A FŐ ÜTKÖZET
A FŐ ÜTKÖZET
„A Szabad Tanítás… Magyar Országos Kongresszusá”-nak, amelyet Pécsett 1907 októberében tartottak, nem a Társadalomtudományi Társaság, illetőleg nem Pikler Gyula volt a kezdeményezője, hanem a Szabad Liceum választmánya és az Erzsébet Népakadémia igazgatósága; e két intézmény – részben külföldi példákon is felbuzdulva – a felnőttek oktatásának jelentőségére és társadalmi támogatására kívánta felhívni a figyelmet egy olyan kongresszussal, amely a felnőttoktatás kérdéseit vitatná meg a legszélesebb alapon. A Kongresszus előkészítésére és lebonyolítására hivatott intézőbizottságba már bevonták Piklert mint a Társadalomtudományi Társaság elnökét, tekintettel arra is, hogy a Társaság volt a kezdeményezője a munkástanfolyamokat is tartó „Társadalomtudományok Szabad Iskolájának”. A „Szabad oktatás, szabad tanítás” gondolatának a Kongresszus elnevezésébe való felvétele, azaz a szabad, nem-állami oktatás hangsúlyozásának eszméje is tőle eredt, a „Magyar Népművelők… Kongresszusa” eredetileg javasolt, kevésbé pregnáns megjelölés helyett; ezzel bizonyára már valamilyen irányt is akart adni a népművelés felfogásának, s talán ellensúlyozni akarta a kongresszusnak olyan, különben várható lefolyását, amely mellett az – a kormány tagjainak néhány jóindulatú megnyilatkozásából ítélve – nagyon hivatalos ízű maradt volna. Rövidesen a Végrehajtó Bizottságnak s így magának a Kongresszusnak is társelnöke lett. Mindjárt az előkészítő tárgyalások elején leszögezte, hogy „mindenekelőtt meg kell nyerni a nép bizalmát, elhárítani a gyanút, mintha oly szellemmel akarnók őket telíteni, mely érdekük ellen van. Ez csak úgy érhető el, ha őket magukat is belevonjuk ebbe a mozgalomba, meg kell tudni tőlük maguktól, hogy mit akarnak és mit tartanak szükségesnek?…” Meg is mondotta, kikre gondol: „A munkásszervezetek, a munkásiskolák, a Szabad Iskola (ti. az előbb említett, a Társadalomtudományok Szabad Iskolája) is belevonandók a kezdeményező lépésekbe, ezeknek és a többi hasonló intézményeknek képviselői is fölhívandók a szervezés munkájában való részvételre” (A Kongresszus Naplója. Bp., 1908. 582.). Ez meg is történt, s bizonyos, hogy ez nemcsak befolyásolta, de egyenesen meghatározta a Kongresszus jellegét.
A Kongresszust már előzetesen, majdnem fél évvel összeülte előtt hevesen támadták. Ha Pikler azt mondotta, hogy „a támadások és a nyugtalanság oka talán ő benne és társaiban fekszik”, s igyekezett megnyugtatni a közhangulatot, hogy ő és társai is „ez országnak és nemzetnek emelkedését, fejlődését akarják előmozdítani”, – valószínűleg eltúlozta a dolgot, – illetőleg nincs kizárva, hogy az előzetes nyugtalanság tényleg a radikálisok részvételével volt összefüggésben. Magán a kongresszuson végül is kitűnt, hogy az uralkodó körök aggodalma nem volt alaptalan, minthogy annak profilja – ezt egyébként a szervezők és a meghívottak összetételéből előre lehetett látni – politikai irányban eltolódott: a kongresszus baloldalát a radikális értelmiségiek mellett elsősorban a felvonuló szociáldemokrata munkások alkották. Egyik résztvevő ezeket mondotta a kongresszuson, kifejezve mintegy ezt az alkalmi és eszmei, „egységfrontot” a radikálisok képviselőivel: „Szociáldemokrata vagyok, nem is kellene tehát itt hangsúlyoznom, hogy én Pikler tanár úr módszerét fogadom el, mert hisz ez természetes” (A Kongresszus Naplója. 198.). A Kongresszuson inkább az eszmeileg nem egészen tiszta, ugyan a történelmi materializmusra hivatkozó, de abba sok polgári radikális nézetet is belemagyarázó, mindenesetre azonban a nacionalizmust határozottan elítélő, harcosan antiklerikális szociáldemokrata felfogás ütközött meg a konzervatív, mélyen klerikális és hazafiaskodóan nemzeti állásponttal. A Kongresszuson olyan hangok is elhangzottak, amelyek nagy társadalmi változásokat illető várakozást fejeztek ki.
Mindez együtt olyan jelleget adott a Kongresszusnak, amely inkább a politikai frontok ütközetére, noha tompított erejű megütközésére mutatott, semmint a szabad tanítás kérdésére. Az előadások többé-kevésbé igyekeztek megőrizni az előre megállapított fő vonalat, megmaradtak tehát a felnőttoktatás mezején, bár a kifejezetten világnézeti kérdést érintő előadásokban az elvi-elméleti felfogások ellentéte nyilvánvalóan kiütközött; a hozzászólásokban azután már szinte nyílt politikai csatározások zajlottak. Ezért egyenesen azt lehet mondani, hogy a Kongresszusnak két párhuzamos, de nem pontosan egybeeső vonala volt; a tudományos-eszmei és a kifejezetten politikai. Nem tudni, hogy a Társadalomtudományi Társaság tagjai mit szóltak a nyíltan politikai felszólalásokhoz, meddig követték azokat, s hol okozott bennük is bizonyos aggodalmat, hogy nem csúszik-e ki a lábuk alól a radikalizmus talaja? Tény, hogy a Huszadik Század a Kongresszust követően már nem is tett említést arról.
Mi volt a mondanivalója Piklernek a Kongresszuson? Két nagyobb előadása volt, de a napirenden szereplő tárgyak jelentős részéhez hozzászólt. Egyik előadása, a társadalmi tudomány szabad tanításáról, A Kongresszus Naplójában csak nagyon rövid formában jelent meg; itt különösen a közgazdaságtan oktatásának jelentőségét hangsúlyozta. A nagy vihart a Kongresszus együttes ülésén A szabad tanítás tárgyairól és módjairól tartott előadása váltotta ki. Ebben Pikler saját elméletét bizonyos értelemben szinte „világnézetté” szélesítette; az emberiség végső célja nem más, mint az emberek boldogsága, ehhez az egész hatalmas társadalmi együttműködés valójában csak eszköz; nem szabad azt tanítanunk, hogy az emberek kötelessége „egy boldogságuktól független cél szolgálatában állani”; elveti azt a felfogást, amely szerint az ember kötelessége, hogy egy természetfeletti lénynek szolgáljon; az ilyen felfogás „egy uras, földi javak után vágyó és szinte hiú természetfeletti lényt koncipiál, akivel szemben az embereknek kötelességük alázatosaknak, hódolatteljeseknek, önmegtagadóknak és áldozatkészeknek lenniök”; az ilyen nézetet el kell utasítani. Megtámadja azt a tételt is, amely szerint az erkölcsi magatartás alapvető normája, hogy „szeresd felebarátodat mint tenmagadat”; ez – mondotta – lehetetlen. Van ugyan az altruizmusnak egy foka, amely az emberben benne él; de ennek aránya nem több, mint amennyit jövedelmünkből „titokban, hivalkodás és hiúságunkra gyakorolt presszió nélkül a szegényeknek adunk”, – vagyis az altruizmus magatartásunknak szerény összetevője. Ne higgyünk – fejtette ki – feltétlenül az ideáloknak, „amelyek csak eszköz jellegével bírnak”; „a boldogság követelése örök,… az ideálok változnak”. Ehhez a fő mondanivalóhoz képest szinte jelentéktelenné vált mindaz, amit magáról a szabad tanításról, annak módszeréről, közvetlen alapelveiről mondott, a magas igényről, amelyet vele szemben támasztani kell, a tanítás anyagának a mindennapi élethez való viszonyításáról, a tudásnak hatalomként való bemutatásáról.
Vajon túl messzire ment-e itt Pikler? Nem hinnők; hiszen mindez, más alakban, tulajdonképpen benne volt előző műveiben, s a Kongresszus során hivatkozott is egyik-másik könyvére; legfeljebb a megfogalmazás élessége s a hely, a környezet, ahol mindezt mondotta, és egyben az a mód is, ahogyan mondotta, robbanásszerű hatást váltott ki. Magán a Kongresszuson tulajdonképpen nem is talált megfelelő magas szintű válaszra; a keresztény szocializmus híve, Giesswein Sándor Comte-ra hivatkozott vele szemben, aki minden poxitivizmusa ellenére szintén posztulált egy „Ętre suprčme”-t; a „szeresd felebarátodat…” benne van már Mózes törvénykönyvében, s így az nem krisztusi eredetű elv; a felebaráti szeretet maga is az emberek boldogságának szociális tényezője. Prohászka Ottokár hangsúlyozta, hogy „a szociáldemokráciának sem szabad a vallási és etikai életet ezeknek gyermekvilági kiadásában fölfogni…”; a felebaráti szeretetet illető tételében az „úgy mint” viszonyítás nem aritmetrikus mértékre utal; ez csak olyan elv, amelynek irányába törekedni kell. „Pikler – mondotta Prohászka – e kérdésekben mindent össze-vissza zavar s nem ismeri a keresztény felfogást”. Pikler válaszában „örömmel konstatálta” Székesfehérvár püspökének azt a kijelentését, amely szerint „az az erkölcsi tanítás, hogy az embernek rendeltetése egy természetfölötti lénynek szolgálni, annak dicsőségére élni és annak áldozni, gyermekes és kezdetleges felfogás”. Arra, hogy a szocialisták (s itt Pikler nyilván annak tekintette magát) ne legyenek kozmopoliták, azt válaszolta, hogy a katolicizmus szó tökéletesen ugyanazt jelenti, mint a kozmopolitizmus; feltette a kérdést, hogy az egyház képviselői újabban miért olyan nagy nacionalisták, és a nemzeti kultúra szükségét vajon miért hangoztatják annyira?
Mindezt azért írtuk le talán a kelleténél kissé részletesebben – s nagyon sok részlettel még így is adósak maradunk –, hogy érzékeltessük mind a vita hangnemét, mind szintjét. Bizonyos, hogy az előadók és a vitákban résztvevők számoltak a jelenlevők között a nem-tudományos közönséggel, de a fő indok valószínűleg nem ez volt: a reakciónak azzal a megerősödésével szemben, amelyben az egyház s társadalmi kérdésekben a keresztényszocialista irányzat hangadó szerepet játszott, fel kivánták venni a küzdelmet. „Számos teológus… azt követeli, – írta Pikler a Népművelésben utólag, válaszként a fellépésével szemben a Kongresszust követően tett kifogásokra –, hogy a filozófia köttesse magát az ő egyházának a tanítása által. De világos, hogy ez minden filozófia és minden továbbfejlődés halála lenne.” A pécsi Kongresszust végeredményben úgy lehet felfogni, mint olyan csatát, amely et a haladó erők nyertek meg. Ebben minden bizonnyal kiemelkedő szerepe volt Piklernek.
A reakció és különösen az egyház nemcsak a Kongresszuson reagált élénken Pikler szavaira; azt követően valóságos Pikler-ellenes kampány indult, – igaz, hogy nem sokáig tartott. Még a Kongresszus évében jelent meg egy, a klerikálisok által sugalmazott röpirat: Tudomány-e Pikler Gyula tanítása vagy egyszerűen csak demagógia? címmel, amelyben zavarosnak, lázítónak nevezik Pikler tanait, filozofálását dilettánsnak és laikusnak, elméletét szemfényvesztő csalásnak. Szinte egyidőben egy papképviselő interpellált a képviselőházban „Pikler Gyula egyetemi tanár tudományos elfajulásai” ellen, és szintén a pécsi kongresszuson történteket tette szóvá; kifogásolta Pikler fellépésének az „általános keresztény műveltség” ellen irányuló jellegét; Apponyi kultusz miniszter egyébként 1908-ban tulajdonképpen magáévá tette az interpelláló álláspontját. Ugyanebben az évben jelent meg Jehlicska Ferenc paptanár terjedelmesebb és „elméletibb” könyve Pikler jogbölcseletének és világnézetének kritikai vizsgálatáról; ebben Pikler tanárt destruktívnak nevezi a családra, az államra, a vallásra nézve; e tan – olvasható itt – anarchiához vezet, szerzője hedonista, a vágyaknak élő ember, és így tovább.
Pikler további tevékenységét vizsgálva az embernek az a benyomása támad, mintha Pikler – ha nem is félemlítette meg az a visszhang, amelyet fellépésével kiváltott – arra a következtetésre jutott volna, hogy nem ez az ő útja, vagy nem egészen ez az ő harci területe; valamelyest visszavonult, nemcsak általában tartózkodóbb lett, hanem talán jobban el is határolta magát a politikai baloldaltól. Feladta-e a harcot? Nem valószínű; vagy inkább úgy tűnik, hogy elvesztette szenvedélyes érdeklődését a társadalmi problémákhoz közvetlenebbül kapcsolódó belátásos elmélet iránt; pontosabban annak továbbgörgetése őt a társadalomtól az egyénben zajló pszichológiai mechanizmus vizsgálata irányába vitte. 1909-ben A lélektan alapelvei című, említett könyvének bevezetőjében még azt írja, hogy itt azokat a tételeket foglalja egybe, amelyeket korábbi jogbölcseleti műveiben kifejtett – igaz, hogy ezt új formában, lélektani megfogalmazásban teszi; de mindjárt hozzáfűz a bevezető tanulmányhoz két további tanulmányt, amelyeket ő ugyan az előbbi folytatásának vagy részének tekintett, azonban azok valójában már eltávolodtak attól és nyilvánvaló jelei a lélektan felé fordulásnak. E szemléletbeli fordulat eredményeire nyilvánvalóan utal a Huszadik Század 1912–1913. évfolyamaiban megjelent tanulmánya Az éberségi erő képződése és székhelye címmel, s ugyanezekben az években a Nyugatban az érzékelésről megjelent tanulmányai, majd 1917-ben a Sinnesphysiologische Untersuchungen című munkája. A Schriften zur Anpassungstheorie des Empfindungsvorganges gyűjtőcímmel ellátott, említett füzetei 1917-től kezdve jelentek meg; ezekben az érzékszervek fiziológiájának kérdéseit tanulmányozta; e közben anatómiai és fiziológiai tanulmányokat végzett. De mindez már életének további, immár végső fejezetéhez tartozik.
