TUDOMÁNYOS ÉS SZAKIRODALMI MUNKÁSSÁGA
TUDOMÁNYOS ÉS SZAKIRODALMI MUNKÁSSÁGA
1956. szeptember 30-án a Szabad Nép című napilapban nekrológ jelent meg, amelyből a következőket idézzük [175]:
„Dr. Pattantyús-Ábrahám Géza Kossuth-díjas akadémikus, a Budapesti Műszaki Egyetem professzora 1956. szeptember 29-én váratlanul elhunyt. Halálával nagy veszteség érte a magyar tudományos és műszaki életet, a műszaki felsőoktatás, a mérnökképzés és mérnöknevelés ügyét. Alig van magyar gépészmérnök, akit ne tanított és nevelt volna. Tanítványai között egyetemi tanárokat, kiváló vezető mérnököket találunk. Különös gonddal és szeretettel nevelte a fiatal mérnökök mai nemzedékét. Egyik ismert könyvében »A gépek üzemtaná«-ban írta: »Legyen ez a könyv útjelző arra is, hogy a mérnöki pályára lépő ifjút a technika öncélúsága helyett a gépek igazi rendeltetésére: az emberi kultúra fejlesztésének feladatára figyelmeztesse, és ezzel a mérnököt igazi hivatására emlékeztesse.«
Mint tudós elsőnek lép fel a magyar műszaki tudományok nagy rendszerezőjeként. Ő szerkeszti a Gégészeti zsebkönyvet, amelynek legújabb, mai kiadását most rendezte ismét sajtó alá. Hosszú éveken át szerkeszti a magyar mérnökök lapját, a Magyar Technikát, a most megjelenő Műszaki Élet elődjét. Mindig hangoztatja, hogy az »emberi tudomány legfőbb célja: maga az ember«, s hogy az ipari termelés végső célját csak alapos műszaki és gazdaságtudományi ismeretekkel párosult szociális érzékkel lehet megvalósítani.
Pattantyús professzor tudományos és oktató tevékenységéért elnyerte a Kossuth-díjat, két nappal ezelőtt újabb, a Munka Vörös Zászló Érdemrend kitüntetést. Munka közben, egyetemi tanácsülésen érte utol a halál, ahol munkatársaival az új tanév problémáiról tanácskozott. Munkatársai, tanítványai s a magyar tudományok minden művelője kegyelettel adozik emlékének.”
Szép és hű méltatás. Részletei ma éppígy helytállóak, mint ahogyan a hirtelen, váratlanul jött halálát követő órákban megfogalmazódtak.
Nem könnyű Pattantyús professzor összetett, sokoldalú életpályájából az egyes részleteket külön elemezni és méltatni. Ha kizárólag a tudományos pályafutását kívánjuk jellemezni, akkor öt tudományos teljesítményét célszerű – esetenként még egyszer – kiemelni a kb. 170 publikációs forrás közül.
27 éves korában szerezte meg az egyetemi doktori címet
– Elektromos hengerjáratok üzemének vizsgálata gyorsulások alapján
tárgyú értekezésével [5]; 1921-ben nyerte el egyetemi magántanári címét (amely akkor a második tudományos fokozatot jelentette) az
– Elektromos üzemű felvonók és energiakiegyenlítő szerkezetek
tárgykörből [12]; 1942-ben jelent meg nyomtatásban is az MTA kiadásában díjazott akadémiai pályamunkája
– Vízszolgáltatás mélykutakból, tekintettel az Alföld ivóvíz ellátására – A légnyomásos vízemelő (mammutszivattyú) üzemtana
címen [99]; 1946-ban hangzott cl első székfoglalója a Magyar Tudományos Akadémián
– Csillapított lengések energetikai jellemzői
tárgykörből [110]; majd 68 éves korában második székfoglalója
– Anyagszállítás légáramban
címen [149].
Ez a négy évtizedre kiterjedő öt kiemelt témakör is jelzi azt a sokoldalúságot, amely Pattantyús professzor tudományos kutatómunkáját (ezen belül oktató és szakértő tevékenységét) jellemezte. Egyforma mélységig uralta az elektrotechnikát, az áramlástechnikai gépeket, az emelőgépeket és a szállítóberendezéseket.
Nyilvánvaló, hogy nagyrészt a felsorolt csúcsteljesítmények köré csoportosultak szakirodalmi munkái. Mint már említettük, 1909-ben jelent meg első szakcikke a kohászati hengerjáratok energiakiegyenlítéséről [1], amelyet még néhány követett [2, 3, 6]. Ebből a témából nyújtotta be egyetemi doktori értekezését [5]. Már ezekben az első cikkekben és az értekezésben megtalálható az az egyéni vizsgálati mód, amely nem jellemző sem volt tanáraira, sem pályatársaira. Ennek a módszernek az alapja: a probléma lehető legegyszerűbb megfogalmazása, a lényeges befolyásoló tényező vagy tényezők megtalálása, és a vizuális, szerkesztő eljárások, diagramok előnyben részesítése. Ezt az elektrotechnikai vizsgálatokban bevált módszert terjesztette ki későbbi pályafutása során más tudományágakban (a gépszerkezettanban, emelőgépekben és szállítóberendezésekben, áramlástechnikai gépekben) végzett kutatásai során. Ez tette írásait annyira közérthetővé és népszerűvé. Ugyanakkor a tárgyalás sosem „sértette” sem a fizikai jelenség szabatos leírását, sem a matematikai eszközök használatát.
Az 1913-ban megjelent darucikk [7] jelezte, hogy Herrmann professzor az emelőgépek oktatásával bízta őt meg. A háborús évek kihagyása után, 1918-tól további cikkek [9, 18] igazolták e témakör folytatását, amelynek 1921-ben a már említett magántanári témakör egyik állomása [12]. A következő állomás Emelőgépek című egyetemi jegyzete [13], majd a tan- és szakkönyvvé érlelt [19], 1927-ben megjelent Emelőgépek. E könyv előszavában Herrmann Miksa professzor a következőket írta
„Az emelőgépek igen számottevő része, mondhatni zöme ma már villamos hajtású, s ezt a tényt az előadásokban is kellő méltatásra kell juttatni. A tanításnak ezt a részét akkori adjunktusomra: Pattantyús-Á. Géza dr.-ra bíztam, s várakozásomban nem csalódtam…”
A Herrmann professzorral együtt eltöltött éveknek egy másik eredménye is volt. Herrmann professzor USA-beli tanulmányútja óta a földgázzal mint energiahordozóval foglalkozott, amelyet előadása a mérnökegyletben és A földgáz termelése, vezetése és értékesítése című, 1911-ben megjelent cikke is jelzett. Az első világháború után ennek jelentősége hazánkban fokozódott. Ekkor kezdett Pattantyús-Á. Géza az Alföld gázoskútjaival behatóan foglalkozni, amelynek több ekkortájt megjelent cikk [15, 20, 21, 34, 76], majd később, 1942-ben, a már kiemelt, akadémiai díjazásban részesült tudományos dolgozat volt az eredménye [99]. A légnyomásos vízemelőre, vagyis a mammut-szivattyúra vonatkozó kutatási eredményeit ma is felhasználják a szakemberek.
A professzori kinevezése előtti időszakra esett két szabadalma [11] és néhány, az elektrotechnikával kapcsolatos cikke [8, 17, 22–24, 36]. Kinevezésével tulajdonképpen a világhírű Bánki Donát professzor örökébe lépett. Indulási nehézségeit később így foglalta össze [138]
„Bánki professzor halála után a műegyetemen az ő tanszéke csaknem egy évtizedig betöltetlen maradt, a Hidrogépeket pedig törölték a szigorlati tárgyak sorából. Talán még ennél is nagyobb visszaesést okozott abban az időben a vízgép-laboratórium teljes leállása, és a vízgépészeti gyakorlati oktatás teljes hiánya. Csak a harmincas években sikerült a vízgép-laboratórium fokozatos felújítása és üzembe helyezése után a gépészmérnökhallgatók egyik tagozata részére a gyakorlati oktatás megindítása a Vízerőgép-kísérletek című nem kötelező tárgy beiktatásával. Vég nélküli viták eredménye volt az is, hogy a Vízgépek előadása ismét a szigorlati tárgyak közé emelkedett.”
A tanári évek kezdetben háromirányú tevékenységre irányultak az előadások tartásán és a tanszékvezetésen kívül: egyetemi jegyzetek, mérnöknevelési cikkek írására, továbbá egy mérnöki folyóirat, a Technika főszerkesztői teendőire.
A vízerőgépek előadásaira 1932–36 között három ragyogóan összeállított egyetemi jegyzet született Hidrogépek üzemtana és szerkezettana címen, amely kb. két évtizeden át alapvető forrás volt a szivattyúkkal-turbinákkal foglalkozó szakemberek és egyetemi hallgatók számára [64, 70, 73 ].
Közben azonban ezekben az években az Általános géptan nevű tantárgy jegyzete [42] és példatára [69], továbbá a Szállítóberendezések üzemtana és szerkezettana című jegyzet is elkészült [71].
Szép feladatot teljesített Pattantyús professzor, amikor Bánki professzor félbemaradt tankönyvét kiegészítette és kiadta [52]. Az előszóban a következőket írta:
„Egy évtized múlt el azóta, hogy 1922-ben nagynevű tanárom: Bánki Donát halálával a »Hidrogépek« c. műegyetemi előadás II. részét felölelő tankönyvének kiadása az első tíz ív megjelenése után félbemaradt. Ennek a csonkán maradt kiadványnak átlapozása közben érlelődött meg az a gondolat, hogy az abban feldolgozott értékes tanulmányi anyagot a műegyetemi hallgatóság részére hozzáférhetővé kell tenni, s azt legalábbis be kell fejezni, hogy az könyv alakban forgalomba kerülhessen. Amikor azután műegyetemi tanári kinevezésemmel ennek a tárgynak előadása rám hárult, időszerűvé vált ennek a kérdésnek oly módon való rendezése, hogy a kegyeletsértő értékrombolás helyett valóban értékmentés lehessen.”
Kb. három tanév (1929–32) terméke az a mérnökképzéssel, mérnökneveléssel foglalkozó cikksorozat, amely zömmel az általa szerkesztett Technika című folyóirat mellékletében, a Mérnöknevelésben tollából megjelent, s amelynek időálló részeit ma is sokan idézik. Ez a sorozat éppen a gazdasági világválság éveiben látott napvilágot. Különös értéke az az optimizmus, amellyel az akkor kilátástalan jövőjű hallgatóit mégis szakmaszeretetre és általános műveltségre nevelte.
1928-ig cikkeinek legtöbbje az Elektrotechnikában és a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönyében jelent meg. Ettől kezdve azonban az 50-es évek elejéig elsősorban a Technika, majd a Magyar Technika című folyóiratban publikált, amely folyóiratoknak 1928–54 között főszerkesztője volt. Évente egy-két cikke jelent meg, és ő írta az év eleji köszöntőket. A Technika című folyóirat jól szerkesztett volt, és a két világháború között a mérnökegyleti közlöny mellett egy másik, több mérnöki tudományágra kiterjedő publikálási lehetőséget adott, a felszabadulás után pedig a Magyar Technika éveken át az egyetlen átfogó technikai folyóiratot jelentette először a mérnökszakszervezet, majd már a MTESZ (Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége) kiadásában, amelyből fokozatosan a mai helyzetnek megfelelő folyóiratok szakosodtak.
Később többször visszaemlékezett arra is, hogy a III. Magyar Országos Mérnökkongresszus anyagát ő rendezte sajtó alá [53]. A kongresszuson egyébként fel is szólalt A mérnökök nevelése és továbbképzése címen [54].
A nagy lélegzetű Gépészeti zsebkönyvről és a Mérnöki Továbbképző Intézetbeli szerepéről már szó volt. A háborús évek a könyvírás folytatását jelentették számára. Halála pillanatáig írta, dolgozta át jobbnál jobb könyveit, szakcikkeit, vállalt egyre több előadást a mérnöktovábbképző tanfolyamokon. A vízgép-laboratórium újjáépült, és érdeklődése is egyre inkább az áramlástechnikai gépek és a hazai vízgazdálkodás felé fordult.
A felszabadulás után is foglalkozott technikatörténeti kérdésekkel [112], a turbinaszivattyúk szabványosításával [124], a gépészmérnök-oktatás reformjával [129, 154, 155, 157], tudományos kongresszusokon nyomtatásban is megjelent hozzászólásokkal [130, 132–134, 143, 150–152, 158, 159].
Erre az utolsó évtizedre esett a már kiemelt két akadémiai székfoglalója, amellyel kapcsolatban is több szakcikke jelent meg. A szakirodalmi jegyzék két forrására hívható fel a figyelem.
Az egyik a Mérnöki Továbbképző Intézet egy 1953-ban szerény kivitelben sokszorosított kiadványa A vízgépkutatás korszerű feladatai címen [138]. Ezen a 48 oldalon röviden összefoglalta Pattantyús professzor mindazt, ami a hazai vízgépkutatásban a tanszéken történt, de egyben a további feladatok terve is kirajzolódik benne.
Érdemes a Bevezetés néhány gondolatát szó szerint is idézni „Már több alkalommal mutattam rá munkatársaimmal együtt a kísérleti vízgépkutatás népgazdasági jelentőségére. A vízszolgáltatás és vízerő-hasznosítás gépeinek és berendezéseinek létesítése és üzemeltetése gépészmérnökeinktől a múlthoz képest ma lényegesen nagyobb elméleti és gyakorlati tudást kíván, mert a rohamosan fejlődő magyar iparnak és az exportnak egyre nagyobb számú korszerű gép felszerelését sürgető igényei szükségessé teszik a magyar vízgépgyártásnak tudományos alapokra helyezését.
Jól tudjuk, hogy minden tudomány fejlődésének alapfeltétele: az elmélet és a gyakorlat dialektikus egysége. A vízgépészet alaptudományának: az áramlástannak fejlődéstörténete meggyőző erővel bizonyítja ennek a tételnek igazságát. E kérdés részletesebb megvilágosítása helyett itt csak hivatkozom Dr. Gruber József és Blahó Miklós Folyadékok mechanikája című könyvének befejező fejezetére, valamint a Gyakorlati áramlástan című könyvemnek 34. pontjára. E fejlődéstörténeti áttekintésből világosan kitűnik, hogy a klasszikus hidrodinamika megalapozói: Euler, Lagrange és Bernoulli a 18. században bámulatraméltó szabatossággal felépített elméleti tudományággá fejlesztették a »tökéletes« (ideális) folyadék mechanikáját, anélkül azonban, hogy a gyakorlati alkalmazás vonalán kapcsolatot kerestek volna a valósággal.
Érthető tehát, hogy ezzel az elméleti tudományággal párhuzamosan egy másik tudományágnak a hidraulikának kellett kifejlődnie, amely főképpen a csövekben és csatornákban végbemenő áramlási jelenségek valóságos lefolyását igyekezett tapasztalati alapon – megfigyelések, mérések és kísérletek eredményeire támaszkodva – felkutatni. Jórészt a hidraulikának az egyméretű áramlásra korlátozott törvényeit alkalmazta a vízgépek szerkezettana is.
A XIX. század második felében kialakított ún. áramvonalas turbinaelmélet a vízgépek fejlődéstörténetében hatalmas ugrást jelentett, mert a századfordulóban épült vízerőműveknek 80…85%-os hatásfokú turbinái általában ma is kielégítik a korszerűség követelményeit.
Ugyanakkor azonban a gyakorlati hidraulika alkalmazhatóságának korlátjaira is élesen rávilágít az áramvonalas elmélet alapján szerkesztett turbinaszivattyú alig 40%-os hatásfoka. Ez a rossz hatásfok az oka, hogy ez a vízgép még a XX. század elején sem tudott versenyre kelni a dugattyús szivattyúval. Az egyméretű áramlás törvényei ugyanis csak az ún. konfuzor-jellegű csatornarendszerek kialakításához szolgáltatnak kielégítő méretezési alapot, amelyek a folyadék potenciális energiáját lendületté alakítják át, de korántsem elegendők a diffuzor-jellegű szivattyúcsatornák szerkesztéséhez.
Az áramlástan tudományosabb megalapozása és a tudományos kutatás eszközeinek tökéletesítése a századforduló után a vízgépszerkesztés terén is gyors iramú fejlődést hozott. Ennek egyik látható eredménye a ma már 80%-ot meghaladó hatásfokú korszerű turbinaszivattyú.
A fejlődés ütemét az magyarázza, hogy a klasszikus hidrodinamikának két évszázad alatt úgyszólván csak elméleti síkon kifejlesztett eredményei végre gyakorlati alkalmazást is találtak. Egymásra talált az addig jórészt külön utakon járó elmélet és gyakorlat.
Itt csak Zsukovszkij szárnyelméletét és Prandtl határréteg elméletét emelem ki, amelyek a klasszikus hidrodinamika elvont eredményeit vitték át a gyakorlatba.
A klasszikus elméletek szabatosan megfogalmazott törvényei új lendületet adtak a laboratóriumi kísérleti kutatómunkának is, és azt a legmagasabb tudományos színvonalra emelték.
E tervszerű kutatómunka adott újabb lendületet a korszerű áramlástani tudományág továbbfejlődésének, a vízgép-laboratórium pedig tudományosan megalapozott kísérleteivel a vízgépiparnak ma már nélkülözhetetlen segítőtársává emelkedett a nagy szabású tervfeladatok megvalósításában.”
Ezután részletesen leírta a Bánki Donát professzor tervei alapján készült vízgép-laboratóriumot, és annak fejlesztési eredményeit, további terveit. Kiemelte, hogy a Magyar Tudományos Tanács céltámogatásával valósulhatott meg a kavitáció vizsgálatára alkalmas berendezés készítése és felállítása.
Részletesen elemezte ebben művében a vízgépkísérletek célját. Elég, ha az alcímcket soroljuk fel:
– Átvételi kísérlet és üzemi felülvizsgálat
– Kísérleti kutatás a termelés szolgálatában (ipari vagy gyakorlati kutatás)
– Tudományos kísérleti kutatás
– Vízgépkísérletek a gépészmérnöki oktatásban és továbbképzésben.
Az oktatásba bekapcsolt vízgépkísérleteket érdemes külön is felsorolni. Ezek nagyjából megegyeznek a Bánki Donát által bevezetett laboratóriumi gyakorlatokkal, Pattantyús professzor azonban mindegyik mérést korszerűsítette, a mérési pontosságot növelte, nagy súlyt helyezve a mérések elektrotechnikai részleteire.
A harmadéves gépészmérnökhallgatók tehát az ő irányítása alatt, kis csoportokban a következő laboratóriumi méréseket, illetve kísérletsorozatokat végezték a mérési eredmények feldolgozásával, a függvényábrák elkészítésével és a mérési jegyzőkönyv megszerkesztésével együtt:
1. Csősúrlódási és áramlási veszteségek mérése egyenes csőben, idomdarabokban és csőzáró szerkezetekben (szelepben, tolózárban stb.). A nyomás és nyomásesés mérése folyadékoszloppal, a víz térfogatáramának mérése köbözéssel és tömegméréssel.
2. A víz térfogatáramának mérése Woltmann-szárnnyal (sebességeloszlás meghatározása és a víztest szerkesztése).
3. Légsebesség mérése Prandtlféle Pitot-csővel (a szellőzőgép térfogatáramának számítása).
4. Turbinaszivattyú jelleggörbéjének felvétele, a hatásfok kiszámítása (a víz térfogatáramának mérése Venturi-mérővel és mérőbukóval).
5. Dugattyús szivattyú vizsgálata (a víz térfogatáramának köbözése, a szelepemelkedési görbe felvétele indikátorral).
6. Bánki-turbina vizsgálata (jelleggörbék felvétele, a teljesítmény és a hatásfok kiszámítása különféle nyitás esetén).
7. Francis-turbina vizsgálata (a teljesítmény mérése Prony-fékkel).
8. Mérések különleges vízgépeken: a vízemelő kos, a vízsugárszivattyú és a légnyomásos vízemelő üzemi vizsgálata.
A továbbiakban összefoglalta a hasonlósági törvényeket a vízgépészetben. Ebben a részben nemcsak az azonos típusú vízgépek hasonlóságának törvényét, az 1 m átmérőjű egységturbina fogalmát, a jellemző fordulatszámot és a jellemző számot, a kis mintatörvényt (Reynolds-, Froude-, Weber és más kismintatörvényeket), a veszteség- és hatásfokszámítást, a méretarányhatást, az egyetemes kagylódiagramokat foglalta össze, hanem az elmélet saját kísérleteivel történt igazolásait is megadta. Mintegy rendszerbe foglalta két évtized mérési tapasztalatait, és ezzel irányt mutatott a további kutatásoknak.
Egy évre e kiadvány megjelenése után készített Pattantyús professzorral interjút volt tanítványa, Szluka Emil, akkor a Szabad Nép munkatársa [146]. Ebből idézünk:
„Az őszhajú tudós, aki már sok mérnököt nevelt a vízgépipar számára, először is a magyar vízgépipar történetéről beszél. Szaván érezni, mennyire szereti tudományát, mennyire eltölti a vágy, hogy a mi vízgépeink idehaza minél jobban szolgálják népünk érdekét, és – mint gyakran mondja – külföldön is hazánk jó hírét hirdessék.
– Most készülnek a Tisza energiáját hasznosító első nagyobb vízerőművünk turbinái – kezdi a beszélgetést Pattantyús professzor. – Szédítő az út, és nehéz akadályokkal teli, amelyet vízgépgyártásunk megjárt: az első magyar turbina gyártásától – mely 1866-ban készült és még ma is üzemben van a Császár-fürdőben – a mai napig. Turbinagyártásunk kezdetben gyorsan fejlődött, és a századforduló után az élre küzdötte fel magát. Karöltve a magyar villamossági iparral, igen jelentős exportot bonyolított le, többek között Olaszországba, Ausztriába, Angliába, Lengyelországba és Oroszországba. A Ganz-gyár tervezte és építette Dalmáciában – járhatatlan sziklaterepen – az abban az időben híressé vált almisszai erőműveket is 30 ezer LE-s turbináival, valamint néhány igen nagyméretű egyiptomi szivattyútelepet.
– De a magyar tudósokat, akik a vízgépek tudományát művelték, elméletét magas szintre emelték, nem elégítette ki az exportban elért siker. Nagy alkotó gondolataik voltak saját hazájuk, Magyarország vízerejének hasznosítására, és a magyar viszonyoknak megfelelő vízgépeket szerkesztettek. E tudósok közül kiemelkedik Bánki Donát. Új utakat kutatott, az alapos elméleti tudás és az elméletnek gyakorlati hasznosítása volt a vezércsillaga. Így alkotta meg a közismert Bánki-turbinát, mely a törpe-vízerőtelepek világszerte el terjedt, ma is korszerű kis vízturbinája. Voltak nagy álmai is. Tervet dolgozott ki az Al-Duna hatalmas – a Volga közepes vízszállítását mintegy 70%-ban megközelítő – vízerejének hasznosítására, mely ma is időszerű gondolat.
Népgazdaságunk aktuális, az energiával kapcsolatos problémáira terelődik a szó.
Vízerőink jó kihasználásával évenként annyi vagon szén takarítható meg, ahány lóerőt teljesítenek turbináink – mondja Pattantyús professzor, utalva a tudós Bánkinak a haladást kereső, célzó gondolataira. – Ez annyit jelent, hogy pl. egyetlen dunai vízerőmű létesítésével évente mintegy százezer vagon szenet takaríthatnánk meg. De nem mindegy – folytatja – hogy milyen hatásfokú, milyen minőségű vízgépeket – főként turbinákat és szivattyúkat – gyártunk, hogyan használja fel a vízgép a néki átadott energiát?
– Példákat mondok. Országos viszonylatban sok ezer lóerő teljesítményű, rossz hatásfokú szivattyúnk van üzemben. Ha ezek közül csak egy bányaüzemnek ezer lóerős egységét 10%-kal jobb hatásfokú, korszerű géppel cseréljük ki, akkor ezzel évenként kereken 100 vagon szenet takarítunk meg. Ha a turbinagyártás korszerűsítésével – egy közepes nagyságú folyami vízerőmű esetében – a turbinák hatásfokát csak 2%-kal sikerül megjavítanunk, akkor ezzel mintegy ezer kétszobás lakás évi tüzelőszer-szükségletét fedező szénmennyiség szabadul fel.”
Ilyen bevezetés után olvashatunk az interjúban az adott időszak vízgépgyártásának feladatairól, hiányosságairól, tervezési kérdéseiről, egy tiszta profilú, jól felszerelt vízgépgyár szükségességéről, a szivattyútelepek és a vízerőművek helyes kezeléséről és karbantartásáról. Gondolatait a következő szavakkal fejezte be:
„Azt hiszem, nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a tervezéstől az üzemi felhasználásig egységesen kell eljárnunk, amikor arra törekszünk, hogy gépegységeink a lehető legjobban működjenek, beváljanak. Éppen ezért a professzornak is ismernie kell az üzemi kezelőmunkás tapasztalatait, és fordítva: a gyakorlat szakemberei sem nélkülözhetik az egyetemi tanszékek elméleti és kísérleti kutatásainak eredményeit.”
Pattantyús-Á. Géza akadémikus professzor tudományos és szakirodalmi munkásságát folytassuk azoknak a tantárgyaknak az értékelésével, amelyeket hosszú időn át tanított a BME, illetve annak jogelődjén. Ezek a tantárgyak:
- emelőgépek és szállítóberendezések
- általános géptan
- vízgépek
Amint szó volt róla, oktatta a gépelemek tantárgyat is, sőt fakultatív tárgyként a műszaki mérések elemei, továbbá a vízerőművek nevűeket is. A gépelemekben azonban – már csak tiszteletből is, és a rövid időtartamú megbízás következtében – nem tért el a Herrmann Miksa professzor által összeállított anyagtól. A másik két tantárgy fakultatív maradt, és nem készült belőlük egyetemi jegyzet. Így jogos a kiemelt három tantárggyal részletesebben foglalkozni, mégpedig nem a tanterv szerinti, hanem az oktatás megkezdésének időrendi sorrendjében.
1. Emelőgépek és szállítóberendezések. A BME jogelődjén a négy gépszerkezettani tanszéken belül az ellátandó tantárgyak a kinevezett professzorok egyéniségétől, érdeklődési körétől függően változtak. A gépelemek tantárgyat pl. Asbóth Emilt követve a századforduló után rövid időn át Bánki Donát, majd Schimanek Emil oktatta. Tőle vette át Cserháti Jenő. Cserháti professzor váratlan halála után Herrmann Miksa tanította (az ő betegsége idején Vidéky Emil; az 1917/18. tanévben pedig – mint már szó volt róla – Pattantyús-Á. Géza). De hasonló volt a helyzet az emelőgépek tantárggyal is. Tény, hogy ennek a tantárgynak az oktatása 1911-től a II. gépszerkezettani tanszék feladatává vált a gépelemek oktatása mellett. Herrmann professzor nem sok idő múlva e tantárgy korszerűsítésére adjunktusát: Pattantyús-Á. Gézát kérte meg. A korszerűsítést – amint az 1927-ben megjelent Emelőgépek c. könyv [19] előszavából olvasható – éppen a villamosítás, a mozgások egyedi villamos hajtásának megoldása jelentette. Pattantyús-Á. Géza ehhez értett legjobban magas szintű elektrotechnikai képzettsége, oktatói gyakorlata, külföldi tanulmányútjának és önálló gyakorló mérnöki munkájának tapasztalatai következtében.
Így a Schimanek–Herrmann-féle emelőgépek-előadásokra alapozva (hiszen ő még Schimanek professzortól tanulta gépészmérnök-hallgatóként az emelőgépeket) alakítgatta akkor már saját egyetemi előadásainak anyagát. Ennek lett egyik eredménye 1921-ben a lényegében e tárgykörű magántanári cím, először egy egyetemi jegyzet, majd 1927-ben a tan- és szakkönyv. Ezt az Emelőgépek című művet a hazai gépészmérnökhallgatóság kb. három évtizeden át jó eredménnyel használta. Belőle megismerhették a legfontosabb emelőgépeket, azok üzemi sajátosságait, hajtásmódjait, az indítás-fékezés problémáit. A könyv meg adta a mozgó-forgó elemek méretezésének alapelveit. Kristálytiszta tárgyalás, egységes felfogás (ma úgy mondjuk: rendszeresség) vonul végig ezen a könyvön éppúgy, mint az ezt a könyvet 1934-ben kiegészítő Szállítóberendezések című egyetemi jegyzetén [71], majd a jóval később – 1945-ben – megjelent, általa szerkesztett és részben általa írt Felvonók című könyvön [108].
Az emelőgépek és szállítóberendezések tantárgyak oktatásának sokrészletű, komplex feladatát tehát Pattantyús professzor egységes tárgyalással, nagyszerűen oldotta meg, és ezzel hosszú időre biztosította ennek a tárgykörnek, tudományágnak nemzetközi színvonalú oktatását, hazai gyakorlatát és tudományos kutatásait. A BME építő- és anyagmozgató gépek tanszéke, az NME szállítóberendezések tanszéke a Pattantyús professzor által megteremtett alapokra építve korszerűsítette és korszerűsíti folytonosan e tárgykör változó elnevezésű tantárgyainak oktatási anyagát.
2. Általános géptan. Pattantyús professzor önéletrajzából látható, hogy 1928-ban kapott meghívott előadói megbízást ennek a tantárgynak oktatására az építészmérnök-hallgatók számára. Ő maga K. Jónás Ödön professzortól tanulta az ilyen nevű tárgyat, amely akkor leíró jellegű volt. Pattantyús-Á. Géza már ekkor, az építészmérnök-hallgatók számára egy, a mechanikai munkára visszavezetett rendszerezés szerint állította össze előadási anyagát. Ez lett az alapja a professzori kinevezése után, már a gépészmérnökhallgatók részére írt azonos című egyetemi jegyzetének [42], miután a IV. gépszerkezettani tanszékről átkerült a tantárgy a III. gépszerkezettani tanszék feladatai közé.
A jegyzet előszavában a következőket írta Pattantyús professzor: „A gépek szerkezetének egyszerű leírása helyett ezek üzemi tulajdonságainak ismertetésére helyeztem nagyobb súlyt, mert a gépek szerkesztésének elvei helyett a gépekkel mint kész egységekkel dolgozó mérnököt elsősorban azok teljesítőképessége és energiafogyasztása érdekli.
A gépészmérnök-hallgató szempontjából a műegyetemi oktatás eredményességének fokozása érdekében felette szükségesnek tartom már a legelső félévben az általános géptannal való intenzív foglalkozást, és a középiskolából hozott fizikai alapismeretekre felépített energetikai tudás kimélyítését.
Az előkészítő tárgyak közül az analízis a logikus gondolkodást, az ábrázoló geometria a térszemléletet kellőképpen kifejleszti technikai előtanulmányok nélkül is, de már a technikai érzék kifejlesztésére igen előnyösnek tartom, ha az elméleti mechanika előadásait az általános géptan oly tárgyalási módja előzi meg, amely már előre rámutat a mechanikai tanulmányok céljára és fontosságára.
Fontosnak tartom az általános géptani előadások kimélyítését azért is, hogy az egymástól elkülönítve tárgyalt gépszerkezettani és elektrotechnikai tárgyak közös eredete és egymással való szoros kapcsolata mindjárt az első félévben kellő megvilágítást találjon, és hogy ezzel a hallgató későbbi tanulmányainak rendeltetését és jelentőségét azonnal kezdetben megismerje.
Legyen végül ez az általános géptani előadás-sorozat útjelző arra is, hogy a mérnöki pályára lépő ifjút a technika öncélúsága helyett a gépek igazi rendeltetésére: az emberi kultúra fejlesztésének feladataira figyelmeztesse, és ezzel a mérnököt igazi hivatására emlékeztesse.”
Ezek a gondolatok ma is időszerűek, helytállóak. Az 1930-ban megjelent egyetemi jegyzet és az 1933-ban készült példatár [69] hosszú éveken át segítette a gépészmérnök-hallgatók tanulmányait. Ezek voltak az alapjai az 1944-ben első ízben megjelent A gépek üzemtana című, nagy sikert aratott tan- és szakkönyvnek, amely 462 oldalon 307 ábrával és 172 kidolgozott számpéldával a hazai műszaki könyvkiadás egyik kiemelkedő remekműve [107].
A könyv II. kiadását 1964-ben Pattantyús professzor volt munkatársai, volt diákjai tanszékvezetői utódja, Varga József professzor vezetésével átdolgozták [170]. A könyv így ma is bázisa azoknak a tantárgyaknak, amelyek a műszaki egyetemeken és főiskolákon különféle címeken alapozzák meg a felnövekvő gépész szakemberek szakmaszeretetét.
A II. kiadás megjelenése után Bogáti Dezső a könyvről a következőket írta a Gép című szakfolyóirat hasábjain:
„A gépészmérnök-hallgatók képzésének egyik anyaga az általános géptan volt, amelyben a gépeket egyszerűen leírva ismertették. Ebből a régi leíró jellegű egyetemi tantárgyból egységes elméleti alapon, a gépek üzemtanának átfogó ismertetésével építette fel – e könyv alapját képező – előadásait Dr. Pattantyús-Á. Géza professzor. Két évtized telt el e könyv első kiadása óta, és nyújtott jó és biztos alapot az egyetemi hallgatóknak a műszaki tanulmányaik sikeres folytatásához, a műszaki gondolkodás elsajátításához, és vált hasznos segítőtársává számos mérnöknek és technikusnak.”
A könyv felépítése az első kiadástól változatlan. A fejezetcímek a következők:
I. Bevezetés
II. A mechanikai munka és átvitele
III. Folyadékok munkaképessége
IV. Hőerőgépek
V. Villamosgépek
VI. A gépcsoport üzeme
Kb. 1976-ban vált ismét időszerűvé A gépek üzemtana című könyv újabb, 14. kiadása és újabb átdolgozása. Az előző 13. kiadás ugyanis elfogyott, ugyanakkor az SI-rendszer használata hazánkban is törvénnyé vált. Az átdolgozás, korszerűsítés nehéz és felelősségteljes munkáját ismét Pattantyús professzor volt hallgatói, volt munkatársai vállalták, jelenlegi utódja, Pápai László professzor vezetésével. Megmaradtak változatlanul a fejezetcímek, a tartalmi részt az eredeti stílus tiszteletben tartásával a 80-as évek elején fennálló kívánságoknak megfelelően módosították, a könyvet átszövő sok példát pedig az 1980. január 1. óta törvényes új, nemzetközi mértékegységekre dolgozták át. A 14. átdolgozott kiadás 1983-ban jelent meg [173] a Műszaki Könyvkiadó gondozásában.
Mindenesetre a könyv továbbélése a szerző halálát követő negyedszázad után a mű példátlan sikerét és hasznát bizonyítja.
3. Vízgépek. Ez a tárgykör Pattantyús professzornak némiképp új lehetett kinevezésével együttjáró feladatai között. Mint gépészmérnök-hallgató a nemzetközi hírű Bánki Donát professzortól tanulta a hidrogépeket. Bánki professzor gazdag kutatói és oktatói tapasztalatait könyvekben is közzétette. Egyrészről tehát adva volt a magas színvonalú hazai hagyomány – beleértve Sasvári Géza és Fényes Kornél magyar szakirodalmi munkásságát is – másrészt át kellett néznie, mit nyújtott akkor a nemzetközi szakirodalom.
A kétévenként megjelenő, háromkötetes egyetemi vízgép-jegyzetsorozat [64, 70, 73] szakirodalmi felsorolásából az angol A. H. Gibson, a francia A. Tenot és a német C. Pfleiderer emelhető ki. Pattantyús-Á. Géza azonban rendelkezett saját tapasztalatokkal is magánmérnöki munkáiból és a gázos kutakkal kapcsolatos kutatásaiból.
A vízgép-jegyzetsorozat előszavából az derül ki, hogy Pattantyús professzor eredetileg hat füzetet tervezett. Végül is a következő részek készültek el:
I. rész. A víz vezetése és elosztása (csövek és csőhálózatok).
II. rész. Turbinák és turbinaszivattyúk elmélete.
III. rész. Turbinaszivattyúk szerkesztése.
Az előszó azt is hangsúlyozza, hogy Pattantyús professzor tekintettel volt Bánki Donát: Energiaátalakulások folyadékokban; Bánki Donát és Pattantyús-Á. Géza: Dugattyús szivattyúk és kompresszorok gépszerkezettana című, forgalomban levő könyvekre.
Kb. egy évtizeddel a jegyzetek után jelent meg az Áramlástan című könyve [98],amely Gyakorlati áramlástan címen további két, átdolgozott kiadást ért még meg [126, 167]. Ezt követően öt évvel kezdett hozzá a Gruber Józseffel közös Szárnylapátos vízgépek című mérnöktovábbképző kiadvány megírásához [117].
Jelentősek még a különleges vízgépekkel foglalkozó tanulmányai [94, 99, 131], továbbá az 1952-ben megjelent Gépészeti lengéstan című könyvének [136] folyadéklengésekkel foglalkozó részei. Mindezeket kiegészítik az ipar számára kidolgozott szakvéleményei szavattyúkról, turbinákról, vízgazdálkodási kérdésekről, kavitációs kutatásokról.
Nem foglalkozott – ezt munkatársainak, tanítványainak, aspiránsainak engedte át – az áramlástechnikai gépek lapátelméleti kérdéseivel. Ebből a kutatási tervből 1956-ban bekövetkezett halála után születtek szép számmal kandidátusi értekezések.
Szűkebb környezetének elmondta, mennyire bosszantotta Pfleiderer könyvének áttanulmányozásakor a lapátszerkesztés agyonbonyolított, a fizikai folyamat lényegét áttekinthetetlenné tevő tárgyalási módja. Ezért egyszerűsítette le a lapátokon átáramlás folyamatát elhanyagolásokkal gépészmérnök-hallgatói számára. Ez derül ki a turbinaszivattyúk síkáramlására [64], illetve a normál Francis-turbinák radiális-axiális térbeli áramlására kidolgozott lapátszerkesztésének [71] tárgyalásából.
De ugyanúgy rendkívül szellemes a gázos kutak viszonylag bonyolult folyamatának egyszerűsített modellje [99] éppúgy, mint ahogyan a vízemelő kos tárgyalását az amerikai L. F. Harza szinte áttekinthetetlen dolgozatából megfogható közelségbe hozta [94.]. Ugyancsak szellemes a – Mazalán Pállal közösen – szabadalmaztatott vízemelő kos találmánya [115].
Átfogó Áramlástani gépek című könyv írására már nem vállalkozott, ezt egyik munkatársára, Füzy Olivér professzorra bízta.
Munkásságával azonban átmentette a gazdag hazai hagyományokat, a tárgykört kezelhető közelségbe hozta a gépészmérnök hallgatóság számára. Ugyanakkor megteremtette azokat az alapokat, amellyel a 60-as években a hazai áramlástani kutatók, tervezők és gyártók a nemzetközi élvonalba kerülhettek. „Iskolateremtő” hatása leginkább ebben a tudományágban csúcsosodott ki.
Már szó volt arról, mennyit fáradozott a magyar gépészeti nyelv tisztaságáért, amikor technikai folyóiratokat, a Gépészeti zsebkönyvet, a Mérnöki Továbbképző Intézet gépészeti sorozatát szerkesztette.
Varga József professzor, Pattantyús professzor tanszékvezető utóda a 75. születésnapi megemlékezéskor a következőket írta [180]:
„A tudományban fáradhatatlanul kutatja az igazságot. Alkotásokban és eredményekben gazdag pályájának legfőbb jellemzője az a törekvés, hogy tudását minél szélesebb körben adhassa tovább. Páratlan elevenséggel tudta a lényeget sallangoktól mentesen megragadni, az alkalmazott módszereket és segédeszközöket megválasztani. Az ő különleges mérnöki szemléletével egész iskolát alakított ki maga körül. Tudományos munkálkodásában mindig a józan mérnöki gondolkodás, a lényeg keresése vezérelte. Mindig megmaradt a valóság talaján. Ennek is köszönhető, hogy munkássága külföldön is elismerést szerzett nevének. Saját példájával igazolta, hogy a sokoldalú műveltség szükséges előfeltétele a műszaki és tudományos eredmények elérésének.”
