A POZITIVISTA JOGBÖLCSELET MEGJELENÉSE
A POZITIVISTA JOGBÖLCSELET MEGJELENÉSE
„…Sivár azok értelmi világa, a kik azt hiszik, hogy a jogtudomány azokban a tételes jogi diszciplinákban merül ki, a melyek leírják a létező jogot, a melyek pusztán a jogszabályok és jogintézmények egymástól való megkülönböztetésében és rendszerezésében állanak…” – írta Pikler Gyula Pulszky Ágostról szóló emlékbeszédében; e sivár értelmi világgal, a „tételes jogi tudomány” tudománytalanságával szemben méltatta elődje, Pulszky jogelméleti érdemeit.
Ezek a szavak azonban nemcsak Pulszky érdemeinek méltatását célozták, hanem bizonyos mértékig Pikler credo-ját is tartalmazták. Az életrajzírók rendszerint magukról is vallanak, amikor másról szólnak, mert hiszen magukat is viszonyítják ahhoz, akiről megemlékeznek, részben azonosulnak vele, részben elkülönböztetik magukat tőle. Pikler az azonosulást annál több joggal érezhette, minthogy Pulszkyval e tekintetben is egy véleményen volt: úgyszólván folytatója a jogtudomány újféle megítélését magában foglaló annak a felfogásnak, amelyet Pulszky bontakoztatott ki először nálunk, de Pikler adott neki szélesebb alapot és tartósabb formát.
A Pulszky–Pikler-gondolatkörnek ebből a szempontból nézve kettős volt a tartalma: egyrészről ítéletet tartalmazott minden akkor létezett „tételes jogi” tudomány fölött, azaz minden olyan egykori jogtudomány fölött, amelynek tárgya az érvényes jog, illetve annak egy-egy ága volt; ezektől Pulszky és Pikler egyszerűen megtagadták a tudomány-jelleget vagy pontosabban a társadalomtudomány-jelleget; lenézték, sőt egyenesen megvetették az érvényes jog szabályainak egyszerű magyarázatánál megrekedő vagy másoktól eredő tartalmi követelményeket jogi törvények posztulátumaiba foglaló tudományos tevékenységet. Másrészről hirdették és éppen az ilyen értelemben „pozitív” jogtudománnyal szemben tették ezt – s ez különösen Piklerre áll – egy olyan általános jellegű, „igazi” jogtudomány létjogosultságát, amely „a jognak tulajdonképpeni tudománya ugyanolyan értelemben, mint a természettudomány a többi természetnek” (Pikler Gyula: Bevezető a jogbölcseletbe. Bp., 1892. XII.). Ez a „tulajdonképpeni” jogtudomány a jogbölcselet, a jog általános társadalomtudománya; tőle is azt remélte Pikler, amit a társadalomtudományoktól általában: ez pedig „oly pontos uralom a társadalom jelenségei felett, mint amilyen pontos uralmat nyertünk részben máris és remélünk a fizikai világ fölött a természettudományoktól” (Bevezető. 166.). Az általános jogtudománynak, a jogelméletnek ezt az irányát nevezzük pozitivista jogbölcseletnek.
Ebben az elnevezésben van bizonyos ellentmondás: pozitivistának mondjuk ugyanakkor, amikor éppen a pozitív, az érvényes jog fölé kíván emelkedni, amikor elveti azt a jogtudományt, amely megreked ennél – pozitívnak, amikor társadalmi összefüggésekből csak következtetéseket kíván levonni arra, hogy milyennek kell lennie a pozitív jognak –, amikor egyenesen a törvényhozás tudományának fogja fel a jogbölcseletet. A pozitivitásnak azonban több értelem adható a társadalmi jelenségek vonatkozásában is. Hegel vagy inkább a fiatal Hegel számára az államot (és a jogot) illetően pozitív az volt, amiből elszállt a lélek, a tartalmatlan-eszmeietlen külsőség, a már-meghaladott; a gyakorlati jogász számára a pozitív jog: az érvényes jog mint a magatartási szabályok rendszere, mint kiindulási és végső pont. Pikler jogbölcseletének pozitívként való megjelölése nem ebben, hanem a pozitívnak a comtei értelmezésében érvényes; az a tudomány akar a spekulatív elmélettel szemben pozitív lenni, amely a jogot mint társadalmi jelenséget elemzi: a tényeken alapuló, a társadalmi fejlődés törvényeit feltárni akaró tudományról van szó, amely e fejlődési törvényekről következtet a jogra. E következtetés ilyenképpen elsősorban dedukció útján történik, és Pikler tényleg ennek tulajdonított mind a közgazdaságtanban, mind a jogtudományban elsőrendű szerepet, az indukciót pedig nagyban-egészben csak az általános fejlődéstörvényeknek mintegy a bizonyítékául szánta; ez egyébként gondolkodásának – legalábbis gondolkodása kezdeteinek – nem csekély ellentmondása, mert miközben pozitív akart lenni a társadalmi törvényeket illetően, egyben el is szakadt a pozitív jog tényeitől.
A pozitivista jogbölcselet, amelyet Pikler művelt, s amelynek Pulszkyval együtt magyarországi meghonosítója, egyben pedig magas szintű képviselője volt, pozitivista tudomány volt mind társadalomtudományi mivoltában, mind igényeiben; elvileg a pozitivista tudományt követte, ha tartalmilag nem is felelt meg okvetlenül annak; ugyanakkor nem volt pozitivista a szó hagyományos jogtudományi értelmében, mert a pozitív jog nem volt tudományos vizsgálódásainak sem kiindulási pontja, sem zárópontja, hiszen azon túlmenően annak mind társadalmi előfeltételeit, mind társadalmi következményeit – azaz a jog társadalmi hatását is – kutatta.
Ez a jogi gondolkodás egészét új irányba, egyfajta tudományosság irányába sarkalló irány Magyarországon a XIX. század utolsó évtizedeiben jelent meg; a jogbölcseletben, azaz az általános elméleti jogtudományban felváltotta egészében a jog természetjogias megközelítését és közvetlenül az észjogot, azt a Pikler által is terméketlennek és hiábavalónak nevezett irányt, amelynek célja olyan, mint „a bölcsek kövének, és a csillagok járása egyéni értelmének keresése a jog terén” (Bevezető, VII.). Ez a pozitivista jogbölcselet a magyar jogelmélet történetében egyrészről a most említett természetjog és észjog, másrészről az újkantiánus jogfilozófia közé ékelődött be, amely utóbbi már e század első évtizedének végén átvette a hazai jogelméletben Somló Bódoggal az uralmat. Ha figyelembe vesszük, hogy Pulszky Ágost könyve A jog és állambölcsészet alaptanai címmel 1885-ben jelent meg, Somló Bódog határkövet jelző tanulmánya, A jog értékmérői pedig, amelyben már az újkanti jogfilozófia vizeire evezett át, 1910-ben, – úgy a pozitivista jogbölcselet láthatóan alig huszonöt évig virult Magyarországon, vagyis 1885-től mintegy 1910-ig. Hogy e rövid időszak mégis olyan jelentős a magyarországi jogi gondolkodásban, az részben Pulszkynak, de túlnyomó részben Piklernek köszönhető. Ez az irányt fémjelző szerepe az egyik indoka annak, hogy megemlékezünk róla. Ez azonban még csak a külsőség.
A magyar tudomány az életművet méltató megemlékezéssel még adósa Pikler Gyulának, 1937-ben bekövetkezett halála után a polgári radikálisok ugyan egy alkalommal terjedelmesebb tanulmányban méltatták működését; a felszabadulást követően a polgári radikális iránnyal foglalkozó szerzők gyakran említették nevét és szerepét; a magunk részéről jogtudományi munkásságának kritikai értékelést adtunk 1955-ben. Egész életének, tevékenységének és életművének általános jellemzése azonban még várat magára, s ez a megemlékezés is csak mintegy állomás az egész teljesebb megismeréséhez. Egy ilyen mű ugyanis, mint Pikleré, a vele foglalkozó szerzőnek egyebek között olyan sokoldalú képzettségét tételezi fel, amilyen ritkán adódik; közgazdasági, szociológiai, állam- és jogtudományi, pszichológiai, sőt fiziológiai tudományos elemek azok, amelyekből Pikler tevékenysége összeáll. Az életművén vörös fonálként húzódik végig állam- és jogtudományi, sőt szűkebben jogtudományi érdeklődése; ez többé-kevésbé átsüt egész működésén, de legalábbis társadalomtudományi vonatkozású művein. Ezért is tekinti őt a magyar tudomány elsősorban jogtudósnak; e körből vevődtek alapvető munkái, noha pszichológiai műveinek talán nagyobb volt a külföldi visszhangja. Pikler alapvetően jogászi meghatározottsága és érdeklődése jogosítja fel a szerzőt is arra, hogy egy késői megemlékezéssel igyekezzék leróni a magyar jogtudomány adósságát Pikler Gyulával szemben.
