PROFESSZORI MŰKÖDÉSE
PROFESSZORI MŰKÖDÉSE
1930. szeptember 30-án nevezték ki Pattantyús-Á. Gézát műegyetemi nyilvános rendes tanárnak, és vehette át a III. gépszerkezettani tanszék vezetését. Eldőlt tehát a kérdés, hogy az eddigi elektrotechnikai-gépszerkezettani „szimbiózis” merre halad tovább. Nem a villamosművek tanszékét nyerte el, hanem a Bánki-tanszéket. Ekkor 45 éves volt. Ha szabad úgy fogalmazni, tapasztalatokban a legjobb korban, és a szokásos 70 éves nyugdíjkorhatárig egy negyedszázados „kifutás” előtt. Herrmann Miksa professzor volt a mintaképe, és gyakran emlegette, hogy tanári kinevezését végül is neki köszönhette.
A támogatás egyik jele, hogy az emelőgépek és szállítóberendezések nevű tantárgyat a II. gépszerkezettani tanszékről áttették a III. gépszerkezettani tanszékre, hiszen ezt a tárgyat már évek óta ő adta elő, és 1927-ben ebből a témakörből jelent meg szakkönyve is [19]. A tanszék feladatává tették továbbá az általános géptan nevű tantárgy oktatását, amelyet régebben a IV. gépszerkezettani tanszéken K. Jónás Ödön professzor adott elő. Bánki Donát professzor volt tantárgyai közül a hidrogépek maradt ezen a tanszéken, a többit már régebben átvette Schimanek Emil professzor, az I. gépszekezettani tanszék vezetője.
Pattantyús-Á. Géza professzor magy kedvvel és ambícióval látott munkához. Végleg abbahagyta magánmérnöki tevékenységét.
A három fontos, meghatározó tantárgy előadásának tartásán kívül már 1928 óta a Technika című tudományos folyóiratnak volt a főszerkesztője. Ezekben az években elsősorban a magyar nyelvű szakirodalmat gazdagította kiválóan megírt egyetemi jegyzetekkel és tudományos értékű cikkekkel. Ipari megbízást kevesebbe-t vállalt. Feltújította a Bánki Donát által alapított vízgép-laboratóriumot.
A 30-as évek nagy munkáját a következő adatok jellemzik: 6 egyetemi jegyzet [42, 64, 69–71, 73], a mérnökképzéssel és neveléssel foglalkozó három tanéven át folyó cikksorozat (20 tanulmány [27–29, 37, 38, 40, 41, 44, 47, 48, 50, 51, 54. 57–60. 62, 63]), a félbemaradt Bánki Donát-könyv befejezése és kiadása [52], 4–5 kiváló cikk és néhány példamutató könyvismertetés (Lechner Egon [92], Lósy-Schmidt Ede [49], Romsauer Lajos [35], Stasney Albert [31], Tettamanti Jenő [96] könyveiről) és ennek az évtizednek a végén jelent meg főszerkesztése mellett a kétkötetes, híressé vált Gépészeti zsebkönyv [78].
A Magyar Mérnök- és Építész Egylettől 1938. április 27-én nyerte el a főszerkesztői munkáért az egyesületi ezüstérmet. Erre annyira büszke volt, hogy az eredeti okmány bekeretezve függött egyébként puritán egyszerűségű tanári szobájában. Azért érdemes idézni belőle, mert a méltatás jól összegezi azt a hatalmas munkát, amelyet ennek a sokszerzős könyvnek a formai és tartalmi egységesítése jelentett „A mű anyagának csoportosításában és tárgyalási módjában eltér az ismert külföldi hasonló munkáktól, mert nem merő adathalmaz és szűkszavú közreadása a vonatkozó ismeretanyagnak, hanem pedagógiai szempontból is igen jól érthető. Különös értékéül kell kiemelni, hogy nemcsak szerkezettani adatokat nyújt, hanem az üzemi követelményekre is erősen kiterjed.
A magyar műszaki irodalomnak valóban nagy nyeresége ez a mű, amelynek létrehozása Pattantyús-Ábrahám Géza dr. érdeme. A bíráló bizottság teljes meggyőződéssel javasolja a Magyar Mérnökés Építész-Egylet ezüstérmével való kitüntetését annak a szervező, szerkesztő, irányító és szakírói munkának, amely ennek a megalkotásában megnyilatkozik.”
Valóban, a Gépészeti zsebkönyv mai átforgatása is bárkit meggyőzhet tartalmának akkori korszerűségéről, tömör stílusáról, műszaki nyelvezetének frisseségéről. Mindez elsősorban Pattantyús professzor főszerkesztői munkáját dicséri, aki vette a fáradságot, hogy az eredeti kéziratokat átolvasva, azokat az egységes koncepció érdekében átírja, nyelvezetét és szakszavait egységesítse, és szinte minden esetben rövidítsen, vállalva a megbántódások özönét. Mégis azzal a jó érzéssel emlékezett vissza erre a több éves munkájára, hogy „sok, neves magyar gépészmérnököt megtanított a szakírásra”. A Gépészeti zsebkönyv azt is jelen tette, hogy annak néhány fejezetét maga Pattantyús professzor írta [79–85 ]. A hasonlóságokból arra is következtetni lehet, hogy több előzőleg, illetve utóbb megjelent cikke tulajdonképpen a Gépészeti zsebkönyvnek köszönhető [66, 75, 86, 87, 90, 93].
Professzori munkájának új korszaka kezdődött, amikor 1938-ban az 1934 óta József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemként működő műegyetem Gépész- és Vegyészmérnöki Karának dékánjává választották, amelyet egy tanéves prodékánság (ez egyet jelentett a Gépészmérnöki Osztály 2. tanévben folytatódó elnöki tisztségével) követett. Két tanéven át volt tehát az akkor hazánkban egyetlen gépészmérnökképző intézmény vezetője. Azokban az években ilyen mandátum – egészen ritka kivételektől eltekintve – senkinél sem tartott ennél tovább. Pattantyús professzor ezt a megbízatását is rendkívül lelkesen látta el. Erre utal, hogy ezekben az években megcsappant szakirodalmi tevékenysége. Vállalta, hogy a tanrend szerinti kiképzési idő alatt végző gépészmérnök-hallgatók rendkívül rossz arányát lényegesen megjavítja. Ennek érdekében számos intézkedést tervezett a hazai gépészmérnökképzés ésszerűsítésére. Ha minden elképzelése nem is valósult meg ilyen rövid tisztségi idő alatt, annyit elért, hogy az akkor beiratkozott gépészmérnökhallgatók sokkal nagyobb arányban szereztek oklevelet 9 félév alatt, mint a 20-as vagy a 30-as években.
Az 1942/43-as budapesti műegyetemi évkönyv személyi részében, a már eddig ismertetetteken kívül róla még a következők olvashatók [197]:
„A MMÉE… gépészeti, elektrotechnikai és gyáripari szakosztályának elnöke, a Hadi Műszaki Tanács és az Igazságügyi Műszaki Tanács rendes tagja, a Műegyetemi Sportrepülő Egyesület és a Műegyetemi Zenekar tanárelnöke…’
Vagyis ekkor már a műegyetemmen kívül is bötöltött fontos szerepeket, és a műegyetemen belül egy sportegyesületben és egy kulturális együttesben nagy szolgálatot tett az egyetemi ifjúság öntevékeny mozgalmának előbbrevitelében, gyakorlatilag nagyon csekély anyagi támogatás mellett.
1939-ben kitört a második világháború. Magyarország ennek következményeit 1941-től kezdte súlyosabban érezni. Pattantyús professzor tanszéki együttesének tagjai többet voltak katonák, mint egyetemi oktatók. Ezt úgy hidalta át, hogy felelevenítette az ún. „százlábú” tanszéket. Professzori kinevezésekor ugyanis egyetlen adjunktusa (Eőri Fintor Zoltán) és egyetlen tanársegéde (Bodnár László) volt, akik Bánki Donát professzornál is dolgoztak már. Ugyanakkor a tanszék gyakorlati óráinak ellátása sokkal több segéderőt igényelt. Ezt úgy oldotta meg, hogy az emelőgépek és szállítóberendezések, illetve a vízgépek nevű tantárgyak géptervezői gyakorlataira elsősorban a Ganz-gyár legjobb konstruktőreit hívta segítségül, a mérőgyakorlatokhoz pedig a jobb előmenetelű felsőbb évesekből toborzott munkaerőket. Fizetés nem volt, viszont a tanszék ipari megbízásaiból befolyt összegekből (amely megbízások Pattantyús professzor személyes tudományos tekintélyén nyugodtak) alapot létesített, és ebből juttatott félévenként tiszteletdíjakat.
Az első ilyen hallgatói „százlábú” gárda a 30-as évek végéig mind megvált a tanszéktől, tagjai az iparban helyezkedtek el. A 40-es évektől tehát teljesen új együttes került a tanszékre, amely áthidalta a katonai behívások nehézségeit. Ezek közé tartozott e sorok írója is.
Az egyetemi élet ezekben az években sokkal egyszerűbb volt, mint ma. Adminisztratív munka a minimális volt (nem is volt adminisztrátor). Inkább szervezési munkát kellett végezni. Jelentést sehova sem kellett küldeni. Azt a kevés levelet, amit már nem lehetett elkerülni, Pattantyús professzor maga gépelte. Mint ahogyan a szakvéleményeket is maga állította össze, kézzel, tussal írva-rajzolva meg a pauszra, és annak sokszorosított példányait küldtük a megrendelő gyárnak, intézetnek.
Kéthetenként volt kari, illetve osztályülés. Ezek maximum fél óráig tartottak. Hetente egyszer ment el Pattantyús professzor az ún. Pöschl-teára. Ez se tartott egy óránál tovább. Itt találkoztak baráti beszélgetésre a professzorok. Ma azt mondanánk: információkat cseréltek. A teát Pöschl Imre professzor saját maga főzte és tálalta.
Minden héten volt egyszer vizsgadélután. Ez mai szemlélettel nehezen érthető meg, hiszen most egy-egy vizsgaidőszakot le kell zárni. Akkor – háború alatt – mindenfajta „kiskapu”, halasztás, keresztfélév létezett. Ennek következtében a vizsga- és utóvizsgaidőszak egybefolyt, csak a nyáron volt valóban szünet.
Akár vizsganap volt, akár nem, Pattantyús professzor legendaszámba menően késő estig a tanszéken maradt. Ekkor már mindkét gyermeke önálló családot alapított. Dénes fia is gépészmérnök lett, aki ezekben az években az Iparügyi Minisztériumban dolgozott, Klára lányát Gruber József adjunktus vette feleségül. Ők tehát már nem laktak otthon. Pattantyús professzor felesége pedig a 30-as évek végétől betegeskedett.
A késői hazatérés egyben késői tanszékre érkezést is jelentett. Gyakran volt aggodalom a tanszéken egy mondjuk 9 órakor kezdődő előadási óra előtt, hogy vajon kinek kell „beugrania”. Végül is mindig „befutott”, kissé fáradtan. Kezet fogott munkatársaival, és máris sietett az előadóterembe. Csak a krétás körzőt és színes krétás dobozát vitte magával. Fejből adott elő. Megnézte az első sorban ülők jegyzetfüzeteit, és nagyjából megismételte, amit az előző óra végén, a szünetet is igénybe véve még előadott. Vagyis ismételt, a szünetidőre halasztva az új mondanivalót. Így tulajdonképpen sajátságos időritmussal, és némi túlzással fogalmazva, kétszer adta elő az anyagot. Nagyon szépen írt és rajzolt a fekete táblára fehér és színes krétáival. Egy-egy órája végén nagyszerű esztétikai élményt nyújtott a géprészletekkel, modellekkel, levezetésekkel, diagramokkal, szerkesztésekkel, számpéldákkal tele táblája.
A tanszéken kedvelte, ha munkatársai közül néhányan mindig vele vannak előadáson, gyakorlatokon, ebéd közben, laboratóriumban, az ipari megbízások megbeszélésein, vizsgákon, gyárlátogatásokon stb. Az étkezések alatt is tanított. Sok papírszalvéta helyettesítette ilyenkor a fekete táblát. Ha ugyanis a szakvélemények vagy szakcikkek, könyvek írása közben új ötlete, megoldása támadt, azt aznap vagy másnap „kis előadás” keretében azonnal közölte közvetlen környezetével.
A második világháború kitörésével gyakorlatilag egybeesett a műegyetemen a Mérnöki Továbbképző Intézet megalapítása és működésének megindítása Mihailich Győző professzor vezetésével. Pattantyús-Á. Géza professzor a legszűkebb vezetőség tagja lett. Ő volt a felelős a gépészeti jellegű tanfolyamokért és kiadványokért. Ez a kb. 10 éves megbízás ismét a hazai gépészeti szakirodalom gazdagítása jegyében telt el. Tulajdonképpen folytatta a Gépészeti zsebkönyv főszerkesztésével megkezdett munkáját, tíz év alatt kereken száz kiadványt adott ki a Mérnöki Továbbképző Intézet a gépészeti sorozatban, közte olyan tudományos jellegű szakkönyveket, amelyek szerzői Bay Zoltán, Gillemot László, Gombás Pál, Hornung Andor, Komondy Zoltán, Lechner Egon, Liska József, Schimanek Emil, Simonyi Károly, Vér Tibor, Verebély László, Zorkóczy Béla és mások voltak. A könyvírók között szerepelt maga Pattantyús professzor is az Áramlástan [98], A gépek üzemtana [107], Felvonók [108], majd a Gruber Józseffel közösen irt Szárnylapátos vízgépek [117] címűekkel.
Ezek nagyrészt a háborús években készültek. Közülük később A gépek üzemtana című érte el a legnagyobb sikert. A Mérnöki Továbbképző Intézet akkori titkára, Pávó Elemér okl. gépészmérnök kérte fel őt, hogy az Általános géptan című egyetemi jegyzetet dolgozza át szakkönyvvé. Pattantyús professzor nagyon megörült a felkérésnek, és azokban a nyomasztó háborús években ez a könyvírás jelentett számára örömöt. Felesége – mint már említettük – betegeskedett, aggódott fiáért, vejéért, akiket gyakran hívtak be katonai szolgálatra.
Akkor persze szűkebb környezetének (közte e sorok írójának) fogalma se volt arról, milyen sikere lesz később ennek a könyvnek. Pár héttel Budapest felszabadító harcának kezdete előtt, 1944. december 1-én jelent meg nyomtatásban az utolsó ív is [107].
Versenyfutás folyt az idővel. Egy-egy fejezet kéziratának befejezése után azonnal legépeltette azt, és ezután a rajzoló kirajzolhatta a kézirat ábráit. Pattantyús professzor kockás papírra írta a könyv kéziratát töltőtollal. Kár, hogy nem ezt a kéziratot sokszorosították, annyira szép írású, kifejező rajzú, ábrájú volt. A klisérajzhoz csak pauszt kellett rátenni, majd körzővel, vonalzóval kihúzni az egyébként szabad kézzel rajzolt, szerkesztett vázlatokat. A kézirat aprólékosan készült. Adott esetben a gyötrődést mutatta a sok áthúzás, betoldás, esetleg több oldal újraleírása. De voltak olyan részek is, amikor ennek nyoma se volt.
Az elkészült példányok egy része a harcok áldozatává vált, másik része gyorsan vevőre talált. 1948-ban már kellett a 2. kiadás [114], majd a többi is. Életében hét [107, 114, 121, 122, 137, 145, 161], 1956-ban bekövetkezett halála után további hat [166, 168–172], összesen 13 kiadást ért meg 1973-ig. 1983-ban jelent meg az SI-re átdolgozott 14. kiadás [173].
Nehéz ma már utánaszámolni, hogy ez mennyi darabot jelent. Nem tévedünk nagyot, ha több mint 6o ezerre becsüljük! Hazai műszaki könyv esetén ez egyedülálló rekord.
A háborús éveit jellemezte még, hogy Budapesten felelős felvonószakértői megbízásokat vállalt. Habár több munkatársával dolgozott együtt, egy-egy felvonó állapotának első „jegyzőkönyvezésekor” gyakran személyesen mászott fel a felső gépházba, amely nem egy esetben kéményseprői ügyességet és bátorságot kívánt.
Másik kedves megbízása volt a csehszlovák, román és jugoszláv műszaki egyetemekről viszonylag nagy számban átiratkozók tantárgy elismerési kéréseinek véleményezése. Ezeket a nagyon bonyolult ügyeket fáradságot nem kímélve, nagy alapossággal oldotta meg. Többen ma is áldják emberséges döntéseiért. Humánumát előbbre helyezte a korlátozó rendelkezéseknél.
„Tele volt megvalósítható tervekkel. De az ő szép álmait, mint sok mást is, romba dönti a háború. A professzor a légitámadások szünetében is – megfogyatkozott tanerőlétszámmal – az utolsó pillanatig folytatja az oktatást. A kiürítési parancsot megtagadja. A felszabadulás után laboratóriumát romokban találja. Ketten, ő meg akkori tanársegédje, Terplán Zénó… két kezükkel próbálják újjáteremteni, amit a gyújtóbomba lerombolt. Az újjáépítés időszaka után újra fellendül a tudományos kutatás. A professzor friss erővel lát neki a munkának. Bő tapasztalatait felhasználva, új, összefoglaló tankönyveket is ír…” – idéztünk a 70. születésnapjakor, A jövő mérnökében megjelent A professzor… című cikkből [174].
Pattantyús professzor tehát az ostrom utáni hónapokban is rendületlenül dolgozott. Éhezve, fázva, kisebb betegségeket legyűrve, betegeskedő feleségét ápolva, a háztartási legszükségesebb beszerzéseket személyesen végezve, előadásait megtartva, esténként elkezdte írni – a csak 1952-ben megjelent – Gépészeti lengéstan című művét [136].
1946-ban indult meg a Mérnökök és Technikusok Szabad Szakszervezete kiadásában a Magyar Technika című szakfolyóirat, amelynek Pattantyús professzor lett a főszerkesztője. Beköszöntő szavai a következők voltak:
„Egy műszaki folyóirat megindítását a háborús pusztítások után újraéledő kis országban időszerűvé teszi az újjáépítési feladatok nagy száma és sokrétűsége. A termelő- és építőmunka tervszerű előkészítése, céltudatos megszervezése, szakszerű és gazdaságos lebonyolítása jól megalapozott műszaki tudással párosult gyakorlati érzéket és idevágó tapasztalatokat kíván. Egy magyar műszaki folyóirat tehát nemcsak a magyar műszaki tudomány fejlesztésével kapcsolódhatik be az építőmunkába, hanem azzal is, hogy a szerkezeti anyagok, gyártási eljárások és újítások terén szerzett belföldi és külföldi tapasztalatokat olvasóközönségének a lap hasábjain rendelkezésre bocsátja.
Egy új folyóirat értékét nem a beköszöntőben hirdetett munkaterv szabja meg, hanem annak belső tartalma juttatja kifejezésre. Ezért a »Magyar Technika« első száma is ígéretek helyett a közölt tanulmányok színvonalával és cikkanyagának korszerűségével kívánja olvasótáborát meghódítani.
Munkatársaitól a lap fejlesztésére irányuló áldozatos munkát, olvasótáborától pedig megértő támogatást és – ahol szükséges – javaslatokat és pártatlan bírálatot kér a Szerkesztőbizottság nevében
Budapest, 1946. május
Pattantyús-Á. Géza”
Pattantyús-Á. Géza”
1946 telén tartotta első székfoglaló előadását a Magyar Tudományos Akadémián levelező taggá választása után. Előadásának címe Csillapított lengések energetikai jellemzői [110]. A terem akkor rosszul világított és fűtetlen volt, nagykabátban ült minden jelenlevő. Bay Zoltán akadémikus vezette be az előadást, de jelen volt Voinovich Géza főtitkár is. Másnap mondta el Pattantyús professzor, hogy amikor szűkebb körben maradtak, az egyik orvos akadémikus érdeklődött leginkább az elhangzott előadás témája iránt, utalva a szív és a vérkeringés hasonló rezgésjelenségeire.
Közismert, hogy 1948-ban elhatározták a régi MTA megreformálását. Ennek végrehajtását egy újonnan alapított tudományos tanácsra bízták. Az egyébként időszerű átrendezés esetenként áldozatokkal járt. Így pl. Pattantyús és Verebély professzort a levelező tagságból tanácskozó taggá minősítették át. 1951-ben alakult meg az MTA Tudományos Minősítő Bizottsága. A kandidátusi, illetve doktori fokozat elnyerése iránti pályázat során Pattantyús és Verebély professzor a műszaki tudományok doktora tudományos fokozatot nyerte el 1952-ben. Az ezt követő évben mindkettőjüket újból levelező taggá választották. Az 1953-ban sorra került második székfoglaló címe: Anyagszállítás légáramban volt [149].
Ettől kezdve Pattantyús professzor élete végéig a hazai tudományos közéletben alkotó, aktív tagként dolgozott, a magyar gépészmérnökök egyik vezéralakjává vált.
A felszabaduláskor néhány tagú tanszék (1 professzor, 2 tanársegéd, a műhelyi dolgozó, 1 hivatalsegéd) a haláláig tartó egy évtized alatt ún. nagy tanszékké duzzadt. Pedig időközben, az 50-es évek elején a tanszékből, volt munkatársának, Greschik Gyula professzornak vezetésével önállóvá vált az emelőgépek tanszéke, és Pattantyús-Á. Géza professzor a vízgépek tanszékét vezette tovább. A vízgépek tanszéke kiegészült adminisztrátorokkal, könyvtárosokkal, tanszéki mérnökökkel, kutatókkal, műhelydolgozókkal, sok új oktatói státus is létesült, amelyekhez néhány aspiráns is csatlakozott. A tanszék a felszabadulás utáni első új műegyetemi épületben, a Stoczek utcában az eddiginél nagyobb alapterületű helyiségekbe költözött.
A naggyá nőtt tanszék vezetése más módszereket kívánt. A patriarchális irányítási mód lendülete jó ideig eltartott. Kiváló munkatársak számos gondot levettek a professzor válláról. Ez lényegében azt jelentette, hogy az új épületben kicsire zsugorodott tanszékvezetői szobájában „bestseller” könyveinek újabb kiadásaihoz végezte az átdolgozási munkákat, és tanszéki ügyekkel csak akkor foglalkozott, ha kényesebb ügyekben hozzá fordultak. Részt vett ugyanakkor az akadémiai üléseken, elnökösködött kandidátusi disszertációk védésein, sőt időnként Miskolcra is ellátogatott előadás tartására, szakértői munkára, Imre öccse meglátogatására.
Az 50-es években már helyenként összegezte gazdag pedagógiai tapasztalatait. A Felsőoktatási Szemlében megjelent interjúban [154] arra a kérdésre, hogyan fejlődtek olyan gyorsan munkatársai, többek között a következőket mondta:
„Sok múlik azon, kikből is lesznek az ember munkatársai…
Sokan be-bejárogatnak a tanszékre a negyedévesek közül. Néhány hónap elteltével azonban elmaradoznak azok, akiket csak a keresetvágy vagy a szereplés szándéka hozott, és csupán azok maradnak meg, akik nagyon is szeretik ezt a munkát. Engedni kell a fiatalokat saját lábukra állni. Semmi sem sarkallja őket jobban, mintha maguk érnek el eredményt… Magam is csak egykori kedves professzoromnak, Herrmann Miksának a nyomdokait követem ilyenkor. Valamikor ő volt a műegyetemen az Emelőgépek c. tárgy tanára. Egyik esztendőben sok munkája miatt másra kellett bíznia az előadásokat, és egyik fiatal munkatársát szemelte ki. Én voltam ez. Nem sokkal később azzal is biztatott, hogy írjam meg a tárgy tankönyvét. Így született meg 1927-ben első tankönyvem. Ennek előszavában Herrmann professzor meleg szavakkal emlékezett meg arról, hogy milyen jó érzés fiatal tanítványának sikereit látni… Ez a szellem azóta egész tanszékünk sajátja lett.”
Arra a kérdésre pedig, hogyan ellenőrzi a fiatalok munkáját, a következő volt a válasz:
„Az oktatásnál pedig magam is, meg itt az öregebbek, be-bejárogatunk a fiatalok gyakorlataira. Aki már előadásokat is tart, azoknak az óráira nemigen szoktunk bejárni, hiszen tapasztaltabbak már. De mindig meghallgatja az órát egy-egy demonstrátor, esetleg egy fiatalabb tanársegéd. Ők ott jegyzetet is írnak az előadásról. Én magam is át szoktam lapozni ezeket a jegyzeteket, és abból az előadást jól meg lehet ítélni.”
Írt 1952-ben házi használatra egy brosúrát A vizsgáztatás módszereiről [135]. Érdekesek a bevezető mondatok „Visszapillantva közel félszázados pedagógiai pályafutásomra, józan önkritikával meg kell állapítanom, hogy a gépészmérnöki oktatás szolgálatában kifejtett sokrétű tevékenységem célkitűzései kezdetben inkább csak ösztönösek voltak… Első idevágó tapasztalataimat már diákéveim alatt szereztem… Már akkor felfigyeltem legkedvesebb professzoromnak, Czakó Adolfnak, majd később Herrmann Miksának vizsgáztatási módszerére, és még dékánságom alatt is élvezettel tanulmányoztam Schimanek Emil professzortársamnak rendkívül szemléletes szigorlati összefoglalóit is. A rajztermi gyakorlatok példaadó vezetésének módszerét is már diákkoromban ismertem meg Szabó Gusztáv és Melczer Tibor akkori adjunktusok lendületes nevelőmunkájából, amely tudásunk elmélyítésére irányult, és esetről esetre a tanult anyag számonkérésével is párosult.”
Ezután leírta, hogy a legnagyobb tapasztalatokat számára az emelőgépek nevű tantárgy oktatása nyújtotta. Ha lehetőség volt rá, meg – szervezte az évközi ellenőrzést. Erre – kisebb létszámú hallgatóság esetén – mód van már az előadás közben is rajtaütésszerű kérdezéssel, de még inkább a rajztermi gyakorlatok közben. Mindez az oktatás szerves része volt. A feleletek minősítését mindig buzdításra használta fel.
A vizsgának pedig olyannak kell lennie, hogy a kérdés maga érdeklődéskeltő legyen és az is maradjon a vizsga folyamán. Nagy létszámú hallgatóságnál ez a vizsgáztató számára fárasztó. Ezen két módon próbált segíteni: az írásbeli vizsgáztatással, illetve több vizsgázónak egyidejű feleltetésével.
Ezután részletesen elemezte mindkét módszer előnyeit-hátrányait. Végül is a következőkkel fejezte be a brosúrát:
„Ma már inkább arra vetek súlyt, hogy az egyik hallgató szóbeli vizsgáját a hallgatóság figyelemmel kísérhesse, és e kollektív munkával párhuzamosan legfeljebb egy második vizsgázó maradjon a táblánál valamilyen szerkezeti részlet kidolgozásával.
Befejezésül még csak annyit, hogy hosszú pedagógiai gyakorlatom folyamán a módszertani nehézségeken minden alkalommal átlendített az ifjúság szeretete.”
Nagy létszámú hallgatóság előtt utolsó éveiben – Rázsó Imre akkori dékán javaslatára – fárasztó előadásokat már nem tartott. A szakokra bontás következménye volt egy viszonylag kis létszámú vízgépészeti szak. Ennek speciális tantárgyait oktatta személyesen, igen nagy lelkesedéssel.
A rektori tisztség elkerülte őt. Ezekben az években egy ízben merült fel rektorhelyettesi kinevezése. Kértek is tőle ezért egy külön életrajzot, de ez a terv nem valósult meg.
Ugyanakkor egymást követték a magas kitüntetések, elismerések.
A felszabadulás előtt – mint már szó volt róla – szerepelt egy 1918-as formális katonai kitüntetés, amelyet 1938-ban az MMÉE ezüstérme követett a Gépészeti zsebkönyv főszerkesztői munkálataiért. Az 50-es években viszont egymás után a következő elismerésekben részesült: 1952-ben megkapta a Kossuth-díjat; 1954-ben az Oktatásügy Kiváló Dolgozója lett; 1955-ben a Munka Érdemrend; 1956-ban a Munka Vörös Zászló Érdemrendje kitüntetést kapta.
Mindez jelezte a teljes tudományos és társadalmi elismerést. Ez az utolsó évtizede tehát a megváltozott politikai légkörben is töretlen volt. Családi életében 1948-ban az a szormorúság érte, hogy felesége hosszú betegség után elhunyt. 1951-ben kötött új házasságot. Második felesége özv. Héjja Pálné sz. Petheő Margit lett. Fia és leánya családjában gazdag volt a gyermekáldás. Létezik ebből az időből egy olyan kedves fénykép, amelyen második felesége, gyermekei, menye, veje társaságában látható és kilenc unokája számlálható össze [197].
De volt egy sokkal nagyobb családja: a tanszék. Amikor 70. születésnapját 1955. december 11-én jó egészségben ünnepelhette, a tanszék is készített egy tablószerű fényképet, amelyen akkori összes munkatársai körében látható [197].
1956. szeptember 25-i keltezésű a Munka Vörös Zászló Érdemrendje kitüntetés. Ezt valószínűleg két nap múlva, egy csütörtöki napon vette át személyesen a parlamentben. Pénteken egyik akkori munkatársával, Fáy Csabával órákon át dolgozott tele munkakedvvel, tervekkel. Ezen a napon köszöntötte őt a tanszék. Szombaton egyetemi tanácsülésen vett részt, amelyen többek között őt ünnepelték magas kormánykitüntetése alkalmából. Ezt követően lett rosszul. A Kútvölgyi úti Állami Kórházba vitte a mentőautó. Nem lehetett rajta segíteni, még aznap meghalt [197]. 1956. október 4-én vettek tőle búcsút pályatársak, tanítványok, munkatársak, barátok, családtagok, az MTA, az Oktatásügyi Minisztérium és a BME. Először a BME aulájában mondott búcsúbeszédet ravatala előtt Geleji Sándor, az MTA rendes tagja, az MTA Műszaki Tudományok Osztálya nevében, majd Gillemot László rektor, az MTA levelező tagja a BME nevében, végül Sályi István, a műszaki tudományok doktora, a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem rektora a volt tanítványok nevében. A Farkasréti temetőben sírja előtt Gerey Tamás akkori adjunktus búcsúzott el Pattantyús professzortól a tanszék munkatársai nevében [176].
A példamutató professzor méltatásának befejezéseként a Gillemot- és a Sályi-búcsúbeszédből idézünk ideillő szép gondolatukat [176]:
„26 évvel ezelőtt, mint elsőéves egyetemi hallgató ismertem meg Pattantyús Géza professzort. Ma is vissza kell emlékeznem arra a percre, amikor mint elsőéves hallgatók lelkesen ünnepeltük az egyik előadása során szeretett professzorunkat, Pattantyús Gézát, nyilvános rendes tanári kinevezése alkalmából. Az akkori elsőéves évfolyam helyes ösztönével érezte meg azt, hogy ezzel a tanári kinevezéssel méltó ember került a katedrára.”
„Ha Pattantyús professzor emberi nagyságát akarjuk értékelni, akkor tudományos művein és könyvein felül elsősorban azt a hatást kell kiemelni, amit emberi egyéniségével környezetére és a hallgatóira gyakorolt. Ez a hatása azonban nem szorítkozott csupán tanszékére, nemcsak tanszékének volt vezetője, munkatársainak irányítója és hallgatóinak nevelője. Szellemi hatása sokkal szélesebb körre terjedt ki.”
„Itt az aulában, ahol most végső búcsút kell mondanom az egyetem tanácsa és oktatói nevében szeretett professzortársunknak, itt vannak körös-körül az egyetem nagyjainak szobrai. Pattantyús professzor már életében szobrot állított magának, ha nem is a szó szoros értelmében, szimbolikusan, szobra fog élni munkatársainak és hallgatóinak szívében.”
Így fejezte be Gillemot professzor a gyászbeszédet. Sályi professzor pedig így kezdte:
„Búcsúzni jöttem. Elmondani a tanítvány fájdalmával az utolsó búcsúszavakat egykori professzorom, Pattantyús-Ábrahám Géza ravatalánál.”
„Jóval több, mint 30 éve, hogy először hallgattam, az egyetem padjaiban ülve, katedráról elhangzó szavaidat. Az emlékezés szárnyain a múltba repülve, most is élesen látom kissé idegesen mozgó szikár alakodat. Látom az élettelen nagy fekete táblát fokozatosan élettel megtöltő, biztos kézzel, művésziesen felrajzolt ábrákat, a gyöngybetűkkel, gyönyörű rendben felírt képleteket, és tisztán hallom a belső tűztől fűtött, mégis többnyire elfogódott magyarázó szavaidat, a gondolatok torlódó árjában meg-megpihenő beszédedet. Ebben a keretben jelenik meg előttem a végtelenül szerény professzor egyénisége. Így tanítottál fegyelmezett gondolkodásra, biztos tájékozódásra, a természet és az élet rendkívül bonyolult viszonyai között, a lényeges és lényegtelen gondos elválasztására, a rend keresésére, a rend szeretetére.”
Majd ezekkel a gondolatokkal fejezte be gyászbeszédét:
„Milyen jólesik a diáknak, ha érzi, hogy a professzora törődik vele. Hogy vonzódik hozzá, ha benne nemcsak a szigorú cenzort kell látnia. Ha érzi, hogy szabad hozzá, mint emberhez is közelednie. Ha benne melegszívű embert talál, aki szívesen szóba áll vele. és hajlandó őt elvezetni nemcsak a tudomány, de az élet útvesztőjében is. Boldog a diák, akinek ilyen professzorai vannak. Boldog, ha professzorának életfelfogását megismerve, ellesheti tőle határtalan optimizmusát, azt a meggyőződést, hogy az újért, a fejlődésért érdemes küzdeni, ha megismerheti mellette a jól végzett munka örömét, ha megtanulhatja tőle, hogy minden tudomány, a műszaki tudomány végső célja is maga az ember, és hogy a mérnök akkor tölti be valóban hivatását, ha munkája nyomán szebbé, gazdagabbá, tartalmasabbá válik az emberi élet. Benned így ismerték meg az embert tanítványaid. Az ő nevükben jöttem elmondani, hogy szívünk mélyéből szerettünk, és most könnyes szemmel fájó szívvel búcsúzunk Tőled. Amit kaptunk Tőled, eddig ajándék volt. A mai naptól legyen örökségünk. Emlékedet őrizve, életünket, munkásságunkat hassa át a Te szellemed, bizonyságul arra, hogy volt professzorunk
Pattantyús-Ábrahám Géza
örökségével jól sáfárkodtunk.”
örökségével jól sáfárkodtunk.”
