A KLASSZIKA-FILOLÓGIA AZ EGYETEMEN A XVIII. SZÁZADBAN ÉS A XIX. SZÁZAD ELEJÉN
A KLASSZIKA-FILOLÓGIA AZ EGYETEMEN A XVIII. SZÁZADBAN ÉS A XIX. SZÁZAD ELEJÉN
F. A. Wolf 1777-ben azzal lepte meg a göttingeni egyetem tanárait, hogy filológia szakos hallgatóként (studiosus philologiae) iratkozott be. Ez szokatlan dolog volt. A filológia, amely a kor számára egyértelműen a klasszika-filológiát jelentette, az ékesszólás tanárának illetékességi körébe tartozott, nem tekintették egészen önálló tudománynak, s hogy azzá lett, abban nem kis része volt a göttingeni egyetemnek, s később magának Wolfnak is.
Egy, a Wolféhoz hasonló tett a pesti egyetemen még a 19. sz. elején sem lett volna lehetséges. A történetesen ugyancsak 1777-ben kiadott első Ratio Educationis, mely a felvilágosodás szellemében szabályozta az oktatásügyet, hat évben állapította meg a középfokú oktatás (gimnázium) idejét. Ezután lehetett az egyetemre menni. Az egyetemen belül a bölcsészkar azonban csupán egy, a tulajdonképpeni egyetemi (teológiai, jogi, orvosi) tanulmányokra előkészítő, hol két-, hol hároméves tanfolyam volt. Ezen a karon volt ugyan tanszéke a régészetnek és éremtannak, és ott jelentős professzorok, mint Schönvisner István, vagy Katanchich Péter, de nem volt tanszéke a latinnak és a görögnek. A hallgatóknak a latint a középiskolában meg kellett tanulniuk (a latin 1844-ig hivatalos nyelv volt), a szerzőket pedig az esztétikaoktatás keretében olvasták – a jelek szerint nem nagyon elmélyülten. A görögoktatást egy ún. supplens („segédtanár”) végezte, hol a teológiai kar, hol a bölcsészkar keretében. Az oktatás a nyelv alapelemeire szorítkozott, és a tantervben mindössze három hónapot kapott (Göttingenben Pindarost és Homérost olvastak…). Az oktatás ugyanis a felvilágosodás szellemének megfelelően a gyakorlati szükségletek szem előtt tartásával folyt, és a felvilágosult abszolutizmus elveinek megfelelően szigorú állami felügyelet alatt állt: minden félév anyaga pontosan meg volt állapítva, minden félév végén vizsgát kellett tenni, az oktatás meghatározott könyvek alapján történt, ha ilyen nem volt, a tanároknak előadásaik anyagát engedélyezés végett be kellett mutatni. Nem csoda ilyen körülmények között, ha a tanárok nemritkán egyszerűen lediktálták a megtanulandó anyagot (bár ez elvben tiltva volt).
Mindez eredetileg abból a szándékból fakadt, hogy az egyetemen csak a felvilágosodás eszméi legyenek terjeszthetők, természetesen a felvilágosult abszolutizmus érdekeinek megfelelő formában. A felvilágosult abszolutizmus rendelkezéseit azonban mindig könnyű a bürokrata rendőrállami abszolutizmus szolgálatába állítani, mint az a ferenci abszolutizmus alatt történt is.
A görög–latin tanulmányok szempontjából mindamellett nem csak az egyetemi viszonyok voltak kedvezőtlenek. A polgári haladást és a nemzeti önállóságot célzó törekvéseket elnyomó reakció légkörében mind feszültebbé vált a politikai és társadalmi, a napóleoni háborúk nyomán pedig mind válságosabbá a gazdasági helyzet. Ilyen körülmények közt az emberek figyelmét ezek a kérdések kötötték le, s ez az ókorral foglalkozó tanulmányok számára nem volt éppen előnyös. A vigyázó szemek Párizs, majd az. angol közgazdaságtan, nem a filológia felé fordultak, a nemzeti öntudat a „holt zsarnok”, a latin hivatalos nyelv eltörlését követelte. A latin tehát politikai kérdéssé vált, s míg más, szerencsésebb népek már régen feladták a latint mint hivatalos nyelvet, s így felismerhették, hogy a latin nemcsak gyakorlati okokból, hanem mint esztétikai vagy egyéb műveltségbeli értékek hordozója is becses lehet, nálunk csak a polgári haladás kerékkötőjét, az idegenszerűség nyűgét, és – a felvilágosodás haszonelvű szemléletének hatása alatt, amit a nehéz gazdasági viszonyok még indokolhatóvá is tettek – csak valami haszontalanságot láttak benne. A görögnek nem voltak Magyarországon hagyományai, csak egy vékony értelmiségi réteg ismerte fel jelentőségét.
Így történt, hogy bár 1734-től sok magyarországi diák tanult Göttingenben, s közülük kettő itthon professzorrá is lett – Budai Ézsaiás a debreceni kollégiumban a történelem és a görög–római ékesszólás tanára (ne feledjük: ez akkor a filológiát is jelentette!), Schedius Lajos pedig a pesti egyetemen az esztétikáé –, és bár mindkettő igen tevékeny volt a kultúra és a tudomány különféle területein, egyik sem lett a szó korszerű értelmében vett klasszika-filológia megalapítója Magyarországon. A hiba nem bennük rejlett. Ilyen tudományra nem volt társadalmi igény. Amit a társadalom csakugyan kívánt, éppen a magyar nyelv fejlesztése végett, az a fordítás volt. Ehhez azonban elegendőnek látszott bizonyos fokú nyelvismeret.
Ami azonban az egyetemi helyzetet illeti, nem szabad azt gondolni, hogy az csak a barbár pusztákon volt ilyen lehangoló. Az egyetemi rendszer az egész Habsburg Birodalomban egyformán iskolás volt: a cél az enciklopédikus tudás közlése és szigorú megkötöttségek szerint történő számonkérése volt, s aki a pesti egyetem helyett történetesen a bécsire iratkozott be, ugyanazzal a rendszerrel találta magát szemben.
Egészen más volt a helyzet a német államokban. A felvilágosodás gondolatrendszeréből kibomló német újhumanizmus, mely az athéni demokráciában a maga példaképét, a – persze elvontan szemlélt – „görög ember”-ben a semmi gúzstól nem nyűgözött, öntevékeny, szabad ember megtestesülését látta, a kor német polgári gazdasági és politikai törekvéseivel ötvöződve, a gazdasági, politikai és szellemi szabadelvűség igényrendszerébe illeszkedett, s ezt a szabadelvűséget kívánta érvényre juttatni az egyetemi és a középfokú oktatásban is. Az egyetemen ez a szellem szabadságát, az oktatás és a tanulás szabadságát, az egyetemnek mint tudományos testületnek a függetlenségét, a tanároknak vallási és egyéb tudományon kívüli szempontoktól függetlenül való meg választását jelentette. Az új rendszerben hihetetlenül megnőtt a bölcsészkar jelentősége. Régi, kétéves formáját a gimnáziumhoz csatolták, s az új bölcsészeti kar – éppen mert hagyományok nem kötötték – az újhumanizmusnak és a szabadelvűségnek, vagy is a kor vezéreszméinek letéteményese lett. A bölcsészkaron belül pedig a német újhumanizmus görögség-tiszteletéből következőleg fontos szerep jutott a klasszika-filológiának. Az új típusú egyetem első teljes megvalósulása, a korszerűsödni vágyók példaképe az új alapítású berlini egyetem lett.
Amikor 1848-ban Bécsben megmozdult a föld, F. Exner ugyanerre a mintára kívánta átalakítani az osztrák egyetemi rendszert, és Magyarországon Eötvös ugyanebben a szellemben dolgozta ki a maga reformtervét. A forradalmak leverése után a reformok Ausztriában is csak nehezen voltak folytathatók. „Mindenhez, ami az oktatási reformmal, tanítási és tanulási szabadsággal függött össze, a forradalmiság ódiuma tapadt” – írja egy osztrák történész. „Ezért csak olyan ember menthette meg, akinek konzervatív és forradalomellenes magatartásához kétség sem fért.” Ez az ember Leo Thun gróf volt, a Schwarzenberg-kormány kultuszminisztere. Thunt persze nem a szabadelvűség vezette az egyetemi reform végrehajtásában, hanem a központosított összbirodalom igényei és szükségletei (megfelelően képzett szakemberek, ami korszerűtlen oktatási rendszer mellett elképzelhetetlen volt, nyelvi egységesítés stb.). Mindenesetre Thun az Exner és Bonitz kidolgozta reformot – ha nem is kényszerű kompromisszumok nélkül – keresztülvitte Bécsben és – amint ez a birodalmi egység követelményeiből következett – Pesten is.
A különbség mindamellett nem volt lényegtelen. Míg Bécsbe a görög–latin filológia oktatására a legkiválóbb tudósokat hívhatták meg (Bonitzon kívül Vahlent), Pestnek a derék, jól tájékozott, az indoeurópai nyelvészetben is jártas, de tudományosan nem túl tevékeny Konrad Halder jutott. Bécsben a meghívottak német anyanyelve természetszerűleg nem keltett visszatetszést, Pesten egy osztrák születésű professzor, egyszerűen mert nem magyarul beszélt, egy magyarellenes kormányzat németesítő törekvései képviselőjének számított, aki olyan tudományosság fejlesztését szolgálja, melynek lehetőleg semmi köze sincs a magyar kultúrához. Görbe szemmel is nézték. Azáltal azonban, hogy magyarokat tanított (Halder maga nagyon hamar magyarul is megtanult, sőt, előadásaiban magyar költőket idézgetett), esetleg, mint ugyancsak Halder magyar folyóiratokban írt, mégiscsak a magyar tudomány, adott esetben a magyar klasszika-filológia kifejlődését segítette elő. Halder esetében az, hogy az indoeurópai összehasonlító és történeti nyelvtudományban is otthon volt (a pesti egyetemen gótot is tanított), különös fontossággal bírt, mert ezáltal a nyelvtudománynak módszertani szempontból legkorszerűbb irányát segített a magyar klasszika-filológiában meghonosítani.
A helyzet tehát meglehetősen furcsán alakult. A polgári szabadelvű oktatási reformot egy konzervatív arisztokra vitte keresztül; a németesítés a magyar felsőoktatás korszerűsödését, s ezen belül a magyar klasszika-filológia kialakulásának lehetőségét is hozta magával. És ez nem csak a felsőoktatásban volt így. A szakrendszerű oktatás a középfokú oktatásban jogcím volt sok, politikai szempontból nemkívánatos személynek az iskolákból való kizárására, sőt, iskolák bezárására, a rendszer azonban, a klasszikus gimnázium, egészében kétségkívül emelte az iskolázás színvonalát.
Ezzel azonban új helyzet állott elő. A középfokú oktatás szakszerűen képzett tanárokat igényelt (tehát nem „enciklopédikus tudású” mindent tanítókat), ami az egyetem bölcsészeti karán is megfelelő, szakszerű kutatásokat végző tudósok működését kívánta meg, viszont a jobban képzett tanárok jobban képzett diákokat küldhettek az egyetemre.
Ez az igény és ez a termékeny együttműködés mindamellett távolról sem indult meg rögtön, teljes kibontakozására szinte csak Trefort idejében került sor. A köztudatban még mindig a felvilágosodás enciklopédikus és gyakorlatias műveltségeszménye élt és hatott, és ez a levert szabadságharc után az (egyben életidegennek is tartott) idegennel szembeni nemzeti ellenállás elemeivel is ötvöződött. Elgondolkoztató, hogy az egész Thun-féle reformban és a klasszikus gimnáziumban még Széchenyi is csak a haszontalan elméletieskedés terjesztését látta, melytől az emberek „tudósabbak fognak lenni ugyan – de semmivel sem okosabbak, sőt inkább határtalanul ostobák”. A szaktudományosan oktató, újszerű bölcsészettudományi kar a maga idegen tanáraival nem is gyakorolt különösebb vonzást, s különösen nem az önálló szaktudományként teljesen új klasszika-filológia. Haldernak az első években mindössze egy hallgatója volt (Kuun Géza), később sem sok, s a bölcsészkar beiratkozott rendes hallgatóinak száma az ötvenes években 5 és 10 között mozgott.
A klasszika-filológia helyzetét még egy, szinte hihetetlenül hangzó tényező is nehezítette. Egyes katolikus körök az ötvenes években azért támadták az ókort – nem csak Magyarországon! –, mert – pogány. Azt követelték, hogy a klasszikusokat vessék ki a tananyagból, s legfeljebb az egyházatyák szövegei alapján tanítsák a latin nyelvet. Akadt, aki a „magában ragyogó, de az evangélium fehérített koporsóiként bensejében romlottságot rejtő görög műveltség” ellen cikkezett, s felemlegette, hogy a francia forradalom is a klasszikusokra hivatkozott… Igaz, hogy egyházi személyek, katolikus és protestáns részről egyaránt, igen józanul hárították el a támadásokat, de a forradalomra történő utalás veszélyes volt, s az, hogy a klasszikusokat olyan valaki védte, mint Lonkay Antal, aki piarista szerzetes volt ugyan, de a forradalom alatt Perczel Mór segédtisztjeként szolgált és egy ideig bujkálnia is kellett, a veszélyt nem feltétlenül közömbösítette.
Másfajta nehézség jelentkezett az egyetemen, mikor Haldert 1858-ban tanügyi tanácsossá nevezték ki, s így megvált katedrájától. A szaknak nem volt kinevezett nyilvános rendes tanára. Az érdemes és sokoldalú Télfy Iván, aki 1847 és 1852 között mint supplens oktatta a görögöt, és akit Halder mellé rendkívüli tanárrá neveztek ki, csak 1868-ban lett nyilvános rendes tanár. Ennek ellenére, bár maga elsősorban ó- és újgöröggel foglalkozott, 1867-ig neki kellett az egész szak oktatását ellátnia. Hogy felsőbb helyen miképp ítélték meg a szak helyzetét, mutatja egyebek közt, hogy 1859-ben, tehát Halder távozása után, Thewrewk csak úgy kaphatott ösztöndíjat, ha tanulmányait Grazban folytatja. Aminek politikai okai éppen úgy lehettek, mint szakmaiak.
Ilyen körülmények között indul Thewrewk pályája.
