AZ ELMÉLET ÉRTÉKELÉSE
AZ ELMÉLET ÉRTÉKELÉSE
A marxizmus létezésének időszakában a társadalomra vonatkozó minden elméletet, mint jeleztük, alapjaiban ehhez, azaz a marxista tanításhoz kell viszonyítani: e tekintetben persze végül is arra a leegyszerűsítettnek tűnő következtetésre juthatunk, hogy a vizsgált elmélet vagy beleesik a marxista keretekbe, annak esetleg egy válfaja, vagy szembenáll azzal; a vizsgált felfogás vagy közeledést jelent a marxizmushoz, vagy szembefordulást, harcot vele szemben. Közömbösséget a marxista elméletet illetően általában nem tételezhetünk fel, aminthogy nem lehet közömbösnek tekinteni e szempontból magát a belátásos elméletet sem.
Van e mellett egy ehhez az alapvető mértékhez, ti. a marxizmushoz képest egy másodlagos értékelő szempont: ez pedig az elemzett tannak a helye korának tudományos életében, viszonya a megelőző kor tudományához vagy a tradicionálissá vált és ezért elévülésben lévő irányhoz, illetőleg kapcsolata a jövővel – előremutató jellege vagy visszafogó tendenciája. Ha ez a másodlagos érték a tan tartalmának a marxizmus szemszögéből való értékeléséhez képest nagyon is másodlagos, mégsem elhanyagolható. Ennek a másodlagosságnak szintjén Pikler tanításának bizonyos pozitív jelentőségére már utaltunk; küzdelme az észjogi irány ellen, a jogtudomány tudományosságának a hirdetése, a pozitivista felfogás egészének szembefordulása a jogtörténeti iskolával, és így tovább – mind számottevő lépések. E tekintetben, úgy véljük, az sem elítélendő Piklerben, hogy maga a deduktív módszert mintegy előnyben részesítette az induktívval szemben. Valójában az, amit Pikler csinált, amikor az elméletben teremtett egyfajta konstrukciót, nem a deduktív módszer kifejezett alkalmazását jelentette; Pikler az elmélet magaslatán alakította ki felfogását, s felfogásához csak erősítő elemként járult hozzá, hogy utólag bemutatni igyekezett nézeteit egyes részterületeken. Elméletének kidolgozásában nyilván olyan következtetés-sorokkal dolgozott, amelyek induktívak is, deduktívak is, történetiek is, logikaiak is. Nem itt kell keresnünk a belátásos irány tudományos értékeit vagy bírálatának fő elemeit.
Bizonyos fényt vet Pikler elméletére, hogy mi volt neki magának a vallott álláspontja a marxizmusról, a történelmi materializmusról? Ezt az álláspontot kétértelműnek kell neveznünk; hol a szubjektív azonosulás és közelkerülés, hol a tőle való elhatárolásra irányuló törekvés jellemezte; ez a kétféle viszonyulás egyébként időben egymást követte. Történeti mozgásában nézve Pikler eszméinek és felfogásának fejlődését, az út bizonyos mértékig – s ezt a bizonyos mértéket hangsúlyozzuk – a marxizmustól való egészen kezdeti tartózkodás után egyfajta közeledésben mutatkozott meg (s ez áll éppen a belátásos elmélet kibontakozásának időszakára), de végül is elvezetett attól. Ez a mozgási tendencia egyezett a radikális polgárság politikai mozgásának általános irányához illeszkedő eszmei mozgással. Ha radikális körökben a 19. század vége – a 20. század eleje tájt még gyakran hivatkoztak a történelmi materializmusra, sőt sokan híveinek is vallották magukat (Jászi Oszkár a Huszadik Század 1906-os évfolyamában a történelmi materializmus induktív igazolásáról ír, igaz, hogy ezt egy „kibővített durkheimi tételben” véli felfedezni), előbb-utóbb az elkülönülés, az elhatárolódás, a marxizmus bírálata, majd a vele való szembefordulás vált jellemzővé a radikális körökre is.
A Ricardo-tanulmányban 1885-ben Pikler Marxnak az értékről adott egész levezetését helyesnek nevezi, a végső konklúziója kivételével: az érték fogalmának – írja Pikler – nem a munka a közös szubsztanciája, hanem „általában a termelési áldozat, amely kettős, munka és megtartóztatás” (ti. a tőkés tartózkodása tőkéje elfogyasztásától, tehát végeredményben a tőkés akkumuláció). Az angol és a német közgazdaságtanról 1890-ben írt tanulmányában (Budapesti Szemle) elismeri, hogy Marx nyitott „helyesebb kilátást honfitársainak a közgazdaság törvényeibe…”, de ezt „…szükségesnek hitte fontoskodásból az üres dialectica egy ködével körül venni…” (i.m. 252.). A marxi közgazdaságtant illető ez a rokonszenvezőnek tűnő, de ugyanakkor Marxtól magát el is határoló állásfoglalás egyről mindenesetre tanúskodik, nevezetesen arról, hogy Pikler meg sem sejtette a materialista dialektika jelentőségét vagy általában a dialektikáét sem, aminthogy általában a polgári radikálisoknak egész iránya a marxizmussal való kacérkodás legszebb éveiben is érintetlen maradt a dialektikától.
A materializmust illetően 1892-ben a fiatal Pikler még azt írta, hogy „a materializmus nem igaz és pedig oly szembeötlően nem igaz tan, hogy filozófiai szempontból szégyelni való dolog, ha valaki vallja”, s ezt a társadalomra vonatkoztatott materializmusra is értette (Bevezető. XXII.). Ez azonban még gondolkodásának legkezdetibb szakaszára volt jellemző, amikor felfogása a szkepticizmus, filozófiája pedig az agnoszticizmus volt, legalábbis a jogot, illetve annak végpontját: a jogérzetet, annak mibenlétét és okait illetően. Úgy tűnik azonban, hogy a jogfejlődésről írt és a belátásos elméletet kifejtő művével kapcsolatban nézete némileg módosult, s közeledett egyfajta materializmushoz vagy legalábbis egy olyan felfogáshoz, amelyet ő annak tekintett; e művében az újkantiánus Stammler könyvét említi a gazdaság és a jog materialistának nevezett felfogásáról, amellyel nézete több ponton – mint írja – megegyezik, ha sokban el is tér attól. Ami a marxi „materialisztikus történeti felfogást” illeti, annak alapvető ellentétét Stammler álláspontjával Pikler nem veszi tekintetbe; úgy vélekedik, hogy ez a szerinte Stammler által kimunkált tan, ti. a materialisztikus történeti felfogás Marx fő műveiben explicite kifejtve nincsen és az „csak Marx könyveinek sorai között létezik” (A jog keletkezéséről… 229.).
E kezdeti bizonytalanság után 1907-ben már úgy ír Pikler Somlóval folytatott és még említendő polémiájában, hogy meg kell szüntetni a történelmi materializmusnak antiintellektualisztikus tanként való beállítását, amely azt „minden értelméből kivetkőzteti”; a történelmi materializmus az az alapelv, amelyből ki kell indulni. Igaz, hogy itt is sajátos értelmet ad a történelmi materializmusnak; azt hiszi, hogy saját elmélete megfelel a történelmi materializmus „általánosabb lélektani kifejezésének”, amely szerint ugyanis „a szükségletek és az ismeretek határozzák meg az intézményeket (a belátásos elmélet)”, más szóval, „a történelmi materializmus csak mint pszichológiai (vagy legföljebb talán valamikor mint pszichofiziológiai) elmélet igaz…” (Huszadik Század, 1907. I. köt. 234–235.). Igaznak tartja tehát azt a történelmi materializmust, amelyet a maga belátásos elméletével azonosít; már itt kifogásolja viszont „az ideológiai tényezők hatástalanságáról” szóló vulgáris materialista nézeteket.
1910-ben, a Huszadik Század tízéves fennállásának évfordulója alkalmából kiadott jubileumi számban „A materialista történelmi felfogás legnagyobb hiánya” címén Pikler azt írja, hogy ez a felfogás az emberi intézmények alapelvére nézve nagyon megközelíti az igazságot, de számos nagy hibája és hiánya van, s ő most már szembehelyezi vele a maga belátásos elméletét. A materialista felfogás ugyanis – sorolja fel annak „hiányait” és „hibáit”, „figyelmen kívül hagyja a nem gazdasági szükségletek befolyását az intézményekre”; „…nem tudja megmagyarázni, miért keletkeznek az ideologikus lelki állapotok”; legvégül pedig „a materialista történetfelfogás kimondja ugyan, hogy az intézmények a termelési móddal változnak, de nincs formulája e változás tartalmáról, minőségéről… Az egyetlen formula, amely e tekintetben rendelkezésünkre áll az, hogy az emberek változott termelési mód mellett oly jogot alkotnak, amelyet az új termelési mód mellett célszerűnek találnak… Evvel a materialista történelmi felfogással szemben végleg a belátásos elmélet javára dől el nézetem szerint a győzelem”, mert ha az intézmények tartalmát meg akarjuk határozni, nem lehet a lelkiállapotokat figyelmen kívül hagyni (Huszadik Század, 1910. I. köt. 124–125). Elkülönülése, sőt elválása a történelmi materializmustól itt már határozott; érvelése egyébként nyilvánvalóan egy félreértett és vulgárisan felfogott marxizmus ellen szól.
Vajon a felfogása változott-e meg ekkorra a korábbihoz képest Piklernek? Nem annyira a felfogása, mint inkább a hangsúly, amelyet nézeteinek egyes elemeire tett, bár egyben bizonyára a felfogás egésze is. Érdemes itt Concha Győzővel folytatott levelezésére utalni. Amikor Das Grundgesetz alles neuropsychischen Lebens-t 1900-ban megküldi Conchának, Pikler figyelmezteti őt, hogy már A jog keletkezéséről… írt könyvében szakított a Bevezetőjére jellemző szkeptikus, egységes elvet nem ismerő felfogásával; megküldött lélektani művével kapcsolatban leszögezi, hogy „a különbség felfogásom és a spiritualistáké közt az, hogy én ezen elvet »(t. i. „a lelki életnek egy a »benyomásoktól« és a »tapasztalatoktól« független és már azok előtt működő egységes elvét”)« az állandó testi életet fenntartó erőkkel egynek veszem föl” (a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában). 1913-ban ugyancsak Conchához írt levelében már így ír dolgozatainak Concha által adott értékeléséről: „…Teljesen intencióm szerint jellemzed azok irányát spiritualizmusnak; örömömre szolgál hogy észreveszed, hogy mostani gondolataim magva már régebbi munkámban is megvolt” (1913. IV. 7., a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában). Az út a pszichofizikai paralellizmustól a spirititualizmushoz vezetett.
Ez a két levél viszont s különösen az utóbbiban foglalt emlékeztetés azt is mutatja, hogy általában nem annyira Pikler nézetei változtak, mint amennyire változott tanainak helyét, más tanokhoz való viszonyát illető felfogása; szinte mindig mást emel ki és mellőz, másképpen értékel. Ezért mondhatja – s úgyszólván minden művében mondja is –, hogy olyasmit ír, ami vagy már megvolt korábbi művében, vagy már akkor megsejtette a később kifejezetten hangsúlyozott mondanivalóját. Ez igaz és mégsem igaz; a társadalomtudományokban – hogy más tudományokban is így van-e, azt nem tudjuk – a társadalomtudományokban mindenesetre rendkívüli jelentősége van az önmagában vett mondanivaló mellett e mondanivaló elhelyezésének az eszmék és nézetek fejlődésmenetében, sorában, belehelyezése a gondolkodás társadalmi folyamatába, s nem utolsósorban mindig az az értékelés, amelyet a szerző önmaga felfogásáról vall. Mindebben Pikler élete menetén kétségtelenül jelentősen változott, egyidőben szinte fordulatot tett – vagy talán csak a körülmények változtak, illetőleg a körülmények változása váltotta ki belőle ennek az elhelyezésbeli és összefüggésbeli változásnak változtatásnak az igényét és tényét?
Nem lehet természetesen célja egy megemlékezésnek, hogy Pikler társadalom- és jogfelfogásának teljes értékelését adja, elmélete jellemzőit illetően azonban elengedni sem lehet teljesen minden értékelő megjegyzést. Úgy tűnik – s ezt már az előzők is sejtetni engedik –, hogy Pikler társadalom- és jogszemléletének alapvető vonása nem a társadalomnak, hanem az embernek a középpontba állítása; ezt nevezhetnénk modern szóhasználattal ember-centrikus szemléletnek is, itt azonban nem egészen arról van szó, amit ma ezen értenek. Pikler ugyan egyik korai művében leszögezte, hogy a társadalom organizmus, de ebben a tételében alig van valami a hagyományos organikus elméletből, amely mintegy elmitizálta a társadalmat, amikor azt az élő organizmusra utaló hasonlataival jellemezte. Piklernél másféle organizmusról van szó: olyanról, amely határozottan megkülönböztethető, önálló részekből, emberekből áll.
Az organizmus működését Pikler az egyénekben lejátszódó folyamatok eredőjeként fogja fel: az emberek azok, akik „belátják” valamely intézmény célszerűségét, mégpedig előbb a vezetők, a kiváló szellemek, azután szélesebb körök, illetőleg ha az utóbbiak esetleg nem is látják egészen be, de eljutnak az együttműködés szükségességének a felismeréséig. A társadalom nála olyan organizmus, amely egyéni organizmusokból tevődik össze, azoknak az összessége.
Ez az elmélet nyilvánvalóan már ebből a megközelítésből folyóan sem azonos a történelmi materializmussal; nemcsak azért nem, mert a társadalom végső meghatározójául nem a termelési viszonyokat fogja fel, de azért sem, mert a társadalomban nem tulajdonít elegendő jelentőséget az emberek csoportjainak, a termelési eszközök tulajdonához való viszony szerint alakuló társadalmi osztályoknak, azok harcának – bár az osztályokat elvileg elismeri, sőt a társadalmi csoportok bizonyos érdekkülönbözőségét is látja. De a társadalmi mozgás fő okát végül is nem a társadalmi tényezőkben, s azok sorában a társadalom anyagi erőiben, az anyagi életfeltételekben látja, hanem az (önmagukban vett) emberek értelmi képességének növekedésében. Társadalomfelfogása ezért, ami a társadalmat mint egészet illeti, nem materialista. Az egyes emberre vonatkozó felfogásában a lélektani folyamatoknak fizikai elemekre, valaminő energiaváltozásra való visszavezetése egyfajta természettudományos materializmust jelez, hogy azonban ez mennyire megalapozott vagy mennyiben felületes, azt csak a pszichológusok tudják megállapítani. Mindenesetre a bizonyos fajtájú materializmus az egyént illetően, s „az idealizmus megtartása »fent«, a társadalomtudomány területén” (Lenin) – ez nem állt nagyon távol attól a vulgáris materializmustól, amellyel – Engels szavaival – a 19. század második felében Molleschott és társaik „házaltak” Németországban; ennek azonban Pikler elmélete egy sokkal bonyolultabb s mondhatni, kifinomultabb változatát, továbbfejlesztését adja.
Ami Piklernél problematikus – s ami egyébként a marxista filozófia számos követőjénél sem mindig eléggé világosan kifejtett –, az az embernek.és a társadalomnak az egysége és különbsége, a társadalmi ember felfogása, az ember lényegének „a társadalmi viszonyok összességében” való megragadása, s közelebbről annak a folyamatnak a feltárása, hogy a társadalmi mozgatóerők hogyan hatnak az emberek útján? Piklernél ebből az összefüggésből csak egyik oldal van meg; ha – nagyon leegyszerűsítve a dolgot – a társadalmi okok az egyének közvetítésével hatnak magára a társadalomra, úgy ebből a körforgásból Pikler csak azt az oldalt tanulmányozza, amely a maga pszichológiai önmagábazártságában tekintett embertől vezet a társadalomig, nem pedig a társadalomtól az egyes embert mozgató folyamatig; csak ezt a „visszautat” igyekszik megragadni, s ezt végül is az egyénnek pszichofizikai mivoltában, nem pedig társadalmiságában való megragadása útján teszi. További lélektani vizsgálatai azután még messzebb vitték a társadalomtól az egyénnek önmagában való vizsgálata felé.
