli Beszélgetések Pattantyús-Á. Géza professzorral arról, hogyan segíti elő munkatársainak fejlődését című cikkben megtalálható Füzy Olivér, Gerey Tamás, Kisbocskói László, Sváb János és Szőnyi Jenő neve [154].
Ugyanebben a cikkben olvasható a következő vallomás a tanszéki szervezett orosznyelv-tanulásról:
„Magam is odaültem közéjük, pedig közel 70 éves fejjel nehezen megy már a nyelvtanulás. Azért szótárral már nem adnak el. Eligazodom az orosz szakkönyvekben is annyira, amennyire az ábrák megértéséhez szükséges. De persze a nyelvtanulás a részemről inkább csak példamutatás akart lenni. A példamutatást mindig nagyon fontosnak tartottam mindenben.”
Ugyanez vezethette őt abban, hogy az 50-es évek elején maga is nekivetkőzött, és részt vett egy-egy „kollektívát erősítő” labdarúgó mérkőzésen. E sorok írója csapattársa volt egy tanszéki nős–nőtlenek, majd egy Rázsó-tanszék, illetve Gillemot-tanszék elleni találkozón. Pattantyús professzor – koránál fogva – inkább csak végigsétálta ezeket a mérkőzéseket. Viszonylag nagy közönség gyűlt össze (főleg őmiatta), és nagy volt a taps a labdával való egy-egy találkozása során.
Nagyon szerette a humort. Amikor 1954-ben Miskolcon elkészült az első vidám egyetemi kötet, a Húzótüske, a neki átadott tiszteletpéldányt az elsőtől az utolsó betűig átolvasta és rendkívül lelkesedett érte. Egyben sajnálta, hogy akkor még nem jelent meg a felszabadulás utáni első Vicinális Dugóhúzó, a régebbi kötetek folytatásaként. Ez alkalommal vette elő szekrényéből a Vicinális Dugóhúzó minden előzőleg megjelent és féltve őrzött darabját, sőt az ő diákkorának Gépészmérnöki Hírharsonáit.
Az 1939-es Vicinális Dugóhúzónak ő volt az egyik fővédnöke. Erre vonatkozóan is megvolt a maga „ars poeticá”-ja. Szerette a szellemes, akár kétértelmű műszaki jellegű poénokat versben, prózában, rajzban. Nem kedvelte viszont a durva „egyértelműséget”.
Több művében is választotta mottóul vagy hivatkozott arra, amit L. Guillet professzortól, a Francia Tudományos Akadémia tagjától hallott 1931. május 21-én Budapesten, az MMÉE-ben La formation de l’ingénieur en France című előadásában. Ezek a ma is érdekes gondolatok a következők [50]:
„Jó vezető mérnök csak az lehet, akinek lelki és szellemi képességei a következő arány szerint oszlanak meg: 50% erkölcsi erő, 25% általános műveltség és csak 25% szakképzettség.”
Ő nemcsak professzor, tudós, hanem jó vezető mérnök volt, tanári működése során hallgatóival, munkatársaival szemben ezt a guillet-i vezérfonalat tartotta szem előtt.
Ezért írhatta joggal egyik volt munkatársa róla a következőket [180]:
„Feladatát mindig a közösséggel szembeni kötelességnek tekinti. Csak azt tartja fontosnak, hogy maga a szolgált ügy jusson előbbre, saját személyére való tekintet nélkül. Ragaszkodik elveihez. Hirdette, hogy a nagy műveltség elengedhetetlen, és eredményei enélkül valóban nem volnának elképzelhetők. Bölcs tapasztalattal számolt azzal, hogy az igazi vezetőtől hivatása sok önmérséklést, belátást és elsősorban saját magától nagy áldozatkészséget kíván. Sok fáradozásával, a gondok vállalásával és kitartó munkával mutatta meg, hogy a magasabb munkakör csak több felelősség vállalását és a másokról való gondoskodást jelentheti.”
A professzor… című interjúból, amely 70. születésnapja idején jelent meg A jövő mérnökében, a következők olvashatók [174]:
„Hetvenedik születésnapján megkérdeztük Pattantyús professzortól, mik a további tervei?
»Szeretném befejezni összegyűjtött tapasztalataim teljes átadását az ifjúságnak, tankönyvek formájában. Szeretném folytatni tudományos munkámat, kiegészíteni és befejezni eddigi kísérleteimet. Rendkívül izgat például a hidrodinamikus nyomatékváltó berendezés, amellyel tanszékünk egész kollektívája foglalkozik jelenleg.
Ezzel a berendezéssel a Diesel-motorok teljesítményének maximális és gazdaságos kihasználását akarjuk biztosítani.
A tanár életének legszebb pillanatai azok, mikor a diákok, akiket tanított, köszönetükkel s eredményeikkel is igazolják: nem volt hiábavaló a munka. Szeretnék még sok ilyen pillanatot átélni, s talán nem lepődik meg senki azon, ha elmondom: szeretnék még családom, két gyermekem és kilenc unokám körében sok boldog esztendőt eltölteni.«”
Tele volt tehát tervekkel 1955. december 11-én. De már csak háromnegyed évet élt. Igaz, hogy teljes akaraterővel, frisseséggel.
Fáy Csaba részletesen leírta Pattantyús professzor halálát megelőző munkanapját, vagyis a magas kormánykitüntetés átvételét követő nap történetét. A teljes leírás közlése – szépsége ellenére – hosszú lenne. Ezért az egyik nekrológ erre vonatkozó részletét közöljük [175]:
„A magas kitüntetés másnapján járt utoljára intézetében. A mérnöktovábbképzés kérdései foglalkoztatták, látogatókat fogadott, tárgyalt, iratokat tanulmányozott és a laboratórium új csarnokdaruját is megnézte. Vidáman, sietve sétált a műegyetem udvarán, könnyed lendülettel lépett át egy arasznyi kőkerítést, és aki messziről nézte, nem is sejtette, hogy a 71. évében járó világhírű professzort látja. Délután részt vett az őt üdvözlő röpgyűlésen, és meghatottan köszönte meg a virágcsokrot, amelyet a kitüntetés alkalmával adtak át tanítványai és munkatársai. Másnap délelőtt a professzori kar értekezletén vett részt. Munka, tárgyalás közben egy ér megpattant szervezetében. Autón vitték kórházba, és ezen az utolsó útján is még az érdekelte, azt kérdezte a kísérőjétől, hogy elküldték-e már a nyomdába a délelőtt kijavított kéziratot.”
A Gépipari Tudományos Egyesület egyik folyóirata, a Gép, méltán adta 1957. évi 1. számában, a 22. oldalon megjelent név nélküli gyászjelentésének ezt az Arany János-gondolatot mottóként:
„Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;”
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;”
